(HAGYOMÁNY-KÉP) "Annakokáért minden írástudó, aki a mennyeknek országa felől megtaníttatott, hasonlatos az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából." (Mt 13,23) Amolyan evangéliumi felelősség-megállapítása ez az írástudónak. A régi és az új sáfára. Hogyan fordulhatna el attól, amiben él, hiszen akkor nem sáfára annak, ami rábízatott? Hogyan fordíthatna hátat annak, amiből lett, hiszen akkor nem ért? Hogyan szólíthatna meg, ha őt nem szólítják? Hogyan követhetnék, ha ő nem követ?
Az ó, amint előkerül, kiderül felőle, mennyire nem távoli. És az újról meg, hogy mennyire nem közeli. A hagyomány nem a múltidejű dolgok összessége - ki tudhatna erről többet, ha nem az Írás? Ez a Beszéd hangjait éltető (tér)alakzat!
Az sincs véka alá rejtve, hogy a megtaníttatott írástudónak itt "éléstárba" van bemenetele. Kijár és bejár, amiképpen a Jó Pásztor juhairól van megírva, és így talál legelőre.
A tam antiqua és tam nova augustinusi "legelője".
Ami új, az éppen az öröktől fogva való; és ami öröktől fogva való, az folyamatosan új és más, miközben ugyanaz mindig.
"Minden új és minden ó előtt való, mindeneknek vége, és mindeneknek kezdete, szent Jehova Úr Isten, aki minden óságot, mikor akarsz, megújítasz és minden újságot óságra változtatsz!" Augustinus? Nem. Diószegi Kiss István.

(DOCTRINA VERSUS PERSONA) A reformáció, ahogyan magam vettem, a doktrina és a persona folyamatos egymásnak szegülését hagyta örökül a világnak. Kálvin leginkább a (tárgyi stb.) fétisek létrejötte tekintetébn józan alighanem. A kinyilatkoztatott Ige benne van az Írásban, de nem azonos a Bibliával. Nem szetnség extra usum. Amikor van, az a kegyelem pillanata, ezt pedig a Veni Creator Spiritus sóvárgó várakozása előzi meg.
A tan a változó időben védekezésre (netán támadásra...) szorul - az eEMbernek Fia megvéd.
A tan számára a személyesen létező ember kartotékadat - Az Ember Fia odahagyja a 99-et, és elindul az egyetlenegyért.
A tannal szemben tételes és voltaképpen teljesíthető kötelezettségek vannak - az Ember Fiához az jut el, ami szabadságban fogant, tehát a teljesség maga.
A tan lovakban és szekerekben bízik - az Ember Fia gyalog jár.
A tan elválaszt - az Ember Fia elvezeti az egyik embert a másikhoz, mert hiszen mindkettőt az Atyához.
A tan áldozatokat követel - az Ember Fia feláldoztatik.

(MEMENTO) René Laurentin Lisieux-i Terézről szóló nagyon alapos könyvében párhuzamot von Teréz (Martin!) és Luther Márton között. Számbaveszi a kérdés irodalmát Hans Urs Balthasartól kezdve, aki Dom Boniface Miller mellett először veti fel és tárgyalja a nyilvánavaló szellemi rokonságot kettejük között. A két kegyelemtan még szóhasználatban is megegyezik. Még megérhetjük Luther szentté avatását!
"A jó keresztény - nyugtatgat Teréz - nem nagyon szereti a csodákat." Csakhogy: "Jézus nem művelt haszontalan csodákat" - állítja ugyanó ugyanott
Ebben maradunk.
A könyvet 1983-ban kaptam Urbán atya ferences rendi szerzetestől. Ő akkor azt mondta, hogy ne olvassam, csak a dőltbetűs passzusokat, az eredeti Teréz-szövegeket. Csak tiszta forrásból, mondta, jól emlékszem. A könyvvel együtt többkötetnyi gépiratot is adott: fordításai Nagy Szent Gergely munkáiból.
Egyszer a szeretetről hallottam beszélni, ugynabban az évben talán. Azt mondta: Az udvariasság az ördög evangéliuma.

(A BOTRÁNKOZÁSRÓL, MÉG) Mégis, mi a különbség botránkozás és botránkozás között, hiszen Júdás megbotránkozása áruláshoz vezetett, a tanítványok meg, értetlenkedve, kétségeskedve, ellenszegülve és számonkérően, (de) Jézus mellett maradtak?
Vajon túlontúl "puha" és alibi-kereső volna az a magyarázat, hogy a tanítványok megbotránkozásaiban minden esetben önnön hitük és értelmük törékenységére is ráláttak? Tehát, hogy önmagukban is megbotránkoztak? Számomra ezt jelenti Péter apostol önfeladása a lábmosáskor, amikor arra kéri a Mestert, hogy ne csak a lábát, hanem a fejét is mossa meg (Jn 13, 9). Ahogyan felülkerekedik az értelmen a szeretet! Péternek az a krisztusi ígéret sem elegendő az önmegadáshoz, hogy "ezután majd megérted" (7.v.). Mindazonáltal ahhoz az ítélethez képest, miszerint semmi közöd sincs énhozzám", a megértésből fakadó megnyugvás bagatell tétel.
A botránkozás ószövetségi értelme a bálványimádáshoz kapcsolódik. Aki önmagában nem botránkozik meg, az a bálványimádás bűnébe esik. És megtapasztalja, hogy Isten maga a megbotránkozás köve. A szentség megbotránkoztat, változatlanul, a nem-népet is: "És Ő néktek szenthely lészen; de megütközés köve és botránkozás sziklája Izráel két házának, s tőr és háló Jeruzsálem lakosainak." (Ézs 8,14)

(MICSODA AZ IGAZSÁG) A másik igazának megkérdőjelezésénél csak a lényegi dialógustól elzárkózó megengedés pusztítóbb. A szeretet szigorúságát illetlennek ítélő elegancia nem teszi lehetővé a találkozást. A szeretet, a hit és remény dimenziója híján - eltaszítás. Nem szeretet, hanem a párbeszédet fölfüggesztő, személytelen nagyvonalúság. Mert valóban nincs is miről beszélni, hagyni kell az eseményeket előrehaladni, mindenkinek igaza van, mert senkinek sincs igaza, hiszen végtére is micsoda az igazság. A szeretet, írja Chesterton, "tisztelettudó agnoszticizmussal tekint a lélek bonyolultságára", figyel, nem adja fel, a végsőkig nyitott.
A "micsoda az igazság" sztoikus kirekesztés. Elragadó reménytelenség. Mintha folyton-folyvást azt kiáltoznák a szorongató tömegben: Ne közelíts! Ne kérdezz! Ne válaszolj! Chesterton, ismét: "...ott végezzük, ahol a pogányság végezte. Nem azt gondolom, hogy rombolással végezzük. Úgy gondolom, hogy a kereszténységhez jutunk."

Prófétai szó. Kísérlet.

Mert mint leszáll az eső és a hó az égből, és oda vissza nem tér, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi azt, és magot ád a magvetőnek, és kenyeret az éhezőnek: Így lesz az én beszédem, amely a számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem.
Ézsaiás 55.10.11

A látható és a láthatatlan mezsgyéjét a Szó lépi át.
A Szó ebben az örök mozgásban van, hírt hoz alászállván, és "nem tér hozzám üresen", fölemelkedvén.
Az alászálló szó a láthatatlan vehikuluma a láthatóba, a fölfelé haladó pedig a látható vehikuluma a láthatatlanba. Áttöri a létezés burkát, mert valami eleve-ottlevővel van találkozása.
Akár kiszakad, fölfelé szállván, akár "áthatol az egeken" (Zsid 4,14), alájövén, mindig kiegészül, e mérhetetlen és körül nem írható többletre vágyik, hogy legyen.
Nem a teljesség maga lesz e találkozásban - jóllehet, amivel egyesül, az belőle hiányzik -, hanem a teljesség fölidézése a találkozás. Rész szerinti létét hozzáadja az eredendően létezőhöz, s fölgyújtja emlékezetét annak, amiből származott.
Az alászálló Szó, az, ami Istentől származik, és ami az "övéi közé" (az őt ismerők és fölismerők közé) jön és "lakozást vesz", nem tekinti magát Egésznek - noha nem rész-, mert egyedül a belőle fakadóval együtt, abben a drámai communióban Egy.
A fölfelé szálló Szó, az, ami tőlünk jön, nem tekintheti magát résznek - noha nem Egész -, mert aki felé törekszik, nm tárgya, hanem alanya önnön mgismerésének.
Az ember szava, mely Isten szólítja meg, nem olyan, mint az Istené, aki az embert szólítja. A hasonlóságra törekvő emberi Szó, bármilyen közel kerüljön is a valódihoz, mérhetetlenül távol van tőle, mérhetetlenül távolabb van tőle, mint az azonosságra törekvő Szó, amely a leküzdhetetlen távolság fölismeréséből fakadó kiáltás.
Isten szava, mely az embert szólítja, semmilyen hasonlóságot nem mutat az ember szavával, mely Istent szólítja meg, mert a távolságot, mely Isten és ember között van, félelemteljes közelségnek láttatja.
Az istenihez hasonlító emberi Szó Istent nem mint Istent szólítja meg.
Az emberihez hasonlító isteni Szó az embert nem mint embert szólítja meg.
Az istenihez hasonlító emberi Szó Istent mint Istenhez hasonlító istenképet szólítja meg:
az Egy(etlen) helyett a Valamelyiket;
a helyettesíthetetlen helyett a fölcserélhetőt;
a való helyett a hiábavalót;
az örök helyett az időszerűt;
a botrányos helyett a megfelelőt;
a Név helyett az Ismeretlent.
Az emberihez hasonlító isteni Szó az embert mint tömeget szólítja meg: a soha többé és seholmásutt elő nem forduló helyett a történetileg újratermelődőt; a személy helyett "a dolgot a dolgok között" (Martin Buber).

