Istentisztelet 2021. október 3-án
(Dr. Kereskényi Sándor)
Lekció: Ez 24,1-14
Textus: Kol 2,12-14
Szeretett Testvérek!
Hallottunk a Bibliából egy ószövetségi és egy újszövetségi részletet.
Az ószövetségi Ezékiel könyvének fejezete tele van Isten haragjával, felgerjedt indulatával, és az abból következő ítélethirdetéssel. Közben, legalább harmincöt helyen, mint szép sorminta rendszeresen felbukkan a magyarázat. Arra, hogy miért büntet olyan keményen Isten. Egy édesapa mondja el nevelési elveit a prófétának. Gyermekeivel szemben gyakorolt szigorúsága okát. Majdnem negyvenszer így díszíti büntetései sorát: „... és majd megtudják, hogy én vagyok az Úr!"
Amikor sok-sok minden felgyülemlett bennünk, körülöttünk, megálltunk, leálltunk már valaha is azért, mert eszünkbe jutott; hátha azért történt mindez, mert bár tudtuk, mi az egyenes út, de megkerültük? Foglalkoztunk valaha is azzal a gondolattal, hogy, bár éreztük, hogy lenne tisztességes és igaz, de kényelmesebb volt azt megfaragni, és úgy használni?
Megtörtént már veletek az, ami velem, hogy puccsot hajtottam végre Jézus uralma ellen, és saját kezembe vettem a hatalmat? Aztán jött az az intés. Nem gondoltam volna, hogy Istentől. Aztán a figyelmeztetés. Az már jobban beleszólt a mindennapjaimba, de még mindig nem tűnt ijesztőnek. Eggyel magasabb fokozatra kapcsolt az Úr. Azon már elgondolkodtam, de még mindig nem vettem komolyan. Erre beütött a ménkű, vagyis Isten türelmének vége. Lesújtott. Nem haltam bele, de rájöttem, hogy a büntető Isten sír fölöttem. Neki mindig jobban fáj, mint nekünk. Kérdeztem, pereltem vele: Most ezt miért csináltad? Nem csak én törtem meg, de magammal húztam azokat is, akik felnéznek rám, bíznak bennem, különböző mértékben függenek tőlem, követnek is néha, de ha nem, akkor is, mindenképpen odafigyelnek arra, mit teszek, és mit hanyagolok. Miért, Uram? És jött a válasz: „... majd megtudják, hogy én vagyok az Úr!" És tényleg. A nehéz időszakban én is megtudtam, és ők is, hogy ki az Úr.
A másik bibliai részletet Pál apostol leveléből citáltuk. Kolosséba írta. Valószínűleg soha nem járt abban a földrengésektől gyakran sújtott városban. De ír nekik. Megírja a legfontosabbat. Először az ítéletet. A múltjukról: „halottak voltatok vétkeitekben és testetek körülmetéletlenségében". Fordítsuk le: élő holtak voltatok a magatokkal cipelt vétkeitek nyomása alatt. Körülmetéletlen, Isten választásán kívül lévő testetek az élő halottak rutinjával végezte az eszem-iszom-alszom-dolgozom vegetálását.
Így éreztük magunkat. Az előtt, hogy aranyos kis Jézuska-képeink hálás, szerető Úr Jézus Krisztus valósággá váltak. Az előtt, hogy a haragvó, nagyszakállú Isten képét felváltotta a kivégzőeszközén is bocsánatért könyörgő Jézus ismerete. Vétkeinket titkos zugokba lapátoló emberek voltunk, míg lelkiismeretünk össze nem omlott hiábavaló erőlködésünk miatt, és át nem hordtuk vétkeinket Jézus keresztjéhez. Ahonnan, amin Jézus eltüntette őket.
Tehát, az ószövetségi Ezékielhez hasonlóan Pál apostol-próféta is Isten döntésének végeredményét írja meg. Ebben is van vétek, eltemettetés és halál, de megjelenik Jézus keresztje, azon egy rászegezett adóslevél, amin ez áll: „vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halottak közül."
Isten ószövetségi prófétája, Ezékiel is ír szabadításról, menekülésről és fellélegzésről. A fogságban élő zsidók, akik ott, Babilonban egyébként elég kényelmesen berendezkedtek, hazamehetnek majd, és felépíthetik őseik városát, belakhatják a földeket. E világi távlatokban megindul majd a helyreállítás. Amit elrontottak, visszaállítható. Nem azért, mert önmaguktól képesek rá, hanem azért, mert Isten nem mondott le róluk.
Isten újszövetségi alkalmazottja, Pál apostol már nagyobb felhatalmazással bír. Ő már nem egy történelmi helyzetből hirdet szabadulást. Ő már nem csak a zsidóknak jelenti be Isten jó hírét, evangéliumát. Ő a világnak, ma délelőtt nekünk, neked üzeni: „... életre keltett, megbocsátva nekünk minden vétkünket."
Neked mit mond ez a két szó, hogy „minden vétek"? Minden vétkedet megbocsátotta az Úr. Mik azok? A legnagyobbak jutnak eszedbe. Nekem is. És a többi? A kisebbeket elfelejtjük. Míg ki nem derül, hogy egyáltalán nem kisebbek.
A világ kitalált egy ünnepet. Nem egyházi ünnep. Nincs benne a Bibliában. A „Föld napja". Ezt ünneplik egy hete hívők és hív, a természetet, a földet, a lakhelyünket féltő felebarátaink.
A Föld Napja világi ünnepén egy elfeledett, de legalábbis igen mélyre ásott vétkünket húzhatjuk elő, és nézegethetjük körbe.
