Dr. Vladár Gábor dékán, tanszékvezető egyetemi tanár
06-99-314-390
Hanula Gergely nyelvi rektor
ghanula@prta.hu
06-1-405-76-15

Az újabb Jézus-irodalom mérlege
Dr. Vladár Gábor
Két, személyes jellegű, előzetes megjegyzéssel kezdem. Mindenek előtt köszönöm lekötelező meghívásukat, szívélyes vendégszeretetüket és a lehetőséget, hogy előadást tarthatok Önöknek a Jézus-élete kutatás legújabb eredményeiről. Nem titkolom továbbá: megtisztelő számomra és természetesen egyúttal nagy felelősségnek is tartom azt, hogy a világhírű, oxfordi Jézus-kutató, Vermes Géza professzor úr után szólalhatok meg ezen a konferencián. Sajnálom, hogy előadásom elsősorban nem az ő, ,,Jézus változó arcai\'\' című konferenciai felszólalására készített válaszadás. Gondolatébresztő előadása ugyanis nagyon sok kérdést vetett fel bennem, amit nem szeretnék megválaszolatlanul hagyni. Megpróbálok ezért úgy szólni Önök előtt, hogy egyúttal megjegyzéseket fűzök a Vermes professzor úr által mondottakhoz is.

Hadd legyen az első megjegyzésem azonnal egy elvi megállapítás. Alapvető hermeneutikai elvként szükségesnek tartom leszögezni: amikor az egyik oldalon zsidó kutatók vagy világi történészek, a másik oldalon pedig keresztyén teológusok, bibliatudósok foglalkoznak Jézus történeti alakjával, akkor a két tudományos foglalkozás eredményei nem egyforma jelentőségűek a két kutatócsoport tagjai számára. Leegyszerűsítve: a zsidó kutatók számára Jézus a zsidóság történelmének legfeljebb egyik érdekes alakja, az ókor-történésznek egy kutatási téma a többi mellett, a keresztyén kutatók számára azonban Jézus Krisztus a hit középpontja, akivel a keresztyén egzisztencia áll, vagy bukik. A Jézus iránti keresztyén érdeklődés tehát fundamentális jelentőségű, míg ez zsidó vagy világi kutatók esetében nem mondható el. Azon talán lehet vitatkozni még a keresztyén teológia körén belül is, hogy Jézus életének történeti-kritikai módszerekkel végzett kutatása a legfontosabb feladata-e a keresztyén teológiának, arról azonban nem, hogy Jézus Krisztus (történeti) alakja mindenképpen ,,alap-vető\'\' jelentőségű a keresztyén egzisztencia számára. Nyilvánvaló természetesen, hogy nem a történeti kutatás eredményei alapozzák meg a keresztyén hitet. A történeti kutatás legfeljebb feltárhatja, megvilágosíthatja, reflektorfénybe állíthatja ennek a hitnek az alapjait, még pedig úgy, hogy a hithez társul a történeti megértés. A hit azonban egyedül Isten ajándéka, aki az evangélium által szólít meg minket és hív Krisztus követésére. A hit igazsága mindig más, mint a mi relatív, történeti igazságaink. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ember Jézus történeti alakja iránti tudományos érdeklődés nem volna fontos számunkra.

E rövid, néhány megjegyzés után tulajdonképpeni mondanivalómhoz érkeztem. A Názáreti Jézus iránti érdeklődés nem szűnik, sőt inkább növekszik. A róla szóló irodalom elnyeléssel fenyegető trópusi őserdőhöz kezd hasonlítani. A Zsidókhoz írt levél 13. fejezetében olvasható mondást: ,,Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz\'\' (8.v.) napjainkban talán így is lehetne fogalmazni: ,,Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké aktuális.\'\' A Názáreti Jézus ugyanis már régóta nem csupán az újszövetségi tudomány, vagy a teológia témája, hanem átlépte az egyház határait. Hatalmas az érdeklődés más tudományszakokban is személye iránt. Sőt, egészen meglepő módon, a képes magazinok címoldalán szerepel, ott, ahol egyébként népszerű sztárokat és politikusokat szoktunk látni.
A Der Spiegel című németországi magazin 1996. május 26-i száma ,,Gesucht: ein Mensch namens Jesus\'\' címmel (alcím: ,,Auf den Spuren des historischen Christus\'\') nagy összeállítást közöl a Jézus élete kutatás legújabb fejleményeiről. De hasonló módon jár el a Time magazin is, amely pedig 1996. áprilisi számában közölt a názáreti Jézusról egy ún. ,,címlapsztorit\'\'. Se szeri, se száma a Jézusról szóló, népszerűsítő stílusban írt, legtöbbször áltudományos bestsellereknek, amelyek mindig valami meghökkentőt kívánnak Jézussal kapcsolatosan kideríteni. Ezen írók sajátos recept szerint írják könyvüket, amely kb. így hangzik: végy egy ,,autentikus\'\', éppen most felfedezett, lehetőleg gnosztikus evangéliumot, vagy a magyar ízlésnek jobban megfelelő, zamatos sumér-magyar örökséget, adj hozzá egy jó adag qumrániasított, vagy pártus herceggé kinevezett Jézust, keverj bele néhány csipet vallási-politikai kalandot a la James Bond, ne felejtsd ki a Vatikán sötét pincéjében folyó obskúrus egyházi összeesküvést, nem árt az iszlám világából is hozzáadni néhány ellenséget, és az egészet szórd meg azzal a felismeréssel, hogy Jézus egészen más volt, mint ahogyan azt a keresztyén egyházak hívei kétezer éven át hitték. Magyar nyelven az utóbbi években két könyv is megjelent, amelyek hasonló receptek alapján íródtak (M.Baigent-R.Leigh: Mi az igazság a holt-tengeri tekercsek körül? Bp. 1994. Holnap Kiadó - a címlapon bíborvörös betűkkel: ,,Az évszázad vallási botrányának szenzációs története\'\'; Badiny Jós Ferenc: Jézus király. A pártus herceg. Bp. 1998. Ősi Örökségünk Alapítvány). A legnagyobb gond ezekkel a könyvekkel az, hogy soha nem tudják beváltani azon ígéretüket, hogy a teológiai tudomány által megrajzolt, hamisítványnak feltüntetett Jézus-képekkel szemben objektívebb, hitelesebb, eredetibb Jézus-portrét vázolnak fel.

Új jelenség, hogy Jézus jelen van az interneten. A különböző kereső rendszerek hihetetlen nagy mennyiségű irodalmat mutatnak fel. De ugyanúgy jelen van Jézus a modern irodalomban és a filmiparban. Itt már nem egyszerűen egy más Jézus-képről van szó, hanem Jézus másfajta megközelítéséről. Ezért ezzel a témakörrel nem foglalkozom, noha megérné mind az irodalmi, mind pedig a filmszerű megközelítés a szakszerű feldolgozást. Jellegénél fogva ugyanis mindkét művészeti ág nagyobb közönséget ér el, mint a tudományos módszerekkel vizsgálódó teológusok vagy történészek.