látom itt nem kispályázás folyik

nem akartam IDE kommentelni, de ha már "megtörted a jeget": NAGYON örülök ennek a videónak!

Örülök, hogy örültök.
Üdv
nX

A hit és a formák

Vigyázz, hogy arra a formára csináld, amely a hegyen mutattatott néked.
2Mózes 25, 40

Lehetünk-e nagyvonalúak a formák iránt? Na és ki hatalmaz fel erre a magunk választotta könnyűségre? És amikor azok vagyunk, talán nem éppen avval találjuk szemben magunkat, hogy nem a "lényeg", bizony a formák, a még oly eltérőek is, igen, a formák "kötnek össze"? Kérdezni lehetne itt még, például: Kit kivel? Mi is a cél? stb. Hiszen, lássuk be, bármi történik is a rendkívül formaigényes, teszem azt, Ószövetségben, annak az a kifejezett célja, hogy Istennel, a nem egykönnyen és bármilyen helyzetben Mesgszólalóval kösse össze a várakozót. Akinek léte függ - szoktuk mondani leplezetlen félelemmel - Isten megszólalásától.
A frigyláda rendkívül részletező leírásában egyszercsak a következő mondatra bukkanunk: "Ott jelenek meg néked, és szólok hozzád a fedél tetejéről, a két Kérub közül, melyek a bizonyság ládája felett vannak, mindazokról, amiket általad parancsolok az Izráel fiainak." (2Móz 25,22) A kapcsolattartás ígéretében a toposzra - "ott"- való megszorítás is benne van. Feltétel van szabva, ám ez mindannak a betartására vonatkozik, ami a toposz megalkotását célozza.
A toposz egyszersmind a megértés helye is, ahol a hang először is nem általános érvényű - lásd: lényeg -, hanem a speciálisan megszólítottnak szóló. Aztán, persze, hogyne válna azzá. De amikor elhangzik, erre, az általános érvényre mint alibire, nem lehet gondolni.
Az általánosba nem vezet út, csak a menekülésé, tudjuk, mindenekelőtt Szent Ágostontól. Egyedül "tőle" - "hozzá".

Megismerni és dicsőíteni

...fölismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként...
Róma 1,21

Isten megismerését az a (történeti) tény teszi lehetővé, hogy megszólalt. Isten bemutatkozott, s ezzel kezdetét vette az üdvtörténet. Kezdetben a Szó (az Ige) volt, írja János evangélista, mindjárt utána pedig, a szó elhangzása után következett a visszhang.
Isten megszólalása önnön létének meghatározása is egyben, és mielőtt még bármit mondhatnánk felőle, az emberi mivolt objektív részévé, a létezés tengelyévé válik az a bizonyosság - nem az érzelmeké, az érzékeké, az észleléssé stb. -, hogy a megszólaló jelenlévő Isten, velünklevő Atya.

"Én az Úr vagyok..." - hangzik fel gyakran a bemutatkozás, és mivel a teremtetlen személyesen létező megszólalása ez, már kezdettől fogva összekapcsolódik a léte azzal, aki hallja: "...a te Istened." Isten hit általi birtoklása felől tehát nem a birtokos - az ember - határozott, miáltal az együvé tartozás lét-tény, lényeg szerinti centruma a humánumnak. Isten emberre testálja önnön létét, azt is mondhatnánk: embertől tette függővé saját életét. Ennek a valóban totálisan elgondolt egzisztenciális függőségnek a drámai kifejeződése, közelről való megmutatása a Golgota-hegyi representatio sacra, a szeretet kolosszális gyöngesége.