Hogy hívják ezt a vétkünket? Rombolásnak. Nem olyan látványos és nem leplezhető le annyira könnyen, mint például a „Ne ölj!", a Ne paráználkodj!", vagy a „Ne lopj!" Hatásfokát tekintve azonban sokkal nagyobb mértékű. Már, ha egyáltalán van fokozata vagy mértéke a bűneinknek.
Mit rombolunk? A teremtett világot. Annak összetevőit. A földet, a növényzetet, az állatokat, és: egymást. A bolygónk szerves és szervetlen elemeit.
Annak idején, amikor az ember a legoptimálisabb, tökéletes adottságok között, az Édenkertben élt, Isten rábízta a romlatlan környezetet, „hogy művelje és őrizze azt." (1Móz 2,15) Az egymásra mutogatós bűneset után, a második nemzedék már arra kellett, hogy emlékezzen, amit Ádám kapott a nyakába: „legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajtson neked, és a mező növényét egyed! Arcod verejtékével egyed a kenyeret...". (1Móz 3,17-19)
Nem elég, hogy az Éden kertjéhez képest egy megátkozott földön élünk, még ezt is tovább romboljuk.
Mi az oka? A telhetetlenségünk. A mértéktelenségünk. Főként azoké, akiknek már elég jutott. Vagy az elégnél is több. És még több. Felhasználhatatlanul több. Mi is közéjük tartozunk itt, a Kárpát-medencében.
Kár, sőt szégyenteljes lenne azon vitatkozni, azt elemezgetni, azt számolgatni, majd mentegetőzni, hogy nem rajtunk múlik a globális felmelegedés, és annak minden drámai következménye.
Nem miattunk olvad Grönland, bár mi is használjuk azokat a modern eszközöket, amivel hozzájárulunk a gleccserek, jégtömegek olvadásához.
Nem miattunk vágják ki a legtöbb fát, de mi is előállítunk olyan felesleget, ami egy napig tart, de egy, oxigént évtizedekig biztosító fa életébe kerül.
Nem miattunk halásszák túl a tengerek, óceánok hal-állományát, bár mi is többet rendelünk belőle annál, amit elfogyasztunk, és még „akciós" áron sem tudnak ránk sózni.
Nem mi égetjük fel a brazil őserdőket, de ha már így esett, az ott termelt kávét és egyéb termékeket szívesen fogyasztjuk.
Nem mi vadásszuk le az őshonos állatok többségét, mégis sportnak nevezzük a kilövésüket, vadgazdálkodásnak az alibit, és vadászturizmusként áruljuk, majd kiállítást rendezünk belőle.
Nem mi gazdagodunk meg az olajtermelésből, de megfizetjük a világpiaci árát, mert hát elképzelhetetlen lenne nélküle az utazás, a kereskedelem, a vidéki rokonok meglátogatása, a nyaraló felkeresése, de lassan a néhány száz méteres út megtétele is.
Csatornába kerül a mosószer, hegyekbe gyűlik a néhány óráig használt, de száz év alatt sem lebomló pelenka, órák alatt kiürülő műanyag palack. A levegő minőségét kurtítjuk, az ózonréteget lyukasztjuk, tágítjuk mindazokkal a kényelmünket kiszolgáló cikkekkel, amik nélkül, azokról mit sem tudva, tíz, húsz, ötven évvel ezelőtt még boldogok voltunk.
A betegségeinket igyekszünk gyógyítani, a fájdalmat enyhíteni, de azoknak az okát, így azok megelőzésének lehetőségét a legnagyszerűbb tudósaink sem tárták fel. Az egészséges életre buzdító felhívások, azok őszinte jóindulata, segítőkészsége már csak kullogni tud a bajok bekövetkezte után.
Elrontottuk a bolygónkat. Az életterünket. Néhány évtizede már a föld környékét is össze tudjuk szemetelni. Negyven évvel ezelőtt, amikor az Orion űrhajó, vagy Pirx kalandjait néztük a tv-ben, és Verne regényeit, vagy Asimov és Zsoldos Péter sci-fi könyveit lapozgattuk, csak nevetni tudtunk volna az „űrszemét" kifejezésen.
Isten régóta inti, figyelmezteti a tudományt mértékkel használni képtelen emberiséget. Jönnek a drámai csapások, és köztük, velük együtt a Teremtő reményteljes magyarázatai, indokai. Mint Ezékiel könyvében: „... majd megtudják, hogy én vagyok az Úr!" Megtudjuk, mégis tagadjuk. Azzal, hogy nem változtatunk mohó, mértéktelenséghez szokott életvitelünkön.
Makacsságunkat látva jön, érkezik az apostol örömhíre is: a Szentlélek Isten „... életre keltett, megbocsátva nekünk minden vétkünket." Felélesztett minket vegetáló, a jövőre, a következő évre, a holnapra fittyet hányó életünkből. Teremtését romboló vétkeinket is megbocsátotta. De ez az ébredés azt jelenti, hogy mozdulnunk kell! Annyit megmenteni, annyira megvédeni a környezetünket, amennyi tőlünk telik. De annyit, és annyira: feltétlenül! Vagyis: feltételek nélkül!
Ünnepeljük hát otthonunkat, a Földet, és bűnbánattal, hálaadással tegyünk azért, hogy gyermekeink és unokáink is örökölhessék ezt az otthont! Egészen az új Teremtésig. Ámen
Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.
Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél
Látogatók ma: 592, összesen: 2216893