Amíg megérkezik a folytatás, bemásolom

Oswald Chambers: Minden tőlem telhetőt az ő uralmáért c. könyvből a napi részt:

A CSÜGGEDÉS ISKOLÁJA

„És követvén őt, félnek vala.” Márk 10, 32.

Az első időben bizonyosak voltunk, hogy már mindent tudunk Jézus Krisztus felől, gyönyörűség volt mindent eladni és a szeretet merészségével kivonulni. De most már nem vagyunk olyan egészen bizonyosak. Jézus előttünk megy és olyan különös a tekintete. „Előttük megy vala Jézus, ők pedig álmélkodának.”
Van Jézusnak olyan tekintete, amely a tanítvány szívét gyökeréig megdermeszti, úgyhogy egész lelki élete levegő után kapkod tőle. Ez a különös Lény kőkemény arcával és rettenthetetlen elszántságával félelmet ébreszt bennem. Már nem Tanácsadó, nem Bajtárs többé; olyan szempont szerint cselekszik, amelyről én semmit sem tudok és elszörnyülködöm Felette. Eleinte bíztam abban, hogy megértem Őt, de már nem vagyok olyan biztos ebben. Kezdem érteni, hogy közbevettetés van köztem és Jézus Krisztus között: nem lehetek többé bizalmas Vele. Előttem jár, és nem fordul vissza soha; nem is sejtem, hová akar menni s a cél is szokatlanul messze került tőlem.
Jézus Krisztusnak az ember által megtapasztalt minden bűn és szomorúság mélyére le kellett hatolnia; ez teszi Őt olyan idegenné. Ha erről az oldaláról szemléljük, nem ismerjük meg Őt, életének egyetlen vonását sem tudjuk felismerni, azt sem tudjuk, hogyan fogjunk hozzá a követéséhez. Elől halad, olyan Vezér, aki nagyon idegen és nincs Vele bajtársi kapcsolatunk.
A csüggedés iskolája lényeges szükség a tanítványság életében. Enélkül ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy visszatérünk saját kis tüzünkhöz, és ott gyújtjuk meg lelkesedésünket. (Ézs. 50, 10 – 11.) Mikor a csüggedés sötétsége borul rád, tarts ki, míg elmúlik, mert ebből születik meg Jézusnak az a követése, amely kibeszélhetetlen öröm.

Köszönöm, Erika, és bocsánat mindenkitől.
(El kellett utaznom, a bátyám nagyon beteg. Kérlek, imádkozzatok ti is érte.)
Jön immár a folytatás:

Azon kaptam magam, hogy a fejemben különböző válaszokat próbálgatok, amivel George-ot fogadhatnám. Fiatalkorom evangéliumi neveletetése a következőt javasolta: "George, te is nagyon jól tudod, hogy a házasságtörés Isten akarata ellen való bűn. Az engedelmesség útja, ami tisztán előtted áll, a következő: teljes megbánás és új elköteleződés Martinához, és Isten tetszése szerint való házasságodhoz, amelyet bűnös kívánságaid veszélyeztetnek."
Pál nyilván egyetértene, ha valamit ilyesmit mondanék, és utólagosan Isten rosszallásától sem kell tartanom, már ami engem illet. Végül is ez az igazság, nem? Tényleg ez? Megráztam a fejem, és sóhajtottam. Nem, ez az igazságnak csak egy formája - érzelmek, könyörület és megértés nélküli igazság. Ki vagyok én, hogy megmondjam valaki másnak, hogy mit gondoljon vagy tegyen?
Talán csak teret kell engednem George-nak, hogy meghozza a saját döntését. Valami ilyesmit mondhatnék: "George, a szívedet kell követned. A legfontosabb, hogy légy hű önmagadhoz, ahogy a Biblia mondja - azaz , mégse, Shakespeare mondja ezt, nem? Mindegy, a lényeg ugyanaz: tudd, hogy mit akarsz, aztán teljes erőddel küzdj érte, amíg el nem éred. Légy önmagad, bárki bármit is mondjon!"
Pál ezzel biztos nem értene egyet, gondoltam, és, ha őszinte vagyok, én se igazán. Nem akartam, hogy George lelépjen azzal a nővel, és otthagyja Martinát és a gyerekeket. Azt akartam, hogy erős legyen és engedelmes, és hogy felismerje, ha így tesz, Isten támogatni fogja. Azt akartam mondani - nos, leginkább el akartam kerülni, hogy éppen azt mondjam, vagy ne mondjam, ami keresztül húzná Isten legjobb tervét ennek a problémának a megoldására.

