Voltak olyan részei is annak az időszaknak, amire nagyon nehéz és fájdalmas visszaemlékeznem. Valami miatt úgy tűnt, teljesen vissza kell húzódnom a korábbi szoros kapcsolataimból. A múltban a családom mindennél fontosabb volt a számomra, de most csak szenvedtek, figyeltek, és valami fényt vártak az sötétségben. Minden nap a katasztrófa egy újabb lehetőségét vetítette előre, amint annak a világnak a furcsaságaival küzdöttem, amit bizonyos szempontból akko rláttam először. Volt, hogy álltam a főutcán, és néztem a fel s alá sétáló embereket, és a legnagyobb ámulattal azon csodálkoztam, honnan szereztek ezek elég ösztönzést ahhoz, hogy ilyen céltudatosan mozogjanak. Emlékszem, mennyire szkeptikus megvetéssel néztem arra a kínai gyorsétteremben dolgozó lányra, aki rendelésemre normálisan és kedvesen válaszolt:
-Majdnem úgy hangzik, mintha tényleg érdekelné.
Az egész világ olyannak tűnt, mint egy fárasztó játék, ahol mindenki csal.

Egy napon, egy eastburne-i pubban találkozót beszéltem meg egy olyan barátommal, akivel még képes voltam kommunikálni. Elkéstem, és ő már nem volt ott. Forrongtam magamban. Leírhatatlan haraggal és feszültséggel telve kiviharzottam a kocsmából, átmentem az úttesten, megpróbáltam Bridgetet felhívni egy telefonfülkéből és kiönteni a bennem felgyülemlett sötétség legalább egy részét. Ahogy a fülkéhez léptem, a harag forró indulata járt át. Egyik felem, furcsa mód függetlenül önmagamtól, hipnotizáltan nézte, amint a csuklóm az egyik kis négyzet alakú ablakocska felé halad, és keresztülhatol rajta. Visszahúztam - eddigre haragom elpárolgott -, és hitetlenkedve néztem a csuklómon lévő mély vágásra. Érdekes módon, abban a pillanatban megkönnyebbülést jelentett látni, amint a vérem a fülke padlójára folyik. Jó volt látni a belső tátongó seb külső bizonyítékát. Ezt azonban nyomban félelem követte. Mit tettem? Megőrültem? Hirtelen teljesen kijózanodtam. A kérésemre a szomszédos üzletből valaki hívott egy taxit, egy ruhadarabbal bekötöttem a csuklómat, és pár perccel később elhajtottunk. Nemsokára a helyi kórház baleseti sebészetén voltam.

Az ápolónő még egy tapaszt helyezett a kötésre, miközben együttérzően felém grimaszolt, amint a lábamat a földre raktam. Ráeszméltem, hogy ismét működni kezd az a jó öreg védekező mechanizmusom, amely az elmúlt években sok nehéz helyzetben jellemzett. Ez azonban más volt. Most én magam voltam gondban, nem pedig néhány reményvesztett fiatal, akiknek rám volt szüksége, hogy kihozzam őket bentről. "Bűntettem" semmilyen szempontból nem volt különleges, azonban a helyzet tökéletesen új volt a számomra. Miképpen fogom kezelni az ilyesfajta szembesülést a törvénnyel? Lehetőségek futottak át az agyamon. "Mogorva és háborodott" - talán. Vagy esetleg a "fáradt és rezignált" még hatásosabb lenne. Végül aztán a "meglepően csendes és kellemesen együttműködő"-nél maradtam. A portás elvezetettegy kis mellékszobába, ahol két fiatal rendőr várt rám. Udvariasan és zavarodottan (kiderült, hogy mindkettean az Asztaltársaság nézői) közölték, hogy rongálás miatt le leszek tartóztatva, és hogy mindent, amit elmondok, lejegyeznek, és bizonyítékként használhatnak fel ellenem. Később, a rendőrségen ujjlenyomatot vettek tőlem, lefényképeztek, majd otthagytak ülve egy kis cellában, ahol egy ágyon, egy asztalon és a falon lévő pár poszteren kívül semmi sem volt. Ez a sivár cella valami miatt ismerősnek tűnt. Majd beugrott: ugyanabban a szobában voltam, ahol Mirandát megleltem, amikor utoljára behívtak érte a rendőrségre. Bűntény és erőszak tekintetében ugyan teljesen kezdő voltam hozzá képest, de amint én is ugyanazon a padon ültem, amin ő is, és arra vártam, hogy valaki visszajöjjön, gombócot éreztem a torkomban, hiszen életemben először megértettem, miért volt ő és más általam ismert fiatal annyira erőszakos az ehhez hasonló helyzetekben. Miért van ez a két jó megjelenésű, kék egyenruhás rendőr annyira oda egy darab kitörött üvegért? Nem tudják, mi történt velem az elmúlt harminc évben?

