Istentisztelet 2018. szeptember 2-án

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Lk 15,1-7

Textus: Lk 15,8-10

Szeretett Testvérek!

Melyiket hallottuk többször? Az elveszett, századik juhról szóló példázatot, vagy a másikat, az elgurult pénzről? Hát, persze, hogy az elsőt. Na, ma a másodikról lesz szó!

Vegyes összetételű közönség fogta körbe Jézust, amikor oly sok mondanivalóját követően belekezdett az elveszett juhocskáról, rögtön utána pedig az elvesztett pénzérméről szóló példázatába. A tömegbe furakodott farizeusok és írástudók már az első történetből beazonosították a szereplőket. A gazda, aki nem hagyja veszni a századik juhot, nem lehet más, mint Isten. Az elkóborolt állat a nyájat, Isten népét, és az Urat otthagyó embert jelenti.

De, mi ez a második hasonlat? A tizedik pénzdarabot keresgélő asszony megint csak Istent helyettesíti. Ő néz utána az elveszett pénzdarabnak. Ő? Egy asszony? Honnan veszi a bátorságot ez a Galileából jött Jehósuah (Jézus) ahhoz, hogy valami háztartásbeli nőhöz hasonlítsa a Mindenhatót? Ráadásul, mi ez az új tanítás, hogy Isten egyáltalán kíváncsi az elveszett, elkóborolt, elgurult emberre? Aki elveszett, az elveszett; megérdemli a kiközösítést, a kizárást, a büntetést. Vesszen ott, ahol van!

Azt azért meg kell adni - suttoghatták egymásnak -, hogy életszerűen beszél ez az agyafúrt rabbi! Hiszen, a pénz, az pénz! Nem is kevés. Egy drahmáért már bárki lehajolna, utánanézne, hová gurult. Különösen akkor, ha valami érzelmi kötődése is van ahhoz a tizedik érméhez. Miféle kötődés? A középosztálybeli zsidó nők megengedhették maguknak, hogy az esküvő napján a homlokukra erősítsenek egy kendőt, amin tíz, kicsiny ezüstérme volt. Ezzel a feldíszített mennyegzői kendővel az örömet, a jólétet, Isten ajándékainak bőségét hirdették. Hát persze, hogy az esküvő után is viselték. Ha nem szorultak meg, még a lányuk is örökölte az édesanya tíz érmével díszített menyasszonyi főkötőjét. Így már hihetőbb, hogy a példázat főszereplője teljesen kétségbeesett, amikor meglátta, hogy hiányzik egy darab a családi emlék sorából. Úgy meg még inkább érthető, ha ez a bizonyos asszony nem a kendőjéről veszítette el a tizedik darabot, hanem abból a félretett pénzből, amiből az Istennek járó tizedet dobta volna a perselybe. Tízből egy az Istené!

Szóval: hihető Jézus példázata; csak ne hasonlítaná Istent egy nőhöz! Nem tudott kitalálni valami mást?

Nem. Jézus, mint minden szavát jól megfontolta, szándékosan választotta. Azzal, hogy Istent egy asszony szerepébe öltöztette, elejét vette minden nagyképű akkori, és mai megkülönböztetésnek, ami bármi módon is a nők fölé emeli a férfit, a helyett, hogy mellé helyezné.

Mindegy, most már így hallották, de mit akar mondani ezzel a söprögetéssel? Képzeljük csak magunk elé! Akár az esküvői kendőről, akár az Isten számára félretett pénzről van szó. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc... Mi az, hogy csak kilenc? Hol a tizedik? Tegnap még tíz volt! Számoljuk csak még egyszer! Egy, kettő, három... ez nem lehet igaz! Egy hiányzik! Hová tűnhetett? Ellopták? Lehetetlen. Senki sem tudhatta, hová tettem. Na, még egyszer: egy, kettő, három, négy... kilenc. A tizedik eltűnt. A tizedik, amelyik épp olyan értékes, mint a meglévő kilenc. A tizedik, amelyiket éppen úgy Isten segítségével szerzett, mint a másik kilencet. Most mit tegyen?