A Jézus-kutatás első szakasza: az ún. ,,történeti Jézus\'\' korszaka

A Jézus-kutatás jelenlegi stádiumát ,,harmadik kutatási szakasznak\'\' (,,the third quest\'\') is szokták nevezni, ami feltételezi azt, hogy voltak megelőző periódusok.

Az első kutatási szakasz, mint ismeretes, a XVIII. század. utolsó harmadában kezdődött. A teológiai kutatásnak ez a korszaka célul tűzte ki azt, hogy a történeti-kritikai módszer eszközeivel földeríti Jézus alakját, törekvéseit, élettörténetének eseményeit, röviden, ahogyan utóbb mondani szokták: Jézus életét. A bibliai tudományoknak ez az ága hosszú évtizedeken keresztül nemcsak a teológiai kutatás dísze és ékessége volt, hanem erősen foglalkoztatta a gyülekezeteket is, főként annak értelmiségi rétegeit. Gondoljunk csak olyan könyvekre, mint amilyen Renan híres Jézus-könyve volt (Vie de Jésus, 1863. magyarul: Bécs, 1864. és 1893.), melyet annak idején majdnem minden európai nyelvre lefordítottak, vagy e század húszas éveiben Papini és Rosadi Jézus könyveire (G. Papini: Krisztus története. Ford. Révay József, bev. írta: Fülep Lajos. Bp.é.n. Athenaeum; G.Rosadi: Jézus pöre. Ford. Boros Ferenc. Bp. é.n. Révai). Ez utóbbiak ugyan nem a teológiai tudomány termékei voltak, mégis a legkülönbözőbb nyelveken, felekezeti különbség nélkül olvasták őket.

Amikor azonban nem sokkal az első világháború kitörése előtt A.Schweitzer egy vaskos kötetben megírta a Jézus élete-kutatás történetét, akkor nemcsak egy újkori teológiai tudományág nagyszerű teljesítményéről, szélesen ívelő problematikájáról és hihetetlenül gazdag terméséről számolhatott be, hanem egyúttal temetési beszédet is tartott felette (G. Bornkamm kifejezése: Jesus von Nazareth. 1956,11.l.).

Schweitzer könyve világosan megmutatta a Jézus élete-kutatás sorvasztó belső betegségét, nevezetesen, hogy minden korszak és minden kutató végső értelemben mindig a saját eszményképét, vagy még inkább a saját vallásos gondolatait és kegyességét vetítette bele Jézusba és a kutatók ezt ábrázolták több-kevesebb hitelesség látszatát keltve, kisebb vagy nagyobb vonzerővel a ,,történeti Jézus\'\' alakjában. Schweitzernek ez az figyelmeztetése, a mérlegelő-tárgyilagos történészi távolságtartás igénye, ma is intő jel a Jézus-kutatók számára, hiszen csak a jelenbeli angolszász Jézus-kutatás területén, amelybe Vermes professzor úr is tartozik, hét, különböző Jézus-képet sorol fel az egyik kutató (J.Harrington): Jézus - a politikai forradalmár, a mágus, a galileai kharizmatikus, a galileai rabbi, az esszénus, a protofarizeus, az eszkhatológiai próféta. Meggondolkodtató a Jézus-képeknek ez a széles skálája, még akkor is, ha Vermes professzor úr úgy gondolja, hogy rá nem vonatkozik Schweitzer mondása, mert ő a kivételt képviseli.

A munkát kezdetben az az optimista szempont vezérelte, hogy az evangéliumok, különösen Márk evangéliuma alapján meg lehet írni Jézus életét. A leghíresebb kísérlet Renan Jézus-könyve volt ebben a tekintetben. A kutatás során azonban egyre inkább kiderült, hogy evangéliumaink nem biztosítanak elég szilárd alapot egy modern értelemben vett Jézus-életrajz felépítéséhez. A múlt század közepétől fogva kialakult és nagy felkészültséggel folyt filológiai-kritikai vizsgálatok igyekeztek fényt deríteni azokra a történeti értelemben vett forrásokra, amelyekből az evangélisták anyagukat vették. A szinoptikusokra nézve e vizsgálódások a több-kevesebb általánossággal elfogadott ún. �két-forrás� elmélettel eléggé lezártnak látszó eredményhez is jutottak. Vitás maradt azonban a János evangéliuma keletkezésének és hitelességének kérdése, pedig János evangéliuma adja a viszonylag legrészletesebbnek és legszilárdabbnak látszó idői keretet Jézus életéhez. Ennek elvetésével azonban a főként Márk evangéliumára felépített keret túlságosan soványnak bizonyult, úgyhogy arra csak valamennyire is valószínűsíthető Jézus életrajzot nemigen lehetett felépíteni. Ennek az egyoldalúan a szinoptikus evangéliumokra és elsősorban a Márk evangéliumára támaszkodó kutatási irányzatnak szinte halálos döfést adott W.Wrede 1901-ben megjelent, híressé lett könyve: ,,Das Messiasgeheimnis in den Evangelien\'\', melyben kimutatta, hogy a legrégibb evangélium, Márk evangéliuma sem ad olyan dogmamentes Jézus-képet, amely történeti-kritikai módszerekkel redukálható az elképzelt názáreti mester egyszerű alakjára, és az ún. ,,messiási titok\'\' képzete bizony az evangélista teológiájában gyökerezik, ill. abból táplálkozik. A Wrede tételei körül kialakult vita világossá tette a Jézus élete-kutatás belső válságát, sőt csődjét, amit azután Schweitzer könyve csak betetőzött.

A ,,történeti Jézus\'\' alakját ebben a korszakban a teológiai kutatás lényegileg az irodalmi kritikai eszközeivel igyekezett az evangéliumokból mint történeti forrásokból feltárni. Az evangéliumoknak, mint történeti forrásoknak a kritikája azonban annyi egyéni szemponttal társult, hogy ezen végeredményben megbukott az egész kutatási irányzat. Jórészt ez volt az oka annak, hogy egyes kutatók olyan új módszereket kezdtek keresni, amelyeknek segítségével a szubjektív szempontokat ki lehet küszöbölni és az evangéliumok hagyományanyagának a történeti kialakulását objektív kritikai szempontok érvényesítésével lehet valószínűsíteni. Ilyen objektív kritikai szempontként kínálkozott a néphagyományok (mondák, regék, sőt mesék) keletkezésének és nemzedékeken keresztül való továbbadásának a módja, amint azt a század elejétől fogva folklórkutatók kezdték kidolgozni és ószövetségi teológusok ószövetségi hagyományanyagokra már alkalmazták is. M.Dibelius és R.Bultmann voltak főként azok, akik közvetlenül az első világháború befejezése után majdnem egyidejűleg érvényesítették ezeket a szempontokat az evangéliumok kutatására és kialakították az ún. formatörténeti vizsgálódást.

