Kiáltó Szó

2006. július 09.

Alapige
1Ján 1,1-4

Kedves Testvérek!
János levelét az a tanítvány írta, aki Jézus életében még fiatal serdülő ifjú volt, amikor a leveleket és az evangéliumokat írja, addigra már majd’ 90 éves, sok mindent megélt idős tanítvány. Az idős János az unokák nemzedékének beszél, azzal a frissességgel, és a tapasztalatoknak azzal az erejével, amivel egy idős ember tud beszélni vagy írni az élet útjának elején járóknak.
János valóban, ahogy írja a levelében, látott, hallott és tapintott. Ő valóban ott volt. Idézzük csak fel! Annál az első halfogásnál, amikor Jézus elhívta Pétert, hogy immár ne halakat halásszon az életből a halálba, hanem legyen emberhalász, és embereket halásszon a halálból az élet számára. Ott volt a kánai menyegzőn, amikor Jézus megmentette az ifjú párt az egyik legnagyobb szégyentől, ami érhette volna őket, hogy elfogy a bor. Vagy ott volt Jairus lányának föltámasztásakor, amikor Jézus mindenkit kiküldött abból a szobából, de ő benn maradhatott, és láthatta, amint Jézus visszahívja az életbe azt a kislányt. Vagy ott volt a megdicsőülés hegyén, amikor Jézus imádságában elmosódott a határ tér és idő között, és egyszerre volt ott Mózes és Illés, és maga az Isten fényességében. És ott volt az utolsó vacsorán Jézus mellett. Ott volt a Gecsemáné kertben, és egyetlen tanítványként a kereszt alatt, az asszonyok között látta Jézus szenvedését. Ott volt a sírnál Péterrel együtt, és talán ő volt az első, aki nem csak látott azon a reggelen, de hitt is. És aztán ott volt a feltámadás utáni halfogásnál, amikor Jézus ismét megjelent tanítványai számára, és csak azt kérdezte: Szeretsz-e engem? Ő valóban mindent látott, mindent hallott, és meg is érintett. Olyan szót használ az evangélium János látására, ami több mint szemmel való látás, ami a dolgokon való túl látást jelenti. Nem csak a szemével, hanem a hitével is lát.
Bár János sok mindent látott, talán még többet is, mint mi legtöbben. És mégsem a keserűség beszél belőle. Mégsem kérdezi, hogy miért engedi ezt Isten, miért hagyja, hogy miért üldözik a keresztényeket, akiket ő annyira szeretett, mégsem kérdezi, miért kell Jézusnak szenvednie. Ő tudja, mert látott, hogy minden megalázottban, minden kitaszítottban, maga Jézus szenved. És mintha tudná és látná, hogy nincs más dolga, mint együtt szenvedni a szenvedővel.
Jánosból tehát az együttérzés, az együttszenvedés, a szimpátia (ezt jelenti a görög szó) szól. Talán azért képes erre, mert életében nem csak látott és hallott, de tapintott is. Közel engedi önmagához mindazt, ami vele és körülötte történik. Mindez, amiről ő itt beszél, és mindaz, amit ő megélt életének évtizedei alatt nem kölcsönkapott élmények, testvéreim. Nem valami kívülről ráerőltetett, hozzá benyomuló élmények sokasága ez, hanem mindez a sajátja, hiszen meg is érintette, meg is tapintotta, mindez tehát az övé. Hagyta, hogy az ő élete közel jöjjön hozzá. Nem zárta ki az idejéből a saját életét. Nyitott volt, és nyitott itt is, idősen is, hogy hasson rá mindaz, amit átél, hogy az Istennel való találkozás ne csupán egy kellemes emlék legyen a múltból, egy szép szertartás vagy valamilyen ünnep alkalmából. Az Istennel való találkozás éltető erő számára, ma is. Mi több: életformáló erő, még idős korában is, amelyet gazdagít az ősök hagyománya, és személyessé tesz a saját tapasztalat.
Testvéreim, azt gondolom, hogy a mai ember legnagyobb vesztesége, amit tulajdonképpen magának köszönhet, hogy a valódit fölváltja a látszat. Mi is látunk és hallunk - reggeltől késő estig. Bárhová megyünk, megy a tévé, szól a zene. De ha otthon maradunk, ugyanez van. Mi is látunk és hallunk, de szinte csak olyasmiket, amik nem a mieink. Úgy teszünk, mintha mi is részesei lennénk az adott sorozatnak, tévébeszélgetésnek, vagy rádióinterjúnak. Vágyakozunk, mint a serdülők, hogy egyszer talán majd nekünk is jobb lesz, hiszen a tévében is láttuk. Látunk és hallunk, de nem a valódit, nem a belső hangot halljuk, és nem a mi belső képeinket látjuk, nem a bennünk élő Krisztust látjuk, hanem valamit, amit valakik tudatosan kívülről benyomasztanak a mi szobánkba, a mi életünkbe, az agyunkba, és azt hittük, hogy az a való világ. Nem csak a serdülők teszik mindezt, hanem a komoly felnőttek is.
De mi a baj ezzel? Sok minden, de most csak egyet emelek ki: azt, hogy mindebből hiányzik az érintés, a személyesség.
Testvéreim, hiába látunk és hallunk, ha belekeseredünk a látottakba és hallottakba Félünk, mert úgy gondoljuk, hogy veszélyek leselkednek ránk, hiszen ezt halljuk reggeltől estig. Elidegenedünk, mert úgy gondoljuk, hogy ez a világ idegen számunkra, miközben vágyakozunk benne lenni. Igen, belekeseredünk, elmagányosodunk, már nem mesélünk az unokák nemzedékének, mert ezek a gyerekek már nem olyanok, hát ezeket már nem érdeklik. Nézzétek testvéreim, a mai gyerekeket ugyanúgy érdeklik a családi történetek, mint a nagyszüleink nemzedékét. Voltak olyan hittanfoglalkozások, ahol a gyerekek igazból nem akartak mást, mint mesélni a napjaikról, és hogy én meséljek. És akkor ez volt a hittan, leültünk egymás mellé, és meséltünk egymásnak, mert az élő szó, a történet bensőségessége, a mai gyereknek és felnőttnek ugyan úgy hiányzik, mint bármikor.
És nézzétek, itt van János, ez a végtelenül idős ember, és ő nem belekeseredik ebbe a közel 90 évbe, hanem a mai napig látásról, hallásról, tapintásról beszél egészen életszerűen és bennünket is felfrissítve. És ezt hirdeti most nekünk, azért, hogy közösségünk legyen vele, mint hívő testvérrel. Ő 2000 évvel ezelőtt élt. De itt hagyta nekünk ezt a levelet, hogy közösségünk legyen vele, a hívő testvérrel, és ezen keresztül közösségünk az Atyával, ahogy neki is közössége van az Atyával. Testvéreim a közösség az Úr Isten egyik legnagyobb ajándéka. Legalább olyan nagy, mint az egyéni szabadság. A család erőforrás, a gyülekezet a megerősödés helye lehet, ugyanakkor a közösségeinknek is szüksége van a táplálkozásra. Kölcsönhatás. A család is akkor él, ha beleadjuk önmagunkat, munkánkat, jelenlétünket, szeretetünket, örömünket. Akkor valóban olyan közösségé válhat, ahol aztán néha el is engedhetjük magunkat, ahol elfogadnak bennünket. A gyülekezeti közösségi így van: önmagától nem lesz. Attól lesz gyülekezet, ha nem hiányzik belőle a jánosi életforma, a meglátás, a meghallás és a megérintés képessége és gyakorlása. Ha sokan közülünk nem csak távolról nézik Jézust, hanem ott vannak, ahol ő van, ahogyan János is ott volt, ahol a Mester. És innentől kezdve, ahogyan egy kollégám mondta, kereszténység nem bonyolult. Csupán arra van szükségünk, hogy a dolgokon túl meglássuk a szenvedő embert. Hogy a szavakon túl meghalljuk az érzéseket. Hogy a látható emberen túl megérintsük Krisztus arcát a testvérben.
Higgyétek el testvéreim, hogy köztünk élnek a Jánosok. A gyülekezetben és a gyülekezeten kívül is, akik bátrak látni a másik embert, akik bátrak meghallani a másik szavát, és bátrak megtapintani a testvért, az életet. Köztünk élnek a Jánosok, és a gyülekezeten kívül is, akik nem kölcsönvett életet élnek, hanem a saját életükben a saját kapcsolataikat élik meg, annak az összes hibájával, tanulnivalójával és nehézségével együtt.
János mindezt azért hagyja ránk, hogy örömünk teljes legyen. Mi, akik talán megkeseredtünk a magánytól, a hiábavalóságtól, az értelmetlenség érzésétől, önmagunk siratásától, mi, pontosan mi hallhatjuk meg az Isten igéjét, amely örömre hív mindig. Hogyan lehet a mi örömünk teljessé? Arra hív minket az ige János példáján keresztül, hogy legyünk ott, ahol Jézus van, hogy lássuk, halljuk és tapintsuk meg őt. Máshonnan nézve: hogy legyünk ott, ahol élünk, a hitben, hogy lássunk, halljunk és érintsünk a hitben, és akkor megérthetjük az egymás terhének hordozását, amit a Galata levél ír.
Testvéreim, mi, akik amúgy is elég megterheltek vagyunk, és folyton menekülünk minden teher elől, és annál több terhünk lesz, nekünk azt mondja most az ige és arra hív bennünket, hogy egymás terhét hordozzuk. Olyan ez, mint amikor a keresztet cipelő Jézus mellé odaáll Cirénei Simon, és ketten viszik a keresztet. Ezt a szót használja itt az írás: egymás keresztjét. Szabad nekünk ennyire közel menni egymáshoz, a vállunkat egymáshoz érintve azt a terhet cipelni. Igazíthatjuk a lépéseinket egymáshoz kölcsönösen, és akkor közösségünk lesz az Atyával és a választottakkal, és kiteljesedik az örömünk.
Testvéreim akkor, amikor Istenünk megmutatta nekünk kegyelmét, és megengedte nekünk, hogy nehéz és terhes időszak után átélhessük az ő szabadítását, akkor szabad nekünk ezt a szabadítást és ezt a kegyelmet egymás iránt is megmutatni, és így odaállni egymás mellé. A gyülekezetünk vágyott egysége akkor fog helyreállni, hogyha ki-ki a testvér mellé állva keresi a látás, a hallás és az érintés lehetőségét.
Ámen.


Elhangzott július 9-én.