Hatodik szakasz - Megtérésem
Jó annak, aki gyerekkorától kezdve tud arról, hogy Isten létezik. Egy olyan korba születtem bele, ahol az iskolában azt tanították, hogy Istent az ősember találta ki, mert félt a villámlástól és a mennydörgéstől. Jó tanuló voltam, el is hittem ezt. Jézusról semmit sem tudtam; valami homályos, meseszerű legendába veszett számomra. Még az érettségi vizsgán is, amikor megkérdezte a történelemtanár, hogy ki volt Ő, valamilyen zavaros választ adtam, hogy talán hittérítő.
Ezt a kis kitérőt csak azért tettem, hogy bemutassam: semmit sem vártam Istentől, semmit sem tudtam róla, még arra sem gondoltam, hogy megoldást nyújthat bármire is.
Nem beszélve arról, hogy voltam nyomozó, vizsgáló, és megtanultam azt, hogy mindenki hazudik, és csak azt higgyem el, amit objektív módon, kézzelfoghatóan bebizonyítottak a számomra. Istentől pedig nem vehettem ujjnyomot…
A rendőrt 13 féle negatív hatás éri, ebből egy párat felsoroltam, de többet nem akarok elmondani, mert ez is sok. Engem mind a 13 hatás gyötört. A szívem köré növesztett kőpáncél egyre nehezebb lett, egyre érzéketlenebbé, cinikusabbá, keménnyé váltam. Néha-néha a lelkem feljajdult, de gyorsan megrendszabályoztam. Az ember társas lény, szokták mondani, aki még kőpáncélban is keres valakit. Egy férfiember hol találhat cimborára? A kocsmában. Emlékszem, alig vártuk, hogy leteljen a szolgálat reggel hatkor, negyed hétkor már a kocsmában ültünk, és ittunk délutánig. Az ital kiváló szer arra, hogy megfojtsd a lelkiismereted, és a lélek nyögését bugyborékolássá tegye. Nincsenek kérdő gondolatok, nincs ellenséges világ, és éjjel nem ébredsz fel, feltéve, hogy eleget ittál. Beesel az ágyba, kikapcsol az agyad. Egyre többet és többet ittam, és a közegünkben ez természetes volt. Voltak rendőrkirándulásaink. Elmentünk egy-egy híres városba, de semmit sem láttunk belőle, mert beültünk az első kocsmába, és ittunk, amíg a busz vissza nem indult.
Ám nem mindig sikerül eleget inni, és olyankor az összes addig elfojtott kérdés, érzés rád tör, végiggyalogol rajtad, mint az úthenger. Ha éjjel lecsökken az alkoholszint a véredben, felriadsz és szűkölsz félelmedben, mint egy kölyökkutya. Másnaposan úgy mész be a munkahelyedre, mint egy rettegő kis nyuszi, mert nem emlékszel arra, hogy előző nap részegen kit bántottál meg, kiről hazudtál valamit, hogyan dicsekedtél, mit tettél. Csendben végigsunnyogsz, szerény vagy, gyűjtöd az információkat, történt-e valami rettenet. Ha nem, akkor fellélegzel, vidám leszel, és máris viszed a prímet, te vagy a középpont. Aztán ismét valahogyan hazakeveredsz, próbálsz nem elaludni, mert jön a hajnali ébredés, a vinnyogás. De az alkohol leterít, elalszol, és már ébren vagy…
Eljutottam oda, hogy az éjszakai ébredésnél felkeltem, megittam a maradék bort, és ezzel nyertem pár órát, vagy bevettem pár szem nyugtatót, és feltartóztattam az úthengert…
Csak egyszer mindennek vége szakad, a henger jön, és meggyötör. A tiszta pillanataidban megpróbálsz a jövőbe tekinteni, és azonnal rohansz a kocsmába, mert a rettenetre néztél. Semmi jövő, semmi jó, és majd eljutsz egyszer odáig, hogy arra ébredsz: egy kutya nyalogatja a szádat az árokban…
Az oldaladon pedig ott van egy darab vas, amely megoldást kínál; minek szenvedni? Kinek kellesz te, mi értelme van az életednek? Csak egy finom mozdulat a mutatóujjaddal, egy dörrenés, és nincs tovább…
Persze, hogy ide nem akartam eljutni. Meg akartam szabadulni az italtól, mert legbelül éreztem, hogy ez nem jó. Sokszor elhatároztam, hogy nem iszom három napig. Ha kibírom, akkor nem vagyok alkoholista. Délutánra azonban mindig elhittem, hogy nem vagyok alkoholista, így megnyugodva ittam tovább, reggelente pedig figyeltem, mikor fog reszketni a kezem.
A mélypont az volt, amikor egy öreg néni valami problémájával megkeresett, és elmondta, hogy a fiát ismerem. Kérdeztem, hogy honnan? Ő szégyenkezve alig-alig akarta elmondani, de aztán – ha nehezen is - kinyögte, hogy hát a kocsmából. Ez a néni szégyenkezett helyettem. Ebben a pillanatban tudtam, hogy lent vagyok, mélyebbre már nem kell kerülnöm. Éjszaka, amikor felkeltett az ital, kimentem a lakásból, lefeküdtem az udvaron a betonra és patakzottak a könnyeim. Nem tudom miért sírtam, talán sajnáltam azt az embert, aki valaha voltam. Búcsúztam saját magamtól, mert tudtam, hogy soha nem lehetek az, aki egyszer voltam: vidám, szerető, érzékeny ember. Negyven éves voltam akkor...
Volt egy ismerősöm, akiről tudtam, hogy templomba-járó. Többször hívott, hogy menjek el én is vele. Mindig megígértem, hogy persze, megyek, ám az ígéret elszállt. Minek mentem volna, hiszen a mese nem érdekelt, Isten a képzelet szülötte volt a számomra, szektás bolondok meg mit is mondhattak volna nekem?
Ám, ezután a hétvége után úgy fel voltam kavarodva, hogy valamiért, magam sem tudom miért, de elmentem a templomhoz. Késő este volt, egy téli napon. Megálltam a kerítésnél, és néztem az embereket, akik jöttek sorba, kedvesen köszönve "Áldás békesség". Na - gondoltam - a jelszót legalább tudom. Aztán az emberek elfogytak, a nagy ajtó becsukódott, én pedig ott maradtam egyedül. Abban a pillanatban éreztem, hogy bezáródott az életem, elvesztem végleg. Valamitől tudtam, hogy nekem oda be kellett volna mennem. Elerőtlenedtem, kiment belőlem a maradék lélek is. Ekkor egy elkésett házaspár jelent meg, köszöntek, és indultak befelé. Összeszedtem a bátorságomat és megszólítottam a férfit:
- Tessék mondani, be lehet ide nekem menni? - Olyan csendben mondtam, hogy alig hallottam. A férfi igen csodálkozva nézett rám, és mondta, hogy persze.
- És mit kell ott bent tennem?- kérdeztem. Ekkor a férfi belém karolt, bevezetett engem, a kezembe nyomott egy énekeskönyvet, és azt mondta:
- Semmit. Üljek le, és figyeljek.
Bejött a pap, és elkezdett beszélni:
- Te szegény, te meggyötört alkoholista...
És beszélt, beszélt, beszélt. Rémülten és haraggal telve bújtam le a hátsó padban, mert azt hittem, az ismerősöm elárult, elmondta a papnak, hogy jövök, és most ő kiprédikál engem. Aztán egy idő múlva rájöttem, hogy a pap azt sem tudja, hogy ott vagyok-e, nem hozzám beszél. Ám minden egyes szava szíven talált…
Testvéreim, higgyétek el, lehetett hallani, ahogyan a szívem körül repedezett a kőpáncél, és a darabok koppanva hullottak a templom kövére! Először azt vettem észre, hogy elmúlt a mellkasomról a kínzó szorítás, és végre szabadon kapok levegőt.
Amikor vége lett a szertartásnak, a pap megállt a kijáratnál és mindenkivel kezet fogott. Engem vadidegen emberek vettek körül, és lelkendeztek:
- De jó, hogy eljött!
- Miért, - kérdeztem – ismernek talán?
- Nem, ki maga?
- Hát, én vagyok a rendőrparancsnok.
- Nem baj, jó, hogy itt van, hogy hívják? –
És engem újra a nevemen szólítottak. A pap ugyanúgy, őszinte örömmel rángatta meg a kezem, és hívott, hogy menjek el máskor is.
Érdekes, hogy itt nem én tettem jót velük, mégis ők szerettek engem. Nem a rendőrt látták bennem, hanem azt, akit a nevemen szólítottak. Hirtelen annyi szeretetet kaptam, amennyit évek alatt folyamatosan szerettem volna kapni másoktól.
Hirtelen olyan könnyű lettem, hogy úgy éreztem, a föld felett járok harminc centivel.
Boldogan indultam hazafelé. Az utam ott ment el a kocsma mellett, ám most olyan szabadsággal mentem el mellette - és nem kívánkoztam be - mint még soha.
Ennek kilenc éve, és azóta sem ittam egy korty alkoholt se, az úrvacsorai kortyot kivéve, egyszerűen nem fér belém. A csoda az volt, hogy attól a pillanattól kezdve tudtam aludni, és, hogy nem voltak elvonási tüneteim.
Nem tudtam, mi történt velem, hiszen nem ismertem Istent. Azt tudtam, hogy nekem a helyem ott van a templomban. Visszajártam. Találkoztam egy áldott életű emberrel, Kálmán Béci bácsival, aki két hónap múlva Istenhez vezetett, és átadhattam az életemet Jézus Krisztusnak.
Azóta megtudtam, mi is történt. Isten megkegyelmezett nekem. Azon a napon, amikor kint feküdtem az éjszakában a betonon, megszánt, és Jézust odaküldte helyettem, hogy ne én haljak meg, hanem Ő. Amikor bevitt a templomba, egyetlen leheletével betöltötte a szívemet, és oda többé nem fért be az alkohol.
Nincs alkoholista, csak olyan ember van, akinek Istenhiánya van. Ha Istent beengeded az életedbe, oda nem fér be más!
Hát ez van.
Áldott legyen az ÚR.
|