A formatörténeti kutatás alapszempontja az volt, hogy az evangéliumok nem olyan irodalmi művek, amelyeket szerzőik más ókori életrajzírókhoz hasonlóan a meglévő források alapján, de egyéni írói szempontok szerint dolgoztak ki, hanem olyan iratok, amelyeket szerzőik a szóbeli hagyományanyag felhasználásával és bizonyos fokú átdolgozásával mintegy egybeszerkesztettek. Az evangélistákat (itt a szinoptikusokról van mindig szó, mert a negyedik evangéliumra nem terjedt ki a formatörténeti vizsgálódás) természetszerűleg vezették bizonyos teológiai alapszempontok, de nem annyira, hogy a gyülekezetben élő és általuk feldolgozott hagyományanyagot életrajzzá dolgozták volna fel. Ezért a kutatók megkísérelték felderíteni az evangéliumokban ránk maradt hagyományanyag kialakulását és történetét.

A formatörténeti kutatás visszafelé követte az evangéliumi hagyomány kialakulását, az evangélistánál található megfogalmazástól a görög és palesztinai gyülekezetek teológiáján át el egészen Jézusig. Bizonyos azonban, hogy elsősorban az a gyülekezet lett fontossá, amely a húsvét utáni helyzetben, tehát a feltámadott és megdicsőült Jézus Krisztus iránt tanúsított hűségben őrizte és formálta a Jézusra vonatkozó hagyományt. A kutatómunka során értelemszerűen megnőtt tehát a hívő gyülekezet jelentősége és ehhez képest zsugorodott össze a történeti Jézus alakja. Nem veszett el ugyan a történelem ködében, de Bultmann szerint ,,Jézus életéről és személyiségéről már nem tudunk jóformán semmit sem\'\' (Jesus, 1951, 12.l.). Jézus egyszerű matematikai ponttá vált, akiről legfeljebb annyit tudunk, hogy élt. Egy vérszegény valaki lett az evangéliumok Jézusából, miután a formatörténeti kutatás lehántotta róla azt a ,,Krisztus-mítoszt\'\', amellyel - úgymond - őt a húsvéti hitben élő gyülekezeti teológia mint királyi palásttal felöltöztette. Érthető tehát, hogy Bultmann a történeti Jézus alakjának földerítését történetileg lehetetlen vállalkozásnak minősítette és helyette Jézus igehirdetését (a ,,kérygmát\'\') hangsúlyozta, mint egzisztenciális döntés elé állító isteni hívást.

A Jézus-élete kutatás második szakasza: az ún. ,,újra kérdezés\'\' korszaka

Bultmann és a kérygma-teológia képviselői következetesen tiltakoztak az ellen a gondolkodás ellen, amely azért és olyan értelemben ragaszkodik az evangéliumi Jézus-kép történeti hitelességéhez, mert úgy véli, hogy ha ez megrendül, akkor hite is alapját veszti. Hangsúlyozták, hogy Jézus tanítása nem eredeti, történeti formájában, kereszthalála sem önmagában alapozza meg a gyülekezetet, hanem mindezek a húsvét fényében, a Szentlélek által hordozott apostoli kérygmán keresztül kapják meg értelmüket és ébresztenek hitet.

A kérygma-teológia képviselőinél azonban ez az alapjában véve jogos és helyes felismerés kapcsolódik egyfelől azzal a történeti szkepticizmussal, amely Bultmannak abban a mondásában fejeződik ki, hogy Jézus történeti személyéről ,,jóformán semmit sem tudunk\'\', másfelől pedig azzal a tétellel, hogy a Jézus életének, élete eseményeinek és tanításának felderítésére irányuló történeti vizsgálódás, vagy más szóval a kérygmatikus Krisztustól a ,,történeti Jézus\'\' irányába visszafelé irányuló kutatás nem legitim teológiai feladat. Akármennyire méltányoljuk is Bultmannak azt a törekvését, hogy az újszövetségi Krisztus-hit tisztasága érdekében elhárít minden olyan akadályt, amely történeti tényekkel akarja igazolni, mintegy körülbástyázni a kinyilatkoztatást, ez a teológiai gondolkodás alapvető ponton szakad el az újszövetségi Krisztus-hittől. A kinyilatkoztatás történetisége, Jézus valóságos ember-volta vész el, ha a ,,történeti Jézus\'\' és az apostoli kérygma közti kontinuitást elvetjük, ill. jelentéktelennek minősítjük. Ezzel pedig fennáll a doketizmus veszélye.

Ezt a veszélyt látták meg többen is és szólaltak fel a kérygma-teológia ellen. A Jézus-kutatásnak ez a második korszaka, az ún. ,,újra kérdezés\'\' (,,die neue Frage\'\') szakasza, századunk ötvenes éveiben kezdődött, elsősorban a Bultmann-tanítványok körében. A legjelentősebb Bultmann-tanítvány, E.Käsemann dolgozata indította el a problémakör újragondolását (,,Das Problem des historischen Jesus\'\'. ZThK, 61, 1954, 125kk.). Käsemann szerint a kérygma az Újszövetség lapjain csak különböző variációkban és idői távolságokban áll rendelkezésünkre. A Jézus-kérdés ezért az evangélium kontinuitásának kérdése, az idők diszkontinuitásában és a kérygma variációiban. Ő vezeti be a differencia-kritérium fogalmát is, miszerint meglehetősen szilárd történeti talajon ott állunk, ahol a Jézus-hagyományt sem a zsidóság, sem pedig a korai keresztyénség hagyományaiból nem lehet levezetni. Ez az eltéréseket hangsúlyozó kritérium, persze, inkább csak növelte és kiemelte a Jézus és környezete közötti különbséget, mintsem a kontinuitást hangsúlyozta volna.

Rövid egymásutánban több munka is megjelent Jézusról, ezek között legfontosabbak Bornkamm és Stauffer művei (G.Bornkamm: Jesus von Nazareth. 1956. Ford. Varga Zsigmond, Debrecen, 1978. Ref. Teol. Akadémia; E. Stauffer: Jesus. Gestalt und Geschichte. 1957. Ford. Varga Zsigmond, Debrecen, 1960. Ref. Teol. Akadémia). Bornkamm, aki jórészt a Bultmann által meghatározott teológiai gondolkodás útjain jár, azt tekinti feladatának, hogy ,,az evangéliumok kérygmájában keresse a történelmet, de azt is, hogy ebben a történelemben keresse azután a kérygmát\'\' (Bornkamm, im.18.l.). Ez a kettős feladat-meghatározás lényegileg mégis csak azt jelenti, hogy az evangéliumok mint a meghalt és feltámadott Krisztusról való bizonyságtételek a történelemre - ha úgy tetszik: a történeti Jézusra - támaszkodnak és hogy bizonyságtételük mögött meg lehet és meg kell keresni a �történeti Jézus� emberi alakját és pedig úgy, vagy inkább azért, mert ebben az emberi alakban is megszólal a kérygma. Stauffer az újszövetségi kor római és palesztinai zsidó világának széleskörű politikai és társadalmi rajzával festi meg Jézus történeti alakjának a hátterét és úgy véli, hogy ezeknek, valamint a zsidó írástudomány emlékeinek segítségével olyan új forrásokat lehet hasznosítani Jézus történeti személyének megértéséhez, amelyek lehetővé teszik, hogy azt új megvilágításban jobban értsük meg és ragadjuk meg.

