A hitelesség kockázata

Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg.
Ézsaiás 42, 3

(MEGÉRKEZNI: KIHEZ VERSUS HOVA?) Amennyiben a "nem hozzáadni és nem elvenni belőle" szövegértelmezői előírást az objektivitás bibliai kánonjaként értelmezzük, ezt pedig, az objektivitást, a törvény hiteles megjelentetése egyedül üdvös útjának, akkkor annak a lehetségességét állítjuk, hogy a kinyilatkoztatott Ige elgondolható az Isten/választott nép, illetőleg Isten/ember viszonyon kívül.
A dekalógus első törvénye arról beszél, hogy a Teremtő önmagát mint a "te Istened" gondolja el, a "te Istenedként" vagyok, következésképpen Ő ehhez a folyamatos jelenhez köti magát, hogy együtt lakozzon azokkal, akiket elválasztott és magáénak tekint.
Az ige Istent szólja, s csak annyiban Ige, amennyiben Ő mondja. Isten megszólalásához a teremtés aktusa kapcoslódik. A kinyilatkoztatott ír-sról lévén szó, az értelmezés útján nem választható el a megértés módszere a megértés "tárgyától", sőt, maga a testté lett szó az alanya a megértésnek.
A megértés útja nem egy lampionokkkal bevilágított, a végéig kokett sétatér biztonságos ösvénye, lépteink alatt meghitten ropogó zúzott kaviccsal. Nem a domesztikáció útja tehát.
Nem tudhatjuk, mere visz az út.
"Csak" annyit tudhatunk, kihez.
De vajon arról van-e elegendő tudásunk, ki az az én, aki erre az útra lépett?
Tudjuk-e, mondjuk, hova kell érkeznie?
Nem, azt sem tudhatjuk.
"Csak" annyit tudhatunk, kihez.

(KEZDETBEN VAN A VISZONY.) Az Ige objektív igazságairól beszélni annyit tesz, mint személytelenül (is) létezőként felfogni. Amiben az a deffenzív, ám mindenestől fogva hatalmi pozíciókat megcélzó keresztény magatartás húzódik meg, mely Isten igéjét a tudomány létrangjára emeli. Tekintélye megnövelése végett. Ahhoz a mozdulathoz hasonlít, amelyet Uzza tesz, amikor a szekéren megingó frigyládához odakap, hogy megoltalmazza a gravitációtól: "kinyújtá Uzza az ő kezét Isten ládájára, és megtartá azt; mert az ökrök félremozdították vala." (2Sám 6,6) És azonnal szörnyethal.
"Óh mélysége az alattomosságnak! Az Isten igéjét - személytelenné, objektív tanná teszik, ahelyett, hogy Isten hangja lenne az, melyet néked hallanod kell; úgy hallották azt az ősök, mint Isten ijesztő hangját, mely most objektíve hangzik, mint egy kereplő! - kiáltozik Kierkegaard az Önvizsgálatban.
Az Ige (inter)perszonális igazságairól tenni említést azt jelenti, hogy nem vonom ki magam abból a párbeszédből, amely a Törvény önmagában való igazságát mintegy a viszonytól teszi függővé.
Jézus azt mondja: "Én vagyok...", és ebben az a mérhetetlen törékenység is el van rejtve, hogy félreérthető vagyok. De az sohasem, hogy: elérhetetlen (megszólíthatatlan stb.) volnék.

