Lehet, hogy nem jó ötlet feltenni ezt a kérdést, ugyanis az a tervem, hogy a következő oldalakon valóban meg is válaszolom. S bár az igazság nyilvánvalóan szabaddá tehet, rengeteg kalamajkát is tud okozni. Azt azért el kell mondanom, hogy ha akarnám, elkerülhetném a bajt. Adhattam volna olyan választ, amelyik teljesen kielégítő volna az olyan emberek számára, akik cementtel betömködik a közönséges hívők életútját oly rögössé tevő repedéseket és kátyúkat. Íme: Krisztus meghalt és feltámadt miértünk, és a megváltásnak ez a műve meg fog menteni minket attól, hogy Istentől elválasztva töltsük az örökkévalóságot, feltéve, hogy őszintén megbánjuk a bűneinket, megkeresztelkedünk, és hiszünk benne.
Ennyi. Vége a könyvnek. Ez az evangélium tényszerű igazsága. Ezt az igazságot fogadtam el harminc évvel ezelőtt, ez érintett meg, és ezt is hiszem - majdnem mindig. Mi lehetne ennél jobb indíték? Természetesen semmi, s mégis, ez a bátor állítás önmagában nem írja le a lényegét annak, ami arra ösztönöz, hogy kövessem Jézust.

Ugyebár az ember azt gondolná, hogy ennyi év után már sikerült beazonosítanom hitem forrását. Végül is már elég régóta vagyok hívő. Izzadságos munkával kikalkuláltam a számítógépemen, hogy valószínűleg mintegy 1620 istentiszteleten vettem már részt, valamint ugyanaennyi htköznapi alkalmon. Ezek szerint - legalább! - 3250 alkalommal szembesültem a Bibliával, az evangéliummal és keresztény testvéreimmel. És akkor még nem számoltam bele, amikor hébe-hóba a televízió útján történt mindez. Azért ez ijesztő, nem? Mostanra azért már csak tisztán látok? Attól tartok, nem. Hosszú idő, amíg az ember megtanulja, hogy nem tud semmit - vagy legjobb esetben egészen keveset.
Miért követem még mindig Jézust? Beletúrtam érzelmeim és gondolataim kusza halmazába, hogy gyártsak egy nagy adag választ erre a kérdésre. Az első, amit megemlítek, az egyik legfontosabb, legalábbis számomra.

Azért követem Jézust, mert... örökre a barátaimmal szeretnék lenni.

Jó, ez így rendben is van, de hát akkor nyilvánvalóan meg kell válaszolnunk a következő kérdést: Kik az én barátaim? Nos, amikor ezen gondolkodom, magától értetődően ebbe a csoportba sorolom a feleségemet, Bridgetet, a családomat, és azokat a közeli barátaimat, akik szeretnek, és akiket én is szeretek. Természetes, hogy ezekkel az emberekkel, akik annyira fontosak az életemben, együtt szeretnék lenni - de azért ezen kívül van még néhány tisztázandó kérdés.
Láthatjuk mennyire fontos ez a téma Jézusnak, ha elolvassuk János evangéliumának utolsó fejezeteit. Jézus itt valahogy úgy beszél, mint egy anya. Egy anya, aki a családja fejébe akarja verni, hogy muszáj, hogy valaki elvállalja a kanári etetését, míg ő távol lesz, máskülönben elpusztul - általában ugyanis ő az egyetlen, aki ezt a feladatot rendesen és rendszeresen elvégzi. Jézus újból és újból könyörög tanítványainak, hogy szeressék egymást. És, mint mondja, ennek a szeretetnek nemcsak azokra kell kiterjednie, akik közel állnak hozzánk, és az Ő országának pont velünk azonos csücskében helyezkednek el, hanem minden keresztényre, a világ minden táján.
Az Ő példája előttünk áll: a Mindenható Isten, aki készakarva elküldi Jézust, hogy a kikötődött cipőfűzők újrabogozója legyen. Bridget és én történetesen tudunk egyet s mást a kikötődött cipőfűzőkről. Az egyház gyakran emlékeztet minket azokra a kirándulásokra, amelyekre régebben állami gondozásban lévő gyerekekkel mentünk, amikor még egy bentlakásos otthonban dolgoztunk szociális munkásként.
Ezen emlékezetes kirándulásokon atlétatermetű kollégánk, Mike haladt elöl, akinek hatalmas combizma, nulla képzelőereje és rendes túrafelszerelése volt. Egy igen lelkes támogatócsoport kísérte, akik egytől egyig úgy néztek ki, mintha egy egészséges gabonapehely reklámjából pattantak volna elő.
Utánuk, középen, jöttem én, néhány okos, de lusta, szemüveges gyereket felügyelve. Mi szeszélyesen elmorfondíroztunk a kirándulás költői, filozófiai és művészi aspektusairól.
Bridget rendszerint a csapat végén haladt, ő segített a kövéreknek és a lassúaknak; azoknak, akiknek állandóan kikötődött a cipőfűzőjük; a fájós lábúaknak, akik maguk sem hitték, hogy végig tudják járni majd az utat; valamint azoknak, akik csak azért jöttek, mert meg akartak szabadulni valami másból, de már azt kívánták, hogy bárcsak megelégedtek volna azzal a másik dologgal, amit el akartak kerülni.

Ha úgy tetszik, a "győzedelmesek" voltak elöl, a liberálisok középen, a szolgálók hátul. Őszintén megmondom, én mindig a szolgálókat becsültem a legtöbbre. Valójában, amint köztudott is, olykor-olykor mindegyik csoportot dühíti az összes többi csoport. A győzedelmesek ott elöl bosszankodnak a hátsók miatt, amiért hátráltatják őket, pedig ők még gyorsabb ütemben, még magasabb csúcsokig szeretnének eljutni, és idegesíti őket a középső csoport is, mert annyira szétszórtak, elvontak és elméletiek. Hátul, a szolgálókat bosszantják a győzedelmesek, mert nem hajlandóak várni, és úgy tűnik, szívesebben lennének egy különálló kis csoport, de dühíti őket a középső csoport is mert annyira határozatlanok és hasznavehetetlenek. A középső csoportot pedig idegesíti bármi és bárki, ami és aki azzal fenyeget, hogy egy olyan közönségesen elkötelezett pozícióba kényszeríti őket, mint az elöl és a hátul. Ha néha-néha csapatot cserélnénk, talán igen meglepő dolgokat fedeznénk fel - nem utolsósorban azt, hogy a hátsó csapat többet teljesített, mint bárki más, amikor sikerült beérnie a célba - ez pedig valóban hatalmas győzelem!
Ha őszinték akarunk lenni, sokunknak közülünk, keresztények közül be kell ismernünk, hogy ugyanúgy, ahogy ezek a gyerekek civakodnak, a mi ellenségeink is a barátaink közül, az egyházból kerülnek ki. A világ általam megismert egyes részein, egyes vallásos csoportok közelebb állnak ahhoz, hogy ellenségek legyenek, mint ahhoz, hogy barátok. Ahol ez a helyzet, ott nem árt az eszünkbe vésni, Jézus ugyanúgy ragaszkodik ahhoz, hogy az ellenségeinket szeressük, mint ahhoz, hogy a barátainkat.

Azért követem Jézust, mert a barátaimmal szeretnék lenni, és ha a mennyben velük szeretnék lenni, akkor most is velük kell lennem. El kall viselnem a bűneiket és a hibáikat, mert ha nem is kedvelem őket, akkor is a barátaim barátai, ez a barátom pedig Jézus, és Ő az a barátom, akivel leginkább együtt szeretnék lenni örökre. Ez a mi egyházunk az Ő teste. Hogy szeretem-e? Jaj nekem! Mennyi idő még, amíg felveszem a keresztemet, és meghalok a jogaimnak, a nehezteléseimnek, a személyes kis elképzeléseimnek, hogy ki tudjak lépni abból a csoportból, amit vonzónak találok, vagy az éppen aktuális hangulatomból, vagy abból a jellemvonásomból, amely börtönbe zár, és az legyek, aminek lennem kell, ott ahol leginkább szükség van rám?

