Február végén az aszófői erdőben kirándultunk, ahol megnéztük a Téltemetőt. Egy élénksárga fejű virágról van szó, amely Közép-Európában csak itt virágzik. A talaj még havas, de ezen a területen mindent elborít a sárgán virágzó Téltemető.

Azonnal a húsvéti ige jutott eszembe: „Hála legyen Istennek, aki diadalt ad nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által." (57)

Most erről a diadalról szeretnék szólni.

I.

Földi életünk minden területét áthatják a halál erői. Ez nemcsak azt jelenti, hogy az idő előrehaladtával testünk megavul, lelkünk elárvul, idegrendszerünk kimerül, s egyszer csak kimúlunk ebből a világból; hanem a halál erői könyörtelenül ott munkálkodnak az emberi kapcsolatok mindenféle színterén, gondolva itt az elfáradt házasságokra, a szétesett családokra, az egymásnak feszülő munkatársi kapcsolatokra, a romló hangulatú közéletre, és bizony gondolva az egyházban, a krisztusi emberek között tapasztalható sok-sok nyomorúságra, elkeserítő kicsinyességre. A halál erői mutatkoznak meg abban is, hogy sok a beteg ember, nemcsak testileg, hanem még inkább mentálisan, sőt sok a kegyességében beteg ember. A halál erői áthatják életünk minden területét, ahogy Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse kifejezi azt, hogy a zsarnokság ott van a hitvesi csókban, úgy mint abban, ahogy a kocsi megáll a kapualjban; noha ő a politikai értelemben vett zsarnokságra gondolt, de ez még inkább igaz a halál zsarnokságára. Dsida Jenő Misztrál együttes által megzenésített verse (A sötétség verse) szemlélteti mindezt: ha kockacukrot mártunk a kávéba, „a sűrű lé mily biztosan, mily sunyi-resten szivárog, kúszik fölfelé a kristálytiszta kockatestben". Ilyenek a halál erői az életünkben.

Ezt a tapasztalatot foglalták össze a filozófusok. Nem elsősorban a görögök, hiszen Szókratész szép halálról beszél, s Platón szerint a filozófia a halál tanulása, hiszen a halálban a lélek megszabadul a test börtönéből. Augustinus és Heidegger azonban már másként értelmezték a halált. Heidegger szerint az ember megszületésével halála is készülőben van, ezért az ember soha nem él igazán. Az élet változékonysága a halál felé sodorja az embert, amely az első pillanattól kezdve könyörtelenül körülveszi az ember életét. Heidegger ennek nyomán azt hangsúlyozta, hogy a földi lét, az ittlét (a „Dasein") nem más, mint halál felé való lét. A saját halálunkról való tudás miatt zuhan ránk a gond, és a szorongás érzése.

A protestáns teológusok pedig igeszerűen és konkrétan szólnak a halál erőinek hatalmáról. „A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény" (56), mondja Pál apostol. Bonhoeffer szerint mindez abból fakad, hogy az ember elszakadt „Eredetétől", az élő Istentől, ezért az ember halálban van. Nincs szép halál és jó halál, hiszen a halál ellenség, mert az életet rabolja el. Barth elmegy odáig, hogy az ember teljes haláláról beszél: ha az ember meghal, ott az embernek teljesen vége van, teste és lelke meghal. (Természetesen itt a halál az élet és nem a lét ellentéte.)

II.

Mindezeket végiggondolva harsan fel igazán a húsvéti evangélium az élet diadaláról: „Hála legyen az Istennek, aki diadalt ad nekünk, a mi Urunk, Jézus Krisztus által!" (57)

Mit tudunk meg erről a diadalról? Először is azt, hogy ezt a diadalt az Isten adja. A halál erői felett emberi erővel nem tudunk úrrá lenni. Hiába akarjuk megérteni, regenerálni, vagy éppen reprodukálni az életet. Hiába próbáljuk feledni a halált rohanó alkotással és élvezetekkel. A halál problémája ettől nem oldódik meg. Csak az élő Isten, aki az életnek egyedüli forrása, rendelkezik azzal a hatalommal, amely képes visszaadni az életet. Az élet diadala a halál-erők felett „creatio", olyan, mint a teremtés, azaz újjáteremtés, amire egyedül csak az élő Isten képes.

Másodszor ez a diadal Isten által, Jézus Krisztusban adott diadal. „Ámde Krisztus feltámadott a halálból, első zsengeként a halottak közül." (20) Krisztus az első zsenge, akiben Isten megmutatta halált legyőző hatalmát; az első, de nem az egyetlen, követni fogják őt a benne hívők. A Szentírás egyértelmű bizonyságtétele azonban, hogy az élet diadala Krisztusban adatik az ember számára. Ahogy az aszófői Téltemető virág mindössze néhány négyzetkilométeren virágzik, és utána, mintha zsineggel húzták volna meg a határvonalat, nem található azon túl egyetlen tő sem, noha az aszófői erdő még messze folytatódik a távolban.

