Kedves Testvérek!

Az Úri imádság negyedik kérésének megértéséhez kicsit távolabbról kell elindulnunk. Ahhoz, hogy megértsük, mit jelent a megbocsátás, tudnunk kell azt is, hogy mi a vétek, mi az, amit meg lehet bocsátani. Vizsgáljuk hát először ezt meg!
Mindannyian jól ismeritek azt a kifejezést, hogy az ember istenképű, vagyis hogy az ember az egyetlen a teremtmények között, akit Isten a maga hasonlóságára, képmására teremtett. Hogy mit jelent ez az istenképűség, arról az évszázadok során sokat vitatkoztak, de mára az a meggyőződés alakult ki a bibliakutatókban, hogy ez a kapcsolatteremtés képességét jelenti. Az ember az egyetlen lény, aki kapcsolatba tud lépni másokkal, meg tudja osztani az életét akár Istennel, akár emberekkel, vagy a teremtett világgal. Másként fogalmazva: az ember csak akkor tölti be emberi minőségét, ha kapcsolatok hálójában él. Olyan ez, mintha mindannyiunkból sok-sok sodrott kötél indulna ki, és kötne össze minket másokkal: Istennel, emberekkel, más teremtményekkel.
A vétek olyan tett, szó, vagy akár gondolat, amely valamilyen kapcsolatot gyöngít, roncsol, vagy teljesen megszakít. A hasonlatunk szerint tehát vétek az, ami a sodrott kötél egy vagy több szálát elvágja, vagy akár az egészet keresztülmetszi. Mivel számtalan ilyen kapcsolat indul ki belőlünk, vétkezhetünk Isten, ember vagy akár a természet ellen is.
A vétket meg nem történtté tenni nem lehet. Meggondolatlan szavakat visszaszívni, tetteket kiradírozni nincs módunkban. A vétek elrendezésének egyetlen módja van: az átvágott szálat vagy szálakat újra össze lehet kötni. Egy meggyengült vagy megszakadt kapcsolatot újra teljessé lehet tenni, újra lehet építeni. Ez a megbékélés, amiről a Bibliaolvasó Kalauz szerint nemrég olvastunk Pál Korintusba írt második levelében. A megbékélés tehát a vétek következményének eltörlése.
Csakhogy az elvágott kötélnek mindig két vége van. Azt csak akkor lehet újra összekötni, ha mind a két vége ott van. Hiába tartja csak az egyik fél a maga részéről a saját kötélvégét, ha szemből nem nyújtják a másikat. Így tehát a megbékélés akár Isten és ember, akár ember és ember között mindig mind a két félen múlik. Súlyos hazugság azt mondani, hogy nem lehet megbocsátani, amíg a másik bocsánatot nem kér. Ez a kegyes önfelmentésnek rendkívül elterjedt, tipikus példája. Az, hogy fölemeled-e a nálad lévő kötélvéget, és odanyújtod-e a másiknak, kizárólag rajtad múlik.
Ezek után tehát: miről is van szó az Úri imának ebben a kérésében? A Krisztusban élő, Szentlélekkel betöltekezett ember lelki alapállásáról. A boldogságnak arról a lehetőségéről, amiről Jézus beszél a megbékélésre törekvőkkel kapcsolatban (Mt 5,9). És ez a megbékélés szolgálatának betöltése, amiről Pál is beszél a fent említett levélben (2Kor 5,19).
Tehát semmiképpen sem ok-okozati összefüggésről beszél Jézus. Szó sem lehet arról a magyarázatról, hogy ha én megbocsátok embertársaimnak, akkor, és csak akkor kérhetem Isten megbocsátását a magam számára. Szeretném újra hangsúlyozni és leszögezni, hogy az Isten megbékélése velünk nem kérdéses. Nem alku tárgya, nincs feltétele - egész egyszerűen tény, amit Krisztus az evangéliumban egyértelműen világossá tesz számunkra.(Érdekes lehet itt a Timóteushoz írt második levélből felolvasott ige: "Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja-. Megint csak meg kell kérdeznünk: nincs itt ellentmondás? Tagadásra tagadással válaszol, hűtlenségre viszont hűséggel? Meggyőződésem szerint az első mondat azt a tényt rögzíti, hogy ha az ember megszakítja Istennel a kapcsolatot, akkor az a kapcsolat elvész, és ezt Isten sem tudja megakadályozni. A megtagadás megtörtént, a következménye tény. Isten megtagadottá és távollévővé vált. Ám erre az emberi hűtlenségre ő még ekkor is hűséggel, azaz megbocsátással válaszol: nyújtja felénk a kötél nála lévő végét. A kérdés csak az, hogy az ember nyújtja-e a maga részéről a kötélvéget.)
Ám ez a lelki alapállás, a megbékélés lelkülete semmiképpen sem lehet felemás. Lehetetlen, hogy valaki Istennel meg akar békélni, de embertársával nem. "Ha valaki azt mondja: ’szeretem Istent’, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát- (1Ján 4:20). A Miatyánknak ez a verse tehát nem ok-okozati, hanem létezésbeli összefüggést tár elénk. Csak az tud Istennel megbékélni, aki embertársával is megbékél. Nem Isten tagadja meg tőle a megbocsátást, hanem ő maga, mivel nincs meg benne a megbocsátás lelki alapállása, képtelen az Istennel való megbékélésre.
Az imádság eredeti görög szövegében szó szerint a vétek elengedése szerepel. Vegyük most ezt komolyan. Ha a vétket elengedni lehet, akkor ez azt is jelenti, hogy az el nem engedett vétek - az a vétek, amit velünk szemben követtek el, pontosabban annak következménye bennünk: a megbántottság, sértődöttség, harag - lefoglalja a kezünket. Nem engedjük el, azaz fogjuk, tartjuk, és mint valami egyre nehezebb terhet, napról napra cipeljük magunkkal. Olyan teher ez, amely mind a két kezünket leköti: meggörbedve, lépésenként két kézzel kell magunk elé tenni, mint egy tele zsákot.
Azt mondja Jézus: mindezt engedd el! Istenben, Lelke által szabadságot ad erre az elengedésre. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy ez az elengedés az ember számára többnyire hallatlanul nehéz. Mintha valami kényszerítene arra, hogy hónapokig, sőt évekig őrizgessük magunkban megbántottságainkat. Ha azonban Krisztusban el tudod engedni ezt a terhet, végre ki tudod nyújtani mindkét kezedet. Az egyiket az egyik oldalra, az emberek felé, a másikat pont ellenkezőleg, Isten felé. Képzeljük most mindezt magunk elé! Az ilyen kinyújtott kezű ember éppen a keresztre feszített Jézus testtartását veszi fel. Ez a megbékélés emberi tartása! Persze a testtartás csak jel - jele a belső, lelki alapállás döntő megváltozásának. Mégis azt mondhatjuk: így válunk hasonlóvá Krisztushoz
Az Úri imádság negyedik kérésében tehát nem Isten megbocsátását kérjük önmagunknak, hanem a béketeremtés lelkületét minden nap. Ezáltal lesz bennünk is Isten békéje, és a Jézus által megígért boldogság.
Ámen
Elhangzott május 14-én.