Ágoston Géza lp. beiktatási beszéde:
Ézs. 49,6
Kevés az, hogy nékem szolgám légy, ... a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!
Szeretett testvéreim! A felolvasott ige, amely a meghívón is szerepel, megváltoztatta nemcsak az én életemet, de a családomét, feleségem, gyermekeim életét is. Erről az igéről szeretnék beszélni, de nem igehirdetést mondani, mivel a ’97-es istentiszteleti rendtartás beköszöntő beszédet ír ezen a helyen, inkább bizonyságtételt. Arról szeretnék beszélni, honnan jutottam el ehhez az igéhez, mit értettem meg belőle és miben változtatta meg az életünket.
Nagyon messziről érkeztem ehhez az igéhez. A messzeséget térben és időben, de lélekben is kell érteni. A majdnem 200 km-re lévő Hajdú-Bihar megyei Nagyrábén születtem. Ez közelebbről a Sárréthez tartozik, egykor vizes, mocsaras terület, de a folyószabályozások után jóltermő feketeföld maradt azon a vidéken. Mindig szegény vidék volt, az ottaniaknak meg kellett küzdeni a megélhetésükért, keményre edződtek a próbák alatt. Jó református vidékként Nagyrábé valamikor esperest is adott az egyháznak.
Időben, akkor születtem, amikor kezdtek kiürülni a templomok, a parasztokat szövetkezetekbe kényszerítették, de még mindenki konfirmált az osztályunkból. Abból a korból arra emlékszem, amikor nagymamámmal elmentünk templomba, mindig megijedtem, amikor a tiszteletes bácsi ránk kiáltott. Bennem élnek még az esték, amikor egy nagy könyvből mesét olvasott nagymamám Sámsonról, Dávidról, arról, hogy Józsefet eladták a testvérei.
Konfirmáció után modern gyermekként, fiatalként már az úttörő, a KISZ vonzott, a szórakozás, és bizony még mindig emlékszem tiszteletes bácsi arcára, amikor nem köszöntem neki. Aztán felnőtt lettem abban a korban, amit legtöbben ismerünk, éltem a szocialista életet, amit ismertem, amit természetesnek tartottam, bár volt az életemnek egy halvány pontja, ahol Isten velem volt. A legváratlanabb időben néha belém hasított a 42. Zsoltár első verse, ahogyan tanultuk és énekeltük konfirmációnkkor.
Így, utólag visszagondolva látom mélységét annak a konfirmációs kérdésnek: csak most kezdődött el benned a Szentlélek munkája? Hiszem, hogy az Úr mindig látott engem, néha szelíden kopogtatott, felkínálta a lehetőséget, de én elutasítottam. Ezzel magyarázom, hogy szerettünk volna feleségemmel egyházi esküvőt, de a párttag apósom kedvéért lemondtunk róla. Nem hitből akartuk, csak azért, mert szép. Most már tudom, a jegyes oktatáson beszélhetett volna hozzánk Isten, elszalasztottuk. Aztán arra sem tudok más magyarázatot, miért vettem meg a Bibliát feleségemnek, csak úgy, minden ok nélkül. Felkerült a polcra, bármikor elővehettem volna olvasni, de nem tettem.
Isten tudtával történt az is, hogy különböző munkahelyem volt. Voltam diákkoromban segédmunkás, voltam beosztott, de voltam vezető is. Tartottam pártszemináriumot, tanítottam gyerekeket. Előadóként megtanultam beszélni, tanárként tanítani. Beosztottként tanulhattam alázatot, vezetőként gyakorlatra tehettem szert, hogyan kell, lehet egy közösséget irányítani. Isten már akkor készített erre a szolgálatra?
Aztán kevés volt a csendes kopogtatás, jöttek a nehézségek az életünkben. Házasságunk mélypontra került, bár volt két gyermekünk, de nem láttunk kivezető utat, világi gondolkodásunk szerint a válás látszott egyedüli megoldásnak. Az Úr azonban másként akarta, beleszólt az életünkbe. Elküldte angyalát egy fiatal baptista lány személyében, aki először beszélt Istenről, Jézus Krisztusról a házunkban. Nagy ajándék volt, hogy nem akart belőlünk baptistát faragni, az evangéliumot hirdette. Feleségem szívesen fogadta, engem rettentően zavart. Haragudtam rá, amiért ilyeneket mond, haragudtam, hogy betolakodott az életünkbe. Többször jött, kedvesen, mosolyogva, és egyszer csak a feleségem elment a nagytemplomba. Attól kezdve rendszeresen járt, vitte a gyerekeket is, én viszont otthon maradtam.
Nem sokkal később feleségem névnapi ajándéknak azt kérte, menjek el vele egy alkalomra, ez a Népstadionban volt, Billy Graham evangelizációja. Nem emlékszem, mert nem is nagyon érdekelt, miről beszélt Billy Graham, de amikor egy tolókocsis fiatal nő kezdett arról beszélni, hogy mennyire szereti őt Isten, és ő mennyire hálás ezért az Úrnak, akkor megérintett valami, és azt mondtam: Nekem ez a szeretet kell. Vágytam a szerető Isten után, de Jézusról hallani sem akartam. Így indult az én hívő életem.
