belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Loment Péter

Újabb gondolatok a gyülekezeti éneklésről

Sokat tépelődtem, hogy írjak-e vagy sem, mert alapvetően nem szándékoztam a vitát sem provokálni, sem folytatni. Most mégis úgy döntöttem, hogy írok néhány sort, de ebben az írásban tudatosan nem válaszolok az általam régóta tisztelt, egyházzenében (is) tudós Fekete Csaba kissé élesen fogalmazott kérdéseire.  

Nem kívánok válaszolni a következő okok miatt:

Gondolataimmal - különösebb indoklás nélkül is - sok református lelkész és hívő ember egyetért. Számukra nem kell sem magyarázkodni, sem védekezni a leírtak miatt.Akik pedig nem értenek egyet velem - ilyen is sok van - azoknak szintén kialakult véleményük van, amit nem fogok tudni semmilyen érveléssel sem megingatni. Így nem is kívánok velük meddő vitába bonyolódni.Akik pedig még haboznak dönteni, de szeretnének, mert érzik az Isten előtti felelősségüket egyházukért, gyülekezetükért, azok a maguk csendességében, imádkozva fognak bölcsességért fordulni a Mindenható Istenhez.És bizonyára vannak olyanok is, akik ki vannak éhezve egy egyházon belüli vitára. Hát számukra én nem óhajtok ehhez anyagot szolgáltatni. 
Ehelyett szeretném azt meggondolás tárgyává tenni, hogy érzünk-e felelősséget az iránt a sokszázezer fiatal és fiatal felnőtt iránt, akik a könnyűzenén nevelkedtek, akik számára egyszerűen nem létezik az a zene, amely ma általánosan használatos egyházunkban? Mert ezek az emberek, - akik nem rosszabbak és nem rosszabb hívők, mint mi, - idegenül érzik magukat, tradicionális és konzervatív istentiszteleti alkalmainkon. Ha nem tesszük otthonossá az istentiszteleteket a zenével és egyéb módon, akkor egyszerűen nem jönnek legközelebb, és olyan közösségekbe fognak járni és tartozni, ahol ELFOGADJÁK ŐKET, AHOL OTTHONOSAN ÉS JÓL ÉRZIK MAGUKAT. 
Hozzájuk, a modern zenét kedvelő istenkeresőkhöz, kétféle módon fordulhatunk:1. Gőgösen azt mondjuk nekik: "Szeresd azt a zenét, amit én szeretek! Vegyél fel öltönyt, nyakkendőt, és meg ne lássam a farmert rajtad, ha templomba jössz! És ha majd megérted a régies magyar nyelvet, és énekled a ezeket a szép régi énekeket, akkor leszel jó református."2. Vagy Pál apostolhoz hasonlóan éljük hitvalló életünket: 1Kor. 9,22 "...MINDENKINEK MINDENNÉ LETTEM, HOGY MINDENKÉPPEN MEGMENTSEK NÉMELYEKET." És ezzel a lelkülettel, ha kell, akkor elfogadjuk és használjuk a keresztyén könnyűzenének oly sokféle ágát annak érdekében, hogy azokat az embereket is meg tudjuk szólítani, akik a 23. Zsoltárt hallva bezárják füleiket. 
Hadd hangsúlyozzam, hogy nem kívánok értékítéletet tartani. Nem akarom eldönteni, hogy melyik zenei irányzat, melyik éneke a jó és értékes. Csak azt állítom, hogy a mai magyar társadalom igen széles rétege a jelenleg használatos egyházzenétől igen távol áll. És ha őket is meg akarja egyházunk szólítani, akkor olyan módon kell hozzájuk szólni, ahogy megértik. Olyan zenei, liturgiai "nyelven", prédikációs stílusban kell hozzájuk beszélni, ami számukra nem idegen. 
Egy érdekesség jut eszembe teológiai tanulmányaimból. Minden lelkipásztor tudja, hiszen a legelső görögórán elmondják, hogy az Újszövetséget nem a kor irodalmi görög nyelvén (többek között az ión-attikai dialektus) íródott, hanem egy általánosan beszélt görög nyelven, a koinén. Ennek az az igen egyszerű oka, hogy míg az irodalmi dialektusokat csak egy szűk réteg értette, és egy még szűkebb beszélte, addig a koinét az egész görög, majd római birodalom területén beszélték. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy tetszett az Úristennek, hogy az egyszerű, kevéssé művelt emberek nyelvét használja fel arra, hogy a Jézus Krisztusról szóló örömhírt eljuttassa a "minden néphez" (Mt 28,20). 
