belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Tőkéczki László

Keresztyén hit és kultúrprotestantizmus

E bonyolult kérdést az adott keretekben csak nagyon vázlatosan lehet tárgyalni, s így csak néhány alapvetőnek tűnő összefüggésre szeretnék utalni.
A protestantizmus olyan vallási, hitbeli megújulási mozgalom, volt, amelynek bibliai ihletettsége és spirituális tartalmai alapvetően nem vették figyelembe a korábban fennálló politikai, hatalmi „szükségszerűségeket", s így a régi egyháznak a szellemi élet minden területét ellenőrizni akaró elveit is mellőzte. A reformáció a maga hitbeli, spirituális céljai mellett, amelyet a feltétlen isteni szuverenitásból „vezetett le", a nem közvetlenül teológiai-hitbeli szellemi szférák szabadságát tartotta jónak (a „szabad vizsgálódás"-elve) Ezért is abszurd a régi klisé a „művészetellenes" kálvinizmusról, a képromboló „barbárokról". A németalföldi, zömmel református festészet virágzása - s más „eretnekek" e területen nyújtott teljesítményei - egyértelműen másról vallanak: a kálvinisták csak a „szakrális térben" nem tűrték a festészetet és a szobrászatot, azon kívül azonban nem volt ellenük sem kifogás. Ahogyan mindenféle tudomány is szabadon tenyészhetett akkor, ha határait illetéktelenül nem átlépve - tehát nem a „végső kérdések megoldásáról" emberileg spekulálva - a teológia illetékességeit nem tagadva működött.



A protestáns egyetemeken - és alacsonyabb fokú iskolákban is - a hit(vallás) és tudomány zömmel zavartalan egységben élt tehát együtt. S tulajdonképpen e békés folyamatban született meg lassan a kultúrprotestantizmus, vagyis az a békés szekularizációs vagy „liberalizációs" végtermék, amelyben a tudás, a tudomány sikerei nyomán egyre kevésbé tartották „lényegi" szellemi alkotórésznek a hitet, a teológia igazságait. Az utóbbiak egyre inkább csak olyan tiszteletreméltó, régi formai „kellékké" lettek, amelyek a múlt miatt még körbevették az öntörvényű, szabad emberi szellem tudományos műhelyeit. De ennek a katolikus világgal való összehasonlításban még mindig büszkeségre okot adó múltnak már nincs sem világnézeti, még kevésbé a személyes hitből származó világnézeti és életformabeli következménye. A hagyomány egyre inkább csak a nagy elődök megtisztelő, velünk egy sorban álló emberi közössége lett, amelynek éppen a régieket még tápláló spirituális - szellemi gyökerei száradtak el. A szakralitással békés egyenjogúságban élő tudásból a kultúr-protes-tantizmus - a materialista „progressziótól" eltérően - nem kovácsolt fegyvert az egyház és a keresztyénség ellen, de a tudománynak alárendelte a hitet, annak főleg dogmatikai kifejtettségét, s jóakaratúlag gyakran a tudomány legújabb eredményei szerint akarta a keresztyén hitet „korszerűsíteni", az evangéliumot „ésszerűsíteni", azt az emberi logikával „összhangba" hozni. A tudományos sikerek s a belőlük gyorsuló mértékben következő technikai-civilizációs hatékonyságnövekedés ugyanis kifejlesztett egy olyan (politikai jellegű bal-) hitet, mely szerint a világ „halad", vagyis az emberiség képes önmagát megváltani. A kultúrprotestantizmus saját hitvalló elődeit egyébként hitetlenül is azért becsülte, mert ezt a „progressziót" nagyvonalúan elősegítették. Ilyen értelemben persze a kultúrprotestantizmus magát a hitvalló, biblikus protestantizmus „fejlettebb" formájának, fokának is tartotta.