Vagy nem is akarják tudni? Meg akartam kérdezni őket, vitatkozni akartam velük, azt akartam, hogy megértsék, mert ők voltak a látható hivatalos képviselői a szenvedély nélküli büntetésnek, és a szereető karok nélküli kemény szavaknak. Ha Miranda ülne itt, mostanra minden már rég a feje tetején állna. Én szerencsés voltam. Én idősebb voltam, otthon pedig várt rám négy pár szerető kar, melyek lecsillapították azt a késztetésemet, hogy azonnal üssek, rúgjak, ordítsak és káromkodjak az igazságszolgáltatás mechanikussága miatt. Én harmincöt voltam, nem pedig tizenöt.Tartottam a számat, mosolyogam, így nem ítéltek el, és hazamehettem.
Richard Wurmbrand említ egy bírót, akivel a kommunisták földalatti börtönében egy cellában raboskodott, és aki rengeteg időt töltött a bűnbocsánatért esedezve, amiért annyi embert ítélt el anélkül , hogy alapjában felfogta volna, mit is jelent valójában a bebörtönzés. Nekem is van mit pironkodnom azért az arroganciáért és önigazolásért, amit a bajban lévő gyerekekkel szemben mutattam a múltban, és azt is be kell ismernem, hogy szánalom és kegyelem szükségében egy oldalon állunk. Isten segítsen rajtunk!

Ennek az időszaknak a nehézségét és kétségbeesését nagyon jól mutatja két kis írásocska, amelyek valahogy túlélték ezt a felfordulást. Az első egy vers, amit egy olyan ponton írtam, amikor felismertem, hogy az a fajta kereszténység, amelyhez ragaszkodni próbáltam, inkább meghosszabbítja az agóniát, ahelyett, hogy meggyógyítana.
Ki merte tele a pusztaságban
E méregmedreket,
Ily édes-üdévé ki tette meg?
Mily hívogató hazug lehetőség
Hűvös vizükkel az ajkamon halni meg.
Ó, láttam én mások tusáját méregtelen a tűző napon,
De hogy tudnék én utánuk menni? Félek, kibírni nem fogom.
A második, sokkal elevenebb jellemzést Bridgetnek egy nagyon közeli barátnőjéhez írt leveéből idézem. Az ő áldásával közlöm itt, annak reményében, hogy akik hasonló cipőben járnak, azok is megláthassák, hogy helyzetük korántsem egyedi és reménytelen.

...ha bárki más azt kérdezi, hogy van ő, azt hiszem, ordítani tudnék. Fogalmam sincs, hogy van. Már egyáltalán nem ismerem őt. Egyfolytában azt hangoztatja, hogy ez a valódi önmaga, és csupán tizennégy évi emlékeim tartanak meg attól, hogy ezt el is higgyem. Továbbra is szereti a gyerekeket, és ők, Istennek hála, az öleléseikkel képesek közel kerülni hozzá valami olyan módon, ahogy én képtelen vagyok. Úgy tűnik, nem tehetekmást, mint hogy várok és imádkozom, és azt hiszem, mindkettőt rengeteget gyakorlom is!!! Egyhuzamban Istenen lógok, mintha addig dörömbölnék az ajtaján, míg végre hajlandó válaszolni, ugyanakkor néhanapján meg olyan békesség tölt el, mintha már válaszolt volna. Amikor Adrian nincs itthon, és fogalmam sincs róla, merre lehet, egyfolytában kérem a Urat, hogy tartsa meg őt, és hozza haza, bármilyen állapotban van is.
Mostanában napról napra élek. Bárcsak megértené ezt mindenki! MIntha mindenki at szeretné, hogy azonnal gyógyuljon meg, én pedig groteszk módon bűntudatot érzek, ha azt kell mondanom: "Nem sokat változott..."
... Néha elborít a düh és a fájdalom, amiért ez történt. Nagyon szeretem őt, és az én életemet ugyanúgy tönkreteszi, mint a sajátját. Tudom, mindez szörnyű, és nagyon utálom magamat, de mégis így érzek, különösen akkor, amikor azt mondja, nagyon örül a történteknek. Azt szeretném a legjobban, ha megérthetném, mi is történik velünk valójában. Jelenleg minden olyan kilátástalan...
... néha semmi mást nem tudok tenni, csak átölelem, akár egy kisgyereket, és ilyenkor megérzem benne az agóniát. Meg kell próbálnom nem sírni, ami tízszer nehezebbé tesz mindent, mert nagyon bántja, ami történt, és nagyon sajnál valamennyiünket. Bárcsak Isten rákapcsolna, és tenne végre valamit!...