A Jézus-kutatás harmadik szakasza: az ún. ,,harmadik korszak\'\' (,,the third quest\'\')

Még ha a Jézus-élete kutatás (XIX. század) és a történeti Jézus ,,új kérdése\'\' (XX.század) közötti különbségeket kiemeljük is, akkor is feltűnő, hogy miként tudott ekkora intenzitással felszínre törni az utóbbi 20 évben egy olyan kérdésfelvetés, amelynek negatív eredményét A.Schweitzer olyan kimerítően ábrázolta, és amelyet a dialektika teológia (Barth, Bultmann) történetileg megoldhatatlannak, teológiailag irrelevánsnak tekintett. Nem tudni, hogy a megválaszolatlan kérdések, esetleg az újabb, Jézusra, illetve környezetére vonatkozó, egyre bővülő ismeretek, vagy a szellemtörténet jól ismert dialektikája-e a jelenség oka. Erre azért nehéz válaszolni, mert egészen más dolog az iránt érdeklődni, hogy milyen volt valójában Jézus, azaz abból kiindulni, hogy a történetiségnek mi a jelentősége az igehirdetés és a hit számára, vagy pedig azt elemezni, hogy a modern történeti tudat és világértelmezés milyen konfliktusban van az újszövetségi Krisztus-igehirdetéssel. Úgy tűnik, hogy a történeti vita jó része a problémafelvetés tisztázatlan szándékaival és motívumaival van összefüggésben.

A Bultmann-iskola hatásának gyengülésével párhuzamosan új kutatónemzedék nőtt fel, amely számára egyre nyilvánvalóbbakká lettek a történeti Jézus ,,új kérdésének\'\' vélt vagy valós hiányosságai, módszertani egyoldalúságai. Ez a kutatónemzedék mindenek előtt egyházias-defenzívnek tartja a megelőző korszak Jézus-kutatását. Hiányosságnak tartja, hogy lényegében csak a kanonikus forrásokat használta fel a történeti Jézus-kép rekonstrukciójakor, és nem alapozott szélesebb bázisra. Tévesnek, sőt helytelennek tekinti azt, hogy elsősorban teológiai szempont vezérelte tevékenységében, amikor mind a zsidósággal, mind pedig a kialakuló őskeresztyénséggel szemben Jézus egyediségét, levezethetetlenségét (differencia-kritérium) hangsúlyozta. A kutatásnak ez az új, harmadik korszaka elsősorban az angolszász területen virágzik. Kevesebb egyházi kötődéssel, a történettudományi kutatás teljes eszköztárát felhasználva végzik munkájukat.

A Jézus-kutatás harmadik korszakának egyik legfontosabb felismerése az, hogy Jézus saját korának zsidó szellemi világából érthető meg. Vitatkoznak természetesen a tudósok afölött, hogy Jézus a zsidóság vallási-szellemi irányzatain belül farizeus volt-e, apokaliptikus látnok, vagy esetleg bölcsességtanító, vitán felül áll azonban az, hogy gondolatvilága erősen a zsidóságban gyökerezik. A harmadik korszak kutatóinak ez az alapfelismerése szükségszerűen vezetett a Käsemann-féle differencia-kritérium kritikájához és egyúttal új módszertan kidolgozásához. A differencia-kritérium ugyanis valóban a zsidósággal (és a korai keresztyénséggel) szembeni kontraszt kiemelésére szolgál, tehát Jézus alakjának egyedüliségét, vallástörténeti levezethetetlenségét hangsúlyozza. Ennyiben a fogalom dogmatikai érdekeltségű és így ténylegesen nem alkalmas a harmadik korszak új szempontjának megfogalmazására. Mindez, persze, még nem jelenti a differencia-kritérium elvetését, hanem csupán azt, hogy szerepe relatív a zsidó környezet szerepének felértékelődésével. Egy K.Berger által használt fogalom, a valószínűség fogalma (Plausibilitätskriterium) a korszak új módszertani kulcsszava. Ezzel tudatosan is lemondanak arról, hogy Jézus igehirdetését szó szerint rekonstruálják, ami egyébként az egy generációval korábbi teológusnemzedék számára még természetes célként megfogalmazott igény volt (ld. pl. J.Jeremias ipsissima verba Iesu programmját). Ez a kutatási irány megelégszik azzal, hogy a Jézus személyéről alkotott összképbe belekerüljenek olyan lényeges tartalmak, amelyeket ő tovább akart adni (G.Theissen-D.Winter: Die Kriterien in der Jesusforschung, 1997, 215.l.). Alapvető kérdése tehát ez: történetileg valószínűsíthető-e, hogy egy-egy hagyományanyag valóban Jézustól származik. A válasz pedig az: történetileg Jézustól származhat egy hagyományanyag, amennyiben nincs ellentétben zsidó kontextusával, elképzelhető, valószínűsíthető a zsidóság keretein belül, és a keresztyénség keletkezési folyamatát érthetővé teszi. Összefoglalva tehát, a Jézusról szóló információknak illeszkedniük kell a kortárs zsidó kontextusba és egyezniük kell a korakeresztyén (kanonikus és nem-kanonikus) hatástörténettel.

Ebben az összefüggésben érdemes egy pillantást vetnünk a zsidó Jézus-kutatásra, amely a harmadik szakasznak nem csak része, hanem egyúttal előkészítője is. Míg a keresztyén teológia az első világháború után, a teológiai liberalizmustól elfordulva, a történeti Jézus iránti érdeklődést is leértékelte (Barth, Bultmann), addig a zsidóságon belül egy éppen ellentétes folyamat indult meg: képzett kutatók szakszerűen és elfogulatlanul kezdtek el foglalkozni Jézussal. A meginduló zsidó Jézus-kutatás, a liberális tradíciókat folytatva, hangsúlyozta Jézus életének és tanításának zsidó jellegét. Ezzel megindítottak egy nagyobb ívű folyamatot, (amelyről később Vermes professzor úrral kapcsolatosan néhány szót szólok,) de mindenek előtt megteremtették annak lehetőségét, hogy Jézus a zsidóságba újra visszavezethető legyen. Mivel általában hangsúlyozták Jézus Tóra-hűségét, ezért Jézus erőszakos halálának az okát már nem vezethették le a törvénnyel való összeütközésekből, hanem más módon kellett azt történetileg megokolniuk. Elsősorban politikai lázadót láttak benne. J.Klausner ókortörténész 1922-ben, héber nyelven írt könyvében (németül: Berlin, 1930; magyarul: Bp. 1946. Káldor; újranyomás: Bp. 1993. Logos) Jézust a zsidó etika nagy képviselőjeként mutatja be. Jézus nála szélsőséges nacionalista, akit az általa használt új istenfogalom mégis elválaszt népétől és népe történelmétől. C.G.Montefiore (The Synoptic Gospels I-II. 1909/1927) szerint Jézus a nagy próféta, de az ő történelmi helyzete más, mint elődeié. A próféták az áldozati kultuszt kritizálták. Ez Jézus idejében már csak Jeruzsálemre korlátozódott, ezért Jézus a rituálékkal foglalkozott csak (sabbat, étel és tisztasági törvények), azokat kritizálta.

