Az őrszentmiklósi református egyházközség rövid története

Az 1526-os mohácsi vész utáni keserves időszakban, a török megszállás idején a környék lakói értő figyelemmel és nagy odaadással fogadták az evangélium vigasztaló, erőt adó igéit. Az állandó nagy romlás közepette az iratok elvesztek, többször kellett a templomot és a falut újra fölépíteni.
Az első lelkipásztor, akinek a nevét ismerjük, Nagy-Eölvedi Mező Bálint volt, aki 1629-ben képviselte a dunapataji zsinaton a kisszentmiklósi gyülekezetet. 1630-ban Pesti P. János, 1632-ben Kis-Sarlai János, 1652-ben Perecsényi János, 1673-ban Debreczeni Mihály volt a falu lelkipásztora. Debreczeni Mihályról tudjuk, hogy a gyülekezet titoktartása mentette meg attól, hogy őt is a pozsonyi vértörvényszék elé idézzék, ahonnan sok protestáns lelkész került börtönbe vagy gályarabságra. A török kiűzésekor a visszavonuló csapatok felgyújtották a falut, 1691-ben Kisszentmiklós helyett Pusztaszentmiklós néven említik. Az elmenekült lakosság hamarosan visszaköltözik, újjáépíti a templomot és az iskolát is. 1700-ban már kálvinista faluként említik. A Rákóczi-szabadságharc alatt szabadon folyt a gyülekezeti élet. 1713-ban lelkipásztorunkat Ráckevi Istvánnak hívták. A szabadságharc bukása után az ellenreformáció elnyomása elérte Kisszentmiklóst is. Berkesi András váci püspökhelyettes 1719-ben erőszakkal elvetette a református templomot, a helybéli származású Szentmiklósi János lelkipásztort börtönbe záratta, és csak akkor engedte szabadon, amikor aláírt egy nyilatkozatot, hogy a váci egyházmegye területén nem végez lelkészi szolgálatot. Berkesi Kisszentmiklósra és Váchartyánba egy ferences rendi szerzetest, Katona Pált küldött plébánosnak, a templomot és felszerelését neki kellett átadni. Feljegyezték, hogy 1720-ban négy szentmiklósi embert Pestre hurcoltak, és börtönbe zártak, kettőt pedig pellengérre kötöttek, mert más faluba (Fótra vagy Tótfaluba) mentek Igét hallgatni. Hatvanöt éven át templom, lelkipásztor és tanító nélkül élt a gyülekezet, csak a reggeli és esti családi Bibliaolvasás, éneklés, kátétanítás segített, hogy a gyermekek megőrizhessék atyáiktól öröklött keresztyén hitüket. Amikor Gödöllő 1744-ben engedély kapott templomépítésre, abból a faluból, Kisszentmiklósról, ahol már 25 éve szünetelt a gyülekezeti élet, 12 református család adakozott az építkezésre.
1784-ben a türelmi rendelet hatálya a nagyon szegény, "kenyeretlen" Kisszentmiklósra is kiterjedt. A gyülekezet előbb Váchartyánhoz tartozott, ott építettek közös erővel templomot. 1800-ban itt is megépült a templom, valamivel előbb az iskola is. 1817-től a Veresegyház fíliája Kisszentmiklós, a veresi lelkész ellenőrizte a pénzügyeket, és járt át a faluba évente ötször úrvacsorát osztani. Egyéb vasárnapokon a sűrűn cserélődő kántortanítók prédikáltak a templomban. Amikor 1819-ben Báthory Gábor dunamelléki református püspök meglátogatta a gyülekezetet, jó állapotban levő templomot, iskolát és rektorlakást talált. Megmaradt ebből az évből a presbiterek névsora is: Tenke János, Takáts András és István, Balog Péter, Barsi János és György, Szűcs András és István, Vallus Mihály, Tóth Gergely és Sámuel, Szabó András.
1882-ben két okból is csökkent a gyülekezet létszáma: egyrészt megindult a kivándorlás első hulláma, és sok talpraesett, életrevaló ember költözött ki Amerikába, másrészt egy német vándorprédikátor hatására baptista gyülekezet alakult a faluban.
1891-ben lett a gyülekezet önálló anyaegyházközséggé, első lelkipásztora Szabó Lajos (1891-1900) volt. Nyugdíjazása után egy ideig kihelyezett segédlelkészek szolgáltak a gyülekezetben. Őket követték: Sáfár Béla (1903-1914), Dávid Lajos (1914-1917), Olasz Sándor (1917-1924), Dr. Sikó Zoltán (1925-1937). Ő a helybeli takarékpénztár igazgatója is volt, ő építtette 1936-ban a ma látható templomot. Herczeg László (1939-1945), Nehézy Károly (1947-1959), Kántor Ervin (1959-1991), Fekete Péter (1991-1996), Szabó Gábor Ferenc (1996- ).