Ez az egész egy pár nappal később világosodott meg bennem, amikor találkoztam valakivel (nevezzük Dereknek), aki Nagy-Britannia egyik legnagyobb és legismertebb gyülekezeti közösségének egyik alapítója és néhány évig elöljárója volt. Leírta nkem, mit érzett akkor, amikor egyszer csak gyatra és alattomos indokokkal félreállították.
- Hogy őszinte legyek, Adrian - panaszolta -, úgy érzem magam, mintha kidobtak volna a táboron kívülre. Nagyon magányos hely.
- De hiszen nincs is tábor, Derek! - mondtam neki - HA pedig van, akkor fogadd elismerésem, amiért kikerültél belőle. Jézus előttünk jár az úton, ugyanúgy, ahogy 2000 évvel ezelőtt vezette a tanítványait, és mi még mindig mögötte kell kell bandukoljunk, miközben zöldségeket beszélünk, és tesszük, amit mond, csakúgy, mint ők. Ha egyesek már nem akarják követni, és aranyos kis tábort ütnek az út mellett - nos, az az ő dolguk. Nekünk tovább kell mennünk, mert soha nem volt szó arról, hogy lesz hova lehajtani a fejünket, és nem is lesz, legalábbis ezen a földön. Megértem, hogy mennyire meg vagy bántva, de azt hiszem, a megfelelő helyen vagy.
Örömmel mondhatom, hogy ezután mintha új ruganyosságot láttam volna Derek lelki járásában.
Ami Jamest, Bent és jómagamat illeti - nos, mi úgy döntöttünk, hogy a találkozóink ezentúl egy imával fognak kezdődni, amiben Istennek ajánlunk fel mindent, amit mondunk, teszünk, eszünk, iszunk és gondolunk. Ettől eltekintve azonban semmi nem fog változni a szokásos bandukolásunkban, hacsak a változás ötlete nem a Szentlélektől jön. Ahogy telnek-múlnak az évek, leginkább azért imádkozunk, hogy tartson meg a lábunk, jól hangolt maradjon a fülünk, és továbbra is lelkesen kövessük az igazságot.

Azért követem Jézust, mert...
nem kíván tőlem annyi alkalmazkodást, mint amennyire Keresztes Szent Jánosnak lett volna szüksége, ha meghívták volna előadást tartani a hatvan éven felüliek West Fittlewick-i felekezetközi délutáni asszonyklubjába három órára egy esős novemberi csütörtök délutánon

Meglepődnének, ha tudomásukra jutna, hogy olykor-olykor panaszkodom életem néhány dolga miatt? Hát, nem hiszem. Elég őszinte voltam ebben a könyvben. Már túl vagyunk azon, hogy megnyerő módon bevallhassam a gyengéimet. Most már a legrosszabbra számítanak, igaz?
Igen, időnként szoktam panaszkodni, s panaszkodásom témájaaz utóbbi időben nem egyéb, mint az az elképesztően hatalmas alkalmazkodási kényszer, amellyel akülönböző előadásaim során szembekerülök. Amikor éppen nem vagyok fáradt, még határozottan élvezem is, ahogy beszéd közben kell kitalálnom, hogy miről fogok szólni, ha a folyamatban lévő gondolatmenetet befejeztem, ám máskor ez nagyon fárasztó tud lenni.
Be kell vallanom, hogy ebben a tekintetben némi nehezteléssel gondolok a régebbi korok szent tanítóira. Ők vajon hogyan boldogultak volna? Vegyük például Keresztes Szent Jánost! Nagy gondolkodó és író volt, Isten embere, de ha elkövette volna azt az ostobaságot, hogy elvállal egy előadást a hatvan éven felüliek West Fittlewick-i délutáni felekezetközi asszonyklubjában három órakor egy esős csütörtökön, vajon nem hagyta volna-e annyiban az egész misztikát, és nem szökött volna-e meg, hogy elszegődjön egy cirkuszhoz? Mert szerintem igen.
Egy pillanatra engedjük csak szabadra a fantáziánkat, és képzeljük el a jelenetet! Egy korabeli szerzetesruhát viselő, szikár, szigorú tekintetú, szakállas férfi, a megbeszélésnek megfelelően 15 perccel az alkalom kezdete előtt leszáll a buszról pont a West Fittlewick-i városháza előtt. Az ajtóban köszönti őt Mrs. Stamford-Jones, a klub elnökasszonya. Miközben az előcsarnokon át bevezeti a terembe, bizalmasan, suttogva csacsogja a bal fülébe:
- Egy aprócska jó tanács, Szent János... Hívhatom Szent Jánosnak, vagy jobban szereti a Keresztes úr megszólítást? Néhány idős hölgy tíz perc után biztosan elbóbiskol majd, vagy ki kell mennie, tudja, a mellékhelyiségre, szóval jó lenne, ha szépen, hangosan, vidáman beszélne, 15 percnél semmiképp sem hosszabb ideig. Utána mindnyájan megteázunk. Hogy őszinte legyek - teszi hozzá kuncogva -, a hölgyek ezt várják leginkább. Önnek félretettünk egy szép szelet süteményt, így hát aggodalomra semmi ok.

