Istentisztelet 2023. június 4-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Lk 10,25-37

Textus: Mk 12,28-34

Énekek: 47/1; 241; 246/1; 193; Szózat; 569/4 ú. ék. "Visszhangozzék a hálaszó..."

Szeretett Testvérek!

Kit tartasz a felebarátodnak? ... Ugye, nem egyszerű kérdés? Már csak azért sem, mert ha nem a Bibliát idézzük, és amikor nem keresztyén témákról beszélgetünk, akkor, a hétköznapi életben nem is nagyon használjuk ezt a szót.

Tényleg: ki a felebarátod? Azért lenne jó tudni, mert ha szívesen hallgatsz Jézusra, sőt az Ő követőjének, vagyis keresztyénnek tartod magadat, akkor úgy kell szeretned a beazonosított felebarátodat, ahogy magadat.

Ki a felebarátunk? Most én kérdezlek titeket, de Jézustól is megkérdezték.

Odament hozzá egy írástudó. Előtte hallgatózott. Hallotta, hogyan akarták Jézust sarokba szorítani a farizeusok és a Heródes-pártiak. Jól indítottak. A nemzeti büszkeség megélésének politikai síkra terelésével akarták tőrbe csalni: „Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy sem?" Jézus bravúros felszólítása kicsorbította élesre fent nyelvüket: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené." (Mk 12,14.17)

A hatalomhoz simuló szadduceus-arisztokraták következtek. Kitaláltak egy történetet, aminek a végén azt kérdezték Jézustól, hogy egy hétszeresen özveggyé lett asszony kinek lesz a felesége a feltámadáskor? Őket még egyszerűbben elhallgattatta: „Vajon nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az Írásokat, sem Isten hatalmát?" (Mk 12,24) Nem vitapartnerek. A feltámadásról kérdezgetnek, azt akarják tagadni, úgy, hogy nem ismerik az Írást. Márpedig ott írva van, hogy: „Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákób Istene." Tehát: „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké." (Mk 12,26.27.)

Ez a bizonyos írástudó végighallgatta mind a két vitát. Magában „tudta, hogy Jézus jól felelt nekik," ezért új témával állt elő. Bátran „megkérdezte tőle: Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?" Jézus a Törvényt idézte: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!" (5Móz 6,4-5). Majd a Törvény magyarázatát: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!" (3Móz 19,18)

A Bibliánkban feljegyzett szavait vizsgálva el kell, hogy mondjuk: Jézus csak néhány alkalommal vette a szájára a felebarát kifejezést. Ezek közül is ötször a már hallott ószövetségi Törvényt idézte. Ezen kívül csak egyszer beszélt a felebarátról. Akkor egy törvénytudó kérdezett rá: „De ki a felebarátom?" (Lk 10,29) Válaszképpen az irgalmas samaritánusról szóló történetet hallotta. Igen, azt, amikor a kirabolt, félholtra vert ember mellett simán elment a pap, majd a templomi szolga, a „segédlelkész", a lévita is. Az idegen, ellenséges samaritánus viszont a teljes rehabilitáció végéig gondoskodott a magatehetetlen, szerencsétlenül járt utazóról. Jézus őt, a zsidón segítő, papírforma szerint ellenséges érzületű, samaritánus nemzetiségű elsősegélynyújtót nevezte a rablók kezébe esett ember felebarátjának.

E történet szerint tehát az a felebarát, aki egy adott helyzetben felismeri, hogy valakinek rá van szüksége.

Kedves padsorban, széken üldögélő templomlátogató: Ki a te felebarátod? Ki volt a te irgalmas szamaritánusod? Ő a te felebarátod. Ő, aki lehajolt hozzád. Amikor kifosztottak. A pénztárcádat, a házadat. Elvették a bizalmadat. Megloptak, kihasználtak, bántottak. Megsértettek. Hazudtak neked. Kihasználtak, elfordultak tőled. Nem azok voltak, ma sem azok a felebarátaid, akik - mint a történetben a pap és a lévita - felsegíthettek volna, de elmentek melletted, hanem az, aki visszaadta az erődet, a hitedet, az élni akarásodat.

És te kinek vagy a felebarátja? Mert, ugye kettős a kérdés: Neked ki a felebarátod, és: te kinek vagy a felebarátja? Óriási a tétje annak, hogy felebarátai leszünk-e valakinek. Felismerjük-e egy adott helyzetben, hogy annak az illetőnek ránk van szüksége? Nem segíthetünk mindenkin, nem oldhatjuk meg egyedül a bűnözés, az éhezés, az egészségügyi ellátás problémáit. Jézus nem is várja tőled. De azt igen, hogy amikor rád bíz valakit, és azért rád, mert csak te vagy ott, csak te vagy neki, akkor te légy a felebarátja! Az irgalmas samaritánus az út szélén, majd pár napig a fogadóban vált az összevert zsidó felebarátjává. Utána lehet, hogy soha nem találkoztak.

Nem tudhatod, hogy Isten mennyi időre rendel ki valaki felebarátjának. Tíz percre, míg mentőt hívsz, és meg is várod, míg odaérnek. Néhány hónapra, míg te teszed emberibbé valakinek a napjait. Évtizedekre? Mert rátaláltál, és végigkíséred az úton? Nincs szabály arra, hogy az én felebarátom a tiéd-e, és a tiéd az enyém-e?