A kultúrprotestantizmus tehát annak az erős hitű evangéliumi türelemnek volt a következménye, amely nagyon bölcsen nem akarta - a középkori egyházat követve - a tudományt és a művészetet puszta szolgálóleánnyá degradálni, és bízott abban, hogy a szabad vizsgálódások eredménye csak elmélyítheti Isten rendjének emberi megvilágítását és megértését. A kultúrprotestantizmus - nagyon jellemző módon - lassan alakult ki, s a protestáns országokban ez tette ismeretlenné a katolikus országokban szokásos, nagyon éles „kultúrharcokat", amelynek során a katolikus egyház szembekerült az elvilágiasodás hatékonysági és hatalmi következményeit egyre jobban felhasználó „semlegesedő" nemzeti és liberális államokkal s az őket támogató értelmiségi/polgári csoportokkal.
A protestáns államokban általában nem is volt szükség a „tudomány szabadságharcára", mivel annak szabadságát az egyébként sem centralizált, hanem inkább önkormányzati/autonóm jellegű protestáns egyházak nagyrészt eleve biztosították. Viszont a hit/teológia és a tudomány békés egymás mellett élése sajátos kölcsönviszonyokat hozott létre. A humán és történeti tudományok óriási eredményei egyrészt hatalmas lökést adtak a teológia sokoldalúan szakszerűbb műveléséhez is. A nyelvészettől a legkülönfélébb történeti jellegű tudományágakig, sőt sok természettudományi diszciplínáig kezdtek hatni a teológiában az új eredmények, s ezek mellett az önállósodó filozófia pedig szinte kikényszerí-tette a hagyományos teológia megújulását.
Ezek a kultúrprotestáns hatások máig részei a teológia tudományos igényű művelésének - csak erről sokan el szoktak feledkezni. Mai hitvalló teológia sem lehetséges a kultúrprotestantizmus eme múltbeli módszertani hozadékai nélkül. Az természetesen már egy másik kérdés, hogy a fejlődő tudományoknak a teológiát - és természetesen a „mindennapi hívők" gondolkodásmódját is - megváltoztató hatása az esetek igen jelentős részében „nem állt meg" csupán a hit hatékonyabb módszertani-tartalmi szolgálatánál, hanem az észfeletti kijelentést is racionalizálni akaró törekvésekbe torkollott. Sokáig úgy látszott ugyanis, hogy a tudás „mindenhatósága" feleslegessé teszi a hitet, s a világ Isten nélkül tökéletesíthető.
A protestáns közvéleményben a tudománynak és a kultúrának a tekintélye annál inkább is erős volt, mivel azok sikerei általános elismerést arattak, s tartalmaik össztársadalmi - s még inkább az „elitbeli" - elfogadása egyben a protestantizmus általános politikai-társadalmi tekintélyét emelték, illetve egyenjogúsítását munkálták. A hívő protestantizmus képviselői is öntudatos büszkeséggel hivatkoztak a nagy presztízsű „protestáns tudományra" vagy „haladó protestáns kultúrára", noha egyre világosabbá lettek az idők során a hitre veszélyesen divergáló szellemi következmények is. Mivel azonban protestáns tanítói hivatal nem volt, - még felekezeti szinteken sem - még a protestáns ortodoxia is csak alkalmi fellépésre vállalkozott az egyre autonómabb szellemi tudományos tendenciákkal szemben.
A valóságban az ortodoxia is csak egyes olyan személyek vagy csoportok ellen lépett fel, akik és amelyek - mintegy a korlátok között tartott „katolikus tudósi mintára" - agresszíven képviselték materialista/ateista nézeteiket, vagy a fennálló politikai-hatalmi rendszer radikális bírálói voltak. Egyébként az ortodoxok is büszkék voltak a protestáns tudományosság fölényére és civilizációs hatékonyságára. Nem véletlen ugyanakkor az, hogy nincsenek, illetve nagyon későn mutathatók ki „kultúrkatolikus" tendenciák, minthogy ott az egyházi hatalom igen gyorsan a vagy-vagy kérdést tette fel, s így a „tudományos meggyőződés" és az egyházban maradás általában nem fértek össze. A katolicizmus és a liberalizmus összekapcsolási kísérletét is, amelynek „egyházi oldalát" gyakran modernizmusnak nevezték a „hivatalos egyházban" (= klérus) viszonylag hamar letörték (lásd: antimodernista eskü).