Pár perccel eme szívderítő első találkozás után itt az ideje a nyilvános bemutatkozásnak. Mrs. Stamford-Jones szólásra emelkedik és megköszörüli a torkát. Keresztes Szent János, akit furcsamód elbátortalanított az a tudat, hogy egy szép szelet sütemény van számára félretéve, nyomorultul feszeng narancssárga műanyag székén, s már kezd elkalandozni a gondolata az akrobatamutatványok és az oroszlánszelidítés vonzó világába.
- Hát akkor hölgyeim, hölgyeim vágjunk bele! Örülök, hogy olyan sokan eljöttek ma délután - majdnem húszan, ahogy így gyorsan összeszámoltam -, és reméljük, hogy aki ma van itt először, az is csodálatosan fogja érezni magát, és máskor is szívesen eljön. Na már most, a múlt hónapban Mr. Simmonds vetített nekünk diaképeket az egykori West Fittlewickről, és mint mindig, mindnyájan nagyszerűen éreztük magunkat, nem igaz hölgyeim?
Hatásszünet. A hölgyek egyetértően mormognak és kotkodácsolnak.
- Nos, ebben a hónapban az a hatalmas szerencse ért bennünket, hogy sikerült előadónak meghívni Keresztes Szent János urat, aki felajánlotta, hogy előadást tart nekünk azzal a címmel, hogy - belepillant jegyzeteibe, amiket pár héttel ezelőtt, az előadóval folytatott telefonbeszélgetése után vetett papírra - "Az éji sötét lélek". Át is adom a szót, hallgassák Szent Jánost!
Keresztes Szent JÁnos némileg idegesen félig feláll, hátrasimítja a haját a homlokán, és halk hangon odaszól a klub elnökének.
- Izé, elnézést, bocsánat, valójában nem az az előadásom címe, hogy "Az éji sötét lélek". Ez egy horrorfilm címe lehetne. Valójában a "Lélek sötét éje" a cím.
Mrs. Stamford-Jones zavartalan nyugalommal és mosollyal újra feláll.
- Elnézést kérek mindenkitől, ej de buta vagyok! Keresztes Szent János előadásának címe: "Az éj sötét, félek."
- Nem, nem az. Nem "Az éj sötét, félek." Hanem az "Éji sötét..." várjunk csak, most már magam sem emlékszem... ja, igen, a "Lélek sötét éje". "A lélek sötét éje". Rendben?
Mrs. Stamford-Jones mosolya meg sem rezdül, sőt némileg megmerevedik. Bár már elszálltak felette az évek, vérbeli nyugdíjas tanítónő, akinek rengeteg olyan rakoncátlan gyerekkel volt dolga, mint Keresztes Szent János. Precízen, türelmesen ismétli:
- Keresztes Szent János a lélek sötét éjéről fog beszélni.

-Vannak diaképek? - kérdezi valaki szenvtelen hangon a közönség soraiból.
- Nem! - Keresztes Szent János közel áll a csúnya bukáshoz. - Nem, nem vannak, vagyis nincsenek diaképek. Nem szoktam diaképeket vetíteni. Én egy elmélkedő misztikus vagyok, akinek Isten kegyelmesen betekintést engedett a keresztény lélek spirituális fejlődésének egy hihetetlenül összetett és mély fázisába, és nem, ismétlem, nem vetítek diaképeket!
Rövid, döbbent szünet után újból a szenvetelen hang szólal meg.
- Hűha, Keresztes úr, csak nem keresztbe tesz nekünk? Mint a kelet-angliai Juianusz, aki tavaly tartott előadást, és akiről kiderült, hogy nő. Remegett, amikor megmontam neki, hogy az egész mondandójának annyi a lényege, hogy minden jó, ha jó a vége. Hát nem biztos, hogy bele akarok vágni ebbe a "Sötét rémek" című dologba, ha az ember olyan lesz tőle, mint ez az alak.
Keresztes Szent János, aki látja maga előtt jövőbeni önmagát hatalmas kockás nadrágban, piros orrú, óriás-bakancsos bohócként, minden méltóságát elveszítve magas hangon kiabálja:
- Nézze, ez nem fogyókúra, hogy belevágjon. 15 percben lehetetlen beszélni róla. A lét egy igen komoly és jelentőségteljes állapota, a lényege, hogy... minek is szaporítsam a szót? Megadom magam. Tudja valaki, hol van a legközelebbi cirkusz?
Hát, ha jobban meggondolom magam, tulajdonképpen nagyon is szívesen vetem magam alá annak az icipici alkalmazkoást kívánó nyomásnak, aminek muszáj. És a süteményt sem vetem meg.

Azért követem Jézust, mert makacsul ragaszkodik az igazsághoz és a pontos fogalmazáshoz

Egész életem egyik legmagasztosabb élménye az volt, amikor hallottam, amint a saját feleségem megkérdez egy idősebb francia parasztot, hogy lenne-e valamikor a jövőben lehetőség arra, hogy kibéreljen egy sávot a hálószobájából. A továbbiakban teljes komolysággal kifejtette, hogy ez a felállás csupán csekély kellemetlenségekkel járna, mivel biztosítaná, hogy kettejük területe közé egy kicsi, ám e formás kerítés kerüljön. Az idős francia a bizarr ajánlaton való megrökönyödésében a szemöldökét ráncolta és a fejét vakarta, nem volt ugyanis tudatában annak az extra információnak, hogy Bridget, aki általában elég jól beszél franciául (sokkal jobban nálam), felcserélte a "mező"-t és a "hálószobá"-t jelentő francia szavakat. Lovagiasság ide vagy oda, meg kell jegyeznem, hogy mikor az idős francia úr rájött, miféle téveés történt, arckifejezése úgy felerült, mint amikor kisüt a nap a Francia Alpokban.
Könnyű hibát véteni ( ). Íme egy másik példa.
Az előző lelkészünk új állásba készült. Amikor utoljára tartott nálunk úrvacsorát,abban a templomban, ahová Bridgettel jártunk, érdekes nyelvbotlása volt. Magam is megtapasztaltam, hogy egy érzelmileg nagyon is túlfűtött alkalmon, vagy ha valami hivatalos eseményen túlcsorulnak az érzelmek, az ember nyelve még a legegyszerűbb szavaknál és kifejezéseknél iskönnyen összecsomózódik. Talán csak én voltam az egyetlen, aki észrevette a műfaj eme példáját, de mindenesetre azon alkalmak egyike volt, amikor az apró tévesztések nem számítanak. A pap annál a gyönyörű bibliai szakasznál járt, ami így kezdődik: "Az Úr Jézus azon az éjszakán, amikor elárultatott..."
A kenyérről szóló résszel nem is volt semmi gon, de ezután szeretett vezetőnk figyelme ellankadhatott, mert teljes komolysággal a következőt mondta: "Hasonlóképpen vette a poharat, miután vacsoráltak, hálát adva megtörte, tanítványainak adta, és ezt mondta: 'Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére...'."

Akik rendszeresen járnak templomba, nyilván pontosan tudták, mire gondol, de ha egy nem vallásos idegen tévedt be éppen a templomba, kicsit meghökkenhetett, enyhén szólva. Hirtelen azon kezdtem gondolkodni, milyen szerencsések vagyunk, hogy Jézusnak sikerült a helyes szavakat használni ezeken az egyszeri, igen fontos alkalmakon. A példázatait valószínűleg többször is elmondta, így nem volt akkora veszélye, hogy a későbbi írók nagyot tévedhetnek velük kapcsolatban, de az utolsó vacsora előtt nem volt utolsó előtti vacsora, mintegy főpróbaként az igazi alkalomra. Képzeljük csak el, milyen következményekkel járt volna, ha Jézus is elköveti ugyanazt a hibát, mint a mi lelkészünk! Szerte a világon mindenféle és fajta felekezetben a lelkészek minden egyes vasárnap apró darabokat törnének egy kehelyből, ami ravasz módon vékony kekszből vagy csokoládéból lenne, s tiszteletteljesen odanyújtanák a gyülekezet tagjainak, hogy az ily módon feloldódott darabokat meg tudják inni, ahogy a Szentírás oly misztikus módon előírta. Talán még egyházszakadás is történt volna a csokoládé-meggyőződésűek és a keksz testvérisége között, akik nem lennének hajlandóak ily módon kísértésnek kitenni magukat.

A tiszteletlen fantázia elképzeli, amint Jézus meglepetésszerűen ellátogat ezen gyülekezetek egyikébe, és mint az idős francia parasztember, a fejét vakarja megdöbbenésében a furcsa viselkedés láttán.
- Elnézést - kérdezné puhatolózva -, épp izé, épp azon gondolkoztam, miért használtok olyan ... csokoládékelyheket az úrvacsoránál.
- Ó - érkezne a magabiztos válasz -, hát természetesen azért, mert jobban oldódnak!
- Jobban oldódnak?
- Persze. Mint biztos emlékszel, azt mondtad, törjük meg a poharat és igyuk meg. Nos, így a legkönnyebb végrehajtani.
- Hogy mit mondtam? Ajjaj! Borzasztóan sajnálom. Azt akartam mondani, hogy vegyétek a poharat. Ti meg... ugye nem? 2000 éve?
Nevetséges jelenet? Talán igen, de ha belegondolunk, nagyon is szerencsések lennénk, ha az Úr tényleg csak nevetne téves szokásainkon és gyakorlatainkon. Az igazság az, hogy mi itt, az egyházban is igen nehezen boldogulunk még azon lényeges igazságok megtartásável is, amelyeket teljesen pontosan és világosan kijelentett, úgyhogy nagyon is örülhetünk, hogy nem követett el bakikat.
- Micsoda-a? - mondhatná, amint megvizsgálja az egyházat szerte a világban. Határozottan emlékszem, hogy teljesen világosan azt kértem, szeressétek egymást. Miért alapítottatok új vallást a nevemben, amely nemcsak megengedi, de kifejezetten támogatja a dühödt megosztottságot és a szeretetlen konfliktusokat? Miért tettétek ezt? Miért?

- Ezek meg mi a csudák? - kérdezné továbbá, látva a néma és barátságtalan egyházi épületeket, amelyek steril vallásos szolgáltatást nyújtanak néhány ezt igénylő hívüknek. - Azt hittem, emberhalászoknak hívtalak el titeket, nem tiszteletre méltó magabámulóknak, akik mit sem törődnek a külvilággal. Beszéltem nektek az aratásról. Márpedig szenvedélyesen! Miért nem vagytok kint a mezőkön? Ott kint halnak meg az emberek! És még valami. Mondjátok meg nekem, hogy lehetnek még mindig farizeusok és képmutatók az én nevemet viselő egyházban? Olyanok, akik egyre csak terheket raknak azok vállára, akik a testvéreim, akikért meghaltam, hogy szabadok és bologok lehessenek, ne megbéklyózottak és bűntudattól gyötörtek? Azonnali választ várok!
Felejtsük el a csokoládékelyhet és a nyelvbotlásokat! Az igazsággal elég nehéz megbirkózni, de Ő ezt akarja, és mindenáron el is éri. Hála Istennek.

Azért követem Jézust, mert...
nem ragaszkodik ahhoz, hogy mindnyájunknak skót tájszólása legyen

Egy nyári, kora hajnali órán valami olyan hangra ébredtem, amely alvástól összezavarodott agyamnak úgy hangzott, mintha egy presbiteriánus imaalkalom zajlana a hátunk mögötti mezőn.[*] Halkan felkeltem, hogy fel ne ébresszem Bridgetet, aki megérdemli az alvást, és egyébként is megrögzött anglikán, és kinéztem az ablakon, félig-meddig arra számítva, hogy kerítésünk túloldalán egy csoport komor arcú presbitert fogok látni, amint az Úrhoz fohászkodnak. Ahogy a szemem hozzászokott a pár halovány csillag fényéhez, ráébredtem, hogy vagy az egyház eme közösségének oszlopos tagjai négykézlábra ereszkedtek, és tépik a füvet a fölből a fogukkal, akár egy nyájra való őrült Nebukadneccar, vagy pedig az álmomat valójában egy juhnyáj zavarta meg, amely minden nyáron megjelenik a házunkkal szomszédos réten.
Ahogy elidőztem az ablakban, elcsodálkoztam, hogy mennyire emberi hangot adnak ki ezek a szelíd teremtések, s hogy ennyi puszta bégetés is mennyi mindent ki tud fejezni. Ha adottnak tekintjük ezt a két megfigyelést, joggal kérdezhetik, hogyan is gondolhattam azt, hogy egy presbiteriánus imaalkalom volt folyamatban. Nos, talán az lehetett ennek az oka - s ez a felismerés ebben a mélyen elméldős pillanatban hasított belém -, hogy a juhok skót tájszólásban bégetnek. Lehet, hogy Önök ezen nevetnek, de minden juh, amit valaha hangot kibocsátani hallottam, akár Hollandiában, Izraelben, Új-Zélandon vagy Ausztráliában, mind határozott skót tájszólásban tette ezt. Igazam van, vagy nincs igazam? (Sztem nincs, a székely juhok határozottan felsőháromszéki nyelvjárásban bégetnek)
Jézus ragyogó indokokból hasonlította juhokhoz a követőit, de nem lehettek esetleg olyan pillanatok az elmúlt 2000 évben, amikor azt kívánta, bárcsak már hasonlatot használt volna?
Az ember megfigyelheti, ahogy a skót bárányok a házunk mögött idétlen pózokat vesznek fel, és nevetséges alakzatokba tömörülnek pusztán azért, mert biztonságosabbnak tűnik azt tenni, amit mindenki tesz. A bárányi magatartásnak ez az oldala nyilván nem tartozik azok közé, amelyeket utánoznunk kellene, mégis folyamatosan megtesszük, különösen, ami a kereszténységen végigsöprő "hullámokat" illeti.

*Skóciában presbiteriánus, azaz református a lakosság nagyobb része. (A fordító megjegyzése)

Nemrég például egy észak-angliai gyülekezetben jártam. Alighogy helyet foglaltam, a mellettem ülő hölgy kétrét görnyedt, és hangos, fájó morgást hallatott, mintha valaki rendesen gyomorszájon vágta volna. Eléggé megijedtem, és felajánlottam, hogy segítségért megyek, mire ő üdvözült mosollyal megszólalt:
- Ne aggódjon, kedves, ez csak a Szentlélek!
- Csak a... ja, értem.
Nem értettem. Megdöbbentett szomszédom vad vonaglásának magyarázata. Még inkább megdöbbentett a lelkész, aki a pulpituson ugyanezeket a tüneteket produkálta - még erősebben. Beszédét oly gyakran szakították meg a "szent morgások", és oly sűrűn kapkoott a gyomrához, hogy arra figurára emlékeztetettt, akit többszörös támadás éra "láthatatlan ember"-ről szóló filmekben. Az alkalom vége felé már úgy hangzott, mintha 30-40 nehézsúlyú bokszmérkőzés zajlan egyidejűleg a teremben. Nyilvánvalóan a Szentlélek úgy döntött, hogy ebben a konkrét gyülekezetben így fogja kijelenteni magát. Ki vagyok én, hogy ezzel vitába szálljak? Az emberek ezeket a megnyilvánulásokat teljesen komolyan gondolták. Csupán annyit mondhatok, így visszanézve, hogy ezekben a vad megnyilatkozásokban egy enyhe, de félreismerhetetlen skót ízt véltem felfedezni.
Ha gyorsan átfutjuk azon jelenségek listáját, amelyek bizarr járványok módjára söpörtek végig a gyülekezeteken az utóbbi években - olyan dolgok, mint az ugatás, a tehénbőgés, a nevetés, az elesés és az üvöltés -, eljutunk a fogtömések csodás móon arannyá változásának az ügyéhez.

Egyik barátunkat úgy meggyőzte egy vendégprédikátor, hogy minden jelenlevőnek a tömései arannyá változtak, hogy ő is nyilvánosan bizonyságot tett róla, hogy ez a csoda az ő tulajdon szájában is megesett. Később, miután megkérte egy nagyon jó barátját, hogy vizsgálja meg a töméseit, visszatért a gyülekezetbe, elnézést kért, amiért elragadtatta magát, és visszavonta a bizonyságtételét.
Ezzel szemben áll viszont, hogy egyszer találkoztunk egy dél-amerikai misszionáriussal, aki - úgy tűnik - valóban megtapasztalta Istennek ezt a valóban furcsa művét, épp amikor neki személy szerint ez igen fontos volt.
És éppen ez a lényeg. Isten bármit megtesz, amire egy követőjének igazán szüksége van, akkor, amikor az illető rászorul. A problémák akkor kezdődnek, amikor XY különleges megtapasztalását a gyülekezetben egy egész ábécére való másik személy szolgai módon lemásolja, mert fél attól, hogy kimarad, vagy lemarad. Vajon mennyi mindent nem veszünk észre abból, amit Isten nekünk kínál, csak mert gondolkodás nélkül másokhoz idomulunk, és őket utánozzuk?
Jézs nyilvánvalóan azt akart, ahogy szeressük a nyájat, és élvezzük, hogy bele tartozunk. De örüljünk annak is, hogy Isten olyan leleményes - volt, van és lesz - abban, ahogy egyes emberekkel bánik. Én ezt nagyon izgalmasnak találom. Önök is? Egyetértenek velem szolgaian abban, hogy izgalmasnak találom? Igen! Igen! Igen!
És Isten egész népe felele, és mondá: "Beeeeeeeee".

Azért követem Jézust, mert...
átvállalja azokat a problémákat, amelyeket egyedül esélyem sincs megoldani

Egyre másra nyílnak a csodás bevásárló utcák és központok, ám Bölcsesség üzletnek még mindig nyoma sincs. Jó lenne egy olyan bolt, ahol bölcsességet lehetne venni. Időnként fájó hiányát érzem ennek az árucikknek. A Biblia szerint Isten ad nekünk bölcsességet, amikor szükségünk van rá, és én ezt el is hiszem, de egyes helyzetek annyira megerőltetők, hogy az ember könnyen elfelejti, hogy a Szentlélek is benne van abban, amit tesz vagy mond.
Íme egy példa:
Egy nap épp az íróasztalomnál ültem, és nagyban bibliai elmélkedéseket írtam, amikor - igen, eltalálta! - csengett a jó öreg telefon. Nos, mielőtt magáról a telefonhívásról beszélnék, el kell mondanom, hogy az említett elmélkedések a Korinthusiakhoz írt első levél negyediktől a nyolcadikig tartó fejezeteivel foglalkoztak, amelyekben Pál sok mindent monda szentségtelen korinthusi gyülekezetnek a bűnről, a szexről, az erkölcstelenségről, a válásról, az összeházasodásról, az össze nem házasodásról, minden efféléről. A testiesség és a szentség közötti konfliktussal kapcsolatos gondolatok és érzelmek árasztották el az elmémet, illetve az, ahogy Pál fejtegeti ezt ebben a konkrét esetben. Épp a kilencedik jegyzettel végeztem a tizennégyből, amikor a telefon megtette, amit tenni szokott.
Egy barátom hívott (nevezzük George-nak), aki már néhány éve egy kisebb európai országban egy nagy angol nyelvű gyülekezetnek volt a nagyra becsült vezetője. George-ot és feleségét, Martinát évek óta ismertem, és amellett, hogy nagy tisztelettel tekintettem közös szolgálatukra, mindkettejüket nagyon kedveltem. George mérhetetlenül levertnek hangzott.
-Azért hívlak, hogy tudd, lemondtam gyülekezeti tisztségemről, és Martinával és a gyerekekkel egy másik városba költöztem.
Felnyögtem magamban szavai hallatán. Micsoda katasztrófa történhetett a barátaimmal?
George kelletlenül megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta a mondandóját.
-Az a helyzet, Adrian, hogy már több mint egy éve viszonyom van valakivel a gyülekezetből, és a minap az egész kiderült. Ezért hát azonnal elköltöztünk, és szerencsémre találtam egy átmeneti állást, de pillanatnyilag képtelen vagyok eldönteni, mit tegyek. Szegény Martina egyik pillanatban sír bánatában, a másikban meg vad düh önti el, én pedig... nos, borzasztó bűntudatom van, de csak arra vágyom, hogy ezzel a nővel legyek, akivel évek óta először igazán úgy érzem, hogy élek - egy pillanatra elhallgatott. - Muszáj lenne odamennem és beszélnem veled, ha lehetséges.

-Hát persze, természetesen - válaszoltam, erőlködve, hogy a sokk, ami átjárt, minél kevésbé érződjön a hangomon. George és Martina házassága a kevés biztos pontok egyikének tűnt egy állandóan változó világban. - Természetesen ide kell jönnöd, ha azt gonolod, hogy az segít rajtad.
- Nagyon örülök, hogy ezt mondtad - válaszolta, ismét idegesen megköszörülve a torkát - , ugyanis már itt vagyok.
- Már itt vagy?!
- Az utcátokban, egy telefonfülkében. A korai komppal jöttem. Remélem, nem baj.
Mondtam neki, hogy jöjjön a házunkhoz, s meglehetősen sokkos állapotban tettem le a telefont. Az evangélium hirdetője, az én George barátom házasságtörést követett el, vágyakozik rá, hogy továbbra is ezt tegye, és pár perc múlva itt lesz, hogy beszéljen erről. Az íróasztalomon ott feküdtek előttem a jegyzeteim, amiket készítette, és a Biblia még mindig nyitva a Korinthusiakhoz írt levélnél. Csak bámultam rájuk. George helyzete nem elméleti, hanem nagyon is valóságos, és ő bármelyik pillanatban itt lehet. Mit mondok neki, ha, megérkezik? Mi itt az én kötelességem? Jézus vajon mit mondana? S vajon mit akar, én mit mondjak?

Nemosinex, nagyon várom a folytatást.