De nemcsak Krisztus földi teste iránti szeretetem indít az Ő követésére. Maga Jézus is. Magának Istennek szívessége folytán, valamilyen csoda által szabad barátomnak hívnom Jézust. És én valóban örökre együtt szeretnék lenni vele.
(itt elég idétlenül folytatom, mert tegnap nem vettem észre, hogy ez a nyúlfarknyi rész egy fejezet vége, bocsánat)

Azért követem Jézust, mert... nem tudom, amúgy hova mehetnék, és egyébként is nehéz abbahagyni

Egyes barátaim, akik tévesen humorosnak gondolják magukat, igen szívesen fejtik ki véleményüket, miszerint pusztán gyakorlati és üzleti okok miatt tartok ki ahitben. Azt állítják, ha egy olyan személy, aki abból él, hogy a keresztény hitről ír és beszél, nyilvánosan bejelentené, hogy áttért az ateizmusra vagy a két lábujjú békák imádására, az anyagi öngyilkossággal érne fel. Ha nagyon belemelegednek, ezek az állítólagos barátaim azt is felvetik, hogy minden egyes erény, amelynek birtokában vagyok, pusztán annak köszönhető, hogy tisztában vagyok vele, ha félrelépnék, vagy bármi egyéb komolyabb és látványos bűnt követnék el, az hasonlóan katasztrofális hatással lenne a karrieremre. (Ez utóbbi elmélet könnyen megcáfolható. Mindannyian láttuk már a módszer működését. Tegyük fel, hogy egy keresztény témában író ember félrelép. Semmi baj. Illendő várakozási idő után meg kell bánni, és írni gyors egymásutánban egy nagy adag igen hasznos és jövedelmező könyvet megfelelő címmel: Hogyan szedtem össze magam? Új ház régi téglákból [i]és Isten igenis megbocsát[/i]. Egész jó bevételi forrás).*

*Ez egy szatirikus megjegyzés!

Persze ez badarság, bár alkalmanként elgondolkozom, vajon Isten az Ő hatalmas bölcsességében, ismerve személyemet, nem szándékosan manőverezett-e engem egy olyan helyzetbe, ahol néhány ezer ember figyelheti, mire készülök. Végül is, ki tudja?
Nem, nem ezek ostoba indokok. Eltörpülnek két másik, ezektől független hajtóerő mellett. Igaz, látszólag ezek is negatív természetűek, azonban nagyon fontosak. Az első, hogy nem tudom, hova mehetnék egyébként. Simon Péter, Jézus "sziklaszilárd" követője, tökletesen fejezte ki azt János evangéliumának hatodik fejezetében. Épp mindenki Jézusnak azt a rendhagyó állítását kifogásolta, hogy Ő a kenyér, amely a mennyből szállt le, és aki őbelőle eszik, örökké fog élni. Amikor több tanítványa elfordult, és dünnyögve, zúgolódva kifejezték, hogy már nem kívánják követni JÉzust, Ő az eredeti tizenkét követőjéhez fordult, és szomorúan - legalábbis én mindig így képzeltem - ezt kérdezte:
- Vajon ti is el akartok menni?
- Uram - mondta erre a jó öreg Simon Péter -, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad. És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.

És ez így igaz, nem? Érezzük, hogy az igazi, örök boldogság kulcsa Jézusnál van. Rá vagyunk utalva, mert Ő tudja a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek szörnyként merednek ránk belső énünk sötétjéből attól a pillanattól kezdve, hogy felismertük, a halál elkerülhetetlen. Csontjaink belsejében érezzük, hogy egyedül Ő tudja biztosítani, hogy életünk történetének eleje, közepe és kielégítő vége is legyen. Ő a magyarázat és a megoldás arra a rejtélyre, hogy amikor egy színdarabot, regényt vagy történetet élvezünk és nagyra értékelünk, miért érzünk mély vágyódást egyfajta tiszta és racionális teljesség iránt, amely ezeket az ősi emberi időtöltéseket jellemzi. Mindezen igazságok, bár az idő nagy részében csak homályosan észleljük őket, jelzőtűzként világítanak a bennünk elveszett kisgyermek számára, s igen megnehezítik, ha nem lehetetlenné teszik, hogy bármi egyebet csináljunk, mint továbbra is az Ő közelében lézengjünk, várva, hová vezet minket legközelebb. Minden más út, akármilyen veszélyesen hosszú és akármilyen csábító, csak zsákutca.

A másik negatív indok, ami miatt követem Jézust, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy abba tudnám hagyni, ha akarnám. A Bibliában meglehetősen sok utalás van arra (nézzük csak meg a Római levél tizenkettedik fejezetének elejét), hogy a hit ajándék, amit mintegy Isten helyezett belém. Részemmé válik, és igen ritkán látható tőlem különálló valamiként, ugyanúgy, ahogy az orrom hegyét is csak nagy ritkán pillantom meg. Persze a Biblia azt mondja, hogy egyesek elhagyják a hitet. Ennek valószínűleg ugyanaz az oka, mint amiért mi is meg akarnánk szabadulni az orrunktól, ha egész életünket azzal töltenénk, hogy rábandzsítsunk, ahelyett, hogy természetes és tudatlan módon a többi érzékszervünkkel összhangban használnánk.
Még az olyan alkalmakkor is, amikor azt hittem, már tényleg a hitetlenség vagy a kiábrándulás határán vagyok, történik valami, amitől az egész dolog a feje tetejére áll. Volt már olyan a kedves Olvasóval, hogy amikor valamilyen szokatlanul durva viselkedést tapasztalt meg az úgynevezett kereszténység részéről, és épp undorodva hátat fordítani készült az egésznek, észrevette, hogy maga Jézus is ugyanezt a dolgot figyeli a háta mögül, és ugyanolyan elkeseredetten csóválja a fejét? Nem könnyű bánatosan elbandukolni egy hitrendszertől, ha egyszer az alapító is velünk együtt bánatosan bandukol elfele.

Valahol hallottam egy olyan esetről, hogy a második világháború alatt egy haláltáborban a szenvedő zsidó rabok perbe fogták Istent, amiért cserbenhagyta őket. Végül egy olyan ítéletet készültek hozni, amely kimondta volna, hogy Isten nem pusztán kudarcot vallott, de egyáltalán nem is létezik. Azonban a bírósági eljárást ebben a kritikus pillanatban hirtelen fel kellett függeszteni, mert eljött az ima ideje. Nagyban hasonlít erre, amikor valaki olyan döntést hoz, hogy abbahagyja Jézus követését. Dönthet úgy, hogy nem rendelkezik szaglószervvel, de a döntés az orra létezését a legkisebb mértékben sem fogja érinteni.
Talán hit és hitetlenség ugyanannak az éremnek két oldala. Megfordíthatjuk az érmét, de nem tüntethetjük el azt az oldalt, amelyiket éppen nem nézzük. Voltak olyan alkalmak az életemben, amikor ezért a tényért különlegesen hálás voltam.
Hova is mennék? Hogyan is hagynám abba? Nincs válaszom ezekre a kérdésekre.

Igen-igen, azt szokták/szoktuk elfelejteni, hogy mibe kerül másoknak a mi önmegvalósításunk.
A fizikai törvényeket valahogy hamarabb megtanuljuk, mint a lelkieket. Pedig ez is ugyanolyan törvény, mint a szabadesés törvénye: "muszáj nekem alábbszállnom, hogy a Krisztus növekedjék". Sokan/sokszor kényszernek vagy parancsnak érzik/érezzük, és ágálunk ellene, holott csak a törvényszerűséget kellene felismerni benne, és akkor könnyebb lenne. És így beállhatnánk Isten tökéletes rendjébe.
Mózes is "megvalósította" magát még dühödt fiatalemberként, Ábrahám is próbált besegíteni Istennek. És végül, amikor jól megvalósították magukat, elkezdtek szépen alábbszállni, és ugye, Mózes lett a legszelídebb ember a világon, Ábrahám meg Isten barátja, aki alkudozni mert vele a gonosz városokért. Gyönyörű ígéret!

Azért követem Jézust, mert... olyan jól dzsúdózik

"Micsoda???"

Ez volt az egyik barátom első reakciója, amikor megemlítettem neki ennek a fejezetnek a címét. "Lehet, hogy nem én vagyok a világ legnagyobb Biblia-tudósa - folytatta igencsak ironikus hangvételben -, de meglehetős magabiztossággal állíthatom, hogy az evangéliumokban nincs feljegyezve, hogy Jézus átdobta volna az ellenségeit a vállán. Még a Gecsemáné-kertben sem, amikor jöttek érte a katonák. Vagy talán félreértelmeztem egy életbevágóan fontos igeszakaszt, ahol az eredeti görög szó határozottan a kung-fura utal?"
Nos, természetesen nem erre gondolok. A szótáram szerint a japán dzsiu dzsicu szó jelentése a következő: kedves, finom jártasság, szakértelem. Ennek a finom szakértelemnek egyik eleme, hogy a sportág egy gyakorlott képviselője az ellenfél súlyát, sebességét és agresszióját visszafordítva ellene használja fel. Márpedig Jézus épp ebben volt brilliáns. Szelíd szakértelme képessé tette rá, hogy mások előítéletének, haragjának, szükségletének vagy vágyainak a súlyát felhasználja, és - gyakran meglepetésükre és megrökönyödésükre - olyan helyekre irányítsa őket, ahová Ő akarta, de ahová álmukban sem gondolták, hogy kerülhetnek. Néhány nyilvánvaló példa egyből az eszembe jut.
Amikor Jézus elé hozták a házasságtörésen ért asszonyt, Ő nem volt hajlandó arra pazarolni az idejét, hogy a farizeusokkal és a törvénytudókkal vitatkozzon, akik csapdába próbálták csalni az asszony törvény szerinti büntetésére vonatkozó kérdésükkel. Valójában valami ilyesmit jelentett a válasza: "Igen! Persze, meg kell kövezni, ezt mondja a törvény. Csak csináljátok! Rajta, kövezzétek meg! Egyikőtök, aki még soha nem vétkezett, lépjen ki, és dobja az első követ!"
Képletesen szólva az egész bandát átdobta a vállán. Kő nem repült, és az asszony eltávozhatott, hogy kibogozza az életét.

Ez a történet János evangéliumában található, de az isteni dzsiu-dzsicura mind a négy evangéliumban sok példát találunk. Nézze csak meg a kedves olvasó Lukács evangéliumának huszadik fejezetét, hogyan válaszolt Jézus a főpapoknak és a véneknek, amikor megkérdőjelezték a hatalmát! Vagy vizsgáljuk meg, hogyan kezelte a császárnak való adófizetésről szóló kérdést Máté huszonkettedik fejezetében! Ugyanezt a szelíd szakértelmet alkalmazta JÉzus a példázataiban. Azirgalmas samaritánus története Lukács tizedik fejezetében - példának okáért - közvetlen módon kihasználta a hallgatóság természetes együttérzését és a történet puszta élvezetét, és így húzta ki belőlük a választ saját kérdésükre: "Ki az én felebarátom?" Mint tudjuk, a válasz nem az volt, amire vártak.
Az Újszövetség későbbi fejezeteiben látjuk, ahogy Pál apostol példát vett mesteréről. Amikor az Apostolok cselekedetei tizenhatodik fejezetében kíváncsi athéniak a kereszténységről tettek fel neki kérdéseket, és meglátott egy pogány oltárt, amelyen a következő felirat volt: "Az ismeretlen istennek", nem kezdett sikítozni, hogy "New Age! New Age!", mint egyes mai testvérek. Ehelyett az oltárra vésett szavakat közös alapnak vagy egyfajta kiindulási pontnak használta, hogy elmondhassa üzenetét az igaz Istenről. Pál is meglehetősen jó dzsúdós volt!

Elszomorít, hogy a mi korunkban oly kevesen űzik a művészetnk azt az ágát. Elszomorít, mert az ember jóval nagyobb eséllyel tér vissza Istenhez, ha legalább az út elejét ismerős terepen teheti meg. Nagyon kevesen fogadják kedvezően, lelki értelemben, ha egyszerűen lehordják őket, és mégis - annak ellenére, hogy Jézus példája előttünk áll - igen gyakran ezt tesszük. Sok keresztényben az a mély félelem bújkál, hogy ha nem keresztényekkel kreatív módon beszélget, az valahol csalás. Ennek az eredménye, legjobb esetben egyfajta vérszegény, erőtlen evangélizáció, ami nem vonz senkit, sőt, könnyen lehet, hogy inkább taszít.