LÁTOMÁS ÉS VALÓSÁG

„És tóvá lesz a délibáb...” Ézsaiás 35, 7.

Mindig látomásaink vannak mielőtt egy dolog valósággá válik. Amikor rájövünk, hogy bár a látomás való, mégsem valóság mibennünk, ez az az idő, amikor közbelép a Sátán a kísértéseivel és mi hajlandóak vagyunk azt mondani, hogy nem érdemes továbbmenni. Ahelyett, hogy valósággá vált volna a látomás, elérkeztünk a megaláztatás völgyébe.
„Az élet nem haszontalan érc,
Hanem a központi homályból kiásott vas,
Amelyet megkalapáltak a végzet ütései
Hogy formálják és használják.” (Browning.)
Isten látomást ad nekünk, aztán levisz minket a völgybe, hogy a látomás mintájára kalapáljon minket és a völgyben közülünk sokan elcsüggednek és megszöknek. Minden látomás akkor válik valósággá, ha van türelmünk. Gondolj arra, hogy Istennek végtelen sok ideje van. Ő sohasem siet. Mi mindig lázasan sietünk. A látomás dicsőségének világánál továbbmegyünk dolgaink végzésére, de a látomás még nem valóság bennünk. Istennek le kell minket vinnie a völgybe és tűzön meg özönvízen kell keresztülvinnie, míg kiformál minket igazi alakunkra, míg eljutunk odáig, hogy az igazi valóság elérésére méltathat minket. Amióta láttuk a látomást, Isten mindig munkában volt, hogy az eszmény szerint formáljon minket, de mi újra meg újra elszökünk Tőle és a magunk mintája szerint próbáljuk magunkat kovácsolni.
A látomás nem valami levegőben függő vár, hanem annak a meglátása, amilyenné Isten akar téged tenni. Engedd magad a korongra tenni és forgatni, amint Neki tetszik és amilyen biztos, hogy Isten, Isten és te, te vagy, éppoly bizonyos, hogy egészen a látomásbeli kép szerint fogsz formáltatni. Ne veszítsd el a bátorságod közben. Ha volt valaha látomásod Istenről, megpróbálhatod, amint neked tetszik, hogy megelégedett légy egy alacsonyabb színvonalon, de Isten sohasem fog téged ott hagyni.

MINDEN NEMES VÁLLALKOZÁS NEHÉZ

„Menjetek be a szoros kapun... .Mert szoros az a kapu és keskeny az az út...” Mt 7, 13-14.

Ha Jézus tanítványaiként akarunk élni, emlékeznünk kell rá, hogy minden nemes vállalkozás nehéz. A keresztény élet dicsőségesen nehéz, de nehéz-volta nem csüggeszt el és nem nyom agyon minket, hanem arra serkent, hogy legyőzzük azt. Értékeljük-e annyira a Jézus Krisztus szerzette csodálatos váltságot, hogy minden tőlünk telhetőt oda tudunk adni az Ő dicsőségéért?
Isten az embert korlátlan kegyelméből váltja meg Jézus Krisztus váltságműve által; Ő munkálja bennünk, hogy akarjunk és cselekedjünk az Ő jótetszése szerint; de ezt az üdvösséget nekünk kell megvalósítanunk a gyakorlati életben. Ha egyszer az Ő váltsága alapján elkezdjük parancsait betölteni, ~ úgy találjuk, hogy meg tudjuk tenni. Ha nem tudjuk, ez azért van, mert nem gyakoroltuk. A válság annak a bizonysága, hogy gyakoroltuk-e, vagy nem. Ha engedelmeskedünk Isten Lelkének és gyakoroljuk testi életünkben, amit Isten belénk helyezett az Ő Lelke által, akkor, amikor a világ jelentkezik, úgy találjuk, hogy saját természetünk éppen úgy, mint Isten kegyelme, mellettünk fog állni.
Hála legyen Istennek, hogy nehéz feladatokat ad nekünk! Az üdvösség örömteljes, de ugyanakkor hősies és szent dolog is. Mindarról bizonyságot tesz, amire érdemesek vagyunk. Jézus sok „fiakat vezérelt dicsőségre” (Zsid 2, 10.) és Isten nem fog minket megoltalmazni a fiúság követelményeitől. Az Isten kegyelme férfiakon és asszonyokon a Jézus Krisztushoz való feltűnő rokoni hasonlatosságot eredményez, nem gyengeséget. Óriási erőfeszítésbe kerül Jézus tanítványának megnemesített életét élni a történő dolgokban. Mindig szükség van erőfeszítésre, hogy nemesen cselekedjünk.