Elég ebből a sületlenségből! Fogalmam sincs, hogy ki fog üdvözülni, és ki nem, mert semmi közöm hozzá. Isten üdvözíti azt, akit üdvözít. Ismerem a megcáltás lelki mechanizmusát, mint bárki más, de azt is tudom, hogy a megváltás tulajdonképpen nem mechanikus folyamat. Arról szól, hogy kövessük és szeressük Jézust, és ha nem keresztények olvassák ezt, akkor fel szeretném hívni a figyelmüket a Bibliának arra a részére (János evangéliumának 25. fejezetében), ahol Péter hirtelen felismeri Jézust a Tibériás-tenger partjánál, és annyira izgatott lesz, hogy beugrik a vízbe, és úszva evickél a partra, hogy vele lehessen.
Miért siet Péter hanyatt-homlok a mesteréhez, amikkor nem sokkal korábban megtagadta? Miért nem szégyellte magát annyira, hogy a közelébe se menjen? Talán mert aggódott, hogy esetleg elvesztette az örök életét, és igyekezett rendbe hoznia dolgot? Talán mert azt remélte, hogy magyarázatot kap egy-két tantétellel kapcsolatban, amikben bizonytalan volt? Talán mert nemrég fogalmazott meg egy új hitvallást potenciális hívők számára, és jóvá akarta hagyatni? Talán meg akarta osztani egy látomását a jövőről, amelyben olyan békés, figyelmes és melegszívű keresztény csoportok szerepeltek, mint a mesterük?
Nem, ezek egyike sem a valódi ok. Megmondom, mi volt az. Péter azért akart Jézussal lenni, mert nagyon szerette, és semmi más a földön nem számított.
A furcsa az, hogy minél inkább elbizonytalanodok az üdvözülés ügyében, annál biztosabb leszek abban, hogy Jézust kel hirdetnem, mert Ő az egyetlen út.
Ha Isten nem bízta egyenesen ránk a dolgot, akkor legjobb, ha nem latolgatjuk, hogy ki üdvözül, és ki nem. Szeressünk bele Jézusba, és amikor úgy adódik, beszéljünk róla az embereknek!

Azért követem Jézust, mert...
arra buzdít, hogy a jelenben éljek

Az egyik legrégebben műsoron lévő tévéprogram az Ez az Ön élete című show. Nem tudom, pontosan mikor is kezdődött, de valószínűleg nem sokkal a születésem után, mert nem tudok visszaemlékezni arra, amikor még nem létezett. Legtöbben biztos látták már, de ha valaki mégsem, annak elmagyarázom, hogyan is zajlik.
Az Ez az Ön életé-nek az az alapgondolata, hogy a műsorvezető, kezében egy nagy piros mappában az áldozat nevével, lesből és váratlanul lecsap egy gyanútlan híres emberre, elvonszolja a stúdióba, ahol elmesélik az egész élettörténetét az élő közönség, és persze a televíziónézők hatalmas tömege előtt. A következő harminc percben különböző meglepetésvendégek (az alany barátai, családtagjai és csodálói) lépnek színre teátrális körülmények között a színpad hátsó részében lévő függöny mögül, hogy megosszák a közönséggel emlékeiket és anekdotáikat. Az egész ügylet fénypontjaként aztán belép egy különösen fontos egyén, akit a show sztárjától sok-sok év vagy többezer mérföld szakított el. A könnyes egymásra találás, majd egyre erősödő zene és általános ölelkezés jelenti az utolsó fogást az érzelmek e gondosan megtervezett lakomáján.
Az Ez az Ön élete sokéves fennállása óta - úgy tudom - csak két ember volt (Danny Blanchflower, a focista volt az egyik), aki nem hagyta, hogy elhurcolják, és nyilvánosan áttekintsék az életét, de már ez is a kelleténél kettővel több leégés volt az érintett televíziós társaságnak. A második ilyen balul elsült találkozó után úgy döntöttek, hogy ezentúl felvételről sugározzák a műsort, elkerülendő annak veszélyét, hogy a hirtelen támadt félóra űrt ki kelljen valahogy tölteni.