(ÉLETNEK BESZÉDE) "Maradjatok énbennem és én is tibennetek." (Jn 15,4)
A "Feltétlen a feltételesbe zárta be magát" (Bonhoeffer), ami által a feltételes a szeretet feltétlen szabadságának az örökösévé vált.
Azáltal, hogy a Feltétlen magát szeretetnek nevezi, máris feltételessé tette önnön létét. Bezárta magát a szeretetbe.
A feltételes elrejti magát a Feltétlenben: ez a hazatérés nem önkorlátozó, sokkal inkább a szabad eltávozás az - a tékozló fiú története erről szól.
Buber szerint a nyelvtaniságot megelőző ősformák "valamely viszony egészét jelölik", és ennek demonstrálására a következő példával él: "Ahol mi azt mondjuk: 'messze, távol', ott a zulu mondatszót mond, mely ennyit tesz: 'Ott, ahol az ember ezt kiáltja: Anyám, elvesztem!'"
"Uram, hova mehetnénk? - teszi fel Péter apostol a szónoki kérdést. - Örök élet beszéde van tenálad." (Jn 6,68) Péter kérését így is fogalmazhatnánk: "Lehetséges-e szabadnak lenni a szabadság szféráján kívül?"
Nincs válasz, mert nincs kérdés.

(MÓDSZERTANI SZOLGASÁG) Igazán megjelenteni az Igét azt jelenti, hogy a megértés aktusából, derék módszertani megfontolásokból nem iktatjuk ki sohasem a kegyelem teofanikus mozzanatát.
Amely az ige szavát a kijelentés Igéjévé teszi.
Az első parancsolatban Isten a módszertani szolgaságok házából való kiszabadulás ígéretét is elrejtette.
Akkor tehát vessük a hátunk mögé az apparátust?
Távol legyen.
Az eszközre csak mint arra a "szép beszédre" gondolhatunk, amely "a királynak szól" (Zsolt 45,2), s aminek így, nem lehet fogyatkozása. Ami tehát nem áll külön az imádattól, "anyaga" nem más mint könyörgés a Szó megnyilatkozásáért, "formája " meg nem különbözik a megszólítástól.

(A GYÖNGE IGAZSÁG) Ézsaiás próféta karjaira veszi fiát, és Akház király elé áll. (Ézs 7,3) Ha most a prófécia szavát, amelyet Júda fejedelméhez intéz, kimetsszük abból a képből, amelyet a próféta olyannyira jellemző műgonddal leír; ha leválasztjuk a prófétai szót a prófétai szituációról - akkor vajon Ézsaiás ugyanazokat az igéket továbbította-e, amelyek reá bízattak?
Nem, persze.
Az üzenet továbbítását megelőzte a prófétai engedelmesség a kinyilatkoztató Isten iránt. Olyannyira megelőzte, hogy fiának, aki most jelen van a király előtt, a Seár-Jásub - "egy maradék visszatér" - nevet adta. Ebben a névben értjük - érteni véljük - az isteni megfontolásokat, ám ebből nem következik az, hogy a kinyilatkoztatás jelenidejében minden ilyen "részlet" hajszálpontos véghezvitele ne volna dramatikus. (Gondoljunk csak Hóseás próféta házasságára a parázna Gómerrel és a - valószínű nem a prófétától született - gyermekek szörnyű neveire: "nem népem" és "nem kegyelmezek".)
A prófétai engedelmesség a szavak értelmének a terét hozza létre.
Nem vesz el a szóból - azazhogy nem vonja ki önnön személyét hatálya alól, "rajtam lévén erős keze" (Ézs 8,11).
Nem vesz el belőle - megjelentvén megjeleníti az Isten-próféta viszonyt is.
Nem ad hozzá - a király csak Isten iránti feltétlen engedelmesség, és nem józan belátás árán teljesítheti be a próféciát.
Nem ad hozzá - az Istenre való hivatkozáson túl semmilyen más támpontot nem szolgáltat a királynak.

(A MESSIÁS ÚTJA) A törvény "kemény", tántoríthatatlan igazsága megóvja a megrepedt nádat és védelmezi a pislogó mécsest.
A törvény a Messiásra való tekintettel adatott. Minden egyes "finom" mozzanatában, titokzatos gyöngédséggel a Messiás útját készíti meg. És azt tűzi ki célul, hogy a nép nem szennyezze be magát a Messiás legyilkolásának bűnével. "És ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot." - hangzik a Nagyhét eseményeit előrevetítő parancsolat (5Móz 5,20). Miközben, persze, a közösségi együttélés feltételeit is biztosítja mintegy. Ám az egymás melletti létel "formája" az ember és Isten, az Ember és az Ember Fia közötti viszonyban "egész" és teljesség szerinti.
Mert ha a szegények és kiszolgáltatottak megőriztetnek, akkor "az én szolgám, akit gyámolítok" (Ézs 42,1), aki az övéi közé jön - talán - befogadtatik.
És lesz helye a vendégfogadó háznál.

(MONDATOK A KORSZELLEMRŐL) A hatalmi megkísértés hátterében az elszemélytelenítés mozzanata áll. A "hit objektív igazságait" előtérbe állítani nem egyéb, mint az imádhatót az érthetővel fölcserélni.
Az érthető ige a birtokba vett írás.
A kijelentett Ige a birtokló Írás.
Az érthető ige részvétlen, és a gyöngét kirekesztő.
A kijelentés aktusában a gyönge: részt vesz.
Az érthető ige a belátás tárgya, a botrányos kijelentés a hité.
Ne szolgáltass magadnak igazságot. Amint megteszed, kiléptél a személyes igazságból a hatalmiba. A személyes igazság nem az én igazságom, mégcsak nem is a kereszténységé, hanem Krisztusé.
Igazságot szolgáltatni magamnak - ezt mindig a megigazulás helyett teszem.
Igazságot nem a szenvedő ember szolgáltat magának, hanem az, akit sérelem ért.
A sértődött - bosszúálló. A bosszúállás: lihegés a jóvátételért. (Nem érdemeltem meg a bánásmódot. És valóban nem érdemeltem meg - a szenvedést).
A szenvedő ember a szenvedés szentségét tapasztalja meg, és megajándékozottságának tudatában ajándékozóvá lesz.
A szenvedő ember nem veszíti el a humorát.
A sértődött fáradhatatlanul és sótlanul - ítélkezik.
A szenvedő - megítél. Ítélete radikális: "bűn, igazság és ítélet tekintetében..." Radikális és vigasztaló, hiszen épen a Vígasztaló teszi ezt "mikor eljő". (Jn 16,8)
Igazságot szolgáltatni azt jelenti: bosszút állsz.
Azt jelenti, a(z anonim) szenvedés kiváltképpen való ajándékát utasítod vissza. "Magatokért bosszút ne álljatok, szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr" (Róm 12,19)
"Új isteneket ha választott a nép,/mindjárt kigyúlt a harc a kapuk előtt..." (Bír 5,8)
HOgyan békélhetnénk meg egymással?

A krízis éjszakája
Mimódon lehetnek ezek?
János 3,9

"Senki sem merülhet feledésbe, aki e világon kiváló volt..." (Kierkegaard), ám milyenek lehettek azok, akiket az Ember Fia emlékezete őrzött meg?
A kérdés reménységben fogant, ha Nikodémus személyére gondolok, a Mesterhez éjten jövő tanítóra. Akinek a története - mely mint búvópatak végigkíséri az evangéliumi eseményeket - talán leginkább arról szól, hogy a Mesterrel találkozni sorsesemény; hogy aki belépett a szavak hajlékába, az immár az üdvtörténet részévé vált. S ha maradni nem "tud", kilépni sem áll módjában, mert aki egyszer "bent" van, az már azzal az élménnyel gazdagabb, hogy nincs az a "kint", illetőleg nincs a "kint" maga, kilépvén tehát visszatér az éjszakába, amely így, teremtés előtti, is egyszersmind, hiszen várakozni arra kell, tovább, az idők végezetéig, aki eljött. Megcselekedni azt, ami végbement.
Nikodémus története elkötetlen, János apostol féltő szeretettel beoltotta őt a hagyomány eleven tastébe. "Aki éjjel ment vala hozzá " - írja. "Aki egy vala azok közül" - teszi hozzá a vetekedő farizeusok testületére utalva. Szomorúan? Tárgyszerűen? (Jn 7,50)
Elénkbe adatott egy nyitott ajtó, be lehet lépni. És nem lehet bezárni.