A század második feléből három, egymástól meglehetősen eltérő munkamódszerrel dolgozó tudóst érdemel említést:. D.Flusser, P.Lapide és Vermes Géza. Flusser Jézus könyve 1968-ban jelent meg, nagy feltűnést keltve. Az akkori újszövetség tudomány szinte általánosnak tekinthető álláspontjával szemben egyrészt azt akarta bizonyítani, hogy Jézus élettörténetét meg lehet írni, másrészt pedig védte az evangéliumok történeti hűségét és megbízhatóságát. Hangsúlyozta azt, hogy Jézusról igenis sok mindent megtudhatunk az evangéliumok alapján (ld. Jézus, Bp.1995. Múlt és Jövő Könyvek, 3.l.). Flusser, a zsidó kutatókhoz hasonlóan általában pozitívan ítéli meg Jézus és a törvény kapcsolatát. Jézus, véleménye szerint, legközelebb a farizeusok csoportjához állt, akik soha nem szegték meg tudatosan a törvényt. Vitázott ugyan a tisztasági Tóra rendelkezéseivel, de nem törölte el azokat, hanem csupán azzal a farizeusi szemléletmóddal szállt szembe, amely a rituális előírásokat többre értékelte a morális parancsolatoknál (D.Flusser: Jesus, Hamburg, 1968. ld. kül. 43kk.; a magyar kiadásban 46kk).

P.Lapide tulajdonképpen nem klasszikus értelemben vett tudós, életművének kisugárzását, a zsidó-keresztyén párbeszédben betöltött szerepét azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni. Magyar nyelven is megjelent U.Luz protestáns teológussal közösen kiadott műve (A zsidó Jézus. Bp. 1994. Logos). Ő is a zsidóságon belül lévőnek látja Jézust. Szerinte Jézus Hillél rabbi szeretet-farizeizmusához áll közel. Ellenségei nem a farizeizmus köréből kerültek ki, hanem csupán Sammáj rabbi szigorúbb irányzatának követői közül (P.Lapide: Der Rabbi von Nazareth, Trier, 1974, ld. kül 63k.).

Több vonatkozásban is eltér az előbbiektől Vermes Géza munkássága, amelyet méltán tekinthetünk mennyiségében és minőségében is a zsidó Jézus-kutatás betetőzésének. Jézus-trilógiájának első kötete (Jesus the Jew, 1973. magyar ford.: A zsidó Jézus, Bp. 1995. Osiris) szerint Jézus szellemi otthona az I. századi Galilea kharizmatikus zsidósága volt. Életének minden részlete az ókori haszidok tiszteletreméltó társaságába helyezi Jézust. Néhány olyan kharizmatikus személyiséget a rabbik között is lehetett találni (pl. a csodatévő hírében álló Hanina ben Dosza, vagy a körrajzoló Hóni), akik szintén jellegzetes módon negligálták a zsidó tisztasági törvényeket (A zsidó Jézus, Budapest, 1995. 78kk). Vermes bámulatos módon járatos a qumráni iratokban, az Újszövetségben, a rabbinikus irodalomban és a szekunder irodalomban egyaránt. Ismereteit nemcsak a kortörténeti háttér plasztikus megrajzolására használja fel, hanem a történeti Jézus alakját is igyekszik minél teljesebben megrajzolni. Jézus különböző méltóságjelző címeit egybevetve arra a végeredményre jut, hogy Jézus prófétai személyiség volt.

Vermes történész, aki a profán történettudomány teljes eszköztárát használja. Nem véletlen tehát, hogy használja a protestáns újszövetségi tudomány által kidolgozott történeti-kritikai módszert is, amely alapjában véve egyfajta �módszertani ateizmus�, mert úgy olvastatja a forrásokat, etsi Deus non daretur. Jézus-könyvét olvasva feltűnik azonban, milyen szívesen használja a történeti-kritikai módszert az evangéliumok esetében. Ugyanez a szemlélet mutatkozott meg mai előadásában is (,,Jézus változó arcai\'\'), amikor János evangéliumát extrém módon a II. század első évtizedére keltezi. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az újszövetségi bevezetéstanokban ennél jóval szelídebb keltezések is vannak, sőt van kutató (Klaus Berger), aki az evangéliumok között, hagyományanyagára nézve, a legkorábbinak tekinti János evangéliumát. Feltűnő azonban, hogy Vermes Géza történészként a történeti-kritikai módszert egyáltalán nem alkalmazza a rabbinikus források időmeghatározásakor, holott e szövegek nála fontos szerepet játszanak: legtöbbször az evangéliumi adatok cáfolatául használja őket. Ez a felemás módszer annál inkább érthetetlen, mivel a rabbinikus szövegek kormeghatározása egyébként is vitatott a szakirodalomban.

Vermes számára a történelmi Jézus nem ,,a keresztyén és zsidó mítosz által egyaránt eltorzított személyiség\'\', nem is ,,az egyház Krisztusa\'\', és nem ,,a zsidó népszerű hagyomány aposztatája\'\' (Jézus, 23.l.), hanem valódi, testből s vérből álló galileai kharizmatikus (amint ezt mai előadásában is hangsúlyozta), aki telve van határtalan Isten- és emberszeretettel és ezért rendkívül vonzó személyiség. Vermes Géza szívesen hangsúlyozza, hogy ő történész, azonban mind Jézus-könyvének végén, mind pedig mai előadásában (ld. az álom-epilógust) messze túllépett a történész hatáskörén. Már ,,A zsidó Jézus vallása\'\' című könyvének végén is így fogalmazott: ,,Jézus magával ragadó tanítása és példája ugyanis reményt és útmutatást nyújt mindazoknak, akik nem tartoznak az intézményes vallás keretei közé. Ők az emberiség tévelygő juhai, akik arra vágynak, hogy Isten gyermekeiként egy irgalmas, igazságos és békés világban éljenek\'\' (255.l.). Mintha így fogalmazna Vermes Géza: ahol a keresztyén Krisztus már elvégezte történelmi küldetését, ott ,,Jézus, az igaz ember, a caddik, Jézus, a segítő és gyógyító, Jézus, a tanító és vezető\'\' (A zsidó Jézus, 285.l.) minden ember számára elérhető mint üdvözítő, mint példaadó ember és kiemelkedő tanító. Vermes ezzel a hihetetlen extrapolációval Jézust szinte az egész emberiség központi vallásos személyiségévé teszi, de csak mint példaadó embert. Különösen feltűnő ez akkor, amikor Jézus-könyvét e szavakkal vezeti be: ,,Jelen mű szerzője... az evangéliumokban megjelenített szavak és események elsődleges, valódi történeti jelentőségével foglalkozó kérdéseket fog/ja/ megvizsgálni. Amit ezek a hit számára kifejeznek, az a teológus hatáskörébe tartozik; a történész feladata tartalmuk eredeti jelentésének feltárása\'\' (Jézus, 22.l.). Miközben tehát Vermes történészként kijelöli a teológusok feladatkörét, magára nézve más premisszákat alkalmaz.

