"Vár állott, most kőhalom...-

Köztudott, hogy a honfoglaló magyarok egyik útvonala a Vereckei hágón keresztül vezetett a Kárpát-medencébe. Legkorábbi ismert krónikánk, a Gesta Hungarorum címet viselő, legendaszerű, mondai elemekkel átszőtt korai történeti forrásunk, a maga korának (XII-XIII. század fordulója) ismeretanyagát három évszázaddal korábbra visszavetítő műben így ír Anonymus, a névtelen szerző: "Akkor a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondanak, és az a két kun vezér, kinek nevét fentebb soroltuk el, rokonságukkal meg férfi- és nőcselédeikkel egyetemben, az oroszok tanácsára és segítségükkel útra keltek Pannónia földjére. S így a Havaserdőn áthaladva, a hungi részre szálltak. Midőn pedig oda megérkeztek, azt a helyet, amelyet először elfoglaltak, Munkácsnak nevezték el azért, mert igen nagy munkával, fáradsággal jutottak el arra a földre, amelyet annyira áhítottak.- A következő fejezetben Ungvár nevének magyarázatát pedig így olvassuk: "Akkor Álmos vezér és főemberei Hung várához lovagoltak, hogy elfoglalják azt. Miközben tábort ütöttek a fal körül, a várnak Laborc nevű ispánja futóra fogta a dolgot és Zemplén vára felé sietett. A vezér katonái azonban felakasztották. Attól a naptól kezdve azt a folyót Laborcnak hívták...A negyedik napon pedig Álmos vezér tanácsot tartván és övéit mind megesketvén, még életében vezérré és parancsolóvá tette fiát, Árpádot. Ezért hívták Árpádot Hungária vezérének, összes vitézeit pedig Hungról hungáriusoknak nevezték el az idegenek nyelvén, és ez az elnevezés mostanáig és az egész világon.-
Természetesen nemcsak a Gesta Hungarorum, hanem régészeti leletek is bizonyítják a honfoglaló magyarok megtelepedését, amely után a Kárpátokon át északkeleti irányba vezető kereskedelmi és hadi útvonal védelme tudatosan szervezett településrendszer kialakítását igényelte. Ilyen volt Borosva vármegye, mely a majdani Bereg és Szabolcs vármegyék egy részét foglalta magába, és bár, mint közigazgatási szervezet korán megszűnt, emléke a középkori egyházszervezetben mint borosvai főesperesség, neve pedig, mint település- és folyónévként maradt fenn. Erődített központja Vári község határában földvárként ma is látható. E vidéken a központi megyerendszer fokozatosan alakult ki. Borosva mellett 1085-ben az írásos források már Ung vármegyét is említik. 1322-től 1684-ig a Drugethek voltak a megyek örökös főispánjai. Ung vármegye határai az évszázadok során alig változtak. Napjainkban másféltucat Ungvártól nyugatra eső, Szlovákiában található településtől eltekintve, Kárpátaljához tartozik. A megye címere 1571-től ismeretes, amelyben a koronát és páncélt viselő vitéz kezében 3-3 búzakalászt tart, alatta vörös mezőben két pólya látható.
Miután a tatárjáráskor a borosvai vár elpusztult és jelentőségét elvesztette, 1261-től az oklevelekben és nevében is változott Bereg vármegyeként szerepel. A név eredete a berek szóból származtatható. 1233-ban II. András király országos gyűlést tart itt, a megye székhelye az azonos nevű település lett, ahol a tatárjárás után vár is épült. Róbert Károly azonban az 1312-es rozgonyi csatát követően a munkácsi várat erősítette meg és tette s vármegye szákhelyévé Munkácsot. Jelentős szerepet játszott a vár életében Beregszász, amely Nagy Lajos király idejében Felső-Magyarország egyik legvirágzóbb települése lett. Anyja, Erzsébet, Beregszászon udvart tartott, és ebben az időben telepedtek be erre a vidékre Korjátovics Tódor vezetésével a rutének, kiknek utódai a ruszinok, a mai Kárpátalja lakosságának többségét alkotják. Bereg vármegye címere- ezüstkereszttel négy részre osztott mező, a vidék jellegzetes állat- és növényvilágát jelképezi (szőlőfürt, tölgyfagally, medve és hal). Jelenleg a vármegye területének jelentős része esik Kárpátalja területére, a trianoni békediktátum után csupán déli része maradhatott anyaországi fennhatóság alatt.
A történelmi Magyarország legkisebb vármegyéje Ugocsa. A korai időkben nem szállták meg, királyi vadászterület volt. A tatárjárást követően előbb a ma már nem létező Ugocsa, majd nagyszőlős vára lett az igazgatás székhelye. A hiába való ellenállás szállóigéje fűződik a vármegye nevéhez, "Ugocsa non coronat-- (Ugocsa nem koronáz), mondták az itteni nemesek, amikor a mohácsi vész után I. Ferdinánd a rendeket királlyá választására meghívta. Történelmi címere 1715-ben kapott új formát: szőlőfürtöt, makkot, halat és rákot, - közepében pedig a megyében birtokos Perényi család arany oroszlánja látható. Ma területének egésze kívül esik határainkon, nagy része Kárpátalján, kisebb része Erdélyben található.
Máramaros nevét 1199-től ismerjük. Gyéren lakott királyi vadászterület volt, jelentősége elsősorban sóbányái miatt kiemelkedő. Hatalmi központja Huszt, mely további négy településsel együtt (Hosszómező, Técső, Máramaros és Visk) Róbert Károlytól 1329-ben koronavárosi jogokat kapott. 1748-ban meghatározott címere az alapvető foglalatosságra utal: a sóbánya szájában két bányász áll sóvágó csákánnyal a kezében, kétoldalt fenyők, a szikla tetején zerge látható. Máramaros vármegye északi része Kárpátaljához, déli része pedig Erdélyhez tartozik csaknem egy évszázada.
A középkorban fokozatosan kialakuló, folyamatosan fejlődő vidéke volt Magyarországnak e négy vármegyéje, majd az ország 3 részre szakadásakor erre a vidékre is nehéz idők jöttek. A királyi Magyarország és az Erdélyi fejedelemség határán többször cserélt gazdát. A XVIII. század elején, Bocskai István és Bethlen Gábor fejedelemsége idején mind a négy vármegye az Erdélyi Fejedelemség része volt. 1523-tól vannak adatok arról, hogy a vidék magyar és sváb nemzetiségű lakossága felvette a protestáns hitet, a magyarság jórészt kálvinistává vált. A XVIII. században jórészt Rákóczi-birtoknak számított, érintette az országrészt Thököly Imre hadjárata, majd Zrínyi Ilona védte Munkács várát három éven keresztül az osztrák haderővel szemben. II. Rákóczi Ferenc e vidék jobbágyaival indult az ország belseje felé, Munkács a kuruc szabadságharc központja volt. A XVIII. századi birtokosváltást követően fejlődésnek indul, a középkori építésű református templomokat felújították és újakat építenek. Hadi jelentőségű várai azonban Ungvár és Munkács kivételével pusztulásnak indulnak. Az 1867-es kiegyezés után iskolák, óvodák, kórházak, könyvtárak létesülnek, vasút épül. E fejlődést törte meg az I. világháború, majd az azt követő békeszerződés. Balsorsa ekkor méri rá a legnagyobb csapást. Szűk hét-nyolc évtized alatt e négy vármegye legnagyobb része ötször cserél gazdát, miközben hat államalakulat része, sőt, rövid ideig önálló státusszal is rendelkezik. Évtizedekig uralta a soviniszta csehszlovák, majd a kommunista szovjet rezsim, ma ukrán fennhatóság alatt áll. Kisebb részét Szlovákia, jórészét Románia kapta meg. Területének jelentéktelen része: "csonka-Bereg- tartozik csupán ősi tulajdonosához, az anyaországhoz.
Napjainkban Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyék Kárpátaljára eső területének mintegy egy és negyedmillió lakosa soknemzetiségű. Háromnegyede ruszin, kevesebb, mint 15 %-a magyar. A magyarok nagyjából összefüggően, a sík területeken élnek. Az 580 település közül csupán 85-ben alkotják az abszolút többséget, városai közül csupán Beregszász magyar. (1914-ben 104 település és 3 város lakossága volt magyar többségű). Az erőszakos betelepítések, az utóbbi években fokozódó kivándorlás és asszimiláció megtették hatásukat. A magyarság mintegy 70 %-a református vallású, az önálló püspökség 1920-ban jött létre. Az egyházközösségek száma több mint 80, melynek csaknem negyede középkori templommal büszkélkedhet.

/K.F.H. 1823./