Kedves Pauler!
Ismét sikerült talányos hozzászólást kreálnod. Kijelentesz valamit homályosan, mintha lett volna ezzel ellentétes felvetés vagy kérdés.
Ezzel együtt – ha más nem, egy elfogulatlan kívülálló bizonnyal egyetért e megállapítással: - a református egyház épp annyira van „bilincsben” felekezeti liturgiáját illetően, mint bármelyik más ún. „történelmi népegyház”. (Gondoljunk csak az ún. „dicsőítő énekek” iránti ellenszenvre…)
Másrészt kérdés marad; mit értünk egy egyház (vagy egyéni hívő) HITÉNEK MEGÉLÉSÉN? Klasszikusan és biblikusan ez a mindennapok engedelmességét jelentené az isteni, krisztusi instrukció iránt (vö. Jn 3,36).
Tartok tőle Péter, hogy te az istentiszteleti rítusra gondolsz, s az abban megnyilvánuló hitelvekre, hitvallásokra. Ezekre mondtam előbb azokat a bizonyos bilincseket. Hogy valami konkrétummal is szolgáljak: mikor meri a református egyház elhagyni, kiigazítani azokat a gyülekezeti énekeket, amelyek szöveg és dallamritmus (=prozódia) tekintetében iszonyatosan magyartalanok? Az, hogy egy hangjegyre egy szótag esik – még távolról sem elégséges feltétel. Abból még bőven lehet nyelv- és értelemtörő feladvány…
Idézet:
a "hit,remény,szeretet - és ezek közül legnagyobb a szeretet" szellemiségében mi lenne a
megoldás - szerinted ?
Kedves Loisz!
Rém egyszerű a válasz, noha „emberileg” érzéketlennek, sőt kegyetlennek is mondható. A biblikus szeretet nem azonos az érzelgősséggel, az ajnározó „keblemre mindenkit” szívélyességgel, humánummal. Csak hasonlít rá. Ezért könnyű beleesni annak a csapdájába. Nem győzőm eleget hangsúlyozni: SÁTÁNNAK KÉT HATALMAS FÉLREVEZETÉSE A MAJDNEM ÉS A MINTHA.
A balga szüzek – úgy tűnt, MINTHA a vőlegényé lennének, de csak MAJDNEM jutottak be a menyegzőre. Valójában kimaradtak, akárcsak az írástudó, aki Jézus szerint nem volt messze Isten Országától.
A szeretet Ürügyén nem lehet az Ige igazságának árulójává lenni. Legalábbis végzetes következmények nélkül. Az Úr Jézus azt mondta; „aki jobban szereti apját, anyját, feleségét, gyermekeit (pedig a vér szerinti kötődés sokkal aktívabb, késztetőbb, mint a gyülekezeti, vagy felekezetközi „testvériség”), az nem méltó hozzám.”
A római katolikus egyház csak olyan, mintha keresztyén lenne. (Majdnemnek nem mondanám, mert az pozitív irányt jelent, s ők az ellenkező irányba minősítették le magukat tévelygéseiknek helyet adva).
Eszembe jut Donáth László, akit évekkel ez előtt láttam a TV-ben egy valaminő kerekasztal beszélgetésben. Ő ugyebár evangélikus lelkész, de furcsa, politikai nézetei miatt nem éppen a „szívem csücske”. Az adás vége felé, a szintén jelenlévő unitárius lelkészt „kiigazította”, hogy az ő felekezete nem keresztyén, mert tagadja a Szentháromságot. Igazat kellett adnom neki, noha általános nézet szerint a protestáns keresztyénség egyik ága az unitáriusság.
Fel nem foghatom, miért nem nyilvánvalóan világos a protestantizmus számára, hogy a reformáció megtagadása az, ha a római egyházat anélkül rehabilitálják a keresztyén testvériség ege alatt, hogysem változtak volna hitelvei az Ige tisztaságához igazodva. Pedig nem kevesen haltak mártírhalált inkább, minthogy lepaktáljanak „szeretetből” a katolicizmussal. Abban a biztos tudatban adták hitükért életüket, hogy Istennek tetsző az. Szerintetek tévedtek? Szerintetek nem Isten kívánta megtisztítani az Egyházat a reformáció által? Luther nem csupán (s talán nem is elsősorban) az erkölcsi mocsár miatt mocorgott és morgolódott 95 tételnyit, hanem a sola fides, sola scriptus, sola gratia hiánya miatt.
Idézet:
Ma délután a TV2 adón láttam, - mert tudatosan érdekelt, - a rk. Szentháromság templomból közvetített misét.- Igyekeztem "objektiv" néző maradni,- ennek ellenére a liturgia és az énekek, a figyelő és belső áhitatot sugárzó arcok "testvéri" közösséget megvalósító erővel hatottak rám.- Tudod - azt, hogy "köszöntsétek egymást a béke jelével" (ha jól idézem) és erre a vadidegen egymást nem ismerő emberek szeretetteljes kézfogásait - megtanulhatnánk.
Tudod Loisz, az igazi színész átéléssel alakít. Ezzel nem azt mondom, hogy a katolikus hívek megjátsszák az átélést. De a látszat csal. Elég valamit elképzelni (tiszta jó indulattal, tévesen is), elég magamat őszintén adni a liturgiába – ettől még nem lesz ott Isten, ettől még messze nem szükségszerű az Ő közösségvállalása, elismerése az „ájult áhítattal”. Ha az egész „mise-ügy” Ige ellenes, zokoghat mindenki a meghatottságtól – az Úrnak híre-hamva sincs ott. „Hanyatt esel” a békejobb szokástól? Ahova jelenleg járok istentiszteletileg, az egy református gyülekezet. Az alkalom végén – többnyire mindenki – a mellette-előtte-mögötte lévővel kezet fog, s mosolyogva „áldás, békesség”-et mond. Aztán megy ki-ki a maga dolgára, máris felejtve a gesztust.
Idézet:
-Ennek kapcsán meg is kérnélek, -talán sokunknak hasznos lenne,- hogy mint aki benne voltál és belülről ismered, elmondanád, mit jelent, vagy mit kell érteni az ostya és a kehely felett elmondott ezen szavak: fogadd kedvesen "adományunkat" és "felajánljuk". - Sehogy nem tudom össze-
kapcsolni az úrvacsora lényegével. - Persze, ismerem HK. tanítását, deaz érdekelne, hogy a rk. hívők számára mit jelentenek.-
Egyetlen római katolikus sem hiszi másképp, amint egyháza tanítja számára. Ennek megfelelően úgy vélik, vallják, hogy az oltáriszentségben az Úr Jézus valóságosan jelen van. S hogy kerül oda? A pap a mise „átváltoztatás” részében követi el az ő- és egyháza hite szerint. Ennek egyik része az „epiklézis”(Szentlélek lehívása /valójában mintegy „levonása” az Égből/, mintha bárkinek rendelkeznie lehetne tulajdonosként, gazdaként bármelyik isteni személy felett). A pap hatalmának (latinul apostoli szukcesszió, ami – szerintük – Jézusra vezethető vissza, s így mintegy „apáról fiúra” származva létezik, amit a pap a püspök kézrátétele révén kap meg) gyakorolásában, e szavak hatására: „ez az én testem” „ez az én vérem” válik Krisztus testévé és vérévé az ostya és a bor. Ezt az átváltozást, átlényegülést hívják latinul transzszubsztanciáció-nak. S hogy a kecske- káposzta módján a kívülálló, kétkedő is „elintézhető” legyen, így mondják, hogy lényegileg benne van az Úr, noha fizikai-materiális módon nem változott az ostya és a bor.
Idézet:
-A magam részéről sokszor indíttatva érzem magam rk. "testvéreinkért" -
-mert szerintem igenis vannak,- imádkozni.
Nem velem vitázol, hanem Istennel, az Ő Igéjével. (Persze imádkozni mindig is lehet, sőt kell a katolikusok megtéréséért). Ahogy én tudom, úgy válunk Isten gyermekévé, hogy megértve a „mi fán terem?” dolgot, döntést hoz valaki a megtérésre. Megismerve a feltételrendszert, amit az Ige közvetít (Biblia-olvasás, igehirdetés) révén – igent mondok, elfordulok addigi életemtől. Erre Isten pecsétet üt Szentlelke által, azaz újjászül, szellemi életre.
Gondolod, hogy Isten hajlandó arra a katyvazra bólintani és újjászülni, ami a katolikus „hittételi salátástálban” van? Ha valaki „újjászülte” őket, az nem lehet a Biblia és Krisztus Istene. Így azután nem is lehetnek a keresztyéneknek testvérei.