Istentisztelet 2018. december 30-án

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: 1Jn 2,12-14

Textus: 1Jn 2,12

Szeretett Testvérek!

János apostol már a kilencvenes éveiben járhatott, amikor megírta ezt a levelet. A kedves, szeretett tanítvány, akire Jézus rábízta az édesanyját, Máriát.

A száz felé közeledik? - kérdezgethették egymást az első olvasói. Ja, akkor nem véletlen, hogy ismételgeti, cserélgeti a megszólításokat! Sőt az igeidőket is: írtam nektek, írok nektek! Gyermekek, ifjak, apák! Jaj, szegény! Az utolsó élő apostol a tizenkettő közül!

Igen, az utolsó, a legidősebb, de éppen ezért: ő az, akinek a legtöbb idő adatott arra, hogy visszaemlékezzen. Összegezzen. Gondolatokat formáljon, és úgy írjon, ahogy senki a többi közül, beleértve Pál apostolt is. Időt kapott az Úrtól arra, hogy nyugodtan foglalhassa össze azt, amit átélt. Nem csak Jézus mellett, hanem csaknem hetven évig, a már megszületett egyházban is. Megélhette, hogy beindult az, amibe Isten kívánta egybeterelni az Ő kiválasztott embereit. Túlélte az első keresztyén nemzedéket, így biztos lehetett abban, hogy van folytatás.

Nem a szó szerinti, családi beosztás, társadalmi hovatartozás szerint írta hát: gyermekek, ifjak, apák! Mindenkit megszólított, aki Jézus Krisztus követésére, tehát az egyetlen, időtlen öröklétbe vezető ÚT-ra tette a lábát.

Minden keresztyén gyermek, mert minden, hitét megértő ember visszanyerte az ártatlanságát. Az ártatlanságnak azt a gyermeki állapotát, amikor feltétel nélkül megbízott abban, aki gondoskodott róla. A gyermek-keresztyén, de csak ő érti, hogy bocsánatot nyert Isten előtt. Nem azért, mert nagyon jó keresztyén próbált lenni és sikerült neki. Nem. Azért válhatott büntetlen előéletűvé, mert Jézus az összes priuszát eltörölte. Szétkorbácsolt hátával, majd a keresztre feszítésével tisztára radírozta azt a lapot, amivel az embernek oda kell állnia Isten elé. A lappal, ami Jézus halála előtt tele volt írva mindenféle apró, de veszélyes csintalansággal, és undorító szavakkal, gondolatokkal, cselekedetekkel. Vétkekkel. Bűnökkel.

Nekünk írja hát a szeretett tanítvány, a mai értelemben is idős kort megélt János: gyermekek!

És kik az apák? Higgyétek el, azok is mi vagyunk! Mindnyájan. Minden egyes, Krisztust igazán követni akaró keresztyén: apa. Apákká nőttünk a ránk méretett felelősségben. Én abban a pillanatban éreztem magam apának, amikor először voltunk ketten. Én, és az első fiam. Aztán a második. Aztán a harmadik. Mindegyikőjük megmosdatott, klinikai pólyába csomagolt teste, arca felett eldördült bennem a felelősség-tudat: erre a kis sérülékeny, ártatlan, gondoskodásra született életre vigyázni kell! Nevelni! Védeni, bátorítani! Ehhez pedig meg kell ismerni. Olvasni kell a mozdulataiból, a sírásából, a szeméből.

Ezért használja János apostol a megszólítást: apák! Felelősségükhöz felnőtt Krisztus-követők! Legyetek fiúk vagy lányok, férfiak, vagy asszonyok, egyedülállók, házasok, özvegyek, árvák. Apai felelősségetek van magatok és felebarátaitok iránt!

Kiknek ír még János? Ifjaknak.

Azok is mi vagyunk? Mi, keresztyének? Bizony ám!

Milyenek voltunk, vagytok fiatalon? Tettre készek. Bátrak. Győzelemre vágyók, győzelemre törők. Na, ilyen az „ifjú" keresztyén! Korától, nemétől függetlenül. Állandóan harcol. Tettre készen, bátran, győzelemre törve. Akarja megérteni Istent. Akarja megtalálni az Istentől kapott helyét. Le akarja győzni a kísértéseit. Ifjúi hévvel fut Jézussal. nem akarja lehagyni, de közvetlenül a nyomába akar lépni. Játszottatok ilyet gyermekkorotokban? Előttetek ment valaki a hóban, és alig emelte ki a lábát, már bele is léptetek ugyanabba a nyomba. Ilyen a lelkében ifjú keresztyén. Azonnal Jézus után lép. Azonnal lépni akar. Azonnal oda lép, ahol Jézus kitaposta előtte az utat. Könnyű mély hóba, sárba, porhanyós homokba lépni? Nem, - de ha tudjuk, hogy ki járt ott korábban, bátran, vidáman követjük.

És milyen jó tudni, hogy mögöttünk is vannak! Felbátorodunk tőle. Különösen akkor, ha azok követnek, akiket mi vettünk rá a legszentebb játékra ebben az életben: Jézus nyomába lépegetni! Nekik is megtetszett. Megszeretik, és már maguktól is felfedezik, keresik a nyomot. A Mester kitaposott, követésre hívó nyomait.

A gyermeki ártatlanságát újra elfogadó gyermek-keresztyén; az erejét, buzgalmát Jézus szolgálatába állító ifjú-keresztyén, és a felelősségét gyakorló apa-keresztyén mentalitás ugyanabban a személyben létezik. Benned. Bennem.

Ismertek ilyen testvéreket? Én igen. Legtöbbje itt ül előttem. Van, amelyiknek időnként lanyhul a gyermeki tudata. Máskor az ifjonti lelkületű tenni akarása. Néha a felelősségtudatát nyomja el a másik kettő, az ártatlanság és a hév, de mindig helyére billen a mérleg, és a láb, a gondolat, a szó pontosan beletalál a jézusi nyomba.