A ház sötét. Két kicsiny nyíláson beszűrődik a kinti fény. A napfény erős, de ahová bevilágít, ott nincs a pénz. Gyerünk! A döngölt padlóra nádat és szalmát terítettek. Apró kis kévékben összeöleli a „padlóburkolatot", kiviszi a ház elé. Semmi. De, hát a nádszálak, a szalmaszálak közül is kieshetett, amikor felemelte! Visszamegy a házba. Meggyújtja a mécsest, előveszi a seprűt. A lábával tologatja a kicsiny fényforrást, közben hallgatja, mikor csörren meg a durva ágacskák között a fémpénz. Lassan lépeget, óvatosan húzza jobbra-balra a seprűt. Ha? Végre, a várva várt zörgő hang! Odébb söpört valami fémet. Lehasal, kezébe kapja a mécsest: megvan! Itt a tizedik! Kirohan az utcára, beront a szomszédasszonyokhoz, kiabálva hívja a barátnőit: „Örüljetek velem, mert megtaláltam a drahmát, amelyet elvesztettem"! Azok pedig sírva, nevetve ugrándoznak vele.

Szép a kép, teljesen átélhető, még a farizeusok és a komor írástudók is azonosulnak a jelenettel. De már megint kezdi. Jézus a nevetgélő szomszédasszonyokhoz és barátnőkhöz hasonlítja Isten szent angyalait. És hogy fokozza? Ilyen öröme lesz a mennyekben lévő angyaloknak is, amikor egy bűnös lélek meggondolja magát, és elfogadja Isten akaratát; a szerint rendezi be az életét. Röviden: megtér. Meglesz, mint az elveszett pénz.

Pedig Jézus így mesélte el. Az Atya Isten aggodalmát. Féltő kiáltását. A bűnösök, a vámszedők felé; a magukat majdnem tökéletesnek tartó farizeusok és írástudók felé.

Isten aggodalma fölöttem és fölötted. Eltűnünk a szeme elől. Elgurulunk, elfutunk, elbújunk. Hátat fordítunk a gondoskodásának, törődésének.

Ő pedig, mint a drahmáját veszített asszony felkiált: Hogy történhetett? Én jó helyre tettelek! Én vigyáztam rád! Én nem is gondoltam, hogy eltűnhetsz! Miért tetted volna? Az Isten előli szökésünk valami kifejezhetetlen fájdalmat okoz - neki.

De nem hagyja annyiban! Igen, úgy, mint az az asszony Jézus példázatában, Isten mindent megmozgat érted! Nem talál a világosságban? Akkor lehajol a sötétségbe. Emlékszel, amikor ott talált meg? Egészen lent voltál. A padlón. A padló piszkától védő szintnél (a cserére, tisztításra szoruló nádnál, szalmánál, szőnyegnél) is lejjebb.

Jézus leszállt a kidekorált szemét szintjére, és nekiállt, hogy apránként kihordjon minket a világosságra. A minket körülölelő nyavalyás búvóhelyünkkel együtt kivitt a fényre. Adott esetben már ott megtalált minket. Ha nem, mert még a karjaiból is visszaugrottunk, visszament a sötétbe, és mécsest gyújtott. Hátha a fénykörébe kerülünk. Ez is megeshetett. Ha nem, akkor elkezdett sepregetni. És végre, valahára belekoccantunk a seprűjébe. Újra lehajolt, és odavilágított, ahová félelemből, bármi másból még tovább gurultunk. De meglettünk! Fölemelt, ránk kacagott, aztán kirohant velünk a fénybe, és megmutatott Isten angyalainak! Megvan! Ő az! Elveszett, de megtaláltam! Harsanjon fel a mennyei nevetés, öröm, vigasság!