Emlékszem, nyiladozó értelmünkkel mennyit zaklattuk Laci bácsit kérdéseinkkel, sokat tanultunk tőle, rengeteget olvastunk, minden alkalmon ott voltunk. Aztán az Úr küldött más szolgát is, amikor egy evangelizáción új hangot hallottunk. Nagyon messze voltam még, de megértettem, Istennek kell engedelmeskednem életem további részében. És jött az első elhívás, a próba, Monor-Kistemplomba presbiternek hívtak. Sok tépelődés, imádság után elfogadtam a felkérést, így átkerültünk a nagytemplomból a kicsibe. Ma is őrzöm azt a kézzel írt igés kártyát, amit presbiteri beiktatásomon kaptam, ha jól emlékszem, öreg tanító néni, Ilus néni készítette. Teljes lényemet átjárta az a tudat, hogy most a világmindenség Ura, a mindenható Isten szól hozzá, és azt mondja: Az Úr Istent szenteljétek meg szívetekben! (1Pét. 3,15)
Haladtam, haladtunk előre az úton, amire állított az Isten, sokat tanultunk, sok szolgáját megismerhettük, míg egy őszi vasadi evangelizáción eljutottam oda, hogy menjetek be a szoros kapun! Ugyan olyan világos volt, ki mondja, mint a presbiteri beiktatáskor. Ennek a hangnak engedelmeskedni kell, és a csendes éjszakában letérdeltem feleségem mellett az Úr elé. Elmondtam mindazt, ami bennem volt és hiszem, tudom, hogy meghallgatott. Másnap kíváncsian ébredtem olvastam az Igét, Jerémiás könyvének utolsó verseit, hogy a király kiszabadult a börtönből, új ruhát kapott, állandóan gondoskodtak róla élete végéig, mindent megkapott, de én nem vettem észre semmi változást. Már az volt bennem, hogy semmi sem történt tegnap este, de ismét esti alkalomra mentünk, és örvendezve hallhattam, mit kap az újonnan született ember az Úrtól. Szabadságot, új ruhát, gondoskodó szeretetet.
És eljött egy januári imahét, amikor már gondnok voltam a kistemplomban, igyekeztem az Úrnak szolgálni, ekkor János bácsi prédikált a nagytemplomban és belém hasított az Ige: Kevés az, hogy nékem szolgám légy, ... a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen! Semmi más nem jutott el hozzám abból a prédikációból, csak az, hogy kevés, amit eddig adtam az Úrnak. Többet vár el tőlem, és elrendelte ezt a többet. Azonnal engedelmeskedni kellene ennek a szónak, de én nem ezt tettem. Hosszú évekig tartó alkudozás, engedetlenség következett. Nem elég, hogy gondnokként szolgálok, nem elég az egyházmegyei tisztség, nem elég hogy az anyagiakat is átadtuk, nem elég, hogy a gyermekáldást is fogadjuk, hiszen sorba jöttek a gyermekeink? Mi kell még, hiszen tanár voltam akkor, az iskolában is számtalanszor bizonyságot tehettem a gyerekeknek. Kevés az, hogy nékem szolgám légy... De hát Uram, negyvenegynéhány évesen négy-öt gyerekkel kezdjek tanulni?
Végül eljött Amerikából egy lelkipásztor, aki evangelizált a Kistemplomban. Bemutatkozásakor elmondta, felnőtt fejjel végezte a teológiát, lemondott munkájáról, eladta házát, feladott mindent, hogy tanulhasson, és arról beszélt, engedelmeskedni kell az Úr rendelésének. Utána beszélgettünk vele, elmondtam neki az Igét, amit kaptam. Ő azt mondta: Nem biztos, hogy az Úr elveszi az életemet, de a békességemet bizonyosan, ha nem engedelmeskedem neki. Így jelentkeztem a teológiára, amit elvégeztem, és így jöhetett el ez a mai nap.
Szeretnék még beszélni arról, mit értettem meg az igéből az elmondottakon túl, hogy többre hívott el az Úr. Megértettem, hogy világítótestnek kell lennem.
Megértettem, nem azért kaptam új életet, hogy csupán örvendezzek miatta, hirdetni kell az evangéliumot mindenkor és mindenhol. Hiszen Péter leveléből származó Ige folytatódik: Az Úr Istent szenteljétek meg szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről...
Megértettem azt is: Avagy azért hozzák-é elő a gyertyát, hogy véka alá tegyék, vagy az ágy alá? (Mk. 4.21)
Megértettem azt is, nem mindegy, milyen világítótest vagyok! Lehetek szövétnek, amelyik állandóan ég az Úr sátrában, lehetek pislogó gyertyabél, lehetek két végén meggyújtott gyertya, amelyik hamar elég.
Végül azt is megértettem, nem egyszemélyes vállalkozás ez. Ebben a szolgálatban velem van a családom, feleségem, gyermekeim. Mindannyiunk élete megváltozott, mikor feladtam addigi munkámat, és eljöttem szolgálni ide, Pándra. Nem csak lakóhelyet váltottunk, de most már ők lettek a lelkész felesége, ők lettek a papgyerekek, Hogy mit jelent ez, kevesek mellett ők tudják igazán.
De hálát adva az Úrnak, nem csak a mai napon, hanem szüntelenül, látom az Ige igazságát előttem: Az Úr félelme életet jelent (Péld. 19,23a) Úgy legyen mindannyiunk életében. Ámen.
Imádkozzunk! Köszönöm, Uram, hogy nevemen szólítottál, elhívtál és szolgálatba állítottál. Köszönöm, Uram, hogy igaz a te Igéd: és királyi székét ama királyoknak széke fölé emelte. Add, hogy mindig erre tekinthessek: a te kijelentéseid megállnak és igazak. Uram, tőled jön az erő, a világosság és a segítség. Te mindig hűséges vagy, adj nekem is hűséget és adj ennek a gyülekezetnek is, hogy egyek legyünk a te országod építésében. Add meg nekem naponként a te igédet, hogy szólhassam, és ajándékozz meg mindannyiunkat a neked való szolgálat örömével. Segíts ebben minket a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.