Bridgetnek nagyon igaza volt, amikor azt írta, hogy néhányan azonnali gyógyulásomat akarják látni. Két csoportra lehetett osztani őket. Az elsőbe azok tartoztak, akik egészen addig támasznak használtak engem. Szinte érezni lehetett körülöttük a csalódottság levegőjét, amikor belátták, hogy vége az istápolásnak. Most már ugyan megértem, de akkoriban nagyon bántott. A második nem túl nagy, de annál jelentősebb csoport azon hívőkből állt, akik az elhúzódó lelki válságot hitük elleni támadásként fogták fel.
Isten jól tudja, hogy fényévekre vagyok Jób ártatlanságától, ahhoz azonban kétség nem férhetett, hogy az egyház egy csoportja szerint "felrúgtam a játékszabályokat", mert nem gyógyultam meg elég hamar, és nem tettem bizonyságot Isten gyógyító hatalmáról. Egykoron én is osztottam ezt a hitvallást, akkor azonban fenyegetést jelentettem e hitvallás teológiájára, hiszen makacsul nem voltam hajlandó úgy tenni, mintha jobban lennék, csak azért, hogy megvédjem vallásos biztonságukat. Néhányan szemmel láthatóan dühösek voltak, és nemcsak rám, hanem más hasonló helyzetekben levőkre is, akik krónikus rosszullétükkel hadat üzentek ennek a felfogásnak. Hogy igaz-e vagy sem, nem tudom, de úgy éreztem, ezekre az emberekre nagyszerűen áll, amit Oswald Chambers "begyöpösödött hitvallás"-nak nevez, ami annak az eredménye, hogy a teológiát - legyen az akár élettel teli teológia - Isten elé helyezik.
Egy vagy két ilyen negatív találkozás után Bridget elküldte azokat, akik lelkileg meg akartak tisztítani, nem utolsósorban azért, mert cseppet sem adtam az udvariasságra, és egy az egyben kimondtam, amit gondoltam, és mondanom sem kell, egyáltalán nem keresztény stílusban.

A másik - pozitív - oldalon viszont nagy szeretettel gondolok vissza arra a nagy, és néha meglepően tarka társaságra, akik mellettem álltak, szerettek és elviseltek engem, és nem azért, mintha bármi érdekük is fűződött volna hozzá, hanem azért, mert egyszerűen szerettek. Néhányan a gyülekezetünk tagjai voltak, néhányan más gyülekezetbe jártak. Néhányuknak semmi közük nem volt a hithez. Voltak köztük korábbi és újabb barátok, egy-két kollégám, illetve olyanok, akiket korábban alig ismertem, Egyvalamiben közösek voltak valamennyien. Magukból adtak, és semmit sem kértek vissza. Isten reménysugarai voltak ők a pusztaságban.
A sivatag képe egyébként nagyon is ideillő, mert röviddel azután, hogy eljöttem a munkahelyemről, az egyházban betöltött feltételezett helyzetem egy nappali álomban vagy mentális képben kristályosodott ki. A képzeletemben egy hatalmas sivatag közepén, egy izgatott és mosolygó emberekkel teli oázis szélén álltam. Mindenki befelé, az oázis közepe felé nézett, és bármennyire próbálkoztam is, nem tudtam keresztülvergődni a szorosan összepréselt testeken, hogy megtudjam, mi ennek a zajnak és lelkesedésnek az oka. Végül megkérdeztem valakit a tömeg szélén, mit akar látni, és miért tolakszik mindenki izgatottan fel s alá ugrálva.
- A királyt! - mondta. A király az! Ott van középen!
- Láttad őt? - kérdeztem. - Tényleg láttad?
- Nem - felelte -, nem láttam, d emindenki tudja, hogy ott van! Hát nem nagyszerű?!
Ezután folytatta a kiabálást és az ugrálást.
Elszontyolodtam, hátat fordítottam az oázisnak, és lassan elindultam a sivatagba. Miután a társaságot végre magam mögött hagytam, egyszer csak felfigyeltem egy kis pontra a távolban, ami, ahogy közelebb értem, egy rendetlenül a homokra dobált rongykupacnak tűnt. Amikor végre elég közel értem hozzá, láttam, hogy egy lerongyolódott ruhájú ember az, nagy, szenvedéssel telt szemekkel.
- Ki vagy te? - kérdeztem.
Erre az ember mély, édes szomorúsággal elmosolyodott, és kedvesen így válaszolt.
- Én vagyok a király, de én sem tudtam bejutni.