Úgy tűnik, az áldozatok döntő többsége többé-kevésbé élvezi ezt a kalandot, s gyermekként nem is értettem , hogyan is lehetne másképpen reagálni. Képzeld csak el - gondoltam magamban -, hogy az összes ember, akit valaha ismertél, megjelenik, puszit ad, kezet ráz veled, és elmondják széles e világnak, hogy milyen nagyszerű fickó vagy. Hát mi kell még? Mivel elég bonyolult és zavart gyerek voltam, a műsor szinte tudat alatt annak a belső vágynak a szimbóluma lett számomra, hogy egy nap minden rendeződni fog az életemben, és elérkezik valamifajta Ez az Ön élete-szerű pillanat, amelyben örömkönnyek közepette felfedezem, hogy minden sebem begyógyult, az elvarratlan, összebogozódott szálak a helyükre kerültek, és krónikus problémáim megoldódtak.
Ez az elképzelés persze annyira abszurd volt, hogy az évek során el is homályosodott, de életem első negyven évében sötét börtönként tartott fogva az az elképzelés, hogy az igazi boldogság csak valahol a jövőben lehetséges, és amit most teszek vagy tapasztalok, az annyira csekély értékkel bír, hogy szinte kár figyelembe venni. Ez aztán a recept a napok elpazarlásához!
Amikor negyvenedik születésnapomhoz közeledtem, írtam egy dalt egy revü-műsorba; az egyik versszaka így hangzott:

És a jól ismert műsorvezető
Mosolyogva befordult a sarkon
Kezében a nagy piros könyvvel
Megszólalt: "Mind nagyon szeretünk!"
Csak azon csodálkoztál
Mi a csudának
nem árulták ezt el
Amikor jó lett volna
De nagy a szégyen
Mert egyre közelebb jött
És tudtad, hogy nem számít
Újra elveszted a meccset
A nagy piros könyvön aranybetűkkel
Nem a te neved áll
Szertefoszlik az álom
Nem te voltál a fontos
A szomorú világ szürkeséget ölt.

Ez a versszak egyértelműen jelzi a kilátásaimat érintő pesszimizmust, amely nyomasztó, de szükséges feltétele volt az átalakulásomnak, hogy a jövő ábrándképei helyett igazán élvezni tudjam azokat a dolgokat, amik ma történnek velem és körülöttem. Ez a folyamat még messze nem fejeződött be, de javában zajlik.

C. S. Lewis azt mondta, hogy ha a világ tökéletessé válna, Isten lenézne, és látna egy embert, aki olvasgat a kertben.
Fel kellett fognom, hogy az úgynevezett prózai vagy hétköznapi dolgok, amelyek éppen most történnek, jelentik a békesség és megelégedettség lényegét. Ha ennek tudatában vagyunk, az nagyban segíthet megérteni, miről is beszélt Jézus, amikor azt mondta, Isten országa köztünk van, és talán ez a kulcsa annak a különleges örömnek, amely sokkal mélyebb és lelki értelemben sokkal táplálóbb, mint a puszta boldogság. Azt gyanítom, Jézus szívesen nézett szét tanítványai arcán, amikor mindnyájan együtt étkeztek, és az öröm és a fájdalom egyfajta édes keverékével tudta, hogy ennél jobb már nem is lesz itt a földön.

Ezek a gondolatok a nyári vakációról való visszatérésünk másnapján ötlöttek fel bennem, amit Franciaországban töltöttem családom öt másik tagjával. Jó és élvezetes élmény volt együtt nyaralni, az időnként felmerülő (és a mi esetünkben, úgy tűnik, elkerülhetetlen) viták és feszültségek dacára, de két esemény különösen is eszembe villan az elmondottakkal kapcsolatban.
Az első az a néhány óra, amit egy gyönyörű erdőben töltöttünk egy hegyen, ahonnan épp lászik az a kunyhó, ahol gyakran megszállunk. Vittünk magunkkal biciklit, az autó hátsó részére szerelve, hogy karikázhassunk a fasorral szegélyezett ösvényeken, egy takarót, amire leülhetünk, egy labdát, amit dobálhatunk, egy üveg narancsszörpöt, amit majd megihatunk, egy nagy csomag csipszet, amit majd megehetünk, és egy könyvet olvasgatni. Ahogy üldögéltünk a hűsben, foltokban sütött ránk a nap, mint egy katedrális, körülvett az erdő, dobáltuk egymásnak a labdát, és hallgattuk, ahogy Katy (aki akkor 11 éves volt) fölolvas nekünk, szinte hajlandó lettem volna engedélyt adni, hogy a most örökké tartson.

A másik a nyaralásunk egy korábbi mozzanata, amikor sokkal délebbre tartózkodtunk, egészen közel Chartres gyönyörű városához. Négyen béreltünk golfütőt és golflabdát, hogy játszhassunk egyet egy minigolf pályán, amit a franciák oly nagyon kedvelnek. Senki más nem volt rajtunk kívül, mert szemerkélt az eső. Azon Istentől kapott alkalmak egyike lett ez, amikor a legbutább dolgok is eszméletlenül viccesnek tűnnek, és az embert csöppet sem érdekli, hogy nyer, vagy veszít, az időjárás meg csináljon, amit akar. Négy egymást szerető ember voltunk, és egy órára nagyon boldogok. Nekem legalábbis semmi nem számított. Amikor visszatértünk a szálláshelyünkre, hosszú idő után először írtam egy verset:

Sokkal jobb nincs is
De nem is kell
Mint minigolfozni Franciaországban
Kacagva a nyári esőben.

Minden napnak elég a maga baja - és, gyanítom, a maga öröme is. Hála Istennek a most-ért.

Azért követem Jézust, mert...
a közszerepléseimnél jobban érdekli, hogy mi folyik a színfalak mögött

Gyakran utazom Európába - elnézést, úgy értem a nemzetek testvériségének más részeibe. Egy apró, de fontos tanulság az egyik utamat különösen emlékezetessé tette.
Ez a kiruccanás már eleve különbözött a többitől egy fontos dologban. Egy keresztény televíziós társaság, amelynek az Egyesült Királyságban van a székhelye, és Christian Television Associates-nek hívják, úgy dönött, hogy csinál egy "légy a falon"-nak is nevezett dokumentumműsort azon változatos, munkámmal járó, illetve pihenési tevékenységeimről, amik kitöltik életem egy évét. Mint tudják, a "légy a falon" dolog egyszerűen azt jelenti, hogy a tévékamerák fölveszik mind a hivatalos, mind a nemhivatalos ténykedésemet, szemben az olyan műsorokkal, ahol gondosan előkészített és előadott jelenetekre koncentrálnak. Amikor még csak egy hónapja volt szerencsém élvezni egy tévékamera állandó társaságát, amely létemnek minden apró zugát kifürkészte, már kedvem lett volna összesodorni egy komolyabb mértű újságot, és agyoncsapni ezt a "legyet", és azt hiszem, éppen ezt tettem volna azon az úton, amiről most mesélni szeretnék, ha az operatőr, aki elkísért, nem lett volna épp oly szeretetre méltó is, mint idegesítő.
Crawford Telfor glasgow-i, ismertető jegyei: alacson termet, elképesztően rossz viccek és hihetetlenül vastag bőr. Régebben a BBC-nél dolgozott, de most a Christian Television Associates igazgatója. Amikor a Gatwick repülőtéren odasétáltam a Lufthansa jegy- és poggyászkezelő pultjához, már teljes fegyverzetben várt rám, készen arra, hogy lencséjével bárhová odaszemtelenkedjen, csak hogy megörökítse, ahogy vizenyős tekintettel haladok a gép felé, amely a menetrend szerint egy óra múlva mindkettőnket Stuttgartba volt repítendő.

A pultnál álló lányt mulattatta, d enémileg idegesítette is, hogy a biztonsági előírásokkal kapcsolatos kérdéseit rögzítik az utókor számára, a terminál többi utasa azonban szóhoz se jutott a meglepetéstől, amikor a kocsimat tolva közeledtem feléjük, amin nem bőröndök és táskák voltak, hanem maga Crawford, a hátán fekve, lábai a levegőben, amint felfelé filmezett, hogy érdekes szögben kapja elaz arcomat útban az indulási kapuhoz. Ne kérdezzék, miért hagytam, fogalmam sincs.
Aztán a gépen még rosszabbra fordult a helyzet. Crawford eltökélte, hogy felvesz, amint éppen megérkezem az ülésemhez, és behelyezem a kézipoggyászomat az ülés feletti tárolóba. Neki is készülődött, egyik utastársunk nagy bosszúságára, aki erősen tiltakozott, amiért épp az ő ülését szemelte ki a felvétl elkészítésére az én egyszemélyes kis stábom, aki az illető elképzelése szerint pusztán asszisztált nekem egy nevetségesen egocentrikus amatőr videofilm készítéséhez a nyaralásomról.
- Valóba szükség van erre? - kérdezte fagyos hangon.
Kedvem lett volna ott helyben meghalni. Crawford szép nyugodtan lefilmezte, ahogy kedvem lett volna meghalni, majd az ablak melletti üléséből folytatva fölvette, ahogy eszem a repülőn felszolgált harapnivalót, olvasom a repülőtársaság újságját, és szundítom a repülői szunyát. Végül megtörtem. Nem bírtam tovább. Szembefordultam a kamerával, és mély, vészjósló hangon beszélni kezdtem.
- Ha nem veszed le azt a kamerát az arcomról - fenyegettem meg -, úgy beléd helyezem, hogy sebésznek kell eltávolítani.
Egy pillanatra lejjebb eresztette a kamerát.
- Az elejét nem sikerült elcsípnem - mondta -, lennél olyan kedves és megismételnéd?

Olyan nagyszerű, hogy Jézus azokban a pillanatokban is velünk van (?), amikor a minket tisztelő, vagy elvető emberek nincsennek jelen.

(A kérdőjelet nem nagyon értem.)

A helyzet a következő 24 órában sem javult, de másnap némi elégtételt kaptam, amikor egy japán étteremben bédeltünk Christian Rendell-lel, ezzel a nagyszerű fickóval, aki könyveim német fordítója, és németországi szerepléseim tolmácsa. Az a fajta japán étterem volt ez, ahol az étkezőasztal közepe egy fém főzőlap, amin az ételt készítik. Rendeltünk, és üldögélve vártuk, hogy a szakács befejezzemunkáját az étterem másik oldalán levő asztalnál, és a mienkhez jöjjön.
Mondanom sem kell, Crawford már leellenőrizte, szabad-e filmezni, és engedélyt is kapott az intézmény vezetőnőjétől, de valamilyen oknál fogva ez az információ nem jutott el a szakácsig. Amikor megérkezett, Crawfordnak történetesen nem volt a kezében kamera - valahogy meztelennek hatott, de egyszer az életben végre meglehetősen normálisnak is. Szakácsunk elég látványos figura volt: nem kifejezetten magas, de szertartásos modorú, ősi fehér öltözéket viselt, s egy szokatlanul magas szakácssapka koronázta, amely komoly méltóságot kölcsönzött vékony alakjának. Derekán bőröv lógott, amelyet ravaszul úgy alakítottak ki, hogy egy egész sereg különböző méretű és alakú, halálosan eszlyesnek tűnő konyhai fém eszköz tárolóhelyéül szolgáljon.
A keleti művészetek eme mestere nagy sistergés közepette fürge ujjaival elkezdett szeletelni, forgatni, keverni és ízesíteni egy rizsből , csirkehúsból és garnélából álló keveréket, amiből hamarosan az ebédünk fog előállni. Christian és én éhesen koncentráltunk e konyhaművészeti folyamatra, de szemem sarkából észrevettem, hogy - amint az várható volt - Crawford keze lassan a földön mellette heverő kameráért nyúl. Pár másodperccel később már talpon volt, a kamera mintha szeméhez ragadt volna, s kezdte hátulról becserkésznia szakácsot, míg végül hosszú lencséje az apró ember válla fölött, az arca mellett meredt a készülő ételre.
Meg nem mondom, mit gondolhatott a szakács arról, hogy mi ez az izé, ami váratlanul megjelent a válla fölött, de a reakcióját soha nem fogom elfelejteni. A legnagyobb szamurájokat megszégyenítő módon ugrott hátra védekező testállásba, és döbbenetének egy hangos, agresszív torokhang formájában adott kifejezést. Felemelte az éppen kezében levő konyhaeszközt, és úgy tűnt, eltökélt szándéka Crawfordot felnyársalni vele.

Néha abban a pillanatban nem tűnik minden esetben örömtelinek Isten jelenléte.
Később persze már jó, mert van kihez menni és tudhatom, hogy nem kell kamuzni, mert Ő úgy is "kamerázott"

Mindannyian - beleértve Crawfordot is - túléltük ezt a kalandot, igaz, beletelt némi időbe, míg a szakács lecsillapodott, és Christian, az epikuroszi élvezeteket nyújtó japán éttermek nagy tisztelője, igencsak kínosan érezte magát.
Crawford állandó jelenlétét a következő három napban sem kellett nélkülöznöm. Ugyanúgy hozzászoktunk a személyéhez és a kamerájához, mint ahogy az ember egy kis sebhez hozzászokik, amely nem akar begyógyulni. Lefilmezte Christiant, ahogy vezet, engem, ahogy alszom az autó hátsó ülésein, mindkettőnket, ahogy eszünk, és a köznép több tagját, ahogy teszik a saját dolgukat, és még a tájból is egy keveset. Amikor átmentünk a határon Hollandiába, lefilmezte a tolmácsom feleségét, ahogy kifejti a véleményét, hogy Anglia legszebb része Skócia, lefilmezte, ahogy bedühödök a holland kiadóra, amiért úgy nézek ki a könyvem borítóján, mint egy légelhárításnál használt óriásléggömb az alkoholista fajtából, végül megkérdezte, nem készíthetne-e még pár felvételt a hotelszobámról, ahol megszálltam aznap éjszakára, másnap reggeli hazarepülésünk előtt.
Eddigre már végtelenül kimerült voltam, és amikor leroskadtam az ágyra, és Crawford rám szegezte a kameráját, azzal a kérdéssel, hogy miért csinálom, amit csinálok, ha ennyire fárasztó, igen nehezen tudtam összefüggő választ kipréselni magamból.

Csak kicsit később, az álomra várva döbbentem rá valójában Crawford örökös jelenlétének a jelentőségére. Elméletben persze el szoktam ismerni, hogy Isten szeme mindent lát, de most, hogy egy kamera könyörtelenül rám volt irányítva akkor is, amikor nem voltam a nyilvánosság látószögében, és akkor is, amikor egy mikrofon előtt álltam és makogtam, el kellett gondolkoznom, mennyire élem meg valóságként Isten jelenlétét. Végül is, elmélkedtem, amikor eljön az idő, és szemben állok majd Teremtőmmel, és Ő bejelenti, hogy most megnézünk egy mennyei videót az életemről, valószínűleg a nyilvános szerepléseket fogja áttekerni, és a "légy a falon" típusú részekre fog koncentrálni.
- Szóval, az a lényeg - motyogtam Istennek, még mielőtt elaludtam volna -, hogy ha követni akarlak, akkor nincs olyan, hogy "szolgálaton kívüli idő". Hát ez húzós, Isten, ez nagyon húzós, de látom, mire is megy ki a játék.
Miközben sodródtam a tudattalanság állapota felé, meg mertem volna esküdni, hogy egy kis skót angyal hangját hallom:
- Lennél olyan kedves, és még egyszer elgondolnád ezt a gondolatot...?