A következő imát mondtam:
- Uram, ahogy a barátom közeledik a bejárati ajtónkhoz, egyre tehetetlenebbnek és zavarodottabbnak érzem magam. Pillanatnyilag fogalmam sincs, mit mondjak neki, de van néhány dolog, amit tudok. Tudom, hogy Jézus mindig az egyéni körülményeknek megfelelően bánt az emberekkel, a kívülállók számára meglepő és váratlan módon. Tudom, hogy Jézus csak azt tette, amit Atyjától látott, nem pedig előre lefektetett szabályokat és meghatározott módszereket használt. Tudom, hogy a bűnüket megbánó emberekkel nagyon gyengéd tudott lenni, a kemény szívűekkel pedig kemény, s ami talán legfontosabb, tudta, mikor melyikkel van dolga. S tudom azt is, hogy te szereted George-ot és Martinát, és a legjobbat akarod nekik. Kérlek, hogy adj belém annyit Krisztus lelkületéből, amennyit csak befogadni képes vagyok, hogy a helyes időben nyissam ki és csukjam be a szám! Ámen.
George-dzsal folytatott beszélgetésem tényleges tartalma nem is olyan szörnyen fontos. Úgy éreztem, alkalmatlan vagyok, és nincs megfelelő bölcsességem, de a barátaimért való felelősséget átadtam annak, Aki egyedül képes tényleg valamit elérni. És nekem ez volt a fontos.
Kérem, mondjanak egy imádságot azokért a párokért, akik hasonló problémákkal küzdenek!

Azért követem Jézust, mert...
reményt ad a jövőhöz

Az ezredforduló előtt valamivel meghívtak egy gyűlésre, hogy tartsak előadást "Reménység a jövőre nézve" címmel. A szervezők kérésére arról kellett beszéljek, hogy akeresztény hit miként segít abban, hogy reménységgel és derűs nyugalommal tekintsek gyermekeim és unokáim jövőjére. Mint felkérésükre való válaazomban megjegyeztem, ezzel az állítással ebben a formában van némi probléma.
Először is, komoly bajok vannak már az egész állítással, hogy a keresztények csupa remény és derűs nyugalom. Ellentétben ragyogó tekintetű, lelkes egyedek esetleges állításaival, a Szentlélek nem lát el "reménység és derűs nyugalom " egységcsomaggal minden új hívőt, aki megjelenik a mennyei szállásmester boltjában. A keresztény élet megélése - lényegében Jézus követése - kemény és veszélyes vállalkozás is lehet, és biztosan nem nyújt földi garanciákat. Istenért való munkálkodása során Pál apostol komoly kényelmetlenségeket élt át, bleértve az éhezést, a verést, a hajótörést, a bebörtönzést, plusz még az elkeseredést. Amennyire megmondhatói vagyunk, hatalmas örömmel viselte ezeket, csakhogy Krisztus hirdettessék. Olvassák csak el a leveleit, és az Apostolok cselekedeteiben található beszédeit, és látni fogják, hogy telve van azzal a reménységgel, hogy a feltámadás ereje embereket ment meg, hogy Jézussal tölthessék az örökkévalóságot; továbbá nyugodt magabiztossággal, hogy a Szentlélek a megfelelő úton fogja vezetni, hogy ez megvalósulhasson. Ami azonban a kényelmet és testi biztonságot illeti - nos, bármi megeshetett.