Ha ezt magunk elé állítjuk példaként, akkor könnyebben fel fogjuk tudni használni a 21. szd. nyelvét és zenéjét, hogy a 21. szd. emberét széles körben megszólíthassuk. Hiszen a jézusi "tegyetek tanítvánnyá minden népet!" missziós parancs nem "vallásos elit" elkülönülését szorgalmazza, hanem a "mindenkinek mindenné" válást tűzi ki célként a krisztuskövető ember elé. 
Úgy látom, egyre szélesebb körben felismerik, hogy egyházunk társadalmi bázisa sajnálatos módon fogyásnak indult. Igaz, hogy a nagyvárosokban nőnek a gyülekezetek, de ennek nagyrészt az az oka, hogy a falusi gyülekezetekből az emberek a városokba költöznek, és ezentúl ott járnak templomba. Néhány évvel ezelőtt fellángolt az a vita egyházzenészek között, hogy a zsoltárokat diézissel vagy diézis nélkül énekeljék a gyülekezetekben. Én akkor még mint teológus, társaimmal együtt, égetően fontosnak érezve a kérdést, magam is állást foglaltam az egyik mellett. Amikor aztán kikerültem gyülekezetbe hiába próbáltam ennek megfelelően énekeltetni a híveket, ők a megrögzött és megtanult módon énekelték. És örültem, hogy énekelték. Mostanra - 10 év szolgálat után - még többet értettem meg. Megértettem, hogy nem az az égető kérdése egyházunknak, hogy diézissel vagy diézis nélkül énekelünk, hanem az - sarkítva fogalmazok -, hogy LESZ-E, AKI ÉNEKLI AZ ÉNEKEKET AZ ISTENTISZTELETEINEK VAGY SEM?! 
Erre a kérdésre, hitem szerint, csak akkor tudunk jól felelni, ha úgy prédikálunk, és olyan istentiszteleteket tartunk (zenéjében, énekeiben, hangulatában, liturgiájában, imádságaiban), amelyek képesek eljuttatni Isten ma is élő Igéjét a ma élő embereknek. 
Ezért szükségesnek tartom, a tradicionális istentiszteleti forma, alkalom megtartása mellett, egy modern istentiszteleti alkalom bevezetését, mely természeténél fogva másokat fog megszólítani. 
Mindezek felett pedig akkor fogunk Istennek tetsző életet élni, ha elfogadjuk a másikat, és szeretettel fordulunk felé akkor is, ha nem hasonlít ránk (lásd: 1Kor 13-ban a Szeretet himnuszát). És higgyük el, Isten már megtette az első lépést: Krisztusban elfogadott téged, elfogadta a másik embert, aki - ha nem is barátod - de mégis felebarátod, és elfogadott engem, e sorok íróját.Nem kívánok válaszolni a következő okok miatt:Gondolataimmal - különösebb indoklás nélkül is - sok református lelkész és hívő ember egyetért. Számukra nem kell sem magyarázkodni, sem védekezni a leírtak miatt.Akik pedig nem értenek egyet velem - ilyen is sok van - azoknak szintén kialakult véleményük van, amit nem fogok tudni semmilyen érveléssel sem megingatni. Így nem is kívánok velük meddő vitába bonyolódni.Akik pedig még haboznak dönteni, de szeretnének, mert érzik az Isten előtti felelősségüket egyházukért, gyülekezetükért, azok a maguk csendességében, imádkozva fognak bölcsességért fordulni a Mindenható Istenhez.És bizonyára vannak olyanok is, akik ki vannak éhezve egy egyházon belüli vitára. Hát számukra én nem óhajtok ehhez anyagot szolgáltatni. 
Ehelyett szeretném azt meggondolás tárgyává tenni, hogy érzünk-e felelősséget az iránt a sokszázezer fiatal és fiatal felnőtt iránt, akik a könnyűzenén nevelkedtek, akik számára egyszerűen nem létezik az a zene, amely ma általánosan használatos egyházunkban? Mert ezek az emberek, - akik nem rosszabbak és nem rosszabb hívők, mint mi, - idegenül érzik magukat, tradicionális és konzervatív istentiszteleti alkalmainkon. Ha nem tesszük otthonossá az istentiszteleteket a zenével és egyéb módon, akkor egyszerűen nem jönnek legközelebb, és olyan közösségekbe fognak járni és tartozni, ahol ELFOGADJÁK ŐKET, AHOL OTTHONOSAN ÉS JÓL ÉRZIK MAGUKAT. 
Hozzájuk, a modern zenét kedvelő istenkeresőkhöz, kétféle módon fordulhatunk:1. Gőgösen azt mondjuk nekik: "Szeresd azt a zenét, amit én szeretek! Vegyél fel öltönyt, nyakkendőt, és meg ne lássam a farmert rajtad, ha templomba jössz! És ha majd megérted a régies magyar nyelvet, és énekled a ezeket a szép régi énekeket, akkor leszel jó református."2. Vagy Pál apostolhoz hasonlóan éljük hitvalló életünket: 1Kor. 9,22 "...MINDENKINEK MINDENNÉ LETTEM, HOGY MINDENKÉPPEN MEGMENTSEK NÉMELYEKET." És ezzel a lelkülettel, ha kell, akkor elfogadjuk és használjuk a keresztyén könnyűzenének oly sokféle ágát annak érdekében, hogy azokat az embereket is meg tudjuk szólítani, akik a 23. Zsoltárt hallva bezárják füleiket. 