De voltak Istennek egyéb fénysugarai is. Az egyik barátom tanácsára felkerestem egy, sok ismerős által csak "nem újjászületettként" vagy "nem elkötelezettként" jellemzett, tőlünk nem messze szolágló anglikán lelkészt. Bizony volt idő, amikor én is hasonlóképpen gondolkodtam róla.
Hogy miért, nem tudom, de ahogy együtt sétáltattuk a kutyáját egy öreg, használaton kívüli vasúti sín mentén, és a könnyű őszi eső elől egy kőhíd alá menekültünk, olyan békességet és nyugalmat éreztem, mint sehol máshol.
- Mit gondol maga egyáltalán Istenről? - kérdeztem még mindig meglehetősen szemtelenül.
- Még sohasem találkoztam vele - felelte Frank rendületlen mosollyal az arcán -, de - kalimpált botjával maga körül - ha mindezt Ő teremtette, és tőle kaptam a tehetségem, akkor azt hiszem, szeretném Őt, ha találkoznánk.
Miről beszél? Ha találkoznánk? Így is beszélhet egy hívő? Ahonnan én jöttem, ott nem! Mindennek tetejébe, amint ott sétáltam ezzel a szelíd és békés emberrel, minden belső zavarodottságom ellenére, két alkalommal is úgy éreztem, Jézus is velünk tart, és hogy Frank és ő jó barátok.

Isten láttam Asztaltársaságbeli társaim támogatásában is, amikor első alkalommal mentem felvételre Maidstone-ba azután az este után, amikor elvesztettem az '"egyensúlyomat". Sok téren ez a próbálkozás, hogy továbbra is az Asztaltársaság tagja maradjak, egy kíséretnek bizonyult. Majdnem minden összeomlott, és sem én, sem Bridget nem voltunk meggyőződve arról, hogy képes leszek összeszedni magam a találkozók alkalmával, a stúdióban vagy a kamerák előtt. Legnagyobb szerencsémra, ennek a "próbafelvételnek" a során Hugo Gryn és Prabhu Guptara, egy rabbi, valamint "Jézus hindu követője", de mindenekelőtt két melegszívű és megértő emberi lény voltak a társaim, akiknek eredendő kedvessége és fegyelmezettsége megtartott az értelem szilárd keretében, és ezáltal lehetővé tette, hogy különösebb probléma nélkül álljam meg a helyem a találkozásokon és a felvételeken. Néhányan azt gondolták, furcsa , hogy ezalatt az idő alatt egyáltalán képes voltam szerepelni a műsorban. Erre csak annyit mondhatok, egy ideig éppen hogy ez jelentette a biztos fogódzót, amely elkülönödött életem többi részétől, akárcsak annak előtte. Látogatásaim újabb és újabb biztosítékot nyújtottak afelől, hogy nem egyfolytában ugyanazokat a köröket rovom, és hogy - habár csak kismértékben is, de - hasznos vagyok valakik számára. Ennek ellenére rájöttem, hogy csak úgy tudok továbbra is részt venni az Asztaltársaságban, ha előre elhatározom, hogy őszinte leszek mindennel kapcsolatban, ami velem történik. Ez pedig előreláthatólag nem ígérkezett kellemesnek. Korábban sohasem osztottam meg vagy mutattam ki fájdalmamat, és akkori letört állapotomban egyáltalán nem voltam biztos abban, vajon képes leszek-e ura lenni érzéseimnek.

Az első alkalommal, amikor előadtam, min megyek át, majdnem könnyekben törtem ki, ám valahogy mégis sikerült megállnom, aminek nagyon örülök. A nézőktől annyira együtt érző és támogató visszajelzések érkeztek ezekre a műsorokra, amikor a velem kapcsolatos dolgokról beszéltem, mintha a kamerák mögött egy másik családom lenne. A "külsős" emberektől érkező levelekben és üzenetekeben imádságokat, öleléseket, megosztott tapasztalatokat és építő tanácsokat küldtek. Nehéz szavakba önteni, mennyi mindent jelentettek a levelekben küldött együtt érző sorok.
Hogy ezalatt mi volt a helyzet Istennel? Jó ideig könnyű volt erre a kérdésre felelni. Isten nem létezett, de ha véletlenül mégis kiderült, hogy tévedtem, és tényleg létezik, akkor minden újonnan felszabadult indulatommal gyűlöltem őt. Mások, mint például George Reindorp és Peter Ball elhitték, hogy ő velük volt, segítette és irányította őket életük során. Én azonban nem! Engem Isten teljesen ejtett, és egyszerűbb volt levonnom azt a következtetést, hogy nem létezik, annál a leheetetlen feladatnál, hogy helyzetemet össze kell békítenem a szerető és mindenható jelenlét valóságával.

Nos hát, ott álltam - ahogy azt humorosan mondanánk -, egy fura helyzetben. Eldobtam Istent. Nem létezett. MIndenféle olyan dolgot csináltam, amit száraz moralitásom mereven elutasított a múltban. Éreztem és választottam, elsüllyedtem és felemelkedtem, függetlenül bármilyen vallásos szabálykönyvtől vagy annak szerzőjétől. De bármennyire is próbálkoztam, volt egy dolog, pontosabban inkébb egy személy, akit nem tudtam lerázni. Függetlenül attól, mennyire járt át a sötétség, függetlenül attól, milyen mélyre süllyedtem, függetlenül attól, mennyit ittam, ott volt Jézus.
Egy nap együtt ültünk a pubban egy régebbi ismerősömmel. Elköltözött, és csak látogatóba jött vissza. Nem tudhatta, mi történt velem, és aznap is csak véletlenül találkoztunk. Billnek hívták, farmer volt. Mindig is megvolt az az elképesztő képessége, hogy átlásson a szitán. Olyan tapintatos volt, mint a lavina, de volt bnne egyfajta paraszti báj, és ez nagyon imponált. Bill tudta, hogy hívő vagyok. Korábban tudta fogni a TVS adásait, és gyakran látott, amint az éjszakai műsorokban megpróbáltam megigazítani a világot. Ahogy ott ültünk, és összeráncolt szemöldökkel, valamint lebiggyesztett ajakkal bámult a sörébe, valami azt súgta, mondani készül valamit.
Miután gyorsan kortyolt egyet a korsójából, és lecsapta maga elé, könyökét az asztalra helyezte, és mindkét mutatóujjával a szemem felé bökött, öntudatlanul is azt sugallva, kiolvassa belőle az igazságot, bármit is mondok.
-Nem értelek téged - folytatta -, nem tudom felfogni, hogy egy olyan fickó, mint te is, miért akar keresztény lenni. Mindig is elég egyértelműen normálisnak tűntél. Fel sem foghatom, miért hiszel benne.
Közelről, várakozón nézett rám. Szinte összeragadtak a szemeink, így az az abszurd érzésem támadt, hogy ha hirtelen hátrahajolt volna, a szemgolyóim kiugrottak volna a helyükről. Vajon bókol vagy provokál? Egy olyan fickó, mint én is? Egy pillanatra azt a régi feszültséget éreztem felnövekedni magamban, ami minduntalan megelőzte a tizenéves koromban elfogyasztott evangélikalizmus meg nem emésztett darabjainak a felöklendezését; a bűntudat megalvadt tömegét, a félig megjegyzett bibliaidézeteket és a félelmet, ami egészen a legutóbbi időkig se nem táplált engem, se nem törlődött ki a rendszeremből. De akkorra már más lettem. Korábban kerestem volna a szavakat, hogy mind Istennél, mind Bilnél jó pontokat gyűjtsek. Adu ászként valószínűleg a János 3,16-ot idéztem volna, megakadályozva ezzel egy normális beszélgetés kialakulását. De addigra megértettem, hogy csak őszintén felelhetek. Nem éreztem többet kényszerét, hogy valami poénosat vagy valami olyan gúzsba kötő zsargont mondjak, ami oly sokáig megszomorította lelki vénámat.
- Nem értem, hogy lehetsz keresztény? - imételte meg Bill makacsul.
- Hát voltaképpen magam sem - feleltem, miközben mintha csengettyűk csengését és emberek nevetését hallottam volna.

Bill tekintete egy kicsit megnyugodott. Inkább zavarodottan, mint vádlón nézett. Ujjai lekonyultak.
- Úgy értem, mi a helyzet az egyházzal? Csak nem gondolod, hogy az egyház úgy jó, ahogy van?
- Az egyház maga a káosz - feleltem, miközben eszembe jutott az ilyenkor szokásos válasz: attól függ, mit értesz "egyház" alatt. Kezdtem jól érezni magam. Mivel látta, hogy nem kívánom részletezni mondandómat, Bill folytatta a szántást.
- Sokan mondják magukról, hogy hívők. Nem kellemetlen, hogy téged is hozzájuk hasonlítanak?
- De igen.
- Abban a műsorban, ahol szerepelsz, az Asztaltársaságban... van ott egy fickó, akiról úgy tűnik, mindenről azt gondolja, hogy gonosz. Egyetértesz vele?
- Nem.
Bill már majdnem a barázda végéhez ért.
- Néhány keresztény - emelte fel ismét ujjait -, néhány hívő azt gondolja, hogy a Biblia történetileg száz százalékig igaz, minden egyes szava. Hogy lehet ez? - Tényleg így van?
- Nem tudom. - Nem voltam biztos benne. Rájöttem , hogy soha nem is voltam.
Bill hátradőlt székében, kezével megsimogatta fejének kopasz részét (ami soha nem zavarta), és kiült az arcára, hogy valami nem teljesen világos előtte.
- De ha mindez így van... akkor miért? Miért vagy te is hívő? Miért éri meg?
Eufóriám hirtelen alábbhagyott. Tényleg, miért éri meg? Bill nem tudta, de rosszul tette fel a kérdést. Nem azt kellett volna kérdeznie, miért vagyok hívő, hanem hogy hívő vagyok-e egyáltalán. Megmaradt-e a hitemből még valami? Hirtelen eszembe jutott egy meglehetősen rémisztő gondolat, amelyik akkor jött először elém, amikor - nem sokkal összeomlásomat megelőzően - egy istentisztelet előtt az érkező embereket figyeltem. Azt gondoltam, mindenki egy szabványos, fekete irattárcával jön istentiszteletre, amelyikben valamilyen képtelen módon benne van a keresztény hit igazságáról vallott személyes meggyőződése. Minden vasárnap bólogatunk és mosolygunk egymás felé, természetes nyugalommal mutogatva irattárcáinkat, mintha csak ezt mondanánk: "Pillants csak az enyémbe, testvérem, itt minden rendben van." Aztán egy rémes vasárnapon a lelkész kijelenti, hogy aznap valamennyien ki fogjuk nyitni tárcáinkat a többiek előtt, és megvizsgáljuk ezt a nagy tömeg bizonyítékot. Ezután mély csendben mindenki egyesével kinyitja a saját tárcáját. Valamennyi üres...
Én is felnyitottam a magam tárcáját Bill előtt. Volt valami benne? Volt valami valódi és igazi elbújva valahol egy sötét rekeszben? Legnagyobb meglepetésemre volt, de annyira nyers, igazolhatatlan és tartalmatlan volt, hogy sem okossággal, sem zsargonnal nem lehetett azt kifejezni. Nagyon kellemetlen volt kimondani, és Bill úgy tekintett rám, mint egy lelki szélhámosra.
- Nem tudom, miért éri meg, Bill, de ha egyszer meg fogom tudni, az azért lesz, mert szeretem Jézust. Kérsz még valamit inni?

A NEHÉZSÉGEK ISKOLÁJA

„E világon nyomorúságotok lesz; de bízzatok: én meggyőztem a világot.” János 16, 33.

A keresztyén életről az az általános vélemény, hogy az a bajoktól való szabadulást jelenti. Ellenkezőleg: a keresztyén élet szabadulás a bajok közepette. „Aki a Felségesnek rejtekében lakozik,...nem illet téged a veszedelem” (Zsolt. 91, 1, 10.) – nem jöhet rád semmi veszedelem ott, ahol együtt vagy Istennel.
Ha Isten gyermeke vagy, feltétlenül lesznek nehézségeid, de Jézus azt mondja, ne lepődj meg, ha ilyenekben is részed lesz. „E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én meggyőztem a világot”, ne féljetek. Olyanok, akik sokat szoktak beszélni bajaikról, mielőtt megtértek volna, gyakran „tétlenekké” válnak, miután újjászülettek, mert rossz fogalmuk van a szentről.
Isten nem ad nekünk győzedelmes életet; akkor ad nekünk életet, amikor diadalmaskodunk. Maga az erőfeszítés az erő. Ha nincs erőfeszítés, nincs erő. Arra kéred Istent, hogy adjon életet, szabadságot és örömet? Nem adhat, hacsak el nem fogadod az erőpróbát. Mihelyt szemébe nézel a nehézségnek, azonnal erőt is nyersz hozzá. Győzd le a félénkséged, tedd meg az első lépést, és Isten megadja neked, hogy ehess az élet fájáról és megkapd tápláltatásod. Ha megfeszíted testi erőidet, kimerülsz; de feszítsd meg az erőd lelkileg, és több erőt nyersz. Isten sohasem holnapra, vagy a következő órára ad erőt, hanem a jelen perc erőfeszítésére. Az a kísértés, hogy az átlag ember szempontjából nézzük a nehézségeket. A szent boldog, amikor nehézségekkel kell szembeszállnia, mert a dolog olyan nevetségesen lehetetlen mindenki másnak – Istent kivéve.

ISTEN KÉNYSZERÍTÉSE

„Imé, felmegyünk Jeruzsálembe...” Lukács 18, 31.

Jeruzsálem úgy áll Urunk életében, mint az a hely, ahol elérte Atyja akaratának tetőpontját. „Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem.” (Ján. 5, 30.). Ez volt az egyetlen uralkodó gondolat, amely Urunk egész életén átvonult, és azok a dolgok, amelyeket útjában talált: öröm, bánat, siker, vagy sikertelenség sohasem térítették el céljától. „Eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe megy.” (Luk. 9, 51.).
A nagy dolog, amire emlékeznünk kell, az, hogy azért megyünk Jeruzsálembe, hogy Isten célját töltsük be, nem pedig a magunkét. Természetesen, a vágyaink magunkéi, de a keresztyén életben nincsenek saját céljaink. Olyan sokat beszélnek manapság Krisztusért való döntéseinkről, a keresztyénné lételre való elhatározásainkról; ezért vagy azért való döntéseinkről, de az Új-Testamentumban Isten kényszeritésének a szempontja az, ami az előtérben áll. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” (Jn 15, 16.) Nem tudatos döntés alapján vétettünk fel Isten tervébe, hanem tudomásunk nélkül. Fogalmunk sincs arról, hogy Istennek mi a célja, és amint továbbmegyünk, egyre határozatlanabbakká válunk. Isten célja úgy tűnik fel, mintha eltévesztettük volna az utat, mivel túlságosan rövidlátók vagyunk ahhoz, hogy meglássuk, mi az Ő célja. A keresztény élet kezdetén megvannak a magunk elgondolásai arról, hogy mi Isten célja: ,Azt akarja, hogy erre, vagy arra menjek, Isten arra hívott, hogy ezt a különleges munkát végezzem.’ És megyünk és cselekesszük azt a dolgot, és Isten nagy „kényszerítését” mégis érezzük. A munka, amit végzünk, nem számít: olyan nevetséges semmiség az Isten nagy követeléséhez képest. „És maga mellé vévén a tizenkettőt . . .” Jézus magához vesz minket állandóan. Hosszabb út van még előttünk, mint amit eddig tettünk.