Vagyis Jézus személye Vermes Géza számára egészen addig elfogadható, amíg nincs szó küldetésének eszkhatológiai éléről, ami természetesen elsősorban a krisztológiában fejeződik ki. Mit mondhatunk keresztyénként ez esetben? Véleményem szerint a megoldás nem az, hogy megpróbáljuk a zsidóság és keresztyénség közötti közeledés kedvéért az újszövetségi krisztológiát elhallgatni, mert ezzel nem nyerünk semmit. Ezt a játékot már eljátszotta a XIX-XX. századi, liberális protestáns teológia, amely Jézusban csak az ,,erkölcsi személyiséget\'\', a ,,példaadó embert\'\', saját üres vallásosságának és erkölcsösségének a mintaképét látta, és így akarta megírni Jézus életét. A zsidósággal szembeni különbséget tehát nem teológiailag fogalmazta meg, hanem a ,,magasabbrendű\'\' erkölcsben és kegyességben látta. Ha ma, éppen ellentétesen, a ,,zsidó Jézust\'\' akarjuk bemutatni, és előtérbe állítani az újszövetségi krisztológia elhanyagolásával, akkor csupán megkerültük a problémát. Hiszen így nem tisztáztuk, hogy Jézus tanításában mi volt a keresztyén. A történeti, illetve zsidó Jézusról szóló igehirdetés egyébként ettől függetlenül fontos volt mindig és az ma is. Az ókorban védekezésül szolgált, a doketizmus és a gnózis ellen, az újkorban inkább a rasszizmus ellen. Ha azonban a zsidó Jézus kánon lesz a kánonban, akkor ez teológiai problémákat vet fel, mivel az újszövetségi krisztológia egyszerűen kikerül a látókörünkből. Ennyit, úgy érzem, el kellett mondanom Vermes professzor úr Jézus-trilógiájával kapcsolatosan.

Ezek után nézzük tovább a harmadik kutatási korszak jellemzőit. Fontos eleme e kutatási irányzatnak, hogy tagjai tudatosan átlépik a bibliai kánon határait. Ez alapjában véve helyes magatartás. A qumráni közösség iratait már korábban is igyekeztek a kutatók az értelmezésekbe bevonni, hasonlóképpen tették ezt a rabbinikus irodalom Jézusra vonatkozó adataival is. Új mozzanat azonban az, hogy az apokrifus tradícióknak nagy jelentőséget tulajdonít ez az irányzat. A Tamás evangéliumát vagy a Péter evangéliumát szinte a kanonikus evangéliumokkal egyenrangúan kezelik, sőt általános vélemény, hogy az őskeresztyén Jézus-kép kialakítását teljesen függetleníteni kell a kánon határaitól. Az irányzat jó néhány tagja (H.Köster, B.L.Mack és J.D.Crossan) megkérdőjelezi azt a forráskritikai munkát, amely a korábbi időszakban az apokrifus hagyománnyal szemben (Tamás-ev., Péter-ev., Egerton-ev.) megvédte a szinoptikus evangéliumhagyomány megbízhatóságát. Ez a kánonkritikus magatartás (némelyek ,,kanonikus imperializmusról\'\' /!/ beszélnek) természetesen már nemcsak kormeghatározási, hanem teológiai problémákat is felvet. Mivel a kanonikus Jézus-kép erős kritika alá kerül némely kutatónál, így természetes az, hogy Jézus sokkal inkább bölcsességtanító, vagy künikosz vándorfilozófus lesz, mintsem az eljövendő Isten Országának hirdetője és meghozója (J.D.Crossan: The Historical Jesus,1991; B.L.Mack: The Lost Gospel). Különösen is erőltetettnek tűnik számomra Jézusnak künikosz vándorfilozófusként való bemutatása. Nyilván vannak hasonlóságok a künikosz vándorfilozófusok és Jézus tanítványainak külső megjelenésében és tanításában is. Lk 10/Mt 10/Mk 6 szerint Jézus is kiküldi a tanítványokat és ők némileg a künikosz vándorfilozófusokhoz hasonlóan járják Izrael falvait és városait. Karakterisztikusak azonban a különbségek! A vándorfilozófusok bottal jártak, felsőruhával, koldustarisznyával, kenyeret ettek, néhány szem fügét és egy korty vizet ittak, demonstrálva ezzel távolságtartásukat a hellénista világ luxuséletétől. Jézus tanítványai viszont bot nélkül, védtelenül indulnak útnak, nem visznek magukkal erszényt, tarisznyát, sarut, tartalékruhát. Az emberek bizalmából és vendégszeretetéből kell megélniük. Céljuk, feladatuk nem a kultúra-kritika. - De ugyanúgy kérdéseket vet fel Jézus bölcsességtanítóként való bemutatása is. J.D.Crossan szerint Jézus egy olyan közösség megalapítója, amelyben a nembeli és származásbeli különbözőségek már nem játszanak szerepet, mert legfontosabb életszabályuk a lelki és anyagi javak egyenlő elosztásának elve. Ezért ingyen gyógyítottak, közös étkezéseket tartottak és így terjesztették a bölcsesség örökké jelenlévő országának üzenetét. Ironikusan jegyzi meg ezzel kapcsolatban az egyik német kutató, hogy Crossan Jézusa nem annyira egy hús-vér galileai vándorprédikátor, hanem inkább egy kaliforniai farmer benyomását kelti (Theissen-Merz: Der historische Jesus, 29.l.). Itt bosszulja meg magát ennek a módszertani döntésnek a túlhajtása, mivel jó néhány szerző - a kanonikus iratok határain túllépve - át-, sőt, felértékeli a kanonikus evangéliumhagyománnyal szemben az apokrifus, ill. hellénista hagyományt. A klasszikus forráskritikát elhanyagolva inkább szövegorientált tanulmányokat folytatnak. Bizonyos, hogy ezzel a módszerrel a szövegeknek egy újfajta értelmezését bontják ki, egyúttal azonban fennáll a veszély, hogy alábecsülik azt a történelmi valóságot, amelyben Jézus és követői éltek.

A második fontos eleme ennek a kutatási irányzatnak, hogy a teológiai érdeklődés helyére a társadalomtörténeti és társadalomantropológiai szempontok léptek. Az új tudományok, amelyek egyúttal új módszereket is jelentenek az újszövetségi kutatásában, hatalmas mértékben megnövelték Jézus korára és környezetére vonatkozó ismereteinket. Hihetetlen módon előrehaladtak a kutatók Jézus politikai, társadalmi és vallási környezetének feltárásában. Különösen Galilea, Jézus Galileája lett kedvenc kutatási terület. Bármennyire kifinomultak is azonban a kutatási módszerek, az egyes kutatók néha homlokegyenest ellenkező következtetéseket vonnak le kutatásaik alapján Jézus társadalmi-szellemi környezetével kapcsolatosan. J.D.Crossan (The Historical Jesus, 1991.) szerint pl. Galilea teljesen hellenizált, E.P.Sanders (Jesus and Judaism, 1985.) szerint viszont Galilea falvai és városai teljességgel zsidó jellegűek voltak. A társadalomtörténeti kutatások szociográfiai eszközökkel kísérlik meg leírni a Jézus-jelenséget. Jézus megjelenésében a Kr. utáni I. századi zsidó társadalom feszültségeinek lecsapódását látják, mivel - úgymond - a millenarista megújulási mozgalmak mindig egy-egy prófétai személyiség köré szoktak összpontosulni. Úgy látják, hogy ebben az értelemben szociográfiailag meghatározható kontinuitás van a húsvét előtti Jézus-mozgalom és a húsvét utáni keresztyénség között.

Újabb jellegzetesség, amint erről már fentebb szóltam, hogy Jézust besorolják saját korának zsidó viszonyai közé. Így Jézus egy zsidóságon belüli megújulási mozgalom vezetője lesz, aki radikalizálja a Tórát, hirdeti Isten országának evangéliumát. Teológiája ennek megfelelően tipikusan restaurációs teológia, mert a zsidó nép helyreállítását tűzte ki célul. Természetesen ez az önmagában lényeges felismerés, hogy Jézus a zsidóságba tartozik, módszertanilag nem egykönnyen kivitelezhető. A rabbinikus tradíciónak a Jézus korába való visszahelyezése rendkívül problematikus eljárás (J. Neusner). Általában a farizeusok csoportjához közelállónak tekintik Jézust a kutatók a tanítása és magatartása alapján. A korábbi keresztyén teológusok még sokkal kritikusabban a látják Jézus és törvény kapcsolatát. E.Stauffer szerint Jézus a törvénymentes erkölcs szószólója, aki alapvetően szabad a mózesi Tóra minden megkötözöttségétől és a zsidó Tóra-engedelmességtől. A tisztátalan bűnösökkel való asztalközösségekben, a szombatnapi gyógyításokban, és a tisztasági törvények kritikájában alapvetően Mózes-ellenes demonstrációkat lát. Újabb keresztyén szerzők viszont (pl. K.Berger), a zsidó kutatókhoz hasonlóan, újra pozitív módon ítélik meg Jézus és a farizeizmus kapcsolatát. Pozitív eredménye ennek a kutatási iránynak, hogy komolyan veszi Jézus zsidó kontextusát.

A Jézus-kutatás harmadik hullámának legértékesebb ága véleményem szerint az, amelyik Jézus zsidó környezetét figyelembe véve hangsúlyozza az eszkhatológiai szemléletmódot is. Mert igaz ugyan, hogy rengeteg nem-apokaliptikus hagyományanyag is fennmaradt, viszont tisztességes kutatónak el kell tudnia számolni a kanonikus evangéliumokban megőrzött, masszív apokaliptikus anyaggal is. A harmadik kör kutatói ebben a vonatkozásban ketté is szakadtak. Említésre méltó az eszkhatológiai irány képviseletében E.P.Sanders (Jesus and Judaism, 1985.)

A Jézus-kutatás harmadik korszakának elemzésekor mind a zsidó, mind pedig a keresztyén kutatók műveiben hangsúlyos szerepet kap a történelmi, sőt történészi tudat. Vermes könyve már alcímében meghirdeti ezt a programot: ,,ahogy/an/ egy történész az evangéliumokat olvassa\'\'. Szinte egyfajta neo-historizmusról beszélhetünk, amelyből a Jézus-élete kutatás XIX. századi történelempátosza és kutatási optimizmusa sugárzik. E kutatók szentül hiszik, hogy az általuk feltárt, vagy megrajzolt Jézus kép egyedül hiteles, és ez az �autentikus� Jézus méltó egyedül arra, hogy higgyünk benne, mert egyedül ez a Jézus mentheti meg az emberiséget a végpusztulástól. Jól értsük: nem az a baj, hogy történészek történészi módszerekkel megkísérlik feltárni az eredeti történeti, vagy zsidó Jézust, hanem az, hogy úgy vélik: csak a történettudomány eszközeivel lehet Jézus alakjának, személyiségének jelentőségét korunk számára bemutatni. Az objektivitás igényének ilyen mértékű kiterjesztése múltra és jelenre egyaránt, mindenképpen elgondolkodásra késztet, mert az ideologizálás veszélyével jár.

Áttekintve a sokféle Jézus-képet önkéntelenül is megfogalmazódik bennünk a kérdés: e sokféle variánsból visszakövetkeztethetünk-e az eredeti képre? Vagy pedig mindig csak variánsokkal van dolgunk? Úgy gondolom, hogy a radikális szkepszis által elmosott jézusi lábnyomokat mindenképpen biztosítanunk kell, mert Jézus életéről összefüggő képünk nem lehetséges. Jézust hozzánk intézett missziói parancsa különbözteti meg más vallásos személyiségektől. A húsvét után elinduló misszionáriusoknak konkrét információkra volt szükségük az Úr szavaival és tetteivel kapcsolatosan. Rá voltak utalva a Jézusról szóló emlékezésekre.

Végképp eljárt az idő a régi értelemben vett egyházias-konzervatív, vagy akár pietista-biblicista és orthodox Krisztus-kép fölött, amely Jézus személyét és váltságművét, krisztológiai jelentőségét nem is annyira genuin értelemben vett újszövetségi, hanem inkább a dogmatörténeti fejlődés folyamán kialakult fogalmakkal kívánta leírni. A két évszázada folyó történeti-kritikai Jézus-kutatásnak valóban megvan az a vitathatatlan eredménye, hogy a bibliai Jézust kiszabadította azokból a bilincsekből, amelyek őt évszázadokon keresztül az egyházi tan sziklájához kötötték. Másrészt az is világos, hogy a Jézus-kutatásnak nem a csúcsát jelenti az, ha a Jézus által hirdetett Isten Országát evilági szociális látomások segítségével próbáljuk meg körülírni. Ebben a vonatkozásban nagyon fontos fenntartanunk az eszkhatológiai szemléletmódot, amely Isten jövendőbeli cselekvésére mutat. Valószínűleg soha nem fogunk tudni végérvényes válasz adni a történeti Jézus régi-új kérdésére, mivel a történeti Jézust a legkifinomultabb történészi módszerekkel sem lehet elválasztani a hit Krisztusától.

Vladár Gábor

****************************************************************

Apostolok cselekedetei 9:1-19.

Saul elhívási története még nem lesz azáltal a mi történetünkké, ha azt mondjuk: ilyet, vagy ehhez hasonlót már én is átéltem. De nem is vonhatjuk ki magunkat hatása alól azzal, hogy a mi szür-ke, hétköznapi, kisszerű életünkben ilyen színes, életformáló, nagy élmények nem fordulnak elő. Nem gondolom azt sem, hogy körünkben itt most olyanok ülnének, akik szenvedélyesen üldözték egykor Isten anyaszentegyházát, bár nyilvánvaló, hogy ma más-képpen hallgatjuk ezt a történetet, mint esetleg hetven évvel ezelőtt hallgathatták Magyarországon. Akkoriban nemigen kellett még az egyház tényleges üldözésével, peremre szorításával számolni. Mára azonban megváltozott a helyzet. Előfordulhat, hogy valakit, aki eddig minden erejével Isten ügyének gyengítésére törekedett, most megállítja Krisztus és megkérdezi: ,,Miért üldözöl engem? Miért fordítod legjobb energiáidat ellenem?\'\' És előfordulhat, hogy egy ilyen ember vezető tisztséget tölt be ma Krisztus anyaszentegyházában.