A protestáns országokban a kultúrprotestantizmus helyzetét nagyban megkönnyítette az is, hogy ezen országok dinamikus polgárosodása és gyors gazdasági felvirágzása hamar megteremtette az önálló, független polgári létezés tudományos és művészeti lehetőségeit. Az egyházaktól „udvariasan" eltávolodó szellemi embereknek így nem kellett sem az állam, sem az egyház esetleg, világnézeti kényszert alkalmazó intézményeitől, stallumaitól függni.
A kultúrprotestantizmus „természetesen" függött össze a liberalizmussal is, főleg az olyan katolikus többségű területeken, ahol a protestánsok teljes emancipációját az individuális szabadságjogokat megfogalmazó szabadelvűség hirdette meg, majd hajtotta végre. A transzcendenciát az individualista immanenciával háttérbe szorító „idealista" liberalizmus egyébként is jól illeszkedett a személyes hitet, a közvetítés nélküli „demokratikus keresztyénséget" képviselő protestáns, főleg kálvinista egyházakhoz.

Kultúrprotestantizmus Magyarországon

A vezető értelmiségét folyamatosan nyugati protestáns egyetemeken képző magyar protestáns egyházakra fokozott mértékben igazak a fenti fejtegetések. Több sajátos körülmény azonban nálunk a kultúrprotestantizmust tartósan az egyházakon belül tartja, sőt nagyok sok kiváló „kultúrprotestáns" értelmiségit is egyháza szolgálatába állította. E sajátos körülmények közül a legfontosabb az volt, hogy Magyarországon szinte nem volt nem egyházi fenntartású értelmiségi pálya egy protestáns értelmiségi számára, ahogyan az oktatási-nevelési intézmé-nyek is azok voltak. A Habsburg-állam dinasztikusan katolikus szelleme pedig a „rebellis" szellemű, majd „liberálisnak" minősülő protestáns világhoz képest nem kínált alternatívát. Egy agrárország hagyományosan vallásos „közvélemé-nye" pedig „alulról" követelte meg az értelmiség vallásos, felekezeti elkötelezettségét. (Nagyon tipikus a fentiekre például Kölcsey Ferenc pályája és élet-műve.)
A külföldi protestáns egyetemek világhíre itthoni tekintélyüket kétségbevonhatatlanná tette. Így az ottani tendenciákat nálunk nyugodtan terjeszthette bárki, hacsak „progresszív" eszmeiségüket valaki nem akarta gyakorlatban is a fennálló rend ellen fordítani. A protestáns iskolák - s főleg a reformátusok! - állampótló, magyar nemzetfenntartó funkciókat is ellátva még akkor is támogatandóknak és „sajátnak" minősültek a protestáns hívek számára, ha valaki a „felvilágosodás" útjára lépett. A protestánsnak a nemzetivel és a „haladóval" való sokszoros azonosítása nálunk folyamatosan a protestáns egyházak melletti akár demonstratív kiállásokhoz, sőt az egyházi ügyintézésben való aktív szerepvállalásokhoz vezetett (1859-ben az ún. protestáns pátens ellen még a liberális magyar katolikusok is tiltakoztak, amely ekkori mozgás folytatása volt a reformkori országgyűléseken tapasztaltaknak)
A magyar protestáns múlt hősiessége, mártíriuma s egyben a nemzeti megmaradás és kultúra ügyében elért „arányszám feletti" teljesítményei miatt a hitvallásosság gyengülése vagy eltűnése tehát nem jelentett „kivonulást", még kevésbé egyházellenességet. Nagyon tipikus az, hogy például Ady Endre, a politikailag „progresszív" költő is milyen szenvedéllyel vállalta a református múltat, azt egyben a magyarsággal is azonosítva. Nála is hevesen jelentkezik az a meghökkenés, amikor a hitvallásosnak megmaradt/ortodox „egyház" nem követi az új „haladás" forradalmas, ember általi megváltási igéit. Ilyenkor nagyon jellemzően „kálvinista jezsuitizmusról" beszélt.
