A Duna Televízió 2020. november 15-én sugárzott rövid filmet a 9. tókerülésünkről.

A műsor ide kattintva megtekinthető.

Balog Zoltán budapesti lelkipásztor tartotta a start előtti áhítatunkon az igemagyarázatot. Erről a napról szóló írása a Mandiner c. hetilap 2020. október 8-án megjelent számában olvasható.

https://mandiner.hu/cikk/20201008_tokerules

Balog Zoltán

 

Tókerülés

 

Csupán 30 kilométer. Biciklivel megállás nélkül legfeljebb két óra. Futva, nem sietősen három és fél. Van egy különös társaság, helyesebben kettő, akik minden évben egyszer találkoznak azért, hogy együtt tegyék meg ezt az utat a Velencei-tó körül. Idén is így volt ez, én is együtt kerülhettem velük a tavat.

Önmagában egyik csapat sem lenne különleges. De az, hogy együtt futnak, bicikliznek, az nem magától értetődő. Drogterápián gyógyuló fiatalokból áll az egyik társaság. Ők Ráckeresztúrról jönnek, s így még rátesznek hetven kilométert a harmincra, hogy azután együtt kerekezhessenek egy tóparti falu református gyülekezetének tagjaival. Rendes középosztálybeli családok ők, lelkipásztoruk vezetésével. A tókerülés végén ebéd, ahová a főfogást a ráckeresztúri fiatalok, a süteményt az egyházi közösség tagjai hozzák. Sajátos kezdeményezés. Összekötni két, egymástól meglehetősen távol eső élethelyzetben lévő embereket. Miközben meg ez az összekötés a keresztény életműködés lényege.

 

Alig kétezer éve egy virágzó görög kikötőváros segédmunkásaival és a tisztes polgárházakban lakókkal valami hasonló történt. Összefújta őket a szél. Egymásra találtak egy új közösségben, ahol rabszolgák és szabadok, szegények és gazdagok, zsidók és görögök, férfiak és nők, nem feledve, hogy honnan jöttek, átélték a krisztusi hit közösségteremtő erejét. A „szél”, görögül „pneuma”, mely őket összefújta, Isten pneumája, Lelke, Szelleme. Az örömhír, mely őket megragadta: Krisztus szabadítása. Ez az életfordulat nem feltétlenül abból a társadalmi helyzetből hozta ki őket, melyben éppen voltak (bár arra is volt példa, hogy rabszolgákat keresztény uruk felszabadított), hanem életük belső rabságából, mely elzárta az utat a Teremtőhöz és a másik emberhez. Az Újszövetségben olvasható levelek, melyeket a népek apostola, Pál írt nekik, bemutatják azt a szenvedélyesen gazdag új életformát, mely ezeket az első keresztény gyülekezeteket jellemezte. Egyik konfliktus a másik után, hitviták egész sora – és mégis közösség. Mégsem voltak hajlandók feladni azt az igényt, hogy ők immár összetartoznak, s egymásban a testvért akarják látni minden egyéb különbség ellenére, hiszen az Uruk ugyanaz a Krisztus.

 

 

Nincs ez másként azóta sem. Minden hiteles keresztény közösségben ott rejlik vagy nyilvánvalóan testet is ölt a késztetés, hogy a krisztusi hitben kapott erőt és örömöt tovább kell adni, meg kell osztani olyanokkal is, akikhez egyébként semmi közünk nem lenne, „rendes polgárként” inkább elkerülnénk őket és viszont. Ők is kerülnének minket. Hiszen kinek kellene egyébként a nyárspolgárok unalmas társasága, ha a haverokkal átélheti a bódító szerek nyújtotta szárnyalást?

 

 

A Velencei-tó megkerülése is egy cseppnyi krisztusi integráció. Csak harminc kilométer, csak néhány óra, de benne van a lényeg: mi egymás számára vagyunk teremtve. Akkor is, ha ez nem mindig nyilvánvaló. Az ember–ember közötti igaz találkozás esélyét adja ez a meggyőződés. Közösségi dimenzióban pedig olyan erő lehet, mely javára válik minden társadalmi, nemzeti összetartozásnak. Akár szociális, akár etnikai, akár kulturális, akár érzelmi a különbség és a távolság, a keresztény hit ereje képes áthidalni azt. Talán nem varázsütésre, talán hosszú utat kell megtenni egymás felé, de éppen erre szolgálnak a „tókerülések”: együtt menni az úton, rövid vagy hosszabb szakaszokat közösen megtéve. Az óegyházban így nevezték görögül azokat a sokszor évekig tartó tanácskozásokat, melyeken a hit alapvető kérdéseiben késhegyig menő viták után megegyezésre jutottak: synhodos, szinódus, zsinat = együtt menni az úton. Ilyen zsinatokra, tókerülésekre azóta is szükség és lehetőség van.