Megítéltetni - maradjunk meg itt, evilági értelménél. Mi az, ami megítél? A jelek. Azok, amelyek a Mester útját szegélyezik. (Jn 3,2) Ami a láthatatlanból átkerül a láthatóba, azért, hogy a láthatatlanra vonatkozó kérdéseket fogalmazzon meg. A krízis ennek at (ön)szemléleti perspektívának a felbukkanásából fakad, és láthatóvá az Isten-események megléte teszi. Egzisztenciális teherré válik az, ami korábban - ha erre egyáltalán van mód - teoretikusan távoli volt. Az Isten-esemény sohasem személytelen, nem teoretikusan hűvös, hanem Lélek-áthatottan meleg. Nem marad meg, noha személyhez kötött, a személyes szférában, átkerül, hamar, a közösségibe.
A krízis tehát sohasem "Isten előtti" esemény, beállta Isten látogatásával függ össze. És amiképpen beállta, úgy megszűnte is Isten látogatásának felismerésével függ össze.
Megítél vagy elítél, ám ez nem ama végsőre vonatkozik. Mert még föl lehet kerekedni, éjnek évadján, és el lehet inulni a Mester felé. Van amikor azt olvassuk: "kárhoztat". Miképpen Noé esetében (Zsid 11,7), aki elkezdi építeni a bárkát, fára fát rak, ácsol és illeszt, építi megszállottan a bárkát a szárazságban. A bárkaépítés ezért Isten-esemény, ezért a szárazságért. Semmilyen "garancia" a pillanatnyiban, semmilyen elfogadható érv, ami az építést érvényessé tehetné. Az Atyához való eljutásnak ez mindenkor feltétele.
Vannak jelek, és vannak, akik a jeleket látván elindulnak. A sokaság, a városkapuban várakozók a jelekre éhesek, a jeladóhoz azonban egy jut el, mindig egy. Mert a jelek megformálta út egyre inkább keskenyedik, mígnem magára kénytelen maradni az, aki a jeladóhoz el akar jutni.

Aki találkozik a Mesterrel, azt látja, a Mester a másik oldalon van. Nincs ott, ahol lenni vélte. Idegenséget tapasztal, és erre nem talál magyarázatot. Visszájára fordul a világ. Az látszik, amire legkevésbé számít az érkező, hogy a nem e világból való van igazán otthon, s akinek meg itt a hazája, az egyszerre otthontalanná lesz. Mert otthon csak a Mester van. Akié a világ.
Amikor azt állítja magáról, "nincs hová fejét lehajtania" (Mt 8,20), ez fokozottabban érvényes arra, akinek éppen mondja. Mert annak, ha már egyszer a Mester megszólította, csak a megszólító által lehet ismét hazatalálnia: otthon lennie immár csak teljes valójával lehet. A gazdag ifjú Jézussal való találkozása után, tőle elbúcsúzván ment tovább a maga útján "megszomorodva" (Lk 8, 24). Mert bárhogyan is menjen végbe a találkozás - ami, persze, egyik félnek sem közömbös, ha más-más módon is -, utána már ugyanazt az utat nem lehet ugyanúgy járni. És az út sem ugyanaz.
Mégis hogyan lehet otthon, itt?
Aki megszólíttatik, annak meggyőződésévé válik, hogy azon a helyen van, ahol a Mester megpihenhetne. És hogy az az egyetlen hely, ahol megnyugodhatnék.
A Mester otthontalanságának oka egyetlen személy mindig. És mindig az a személy, akivel beszél.

A megszólítás tárgya nem az általános, hanem az egyes. Az általánoshoz - "világ" - egyedül az egyesen keresztül juthat el az üzenet, s az üzenet értelme is az egyesben fedődik fel. (Az egyes nem közvetíti az üzenetet csak önmaga hozzáadása árán. Úgylehet azért is, mert a "világnak" szóló üzenet minden esetben arra is érvényes, aki éppen közvetíti.)