A „haladás" és protestantizmus = magyarság klisé szívós életét sok tényező tartósította. Egyrészt az, hogy a Habsburgok és szövetségeseik (pl. katolikus magas klérus) mindvégig azonosították a rebelliót a protestantizmussal, másrészt az, hogy mivel éppen európai műveltségük és nagyrészt „középosztályi helyzetük" miatt a művelt protestánsok aránytalanul sokan vettek részt a magyarság újító, korszerűsítő, valamint „progresszív" politikai és szociális mozgalmaiban. Az utolsó nagy azonosítást a népi mozgalom története mutatja fel a két világháború között, amelynek vezérkara szinte kizárólag a református parasztság és értelmiség köreiből került ki. S még inkább a tömegeik s azok „középszintű" mozgósítói. Más mértékben - már ami a szekularizáltságot is illeti - és jelleggel, de csaknem ugyanez érvényes a magyar kisgazda politizálásra is. Az ellenzéki „kuruc"-hagyomány nagy érzelmi mozgósító erőt, de nagyon sok, csupán félig igaz klisét kapcsolt a protestantizmushoz.
Az agrártársadalmi magyarságnak - mivel nem olyan csonka társadalom volt, mint a hazai nemzetiségek többsége - a papsága kevésbé dominált a kulturális-politikai-nemzeti mozgalmakban, mégis, főleg a plebejus demokratikus mozgalmakban, a multifunkciós protestáns papi személyeknek jelentős szerep jutott. Ez a multifunkciós (politikai, tudományos, irodalmi, szociális és spirituális) szerep sokszor „természetesen" szorította háttérbe a hitvallásos spiritualitást, hiszen az illető személynek nemzeti-polgári szinten kellett minél elfogadottabbá lenni. A liturgikus feladatokkal sokkal jobban megterhelt s erős püspöki fegyelmezés alatt álló római katolikus világi papságból csak kevesen tudtak a protestáns lelkészekkel „versenyezni". S a 20. század elejéig, az egységes magyar nemzeti középosztályi műveltség iskolai kialakításáig (lásd az 1883-as középiskolai törvényt s az abból következő művelődési anyagot) a katolikus és protestáns műveltségkép és részben emberkép is jelentős mértékben eltért egymástól. A protestánsoknál jórészt régebben is hiányzó vallásos tekintélyelvet erősen helyettesítette az idők múltával a tudományos, művészeti-irodalmi teljesítmény szekuláris tekintélyének elve. S ez annál inkább érvényesült, mert a politikailag hátrányos helyzetű magyar protestánsok tudományos-irodalmi teljesítményei sok területen mértékadóak lettek. (Kiemelhető például a Magyar Tudományos Akadémia kialakuló életében vagy akár a Kisfaludy Társaságban vitt döntő szerepük.) A kisebbség mindenkori természetes vágya egyébként is az, hogy minőségként ellensúlyozza a fizikai többséget.
De óriási jelentőségű volt a politikai életben vezető helyekre jutó protestánsok mintája is, akik egyházaikban, hittestvéreikben akkor is szolidáris támaszra számíthattak, amikor hitbeli-világnézeti kérdésekben fokozatosan szekularizálódtak, de egyben ez azt is jelentette, hogy ők pedig hajlandók voltak egyházaiknak szolgálni, azoknak fontos kérdésekben politikai súlyt biztosítani. Ha valaki megvizsgálná akár a református, akár az evangélikus főgondnokok illetve felügyelők életművét nagyon érdekes, a ma számára talán „természetellenes-nek" tűnő, akkori szellemi-, erkölcsi magától értetődőségekre bukkanhatna.
