Kedves Loisz!
Úgy gondolom, közülünk mindenki azzal a szent elhatározással él, és így ír ide is, hogy ő az Igazságot keresi. Miközben - magamból kiindulva mondom, de feltételezem, azért annyira nem különbözünk egymástól -, tehát miközben meg vagyunk győződve, hogy az Igazságot keressük, be nem vallottan azt is hisszük, hogy a másik eltévesztette, vagy netán szándékosan nem akarja látni az Igazságot. A másik meg van vezetve, a másikat meg kell győzni arról, hogy téved, hiszen egyszerre nem lehet valami igaz is, meg nem is, ugye? Most úgy érzem - és remélem, nem követek el blaszfémiát ezzel; nem tudom, hogy ez teológiailag mennyire helytálló - hogy az Ige testté létele és közöttünk lakozása, megtöretése azt is jelenti, hogy valahol a viszonyokban van az Igazság, sohasem valamelyikünknél. Az Igazság számunkra - én most így érzem: a színről-színre látásig a hívők számára sem - jelenik meg másként, csak, mint megtöretett és szétosztott Igazság. A Biblia minden sora igaz, de már az is értelmezés, hogy mikor melyik igéjét kapom elő. Tudod, mint a hírszerkesztésben, nem mindegy, hogy egy hír követ-e, vagy éppen megelőz egy másikat – szóval, minden, amihez hozzányúlunk, értelmezés valamilyen szinten, és Isten ilyen mélyen kiszolgáltatta magát nekünk, hogy ránk bízta az Ige hirdetését. Óriási felelősség, hogy mit kezdünk vele. Erre is érvényes, mint egyébként minden döntésünkre, minden pillanatban, amit Isten mond, hogy elénk adta az áldást és az átkot, az életet és a halált, és azt várja, hogy válasszuk az életet. Hogy lehet valami egyszerre igaz is, meg nem is? Szerintem lehet. Van két ember, mondjuk. Az egyik ismeri az Igazságot, a másik nem. Aki ismeri azt, kioktathatja a másikat az Igazságról. Aki nem ismeri, az meg fogadhatja szeretettel a kioktatást. Így lehet, hogy megfordul a viszony, vagyis aki nem ismeri, az mégiscsak többet ért belőle, mint aki ismerte.
|