Mindez, persze, csak feltételezés. Alapvető kérdésünk azonban ez: komolyan számolunk-e azzal, hogy Isten ma is életutakat megváltoztató Úr, és hogy ma is Krisztus követésére szánhatják életüket olyanok, akik eddig ellenségei voltak, és most készek szenvedni érte. Történetünk folytatásában arról olvasunk, milyen nehéz volt Krisztus gyülekezetének elhinni és elfogadni azt, hogy az egykori keresztyénüldöző hozzájuk csatlakozik. Bizony, Saul két szék között majdnem a pad alá került. Sokkal könnyebb megtérési történeteket hallgatni, mint elhinni, hogy Isten ma is tesz új csodákat, és a megtérőket befogadni.

Az Izráel tragikus sorsú, első királyának nevét viselő Saul Damaszkusz felé tart kis csapatával. Terve az, hogy az atyák hitének elárulóit összegyűjtse és megtisztítsa tőlük a szent gyülekezetet. Hirtelen fénylő sugárözön ragyogja körül, földre esik és hangot hall: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Olyasmi történik most vele, ami nem volt beépítve teológiai stúdiumaiba, szentírás-tanulmányozásába, és nem volt előre kiszámítható. Olyasmi történik vele, ami egykor a prófétákkal történt, amikor Isten elhívta őket. Szinte hihetetlen, hogy Isten, a szent és igaz Törvény Istene, olyat kíván tőle, ami nincs a Törvényben. Boldog volt, hogy annak a népnek a tagja lehet, melyhez Isten egykor így szólt: ,,Neveden szólítottalak, enyém vagy!\'\' Most pedig átéli, hogy valaki egészen személyesen nevén szólítja: ,,Saul, Saul!\'\' Majd ezután meghallja az egész egzisztenciáját érintő kérdést: ,,Miért üldözöl engem?\'\' Eddig azt gondolta, hogy istentiszteletet végez, amikor Isten ellenségeit üldözi. Most pedig ezt kell hallania: engem üldözöl bennük! Egyetlen szem-pillantás alatt Isten tüzének martalékává válik egész eddigi teológiája, életprogramja, melyből egyetlen üszkös kérdés marad csupán: ,,Ki vagy te, Uram?\'\'

Az a számunkra hihetetlen dolog történik itt, hogy Isten egy egyháztól, Krisztustól távol lévő személyt kérdez meg élete tartalma felől. Ott, a damaszkuszi út porában, Saul egész léte erre az egyetlen kérdésre szűkül össze: ,,Ki vagy te, Uram?\'\' Ez a mindenkori krisztológia alapkérdése. Bizonyságot tehetek arról, hogy amikor egész teológiánk összeomlik, kísértések tüzében égünk, új missziói utakat keresünk és ez az egyetlen kérdés marad : ,,Ki vagy te, Uram?\'\', talán közelebb lehetünk Istenhez, mint amikor vastag teológiai könyveket írunk... Minden missziói munka alapvető kiindulópontja ez a kérdés: ,,Kicsoda vagy te, Uram?\'\' Mert minden missziói munka azzal a belső krízissel kezdődhet, amelybe egyedül Isten juttathat el, és amelyben az egyetlen helyes kérdést kell megfogalmaznunk.

Még ott ég szívében Krisztus kérdése, de már ,,vakon\'\' engedelmeskedik az égi hangnak, amint annak idején Ézsaiás próféta engedelmeskedett a küldő szónak. Isten széttörte élete biztosnak vélt alapját, hogy az egyetlen szilárd alapra építse fel azt. Saul pedig élni akar. Erre utal az a kis megjegyzés, hogy három napig ugyan nem látott, nem evett és nem ivott, ,,majd miután evett, erőre kapott\'\'. Miközben a legnagyobb változásokat éli át, megmarad földön járó embernek, aki eszik és iszik, mert az élet maga megy tovább. A nap süt, a búzaszem érik, az emberek arat-nak, valaki kenyeret süt, és egy baráti kéz három nap után a leendő apostolnak adja azt. Saul ugyanazt az asztali áldást mondja most, Damaszkusz után is, amit gyermekkorában apjától tanult, és amellyel Damaszkusz előtt minden étkezéskor hálát adott ugyan-annak az Istennek, aki ezt a hatalmas változást idézte elő életében.

A másik alázatra intő jel az, hogy Istennek ez a beavatkozása egyháztól, gyülekezettől, missziói intézetektől, missziológiai szekcióktól, egyházvezetéstől és teológiai akadémiáktól füg-getlenül történik. A későbbi nagy misszionáriushoz nem ment egyetlen más misszionárius sem, nem vett részt semmilyen egy-házi rendezvényen. Isten ugyanis nincs ráutalva a mi emberi, egyházi aktivitásunkra, bármilyen jó szándékú is legyen az. Mindezt nem kritikaként mondom! Ellenkezőleg! Ezt vigasztalás mindannyiunknak. Isten, hála Istennek, az egyház falain kívül is Isten, ott is végzi a maga munkáját, és kérdez: ,,Miért éled ezt az életet?\'\' Örömünkre megtörténik az, hogy a kérdezettek kérdezőkké válnak: ,,Ki vagy te, Uram?\'\' Sok fontoskodástól megszabadít bennünket ez a hit.

Mindaz, amiről eddig hallottunk, az egyház falain kívül történt. Saul most parancsot kap: ,,kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned\'\'. Itt kezdődik az egyház, a gyülekezet feladata. Ez a feladat első látásra nagyon egyszerűnek látszik. Így fogalmazhatunk: az egyház feladata jelen lenni és nyitottnak lenni. Röviden szólva: legyen a mindenkori Egyenes utcában gyülekezet, amely nyitott a Krisztushoz térők iránt! Ez nem kevés, mert azt halljuk még Anániásról is, hogy félt attól, aki annyi rosszat tett Krisztus szentjei ellen Jeruzsálemben. A gyülekezetről pedig szépítgetés nélkül olvashatjuk később:
,,mindenki félt\'\' Saultól (25.v.). Ha mi Istentől nagy, gyüleke-zetünk, egyházunk kerítésén túlmutató csodákat várunk, akkor legyen tere gyülekezeteinkben Isten csodáinak! A pünkösdi történet is azt mutatja, hogy az egyház missziója mindig azzal kezdődik, hogy Isten kitágítja az egyház emberének szívét a testvér befogadására. Ne ragaszkodjunk az általunk megrajzolt keresztyén emberképhez, vagy egyházfogalomhoz! Reménységünk legyen mindig nagyobb teológiai képzettségünknél! Higgyük el, Istentől szabad és lehet nagy dolgokat várnunk! Így kezdjük el mostani munkánkat is! Ámen.
Vladár Gábor


****************************************************************