Többek között arra is, hogy a magyar kultúrprotestantizmusnak óriási szerepe volt nemcsak a teológia itthoni módszertani-tudományos megújításában, hanem az egyházak szervezeti-módszerbeli korszerűsítésében is. A magyar kultúr-protestantizmus egy ideig ugyanis a magyar protestánsok egyetlen vezető ereje volt, s a hagyományos agrártársadalom ortodoxiája - minden tiszteletreméltósága mellett - sem volt képes a felüről létrehozott magyar polgári társadalomba történő hatékony egyházi integráció végrehajtására. S tulajdonképpen a „modern" ébredések sem lettek volna a kultúrprotestáns „kihívás" nélkül, s még inkább annak felhasználható gazdag örökségét nélkülözve. Nem véletlen az, hogy a kezdődő belmissziós kezdeményezések bölcsebb képviselői - az öntudatos elhatárolódás mellett is - csendben végig együtt tudtak működni a kultúr-protestantizmus lelkiekben gazdag s szintén bölcs képviselőivel. A szétválás egyébként is lehetetlen lett volna egy olyan népegyházban, ahol a hívek többsége e „felső" ellentéteket nem értette.
Pontosan tükröződik a századforduló körül a sokféle bonyolult viszonylat Tisza István személyében és életművében, aki egyszerre volt meggyőződéses liberális és átgondoltan is mélyen, személyes hitű református. Tisza István liberalizmusa tiltakozott a gondolkodás nélküli dogmatikus ortodoxia ellen s kiállt a személyesen kiküzdött „szabad hit" mellett, amelyből ugyanakkor elkötelezett szociális tevékenység is következett. S valami még jellemzi őt, ami az ő korában ritka: harcos keresztyén kritika a polgári liberalizmust „meghaladni" akaró forradalmas radikalizmusokkal szemben. Szépen folytatta Tisza István azt a magyar nemzeti politikai ökumenét is, amely ekkor - a hivatalos egyházak és a hagyományos egyháztagságok közötti gyakran élesen konfliktusos viszony idején - szépen elősegítette a Krisztus követés magyar hitvallásos képviselői közötti megbékélést is. A századfordulós Protestáns Szemlében nagyon szépen követhető az utak tisztázódása (Szőts Farkas református vagy Masznyik Endre evangélikus lelkészek írásai példázzák ezt, többek között)
A személyes hitű, dogmákkal és ortodoxiával hadakozó (kultúr)protestánsok egyébként attól is féltek, hogy a tudománnyal és kultúrával szembeforduló túl kegyes, pietista típusú keresztyén ébredés el fogja jelentékteleníteni az egyházakat. Olyan történelmi helyzetben, amikor az ateizmus és materializmus a legkülönfélébb szervezett formában támadnak mindent - erkölcsöt, családot magántulajdont stb. - a polgári világban. A katolikus megújulásnak igen erős reakciós, azaz válaszoló jellegétől és szervezettségétől, tekintélyelvűségétől a liberálkonzervatív jellegű kultúrprotestantizmus szintén idegenkedett. Így maradt egy keskeny út: hit abban, hogy a személyes („szabad") hit és a „magas kultúra" egysége adhat csak méltó emberi létformát. Egy olyan egységet, amelyben a hektikus, sokféle -izmussal terhelt modern világ minden értéke/műve, gondolata integrálódhat.
Nem véletlen azonban az, hogy a kultúrprotestantizmus teljesen negatív kategóriává válása majd csak az I. világháború, illetve a forradalmak és ellenforradalom után következett be. Teljesen párhuzamosan a klasszikus liberalizmusnak okkal és ok nélküli vádlottak padjára ültetésével. A kultúrprotestantizmust az ateizmus, a liberalizmust a kommunizmus „előkészítésével" kezdték el vádolni - egyetemlegesen. Ezen vádak mindkét esetben legfeljebb féligazságokat fejeztek ki s fejeznek ki ma is. Az etikus, keresztyén jellegű liberalizmus s a kultúrprotestantizmus felelős képviselői ugyanis sohasem azonosultak a különféle radikalizmusok emberi világmegváltó elképzeléseivel, még kevésbé gyakorlatával. Egyetlen nagy tévedésük volt: hittek a tudás, a műveltség embert tökéletesítő, végtelen nagy haladásában.