Hadd hangsúlyozzam, hogy nem kívánok értékítéletet tartani. Nem akarom eldönteni, hogy melyik zenei irányzat, melyik éneke a jó és értékes. Csak azt állítom, hogy a mai magyar társadalom igen széles rétege a jelenleg használatos egyházzenétől igen távol áll. És ha őket is meg akarja egyházunk szólítani, akkor olyan módon kell hozzájuk szólni, ahogy megértik. Olyan zenei, liturgiai "nyelven", prédikációs stílusban kell hozzájuk beszélni, ami számukra nem idegen. 
Egy érdekesség jut eszembe teológiai tanulmányaimból. Minden lelkipásztor tudja, hiszen a legelső görögórán elmondják, hogy az Újszövetséget nem a kor irodalmi görög nyelvén (többek között az ión-attikai dialektus) íródott, hanem egy általánosan beszélt görög nyelven, a koinén. Ennek az az igen egyszerű oka, hogy míg az irodalmi dialektusokat csak egy szűk réteg értette, és egy még szűkebb beszélte, addig a koinét az egész görög, majd római birodalom területén beszélték. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy tetszett az Úristennek, hogy az egyszerű, kevéssé művelt emberek nyelvét használja fel arra, hogy a Jézus Krisztusról szóló örömhírt eljuttassa a "minden néphez" (Mt 28,20). 
Ha ezt magunk elé állítjuk példaként, akkor könnyebben fel fogjuk tudni használni a 21. szd. nyelvét és zenéjét, hogy a 21. szd. emberét széles körben megszólíthassuk. Hiszen a jézusi "tegyetek tanítvánnyá minden népet!" missziós parancs nem "vallásos elit" elkülönülését szorgalmazza, hanem a "mindenkinek mindenné" válást tűzi ki célként a krisztuskövető ember elé. 
Úgy látom, egyre szélesebb körben felismerik, hogy egyházunk társadalmi bázisa sajnálatos módon fogyásnak indult. Igaz, hogy a nagyvárosokban nőnek a gyülekezetek, de ennek nagyrészt az az oka, hogy a falusi gyülekezetekből az emberek a városokba költöznek, és ezentúl ott járnak templomba. Néhány évvel ezelőtt fellángolt az a vita egyházzenészek között, hogy a zsoltárokat diézissel vagy diézis nélkül énekeljék a gyülekezetekben. Én akkor még mint teológus, társaimmal együtt, égetően fontosnak érezve a kérdést, magam is állást foglaltam az egyik mellett. Amikor aztán kikerültem gyülekezetbe hiába próbáltam ennek megfelelően énekeltetni a híveket, ők a megrögzött és megtanult módon énekelték. És örültem, hogy énekelték. Mostanra - 10 év szolgálat után - még többet értettem meg. Megértettem, hogy nem az az égető kérdése egyházunknak, hogy diézissel vagy diézis nélkül énekelünk, hanem az - sarkítva fogalmazok -, hogy LESZ-E, AKI ÉNEKLI AZ ÉNEKEKET AZ ISTENTISZTELETEINEK VAGY SEM?! 
Erre a kérdésre, hitem szerint, csak akkor tudunk jól felelni, ha úgy prédikálunk, és olyan istentiszteleteket tartunk (zenéjében, énekeiben, hangulatában, liturgiájában, imádságaiban), amelyek képesek eljuttatni Isten ma is élő Igéjét a ma élő embereknek. 
Ezért szükségesnek tartom, a tradicionális istentiszteleti forma, alkalom megtartása mellett, egy modern istentiszteleti alkalom bevezetését, mely természeténél fogva másokat fog megszólítani. 
Mindezek felett pedig akkor fogunk Istennek tetsző életet élni, ha elfogadjuk a másikat, és szeretettel fordulunk felé akkor is, ha nem hasonlít ránk (lásd: 1Kor 13-ban a Szeretet himnuszát). És higgyük el, Isten már megtette az első lépést: Krisztusban elfogadott téged, elfogadta a másik embert, aki - ha nem is barátod - de mégis felebarátod, és elfogadott engem, e sorok íróját.

 

 

2018. november 19., hétfő,
Erzsébet , Zsóka napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 6586
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 42817279

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat