Kálvin-tér, anno 2003

Budapest, belváros, nyár. Tökéletesen megérthetjük, hogy minden a turisták csalogatását, kényelmét szolgálja. Ha elfáradnak, betérhetnek számtalan presszóba, büfébe, vendéglőbe, vagy ha erre van gusztusuk, a szabad ég alá is kiülhetnek (a benzingőzös, tülkölő nagy forgatag közepébe). Nyilván meg
kell teremteni kulturált felüdülésük lehetőségét, kis asztalok, székek. No meg a bogarak ellen is védeni kell őket! Elő hát a jól bevált, bambuszrúdba ültetett kis keleti füstölőket. Nem, nincs bajom velük.
Egyébként. De így? A Kálvin térre vitt néhány percnyi szabadidőm, gondoltam, megnézem Kálvin szobrát. A tér tele asztalkákkal, székekkel, bambuszba szúrt füstölőkkel. Úgy kell köztük araszolgatni.
A néhány éve még rangos papír-írószer bolt helyén bár, disco, vendéglátó-ipari egység, vagy amit akartok. Ajtajában tarra nyírt, vastag arany karkötős, nyakláncos, ránézésre másfél mázsás komoly üzletember, az elmaradhatatlan mobiltelefonnal. Ez az épület a templom tőszomszédja. Eszembe jut a régi, vicces igazságkeresés: “most a kocsma van a pártház mellett, vagy a pártház van a kocsma mellett?” (Amikor hallottam, így mondták. Most a templom és a kocsma variációjával újrahasznosítható
kabarétréfa.) Hiába tudom, hogy vicc ez a mondat. Nincs kedvem nevetni. Sőt, a templomot az épülettől elválasztó alig két méter hosszú, egyébként szép kovácsoltvas kerítés is bedeszkázva, és ezeken is az elmaradhatatlan bambuszrudas füstölők. Kálvin szobra? Hogy azért indultam oda? Igen, azért megtaláltam. Hogy megnézhessem nagy reformátorunk arcát, legalább négy, egymáshoz nagyon közel lévő, így a székektől szinte akadálypályává kiegészített asztal között kellett átvergődnöm. Aztán a
meglepetés (?): egyetlen árva kis koszorú mellett, a szobor négy sarkán, annak tövében az elmaradhatatlan bambuszrudas füstölők! Igaz, hogy Kálvin a tömjénfüst ellen emelt szót, de nem
gondolnám, hogy a keleti vallások akár csak rovarüldöző fáklyáit jobban szeretné. Most nem is tudom: van egy Kálvin tér egy Kálvin-szoborral, egy templommal, vagy van egy diszkóbár, egy Kálvin-szobor és egy templom dekorációval?! Mi tagadás, felháborodtam. Délelőtt még alig ültek az asztaloknál, csak a
székeket kellett leküzdenem. De ha csúcsforgalomban egy turista, egy elvetemült csoport meg akarja nézni Kálvin szobrát, mit csináljon? Tudom, vegyen sört, bort vagy bármit a bárban, és a szoborhoz közeli asztalhoz üljön, akkor láthatja. És még a bogarak se fogják csípni, mert ott vannak Kálvin körül
a bambuszrudas füstölők. Mindegy, hogy kit ábrázol a szobor. Művészeti alkotás. Nevezetesség. De nekem nem is mindegy, hogy ő épp Kálvin, és hogy a magyarországi református egyház jelképesen
központi helyén vagyok. Vannak bizonyos vallások, amelyek már teleharsogták volna a világot, hogy
micsoda gyalázat, és hogy üldözik őket meg ilyenek. Én, magyar református hallgatok (hallgassak!), mert nem érthetem a modern üzleti élet rejtélyeit és az üzletemberek lelki világát (ha van nekik). Nem kell ledönteni a szobrokat. Csak úgy kell intézni, hogy érezze magát rosszul, kényelmetlenül, zavarónak
az, aki meg akarja nézni őket. Most még csak Kálvin. Holnap Rákóczi, Kossuth (esetleg a Parlament előtt), Petőfi, Jókai, Arany? Elvégre megfelelő vállalkozó mindig akad. A turista meg mindig éhes és szomjas még ha megfekszi is a gyomrát, amit kap.

Gerecsei Zsolt avagy egy Kálvin-téren megállt vándor