2010 Húsvét

Nagypéntektől Húsvétig...

"Jézus Krisztus engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nem csak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is" (1 Jn. 2,2)

Zsoltár (vég)veszélyben

Nagypéntek feketéje, lecsupaszított oltár, megdermedt csend. Ugyanaz a régi templom, de most a csarnokába lépve csak az architektúrája maradt, és a meredõ kereszt, amin megtörik a bágyadt tavaszi fény. Kinek jutna eszébe ma halleluját énekelni? Hiszen még a harang sem kondul meg, és érintetlen marad minden hangszer. Nincs ember, akinek a keze alatt harmóniává formálódhatna akár csak egyetlen akkord is.
Jaj, mert egy pillanatra majdnem visszahullt minden a semmibe. Romokban áll az idõ. Mintha láttam volna, ahogy szétfoszlik minden posztó, ahogy hasad a kárpit. Éreztem, ahogy nyögnek a kövek, csikorognak a csontok, ahogy megingott a föld a talpam alatt, mint valami részeg.
Jaj, mert nem présel ki már az ajkai közül több éltetõ szót. Szót, ami ezrekhez elért, tanítványokat mozgatott meg, szíveket járt át. Tág horizontot nyitott megnyomorított életek elõtt. Formált, és képes volt változtatni azon is, ami végérvényesen lezártnak tûnt. Ez a szó halottakat támasztott, bûnnel, bajjal, halállal dacolt.
Az elõbb még fölkiáltott, imádkozott, vigasztalt és bátorított. Ecettõl cserepes, kiszáradt szájjal, letapadt nyelvvel, levegõ nélkül suttogta el azt az utolsó néhány szót, ami még egyben tartotta a világot. Kimondott mindent, ami kimondható. Aztán elnémult.
Mi lesz a sorsa az örök élet beszédének? Ki mondja tovább? Ki figyelt oda rá? Mert mi viasszal dugtuk be a fülünket, még a kezünket is rászorítottuk, amíg beszélt. Halk szavait elnyomta ordításunk, zúgolódásunk, vaskos véleményünk.
Jaj, mert ereiben megalvadt a vér. Mi pedig hátat fordítottunk neki, mert nem tudtuk nézni, hogyan torzul el az arca. „Ó, Krisztusfõ, sok sebbel meggyötrött, vérezõ." Féreg ez, nem ember. Nem szenvedhetjük az ilyet. Mert szerintünk gyõzedelmeskednie kell a szeretetnek, az igazságnak, a szabadságnak, ha kell, tûzzel-vassal is. A gyengeség elfogadhatatlan, csak a nyilvánvaló erejét demonstráló hatalom elõtt hajtjuk meg fejünket. Inkább biggyesztjük tovább a szánk, fejünket csóválva mondogatjuk ezer éveken át: Hogy gondolta ezt? Milyen munka volt ez? Ugye, csúnya véget ért? Ezt így nem lett volna szabad! Hogy akart rajtunk segíteni a szerencsétlen, hiszen még magát sem tudta megmenteni. Szálljon le arról a véres, átizzadt, kiszálkásodott fáról, akkor hihetnénk, láthatnánk, érezhetnénk, hogy vele van az Isten. És velünk az Isten. Így maradnak tovább a többiek. Hitetõk, láttatók, áltatók. Bolondság, botrány, legfeljebb tanulságos dráma, gyászos végû kudarc.
Századok távolságából is megremegtet a félelmetes magány. Mert senki nincs, aki átélte volna, és bele is halt volna abba a kínba, csak egyetlenegy. Hogy bár valóban Isten pajzsa volt a feje fölött, a Mindenható volt dicsõsége, aki fölemeli fejét - az igazi botrány, káromlás, nagy bukás éppen az lett volna, ha enged a szög. Ha megrázza magát, egy mozdulattal letörli csapzott, véres homlokát és lehuppan a földre, mint valami cirkuszi mutatványos a magánszáma után. Akkor lett volna csak nagy ámulás, csodálkozás, meghökkenés. És akkor igazán véget ért volna minden. De õ inkább embertelen emberségünkbe, bûnünk betegségébe, halálunk halálába feszült bele. Hogy testében az életet mentse át, hogy arcul verje a gonoszt, hogy a halál húsába tépõ méregfoga beletörjön az oldalába.
Aztán lefeküdt, aludt és fölébredt. Mert az Úr támogatta õt. Halk lépteim bejárják az ismerõs oltár minden talpalatnyi pontját. Nagypénteki csend, csupasz oltár, meredõ kereszt. Ahová leér, súlyosabb a föld. Biztosabb és tömörebb. Az Úrtól jön a szabadítás. Onnan jön az erõ, a gyógyulás. Legyen áldásod népeden!

Smidéliusz Gábor: Zsoltár (vég)veszélyben In.: Lélegzetvétel (Szerkesztette: Dr. Szabó Lajos) 2006. 25-26.old
Foto: Roulee