A Mester az Egy. Körülötte a sok van. A sokadalom. A sokaság nem jut el az egyig, hacsak nem válik eggyé. Nikodémus, kilépvén a sokaságból, nem maradhat meg a félrevezető - önmagát letagadó - és némiképpen távolságtartó többesnél: "Mester, tudjuk... (Mt 22,16. vö. Jn. 3,2).
Eggyé válni: az emberi mivolt alapvető, "ontológiai" küzdelme. A megformáltatásunkról szól ez, a szeretet teremtő titkáról. Megformál, hogy megszólíthasson és reánk áraszthassa önnön teljességét. Isten nem tud örülni, csak együtt-örülni tud.
A küzdelem célja: észrevétetni magam az Ember Fiával. Ha másként nem - de ez is mit jelent? - megérintve ruhájának szegélyét a szorongató sokaságban.
"Másként": a találkozás nem módszertani kérdés; egy út van. És egy személy, akihez eljuthatni. S a kettő, az út és a személy: egy.

"Aki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék." (Jn 7,37) Jó, de ki az, aki nem? A felszólításban megkülönböztetés van, amely kiragad az általánosból és egyedivé tesz. Kiszólít a formátlanból.
Akkor tehát megkérdezhetjük: ki az, aki szomjúhozik? A válasz: aki énhozzám jön. Aki elindul felé. Jóllehet a szomjúhozás nagyon gyakran testetlen, rejti magát, a kimondhatóságon innen van. Amiképpen, látjuk, a Nikodémusé.
Amiből nem következik az, hogy a többes - "mi" - nem a szomjúhozók sokaságát jelölné mégis. A sokadalom azonban nem mint sokaság érzi a hiányt. Ugyanúgy, ahogy a Jerikó kapujában várakozók sem találkoznak a Mesterrel, csak a belőle kiváló és a maga alacsonyságát vállalva vállaló Zákeus talál utat az érkezőhöz.
Ki jöhetne hozzá előbb úgy, hogy előtte már a Mester ne tette volna meg a közeledés mozdulatát affelé, aki közelíti őt?

A Mester az Érkező Isten. Az evangéliumok találkozás-történetek. Az Ember Fiában az Atya érkezik. És eljövén, a mindenkori váradalom idejét, "a reménylett dolgok valóságát" átvezeti az eszkatologikus bizonyosság örömébe, "a nem látott dolgokról való meggyőződésbe" (Zsid 11,1)
Mire várunk? Jelentésre. Nincs szó, amely értelmét ne a kezdetben önmagát kijelentő személyben találná meg. Nincs ember, aki ne az Ember Fiára történő teremtés öröméből lenne.
A szó értelme ugyanis nem egy másik szó, amannak meg ismét egy újabb, majd még tovább, mígnem egymásra rakva őket, el lehetne jutni az égig, a magasságban lakozóhoz. A kimondott szó értelme ezért nem más, mint a személy, aki kimondta, és aki alászáll, hogy "megkeresse és megtartsa, ami elveszett" (Lk 19,10).
A kimondott szóra is áll: elszáll, és nem vész el. Elszáll, nem vész el, és elveszejt.

Aki azt állítja: "Hiszek!" - igazat szól? Avagy tán az, aki azt mondja: "Nem hiszek!" - igazat szól?
Egyik kijelentésnek sem lehet a végére járni. Mert ha azt monom, "Hiszek!", rettegés vesz erőt rajtam, s félelmem ugyan miből táplálkozik, hitből-e vagy hitetlenségből? Ha pedig azt mondanám: "Nem hiszek!", rettegés vesz erőt rajtam, mikéntha nem is én mondanám, s félelmem ugyan miből táplálkozik, hitből-e vagy hitetlenségből?
Mit tehetek?
Azt mondom: "Hiszek, Uram. Légy segítségül az én hitetlenségemnek." (Mk 9,24)