Bennem nincs akkora hit és kitartás, mint Pálban, de egyetértek vele, és ezért nézek gyermekeim és unokáim jövője elé a remény és a félelem keverékével. Szeretném, ha szeretnék JÉzust, mint Pál, és így ugyanazokat a dolgokat tartanák fontosnak, amiket Ő, de be kell vallanom, hogy elszorul a szívem, ha arra gonolok, az elkötelezettség miféle nehézségeket jelenthet a számukra. Arra kérem Istent, hogy adjon nekik bölcsességet, erőt és mindent legyőző szeretetet Őiránta. Tudják, ahogy a könyv elején mondtam, velük szeretnék lenni a mennyben, ugyanúgy, ahogy például azt várom, hogy egy nap újra találkozom az édesanyámmal, akit már korábban említettem. Őróla szeretnék még beszélni, mivel konkrétan az ő halála volt az, ami segített, hogy az örökkévalóságra tudjak fókuszálni, mégpedig új, és lelki értelemben erőt adó módon.
Édesanyám 1996 vége felé halt meg, és a feleségemmel nagyon nehezen tudtuk megemészteni ezt a veszteséget. Ha őszinte akarok lenni, nem is akartuk túl gyorsan megemészteni. Bridget az anyósát legjobb barátjának tekintette, sőt sok szempontból én is. Az efféle dolgoknak mindig megfelelő időre van szükségük. Annyira szomorú volt, hogy már nem ugorhattunk be az autóba, hogy elmenjünk Hailshamből Tunbridge Wellsbe, hogy egy délelőttöt vagy egy délutánt az én jószívű, makacs, elfogadó édesanyámmal töltsünk. Időnként egy-egy pillanatra kiment a fejemből, hogy ő már nincs, és már a nyelvemen volt, hogy "Ugorjunk át anyához!" Aztán eszembe jutott, és újból elöntött a szomorúság. Bridget ugyanezt élte át. A gyászt nem lehet könnyen megúszni. Muszáj átmenni a nehezén, s egy időre legalábbis állandó társként elfogadni a fájdalmat.

Egy közeli családtag halálában az az egyik legszomorúbb, hogy végig kell vizsgálni a tárgyait, s különböző kupacokba és kategóriákba válogatni őket aszerint, hogy eldobjuk, eladjuk vagy hazavisszük őket, esetleg az elhunyt személy barátainak adjuk. Egyfajta szentségtörésnek tűnt így szétszedni Anya életének bútorzatát, főleg amikor olyan dolgok kerültek elő, amelyek mindenki másnak értéktelenek, de neki sokat jelentettek. Ennek a legjobb példája az a brosúra, amit a "II. Erzsébet királynő" nevű hajón való utazásáról hozott haza. Anya egész életében arról álmodozott, hogy tesz egy utazást ezen a híres személyszállító hajón, s végül megengedhetett magának egy nagyon rövid utat a francia partoktól haza, Angliába. Ez a fényes brosúra egy valóra vált álom szimbóluma. Bridget már éppen dobta volna ki egy fekete szemeteszsákba, amikor megállt, s ezt mondta némi cinkosságra való felhívással ahangjában:
- Ezt nem tudom kidobni. Tudom, hogy butaság, de Anyának olyan sokat jelentett.
Hazavittük, és a hálószobaszekrényünkbe tettük. Anya kinevetné ezt a szentimentalizmust, az biztos.
Furcsa volt a házat végül úgy látni, hogy nyoma sem volt benne egykori lakójának. Több mint hetven év felgyülemlett tulajdona zsákokba került, megvásárolták, örökség lett, avagy kidobtuk - pusztán három nap lefogása alatt. Csak egy héj maradt, amelyben ugyanannyira nem volt benne a személy, aki valaha lakta, mint a testben, amely mellett még pár percig ültem, miután anyám végül feladta a földi életért folytatott küzdelmet, s elment találkozni Istenével.
A szomorúság, ami Anya tárgyaitól való megszabadulással járt, és a halála miatt érzett gyász vad értelmetlenséggel dühöngene bennem, ha nem lennék meggyőződve, hogy Jézushoz ment, és hogy viszontláthatjuk.
"De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak. Úgy ugrándoztok majd, mint a hízlalóból kiszabadult borjak." (Malakiás 3,20)