Harmadszor, ez a diadal teljes diadal. Elsöprő, visszafordíthatatlan győzelem a legyőzhetetlen felett. Krisztus legyőzte a halált egyszer s mindenkorra. Tudni kell azonban, hogy ez a teljes diadal fokozatosan lesz a miénk. Ahogy Krisztust megismertük, a halál erői egyre inkább csökkennek bennünk, az élet erői pedig növekednek. Míg végül a halálban nem az történik, amit testi szemeink látnak, tudniillik, hogy a halál elnyeli az életet, hanem épp fordítva, az élet nyeli el a halált. Jézus Krisztus feltámadása óta ez a halál definíciója a hívő ember számára. Olyan ez a folyamat, mint a homokóra két kis tégelye, az egyikből peregnek alá a homokszemek a másikba, itt fogy, ott nő a homokszemek száma. A halálerők csökkennek, a krisztusi életerők nőnek a hívő emberben: „Ádámban mindnyájan meghaltak, úgy a Krisztusban mindnyájan életre keltek." (22) Ez a keresztyén etika lényege is, meghalni és feltámadni Krisztussal. A teljes diadal azonban egy folyamatban lesz a mienk.

Egy példával hadd érzékeltessem ezt a csodát. Egyik ismerősöm még a '80-as években Kelet-Berlinből utazott át Nyugat-Berlinbe szilveszterezni. A szürke kelet-berlini állomásra betolták a nyugat-berlini vonatot. Amikor felszállt a nyugat-berlini vonatra, azonnal óriási változást érzett, mert míg a szürke pályaudvar szemetes volt, a nyugat-berlini vonat kupéjában tisztaság és rend fogadta. Egy egészen más világ. Amikor a vonat elindult, az ablakon kinézve egy jó ideig még szürke Kelet-Berlint látta, de ő már a tiszta vonaton ült. A határon egy alagúton haladtak át, hirtelen teljes sötétség, néhány másodpercig, és aztán - így mesélte felejthetetlen élményét - kiérve az alagútból Nyugat-Berlinbe, hatalmas fények és egy eddig teljesen ismeretlen világ fogadta. Minden példa csak részigazságokra mutat rá, de talán ez a kép is érzékelteti, hogy mit jelent ez a teljes diadal, amely fokozatosan, de biztosan lesz a miénk Jézus Krisztusban.

Tehát ezért az írásokban megígért (Zsolt 16,9-10; Ézs 25,8; Hag 13,8) diadalért hálás lehet a szívünk. Pál ezt a háláját fejezi ki a feltámadás himnuszának végén: „Hála legyen az Istennek, aki diadalt ad nekünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által." (57) Ebben a diadalban részesülni a legnagyobb dolog a világon. Isten ingyen kegyelméből Krisztusban adja nekünk ezt az ajándékot: az élet diadalát a halál erői fölött. Ez a húsvéti evangélium!

III.

Pál apostol egy igeversben levonja a következtetést mindabból, amit hosszú verseken át Isten Szentlelke által megfogalmazott Krisztus feltámadásáról és a mi feltámadásunkról: „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodván az Úr munkájában, mindenkor tudván, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban!" (58) Ezek az igeversek a hétköznapok értelmére világítanak rá: ha Krisztus diadalmaskodott a halál erői felett, akkor a hétköznapoknak, a földi életnek van értelme.

Kamarás István professzor az etika szakon az utolsó órán így foglalta össze a négy év alatt tanultakat: „Az etika azt vizsgálja, hogy honnan van a mérce, amihez igazodva az ember meghatározhatja a jót, és ennek nyomán hiheti, hogy fontos az élete, és van értelme annak, amit tesz." Ez a mérce, amely nemcsak a jó meghatározását, hanem az emberi élet egyedüli értelmét is adja: Jézus Krisztus feltámadása, Isten Jézus Krisztusban ajándékozott diadala a halál-erők felett. Így élheti meg az ember Krisztusban a maga diadalát, megnyerve hitét, földi életének értelmét, a másik emberrel való közösségét és jövőjének reménységét.

E nélkül azonban az emberen a hiábavalóság érzése lesz úrrá, ahogy ezt nemcsak a Prédikátor vallja meg őszintén (Préd 1), hanem a Zsoltáros (Zsolt 90,10), sőt maga Pál apostol is, mert „ha Krisztus fel nem támadt..." (17): üres az igehirdetésünk és a hitünk (14), szánalomra méltó az életünk (19), hiábavaló a jó erkölcsben maradni (33) és felesleges áldozat szenvedést vállalni (31). Akkor az igehirdetés nem más, mint filozófia és retorika; a hit pedig az emberi kultúra egy része csupán; a jó erkölcs helyett „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk" (32), azaz „Carpe diem". Krisztus feltámadása nélkül olyan az élet, és a hit is, mint a kozmosz tömegvonzás nélkül elemeire hullik szét a semmibe.

Krisztus feltámadása azonban értelmet ad a hétközna pok nak, mert a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban, ezért érdemes szilárdnak, rendíthetetlennek és buzgónak lenni; érdemes kitartani, szolgálni, lemondani, áldozatot hozni, a krisztusi ügyért szenvedést vállalni, nemcsak önmagunknak élni. Ez a buzgóság nem vakbuzgóság. Ez a szilárdság nem másokat kínzó kegyetlen keménység. Érdemes és lehetséges úgy szilárdnak lenni, hogy ez a szilárdság elsősorban saját magam felé irányuló szigor, míg mások felé nyitott krisztusi szeretet. Ez a szilárdság Krisztusban és a szeretetben való szilárdság.

*

„Hála legyen az Istennek, aki diadalt ad nekünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által!" (57) Az ünnepi istentiszteleten az úri szent vacsorában, mi, a halál erőitől terheltek, részesülhetünk az élet diadalában, a feltámadott Jézus Krisztussal való közösség által, hogy miénk legyen a hétköznapok értelme, s ez által a profán is szentté lehessen.

(A szerző a Dunántúli Egyházkerület püspöke)

Forrás:
Reformátusok Lapja
LIII. évf. 15. sz. - 2009-04-12