Egyet tudunk. Azt, hogy aki felebarátoddá válik ideig-óráig; ideig-fél évszázadig, azt ne kerüld ki! És tudunk még egyet. Aki a felebarátod, mert segíteni tud, és segíteni akar neked, attól fogadd el! Mert Isten rendelte oda eléd, melléd. Engedd, hogy úgy szeressen, mint magát! És amikor fordul a szerep, akkor te is úgy szeresd az akkor, éppen a te segítségedre szorulót, mint magadat!

Mi kell ahhoz, hogy szeretni tudjuk a felebarátunkat? Mert lehet, hogy nem könnyű.

Mi kell hozzá? Szeresd magadat! „Szeresd felebarátodat, mint magadat!" Miért lennék én szeretetre méltó? Azért, mert Isten szeret. Én vagyok, te vagy Isten szeretetének tárgya. Személye. Mennyire szeret? Úgy, mint senki más. János apostol megírta: „ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért." (1Jn 4,10) Isten annyira szeret téged, és engem is, hogy engedte, hogy Jézus Krisztust megfeszítsék. Ő lett a nem-szerethetőségem áldozata. Irgalmatlanul sok mindennel kiváltottuk Isten haragját. Ezt a haragot, aminek borzalmas következményei lettek volna Jézus kereszthalála nélkül. E miatt szeret Isten. És szeretett téged már akkor is, mielőtt tudtál volna róla.

Amikor megérted ezt a feltétel nélküli, rád omló, téged védően beborító isteni szeretetet, akkor már, ettől már, ennek tudatában képes leszel szeretni önmagadat. Csak el kell ismételned magadban: Jézus annyira szeret, hogy helyettem, miattam és értem elviselte mindazokat a borzalmakat, amik a haláláig vezettek. Tartozok neki azzal, hogy akit (engem) Ő értékesnek tartott, azt (magamat) én is értékesnek tartsam. És az Atya Isten is szeret? Igen! Ezt Jézus mondja el egyik imájában, amikor az Atyával beszélgetett: „úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél". (Jn 17,23) Hogy is mernénk nem- szeretni azt (magunkat), akit az Atya Isten szeret?

„Szeresd felebarátodat, mint magadat!" - idézi Jézus az ősi Törvényt. Az előbb megértettük, miért is szerethetjük magunkat. Rendben.

De miért szeressem a felebarátomat? Azért, amiért magamat. Azért, mert Jézus érte is szenvedett. Azért, mert az Atya Isten őt, az elém került, utamba akadt, utamra vezetett felebarátomat is szereti.

Ezt is értjük. Elfogadjuk.

De ami a gyakorlati megvalósítást illeti, még mindig ott a kétség: menni fog? Nem. Nekem nem. Neked sem. Tudjátok miért? Mert ha magunktól produkálnánk a felebarát iránti szeretetet, akkor nagyon könnyen magunknak aratnánk le a dicsőséget is: Jé! Szeretem a felebarátomat! Milyen jó keresztyén vagyok! Én. Mikre vagyok képes! Én. Pedig nem én voltam jó. Hát ki? Isten beavatta Pál apostolt a titokba. Aztán leíratta vele. Filippiben olvasták először: „mert Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően." (Fil 2,13)

Ez már csak azért is érdekes, mert előtte azt írja a fogságban lévő, mégis örömmel író apostol: „munkáljátok üdvösségeteket". Az üdvösség az Isten jelenléte. Annak átélése. Megélése. Most kezdődik, és az örök életben folytatódik. Mit kérdezett Jézustól az a törvénytudó, aki feleletként az irgalmas samaritánus történetét kapta? „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?" Szeretnie kell Istent, és a felebarátját. „De ki a felebarátom?" - kérdezi. És mi volt a tanítás csattanója? „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!" Azt csináld, amit az a samaritánus! Tartsd azt a felebarátodnak, akit az a samaritánus. Aztán „te is hasonlóképpen cselekedj!" Ezt tedd az örök élet felé vezető úton!

És én is, és te is, és te is, és te is! A felebarátunkat szeretni annyi, hogy részvétet érzek iránta. Részt veszek az érzéseiben. Átveszem az érzéseit, és azt cselekszem, amit hasonló esetben szeretném, ha velem is megtennének. Ismerős? Igen! Ezt a használati utasítást is Jézus adta: „amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük!" (Lk 6,31)

És még valami! Tudatosan hagytam a végére. Mert ez a legfontosabb. Az egész felebaráti szeretet csak akkor fog működni, ha nem felejtjük el, hogy kezdte Jézus az írástudónak adott válaszát, és hogy folytatta! A kérdés így hangzott: „Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?" A legfőbb: „Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!" Őt, és nem mást kell „teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből" szeretni! Mert ha a teljes szeretetedet Isten felé irányítod, akkor kapod meg azt a szeretet-többletet, amivel már szeretheted felebarátodat és magadat. Ez a második legfőbb parancsolat. De csak, és mindenkor: a második!

A nemzeti összetartozás napján szeressük hát, Kárpát-medencében, és szerte a világban élő magyarok egymást úgy, mint magunkat! De ne feledjük! Ez csak akkor fog menni, ha minden ünnepi és hétköznapi beszéd alapja az lesz, hogy: „Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!" Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek. A teljes Szentháromság, aki így egy, örök, és igaz Isten! Ámen