Ez az ószövetségi igevers érzékletesen szemlélteti, amit anyám tapasztalt közvetlenül a halála után. Lehet, hogy mi szomorúak vagyunk, de arról mindenkit biztosíthatok, hogy ő nem az. Miután négy nehézkes és frusztrációval teljes évet tolószékben töltött, mennyei élvezet lehet neki, hogy úgy tud ugrándozni, mint a hízlalóból kiszabadult borjú. Ha láttak már borjakat, amikor elengedik őket a bezártság után, akkor tudják, hogy szinte függőlegesen pattognak a levegőbe. Paing, paing - ugrándoznak a legelőn, mintha rugó lenne a lábuk helyén. Meggyógyulnak a napsütésben, és ugrándoznak örömükben. Azt kívánom, bárcsak Anya itt lenne, de közben örülök, hogy ott van.
Rengeteg ember van szerte a világon, aki soha nem is hallott Jézusról, nemhogy megtanulta volna félni a nevét, amit pedig tennünk kell ezen igevers tanítása szerint. Anyám sok mindent hagyott hátra, de a hite, a legdrágább tulajdona elment vele együtt. Azért imádkozom, és abban reménykedem, hogy gyermekeim és az ő gyermekeik részei lesznek Isten munkájának, s ugyanehhez a hithez vezetik ezeket az embereket, mert ennél a hitnél semmi sem fontosabb. Ha őszinte vagyok, nem érzek derűs nyugalmat, de Jézusban van a reményem, s ha Őt követjük, nem hagy cserben sem minket, sem őket.

Olyan okokból követem Jézust, amiket szinte lehetetlen megmagyarázni

Ezt a rövid fejezetet még ide kellett tennem, mert talán fontosabb, mint bármely másik - s mégis, alig tudom, hogyan is írjam le. De mégis muszáj.
Tudják, néha minden szétesik. Szétmorzsolódik, elporlad. Mostanában ezt már nyugodtan bevallom, mert tudom, hogy csak az az én lehetek, akinek Isten elhívott, mint ahogy Önök is csak Önök lehetnek. Olykor rám telepszik valami szomorú sötétség, és egy időre semmi hitelét nem látom a hitemnek. Amikor megszabadulok ebből a sötétségből, az nem sekélyes állításoknak, nem is a száraz teológia rám világító fényének köszönhető, hanem azon csodás, megfoghatatlan, létfontosságú, röpke pillanatok élő emlékének, amikor egy világban, ahol se a hit, se a kételkedés nem számít, egyszerűen tudtam, hogy Ő létezik, hogy szeret engem, és hogy fontos teendőink vannak.
Végül is, mi más a kereszténység, mint hogy Isten egy ócska tragacson munkába megy, s közben mosolyog?
Köszönöm, hogy elolvasta a könyvet.

Jaj, ne legyen vége!

Gondolkodtam, mi legyen ezután. Nemrég vettem egy könyvet, Visky Andrástól a Reggeli csendességet. Nagyon szeretem. Egy hitét mélyen megélő költő töprengő - nem teologizáló - könyve. Eléggé eltér a sablon áhitatos könyvektől - mivel nem is az. Lehet, hogy többen túl elméletinek tartanák.
A másik alternatíva a Káposztát a Királynak! lenne, szintén AP-tól. De lehet, hogy AP-ból meg másoknak van elege. Eccóval, nem tudom, mi legyen.
Még megrágom.
Addig néhány sort küldök Nektek Visky könyvéből, kóstolónak. A Mit olvastam rovatban.

A beszéd felette szükséges hiábavalósága

Ezeket beszéltem néktek, hogy meg ne botránkozzatok
János 16,1

Mindhiába.
Mert az Ember Fiának szenvedése, az Isten Fiának a halála - ami, egyébiránt, ugyanúgy a kinyilatkoztatott Ige világos előrejelzése - ugyan melyik tanítványt nem botránkoztatta meg? Mindhiába, mondhatni, mindhiába a beszéd, ha feltámadás nem volt volna. Amikor, visszafelé is, érthetőek lettek a beszédek. És felismertettek az értetlenségek.
A (mindenkori) tanítvány ki van szolgáltatva az egymás után következő események agresszivitásának. A történetnek, amelynek ő nem szemlélője, hanem szereplője. Ami átkerül a láthatóba, lezárt és fellebbezhetetlen. Mindaddig, amíg a hit a maga "tényeivel" nem szembesíti. Amikor tehát azt mondom: mindhiába, akkor a bennem lévő hiábavalóságra gondolok. A bűn, amely hiábavalóvá tesz, megsemmisít, ellenszegül, visszavonja az örömet, jóllehet: "ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon tibennetek az én örömem, és a ti örömetek beteljék." (Jn 15, 11)
A hiábavalósággal szükségképpen szembesíttetünk, hiszen ha ez nem történne meg, akkor nem lehetne miből feltámadni. Emlékezzünk vissza, hogy Pál apostol, a korinthusi feltámadás-vitában nem hivatkozik oly módon a hagyomány tekintélyére, hogy magát bele ne építené ebbe, és a saját damaszkuszi feltámadását végtére is ne a legfőbb érvként hozná fel! (1Kor 15)

A "felette nagy hiábavalóságról" írt bölcsességi könyv, a Prédikátoré, arra int, a megírt könyv legvégén, hogy "a sok könyvek írásának nincs vége." (Préd 11,14) Nyilvánvaló, hogy ezt a mondatot kizárólag a könyv legvégén lehet leírni. A kejelentésnek, könyvön kívül, legfennebb hatalmi-normatív, a szakrálison kívüli jelentése lehet, semmi esetre sem a hiábavalóságban együtt-lakozónak a megszólítása. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Prédikátor azt a személyt jelöli, aki a népe gyülekezetében hivatásos szóvívő, akkor ráláthatunk arra, mit jelent ama krisztusi kijelentés, miszerint "szükséges, hogy botránkozások essenek" (Mt. 18, 7). Skandallum, mondja szószerint. Csapda. Amelybe szükségképpen beleesünk. (A világnak jaj, mondja Jézus, ám ez, a világ, nem rajtunk kívül van...)
A szegletkő csak a megpróbáltaknak "drága" (Ézs 28,16). HA a tanítványok nem botránkoztak volna meg, ha nem hatja át az ő szívöket is az éles tőr, akkor szükségképpen kívül kerülnek a megváltáson. És a továbbiakban sem lészen ez másként, mondja Jézus, félre fognak érteni benneteket, "a gyülekezetekből kirekesztenek titeket..." (2.v.).
Meg ne sértődjetek, inti őket Jézus. A vallásal folyamatosan szemben álló hit küzdelmét, miképpen a Mester, ti is megvívjátok majd. Mert nem több a tanítvány az ő mesterénél. Alter Christus.

A hagyomány útja

Mire valók néktek ezek a kövek?
Józsué 4,7

Az isteni dolgokról a magunk módján beszélünk - vélekedik Szent Tamás a hagyományról. A személyeshez kapcsolódó tanúság, az erőteljes alanyi mozzanat (secundum modum nostrum) nem az "ahány ember, annyi isten(kép)" divergenciáját szüli. A rész szerinti istenélmények együvé tartozónak mutatják magukat, és a közösség eszkatologikus érzékenységét tartják ébren.
Az isteni dolgok hagyományképző események. Isten megjelenése a történelemben tagolja a tagolatlan időt, nyelv-fölöttivé teszi azt, ami a (róla való) beszédben, a nyelvben, a kinyilatkoztatás "színről-színre"-élményén minduntalan innen van, a "homályos látás" birodalmában. "Ki nyitja meg a betett könyvet?/Ki szegi meg a töretlen időt?" - indítja Pilinszky János az Introituszt. Majd pedig így válaszolja meg a kéréseket: "A bárány az, ki nem fél közülünk,/egyedül ő, a bárány, kit megöltek./Végigkocog az üvegtengeren/ és trónra száll. És megnyitja a könyvet."
Isten vándorló népe az emlékezás köveit hagyta hátra maga mögött a pusztában. Odahagyja a köveket, mert Isten a kövek mellől váltig tovább lép. A kövek a folyamatos jelen időben létező Isten megmutatkozásának stációi. A rejtőzködésből való kilépés megtorpantja a tovairamodó időt, és az örökkévaló kapuit nyitja meg. "Napod: nem napról napra, hanem örökös ma, mert mai napod nem ad holnapnak helyet, s a tegnapira nem következik. A mai napod örökkévalóság. (...) Te alkottál minden időt, és minden idők előtt te létezel. Nem volt sohasem idő, amelyben idő még nem volt" - írja Szent Ágoston.

A hagyomány szorosan Isten személyéhez kapcsolódik: a Jordán (vagy a Vörös-tenger) nem a nép, hanem Isten előtt nyílik meg. A vizek megnyilatkozását az ég kapuinak kitárulása előzi meg. A túlpartra jutó nép Isten nyomába szegődik.
A hagyomány a teremtménnyel közösséget vállaló Teremtő közelkerülésének mozzanataiból áll. Ha fölülről tekintenénk alá az Ószövetség köveire, emlékoszlopaira, oltáraira, akkor azt látnánk, utat mutatnak. Azt mondanánk: lépcsők ezek a kövek, amelyek az ég kapujáig vezetnek. A hagyományban a (szó matematikai értelmében) diszkrét jelleget mutató istenélmény-toposzok összekapcsolódnak: egymásra utalnak, előre-hátra a történeti időben.
Ha azt állítjuk: utat mutatnak, akkor egyszersmind kijelentettük, hogy maguktól elvezetnek. A pusztai vándorlás valamennyi "köve" Kánaánról szól, mert Istenről tett tanúbizonyságot, aki az ígéretet tette.
A kövek azonban, a velük való foglalatosság, a hozzájuk való viszony - "mire valók nektek...?" - kérdést hív elő a fiak részéről. A fiak kérdése rendszerint a láthatóból indul ki, ám a válasz a láthatatlanban fogan. A válasz nem a kövekről szól, mert a Jorán kettéválásának csodájához képest - értsd: a kinyilatkoztatás misztériumához mérten - nem is léteznek. (Nem is kell tehát megsemmisíteni őket.) A fiak kövekre vonatkozó éles, "szorongó" kérdésére nem a csoda magyarázata, hanem a felidézése a válasz.

A successio apostolica nem a kinyilatkoztatás konzisztenciájának fellazítása és fogyaszthatóvá tétele, hanem a kinyilatkoztatás misztériumának folyamatos telítettsége. A successióban nem a múlt megy tovább, hanem az örökkévaló. Az általánosban a személyesen kihallott (Pál apostol: "Hallottatok is, láttatok is éntőlem"); az "egykor volt" helyett a "most van". Ami megreked az "egykor volt"-ban, az a hagyományból kihull, és nem menthető. "Annak ugyanis, aki láthatatlanul a magasságban lakozik, itt a földön is van sátora. Tabernákulum itt a földön az Egyház, amely még vándorol... De itt kell keresni őt, mert ezen a sátoron keresztül lakunk el lakóhelyére... A sátoron kívül keresve Istenemet eltévedek..." (Szent Ágoston)
Kövek híján csak eltévedni lehet; kövekre utaltan meg a Jordánon innen maradni és elkallódni.