Leírhatatlan érzés a „nyomban", Jézus nyomában állni. Biztonság. Békesség. A helyünkön vagyunk. Semmi sem hiányzik. Nyugalom jár át minket. Egyre kevésbé törődünk vele, merre látunk még lépésnyomokat. Eljutunk odáig, hogy megérezzük az egyszerűségét: elég arra figyelni, merre megy, milyen irányba vezet a Mester. Ott bármi érhet, csak oda érkezem, ahol Ő már járt. Csak azon megyek keresztül, amit Ő is kipróbált.

Ilyen bizalom-szintig juthatnak el a gyermekek, a Jézus miatt ártatlannak minősített gyermekek, akiknek megbocsáttattak bűneik az ő nevéért.

Olyan szépen hangzik ez a szókapcsolat: „az ő nevéért"! Én sokáig ellágyultam, meghatódtam rajta. A nélkül, hogy értettem volna. Pedig nem nehéz. János apostol zsidó volt. A „név" alatt ők, a zsidók nem csak a név hordozóját értették, hanem mindent, amit róla tudtak. Dávid például azt írja: „Benned bíznak, akik ismerik nevedet". (Zsolt 9,11) Kétségtelen, hogy nem azokra gondol; nem azok bíznak Istenben, akik előtt nem titok, hogy Isten neve Jahve. Azok hisznek, remélnek Istenben, azok számítanak rá, akik már megtapasztalták, milyen Ő. Megbízom a feleségemben, mert tudom, hogy nem él vissza azzal, hogy ő tud rólam a legtöbbet ezen a világon. Nem a Lívia névben bízom hát, hanem abban, akit ismerek e név mögött.

Azt olvassuk Jánostól, azt írja nekünk, hogy „Írok nektek, gyermekek, mert megbocsáttattak bűneitek az ő nevéért". Ismerve önmagunkat, bármilyen elképzelhetetlen, mégis hihetünk a bűneink bocsánatában, mert tudjuk, hogy milyen Jézus. Számíthatunk rá. Most, ezekben a pillanatokban, az Atya jobbján is közbenjár értünk. Egyenként. Megteheti. Egyedül Ő teheti meg. Ő az egyetlen közbenjáró, akinek szava lehet értem és érted a mennyei Atyánál. Van is. El is mondja. A keresztről beszél. Így nyerünk bocsánatot.

Tudjuk, hogy ők egyek. Amilyen Jézus-képünk van, olyannak tudhatjuk az Atya Istent is. Amikor a tizenkét apostollal beszélgetett, nem kis meglepetésükre így szólt: „Aki engem lát, látja az Atyát." (Jn 14,9) Ők így, szemtől-szembe láthatták az Atyát. Nekünk evangéliumi képünk van Jézusról. Egyenesen arányosan azzal, amennyire gyakran nézegetjük, értjük, keressük ezt a képet, a Szentlélek olyan gyakorisággal készít lenyomatokat róla. Jézus képet. Bennünk. És így értjük meg egyre gyakrabban, egyre biztosabban, mihez mit szól az Úr. Mit tenne a helyünkben. Mitől fog vissza. Minek örül velünk együtt; miért szomorú azért, amit nélküle vittünk végbe. Jóakarattal tettük, de nem pontosan a nyomdokába, hanem kissé félre lépve.

Olvasom a folytatást: „Írok nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van." A zsidó János valami nagyon nagyot feltételez rólunk. Azt, hogy ismerjük Jézust. Mi azt ismerjük, akinek olvastuk a könyvét, hallgattuk a lemezét, félóráig beszélgettünk vele, ültünk az óráján, a másik osztályba járt az iskolában. Néha felkiáltunk: „Ja, őt ismerem!" Úgy, felszínesen, ahogy az előbb felsoroltam, úgy igen. De úgy, amit János apostol ért „ismeret" alatt, úgy nem. Ismerni valakit, a zsidók számára a legmélyebb, legintimebb kapcsolatot jelentette. Mózes első könyvének mondatát úgy fordítjuk: „Azután Ádám a feleségével, Évával hált". (1Móz 4,1) A héber írásban így áll: „És Ádám ismerte Évát, a feleségét". A szó, Isten és ember esetében (a Biblia sok helyén) természetesen lelki intimitásra vonatkozik. A felelős (apa-) keresztyén semmi mással össze nem hasonlíthatóan mély, személyes kontaktusban van Jézussal. Valóban ismeri. Annyira, hogy minden nap, még több időt akar vele tölteni, mert rájön, mi mindent rejt még a számára.

Végül: a lelkes indulatú ifjú-keresztyénség részünk: „Írok nektek, ifjak, mert legyőztétek a gonoszt." Ez az énünk, ez az ajándékunk, Krisztus-követésünknek ez a tulajdonsága azért küzd, hogy mindent legyőzzünk, ami megtámadja a Jézusban szerzett tisztaságunkat. Visszafordít a lejtőről. Elfordít a kísértéstől. Felrázza a közömbösségünket. Megszégyeníti a cinikusságunkat. Visszavezet Jézushoz. Együtt küzd vele. Amikor azt kérjük: „szabadíts meg a gonosztól", ő felfegyverez, és ránk szól: Rendben; fogjunk neki együtt! És a kapott lendülettel, bátorsággal sikerül is!

Bűneink bocsánata. Isten ismerete. Bűneink fölötti győzelem. Erre vágyunk. Ott mélyen mindig erre a háromra!

Azt olvastuk: lehet. Azt tapasztaltuk: megéri a próbát. Azt hiszem: megköszönhetjük.

Ámen