Ó, hány ilyen elgurult drahmáról tud a Biblia! Éva és Ádám a tiltott fa gyümölcséig gurultak, aztán elbújtak a szellős estén őket kereső Isten elől. Pál apostol azt írja, hogy a hit dolgában vitorlázó, de abban hajótörést szenvedő Himenaiosz és Alexandrosz Istent káromolta. (1Tim 1,20). Az evangéliumot hirdető kísérője, Démász mégiscsak a korábbi életstílusát tartotta jobbnak, és „visszagurult" tőle a világi kínálatba. (2Tim 4,10) Pál apostol nem ment utánuk, de feltételezem, hogy Jézus szent Lelke: igen. Hiszen Isten sem hagyta magára az Édenkertből kitiltott Ádámot és Évát. Ha így lett volna, mi most nem ülnénk itt.

Jézus, három év alatt ezrekért nyúlt le a sötétbe. Ötven nappal a feltámadása után a harmadik isteni személy, a Szentlélek állt munkába. Ő azóta is takarít. Ő, a láthatatlan Lélek-Isten adja a seprűt azok kezébe, akik felelősséget éreznek az elveszett tizedikekért.

Kik ők? Kik kezelik Isten seprűjét? Azok, akik tudják, mire való a kezük, csuklójuk, karjuk, maguk előtt mécsest tologató lábuk, elveszettet meghalló fülük, örvendező szájuk.

Ők, Isten, már megtalált érméi, éppen ezért, elveszett tizedikeket szívesen megkereső, Istentől kezükbe kapott seprűt használó keresztyének. Akiknek napi programja, életprogramja a tizedik felkutatása. Ott vannak vele egy szobában. Egy házban. Az Egyházban is.

No, és te vagy az, te lehetsz az, aki a sepregetés végén, a tizediket felmutató örvendezések után megpihensz, és számba veszed saját múltadat. Hogy is megy ez? Jézus megtalált engem. Megtalált ember vagyok. De én magam nem vesztettem-e el valamit? Nem volt-e hiábavaló, amire a pénzemet költöttem; amire az erőmet fordítottam, amire annyi időt odaszántam? Mit tudok felmutatni Istennek? Az kevésbé érdekel, de legalábbis jelentéktelenebb, hogy az emberek mit várnak tőlem. Ami sokkal érdekesebb: megvan-e az a tíz „drahmám", amit Istentől kaptam, mert a nekem juttatott erővel szerezhettem meg, és a tizediket nem szabad felhasználásra adta, hanem vissza kell forgatnom az Ő befektetéseibe. Mit kezdtem vele?

Hoppá! Ha nincs meg, én is elgurultam egy ideje! Már megint. Nem Isten angyalai örvendeznek miattam, körülöttem, hanem valami máshonnan összeverbuválódott csapat. Mit keresek én közöttük?

Isten drahmája vagy. Jézus megtalált. Nagyon sok múlik azon, hogy ott maradsz-e, azon a helyen, ahová Ő visszarakott. A fénybe. A világosságba. Időnként áttesz máshová, mert biztonságban akar tudni. Nehogy ellopjanak. Nehogy másra használjanak. Nehogy megint fogd magad, és elkezdjél lefelé gurulni. Értékes vagy a számára. Jézus állapította meg az áradat. Egy keresztre tűzette fel, magával együtt. Amikor megtudtad, és megköszönted, hogy Isten licitáld rád a legtöbbet a szellemi erők aukcióján, az Ő angyalai együtt örültek Istennel, és veled.

Kedves kiválasztott, elveszett, de megtalált testvérem!

Légy Isten seprűje! Nézz utána az elveszett lelkeknek, akik körülötted bujkálnak! Örülj együtt Isten angyalaival a megtalált, megtérő tizedikeknek! Úgy, ahogy azok az angyalok neked, örültek, úgy, ahogy miattad örvendeznek! Ámen.