Annak a kétségtelen rombolásnak, amelyet a kultúrprotestantizmus végzett mind külföldön, mind nálunk a hagyományos, reflektálatlanul ortodox (agrár) keresztyénségben, tulajdonképpen megújító hatást is kell tulajdonítanunk. Hiszen a politikai hatalommal összefonódott „konstantinuszi" keresztyén egyházaknak e szellemi-lelki kihívása alapozta meg a „modern" városi-forgalmi társadalmakra reflektáló, önmegőrző reagálását. A kultúrprotestantizmus önveszélyes sokkja nélkül nem tudatosodhatott volna a hitvallásos keresztyén örökség nem uralmi helyzetben történő ápolásának sok létfontosságú kérdése. A kultúrprotestantizmus a műveltség és erkölcs keresztyén jellegének őrzésével közvetett hitvédelmet is végzett.
A történeti akció-reakció sorok szokásos túlzásaiba a kultúrprotestantizmust az rántotta bele nálunk, hogy Magyarországon és a régióban a kommunista radikalizmus valóban megpróbálta gyorsan felszámolni az egyházakat és a szerinte reakciós, népbutító hitet. A hitvallásos gyökerektől elszakadó vagy ilyennek ítélt kultúrprotestantizmus ezért sokak szemében nagyobb - mert látszólag „belső árulás" volt a keresztyénséggel szemben (lásd: a kommunisták a szociáldemokratákat vagy más szocialista irányzatokat időnként a legnagyobb ellenségnek tartották!) - mint a külső támadások. Vagyis a nyílt ellenségekhez képest sokan itt élesebb harcot folytattak, nem vévén észre, hogy amikor a „tiszta hit(vallásosság)" álláspontjára helyezkedtek, irtózatos öncsonkítást követtek el, mivel az emberi lét „második természetét", a kultúrát eleve gyanúsnak, illetve veszélyesnek nyilvánították a keresztyén hitre nézve. Pedig az élő hit sem nélkülözheti az emberi szellem becsületes autonomista törekvéseinek eredményeit. A hit tudás nélkül vakhit, a tudás hit nélkül önveszélyes vakmerőség.
Az a keresztyénség, amely szektás szűkösségben védekezik a „világ" ellen, s nem áthatni akarja azt, az szinte önmagát fegyverzi le. Az Úristen bármikor, bárhogyan csodát tehet, de állandóan arra hagyatkozni és a mindenkor aktuális világunk megismerése és megértése nélkül - vagyis munka és szellemi erőfeszítések nélkül - misszionálni azt jelenti, hogy Jézus Krisztus ügyét (lélektani) alkati szektásságba süllyesztjük. Értékelvű emberi kommunikáció, együttélés lehetetlen kultúra nélkül, amelynek kimagasló alkotásai - még hit nélkül is - túlmutatnak önmagukon, mivel az isteni ajándék emberi szellem művei. Főleg a mai szellemileg-értékelvileg (erkölcsileg) kiüresedő világunkban lesz fontossá a kultúra beszéde is, amelynek „nyelvét" még sokan beszélik olyanok is, akik a „keresztyén nyelvet" (fogalmakat, szimbolikát, értékelveket stb.) már nem értik és főleg nem beszélik. A kultúrprotestantizmus öröksége tehát figyelmeztetés arra, hogy a múlt leegyszerűsített szemlélete csupán bűnbakokat szül. A pontos megértéshez mindig szükséges egy kor, egy társadalom és egy konkrét kérdéskör összefüggéseinek vizsgálata. S különösen is fontos a pontos fogalomhasználat, a problémakörök szétválasztása. Ez az írás is egyszerűsített például, amikor Tisza Istvánt „kultúrprotestánsnak" minősítette, hiszen az ő mély hitű - predestinációs jellegű - kálvinista kegyességét más oldalról a megújult reformátusság előfutáraként is tekinthetjük. Ítélkezések helyett - mulasztásainkat pótolva - vizsgálni kellene múltunkat.

2018. november 19., hétfő,
Erzsébet , Zsóka napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 6094
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 42816787

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat