|
Ap.Csel. 28. rész második feléhez.
Kálvin János magyarázata:
17. vers: Semmit sem vétkeztem a nép ellen.
Két dolog kelthetett a zsidóknál gyűlöletet: hogy a saját népe általános jólétének ártott – amennyiben bizonyos szökevények az amúgyis elég nehéz szolgaságot hűtlenségükkel még súlyosabbá tették – s hogy az Isten tiszteletét megsértette. Mert jóllehet a zsidók az atyafiaktól már elfajultak s vallásukat is egymás között a sok tévedés beszennyezte és megrontotta: mindazáltal a törvénynek puszta neve és a templom iránt nagy tiszteletérzés nyilvánult meg náluk. Pál nem tagadja, hogy a ceremóniákat, amelyekhez a zsidók babonás hittel ragaszkodtak, mellőzte; de az elszakadás bűnét, aminek gyanúja felmerülhetett, magától elhárítja.
Az „ősi szokásokon” tehát azon szokások értendők, melyekben Ábrahám fiai és a Mózes tanítványai hitüket illetőleg a többi népektől feltétlenül különböztek. És Pál azzal, hogy a Krisztushoz oly híven ragaszkodott – aki a törvény lelke és befejezője – az ősi szokásokból igazán semmit sem törölt el; úgyhogy inkább önzetlenül azokra terelte a figyelmet.
Kényszeríttettem a császárra apellálni. Ez a fellebbezés azért váltott ki olyan nagy gyűlöletet, mivel a zsidó nép joga és szabadsága megtagadásának tűnt fel, amely nép a saját törvénye szerint óhajtott élni; továbbá mivel a Pál védekezése az egész nép megbélyegzésével és kárával volt kapcsolatos. Tehát Pál ezt az ellenvetést is megcáfolja, mivel ellenségeinek makacssága kényszerítette, hogy ahhoz a menedékhez forduljon. Ez a kényszerűség menti őt, mivel más lehetőség nem volt arra, hogy a halált elkerülje. – Miután a múltra vonatkozólag ezt a mentséget felhozta, megígéri, hogy ügyét ezután is a zsidók vádolása nélkül fogja védeni.
20. Az Izraelnek reménységéért. E kifejezés alatt sokkal többet kell érteni, mint amit Lukács kifejez – miként abból a feleletből következik, amikor a zsidók „felekezet”-ről tesznek említést, ismételvén a Pál beszédét, amiről Lukács nem szól. – Pál tehát a Krisztusról beszélt, hogy megvilágítsa, miszerint a Krisztus nélkül a zsidóknak nem használ sem a törvény, sem a templom, mivel az örökbefogadási szerződés és az üdvösség ígérete kizárólag a Krisztuson alapszik.
S nem volt előttük kétséges, hogy az ország újraépítése a Messiás eljövetelétől függ, s az utána való vágyakozást és reménységet az akkori romlott viszonyok és pusztulás még inkább fokozták. Ezért joggal mondja Pál, hogy az Izrael reménységéért „vétetett körül a lánccal”, – amiből azt is megtanuljuk, hogy csak azok remélnek igazán, akik tekintetüket a Krisztusra és az ő lelki országára irányítják. Mert azzal, hogy a kegyes emberek reménységét a Krisztusba helyezi, bizonyára minden más reménységet kizártnak tart.
21. vers Sem levelet… Nem azért hallgattak el a papok és írástudók, mintha Pállal szemben megenyhültek volna, vagy hogy őt kíméljék: inkább a megvetés, vagy a lemondás volt oka annak, mivel kétségesnek tartották, hogy neki olyan messziről valamit árthatnának, másfelől az Itáliába szállítás úgy tűnhetett fel előttük, mint a sírbatétel. S éppen olyan gondtalanul uralkodtak, mint gőgösen, csakhogy otthonukban senki se háborgassa őket. – De a zsidók, noha nem egészen őszinték a Pál meghallgatására, valami tudásvágyat mégis mutatnak, midőn nem vonakodnak meghallgatni tanításának védelmét, a minek mindenütt ellene mondanak.
Az ilyen elfogultsággal elzárják maguk elől az utat sokan, úgyhogy nem bírják meghallgatni, amit a közvélemény elutasít, hanem az előttük ismeretlen tanítás elítélése végett a mások véleményét fogadják el. Magatartásuk – amint említettem – hibás, mert ellenszegülést mutatnak, hogy a gyűlöletet, vagy a balvélekedést még szítsák, mintha nem jövendölte volna meg Ézsaiás, hogy az Isten „botránkozás sziklája lesz” az egész népnek.
23. Kitűzvén tehát egy napot. Nem lehet tudni, hogy a kitűzött napon Pál megszakítás nélkül beszélt-e, vagy kölcsönösen vitatkoztak; de – amint az idői körülményből következtetni lehet, nem beszélt egyhuzamban – mert „reggeltől estig” aligha lett volna képes erre – s ezért úgy gondolom, hogy az evangélium lényegének rövid előterjesztése után a hallgatóknak alkalmat adott a kérdezősködésre s a hozzá intézett kérdésekre válaszolt. – Megjegyzendő a vitatkozás módja, ami Lukács szerint két pontra terjedt ki. Pál először előadta, hogy milyen közöttük az Isten országa s különben a legnagyobb boldogság és a nekik megígért dicsőség, amit a próféták mindenütt annyira hirdetnek.
Ugyanis, mivel a zsidók közül igen sokan az Istennek ezen a világon megvalósuló országáról álmodoztak s azt tévesen a kényelembe, az élvezetekbe, és a meglevő javak bőségébe helyezték, szükséges volt annak helyes meghatározását adni, hogy tudják meg, hogy az Isten országa lelki ország, s annak kezdete az élet megújulása: célja pedig a boldog halhatatlanság és a mennyei dicsőség. Másodszor buzdította őket, hogy fogadják el a Krisztust, mint a megígért boldogság megteremtőjét, - S ennek a kijelentésnek ismét két része volt: az egyik a megígért Megváltó tiszte, a másik, hogy már meg is jelent a Megváltó, aki nem más mint a Mária fia, akire az atyák vártak.
Az összes zsidóknál elfogadott tétel volt, hogy el fog jönni a Messiás, aki mindent tökéletes rendbe hoz; de Pál a második részre fektette a súlyt, amely nem volt annyira ismeretes, t. i. hogy a Messiás megígértetett, hogy halálra áldoztatása által az kiengesztelje a világ bűneit; hogy Istent az emberekkel megbékéltesse; hogy örök igazságot szerezzen; hogy Lelke által az embereket megújítsa s az Isten képére formálja; s végül, hogy híveit magával együtt az örökélet örököseivé tegye; amik a keresztre feszített Jézus Krisztus személyében mind beteljesedtek. Nem beszélhetett ezekről a dolgokról a nélkül, hogy a zsidókat durva és földi koholmányaiktól az ég felé ne hívja s egyúttal el ne törölje a kereszten való megbotránkozást, amikor azt tanította, hogy a mi megbékélésünknek Istennel semmiféle más módja nem volt.
Azonban jegyezzük meg, hogy amit Pál a Krisztusról tanított, a Lukács bizonysága szerint azt mind a Mózes törvényéből és a prófétáktól vette. Mert abban különbözik az igazi vallás az összes emberi alkotásoktól, hogy zsinórmértéknek egyedül az Isten igéjét tartja; az Isten egyháza pedig abban különbözik a felekezetektől, hogy egyedül csak az Isten igéjét hallgatja s az ő akarata által kormányoztatja magát. Ebből láthatjuk az ótestamentum megegyezését az evangéliummal, továbbá a Szentírásnak ama kettős hasznát, amit ugyancsak Pál dicsér valahol. t.i. hogy a Szentírás bőven elegendő úgy a tanulékonyak nevelésére, mint azok makacsságának feddésére, akik az igazsággal szembeállnak (II. Tim. 3,16 és Tit. 1,9.) Tehát akik okosak akarnak lenni s másokat helyesen tanítani, tartsák magukat ahhoz a megszorításhoz, hogy csakis a Szentírás tiszta forrásából közöljenek mindent. Másképp járnak el a filozófusok, akik csak észokokkal harcolnak, mivel előttük nincs semmiféle biztos tekintély s szerfelett fonákul utánozzák őket a pápisták, akik az Isten kijelentéseivel nem törődve csak az emberi agyvelő kitalálásaira: azaz a merő együgyűségekre támaszkodnak.
24. És némelyek hittek. A vitatkozás eredménye Lukács szerint végül is az volt, hogy a tanításban semmiesetre sem mentek egyformán előbbre mindannyian. Tudjuk, hogy az apostol a Szentléleknek olyan erejével volt felruházva, hogy a köveket is megindíthatta volna, de hosszas fejtegetésével s bizonyításával sem érte el, hogy mindenkit megnyerjen a Krisztusnak. Ezért ne csodálkozzunk, ha az evangélium világos tanításával ma is szembeszáll sok embernek a hitetlensége, és hogy sokan makacsok maradnak, akik előtt pedig a Krisztus igazsága úgy megvilágíttatott, mint a déli nap fényessége. Ezért Páltól vakon és tudatlansággal távoznak el, akik önként bizonyos tudásvággyal közeledtek volt hozzá. – Ha az önkéntes hallgatásban is ilyen makacsság volt, lehet-e csodálni, ha Krisztust keserű lélekkel megvetik azok, akik gőgös kedvetlenséggel szándékosan kerülik a világosságot?
25. Nem egyeztek meg. A hitetlenek rosszindulata és gonoszsága okozza, hogy Krisztus, a mi békességünk és a szent egységnek egyedüli kapcsa, alkalmul szolgál a meghasonlásra s az embereket, akik addig kölcsönös barátságban voltak, egymás ellen harcba sodorja.
Íme, amikor a zsidók a Pál meghallgatására összegyűlnek, mindannyiuknak ugyanaz a gondolata s ugyanaz a beszéde; mindnyájan ugyanazt vallják, hogy a Mózes törvényét követik. De miután meghallgatták a tanítást a kiengesztelődésről, nézeteltérés támadt köztük s különböző pártokra szakadnak. Mindazáltal nem kell arra gondolni, hogy a viszálykodás az evangélium prédikálásával kezdődött: csak végül akkor tört ki az ellenségeskedés, amely addig a rosszindulatú szívekben lappangott, miként a nap fénye sem ad a tárgyaknak új színeket, hanem csak nyilvánvalóvá teszi a különbséget, ami a sötétségben nem volt észrevehető. - Tehát ha az Isten az ő választottait sajátszerűen megvilágítja s nem ugyanaz a hite mindegyiküknek, jegyezzük meg, hogy ez nem történhet meg a nélkül, hogy – ha a Krisztust mindenkinek felkínálják – egymástól el ne térjenek, de akkor jusson eszünkbe, hogy Krisztusban beteljesedik amit róla Simeon megjövendölt, miszerint „az ellenmondás célja, hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek” (Luk. 2, 34,35.), s hogy a hitetlenség, mely az Isten ellen támad, anyja a viszálykodásnak.
Miután Pál ez egy szót mondta. Először szelíden és nyugodtan igyekezett őket megnyerni, de amikor makacsságuk nyilvánvalóvá lett, keményebben lép fel s az Isten ítéletét hirdeti nekik. Így kell bánni a lázadókkal, akiknek kevélységét egyszerű tanítással megfékezni nem lehet. Tehát azt a módszert kell követnünk, hogy a tanulékony és szelíd lelkű embereket szelíden vezessük, a csökönyösöket pedig idézzük az Isten ítélőszéke elé.
Hogy Pál inkább a Szentlelket beszélteti, mint a prófétát, azzal az isteni kijelentés hitelét akarja emelni. Ugyanis, mivel az Isten azt követeli, hogy egyedül csak rá hallgassunk, a tanítás tekintélye csak úgy állhat meg, ha tudjuk, hogy tőle eredt s nem emberi fejben született meg. Egyúttal azt is érezteti Pál, hogy Ézsaiás próféta nemcsak egy korszaknak makacsságát bélyegzi meg, hanem hogy a Szentléleknek ez a kijelentése a jövőre is kiterjed.
26. Eredj el a néphez. Fontos ez a hely, mivel az Újtestamentum hatszor idézi, de mivel másutt más célból történik ez, meg kell értenünk, hogy Pál milyen célból alkalmazza az előttünk levő ügyre. Pál ezzel mintegy kalapáccsal össze akarta törni az istentelenek keménységét, a hívőket pedig, akik még gyengék és erőtlenek voltak, bátorítani, hogy a mások hitetlensége ne zavarja őket. A lényeg az, hogy beteljesedik, amit a próféta megjövendölt volt s ezért nincs ok arra, hogy a hitetlenek maguknak tetszelegjenek, vagy hogy a hívők, mint valami új és szokatlan dologtól megijedjenek. – Ámbár bizonyos, hogy az Izrael vaksága, amiről a próféta megemlékezik, a próféta korában kezdődött, de János arra figyelmeztet (Ján. 12, 40.), hogy tulajdonképpen a Krisztus országában lett teljessé. Ezért találóan alkalmazza azt Pál az evangéliumnak ama megvetése ellen, amelyet tapasztalt, mintha így szólt volna: Semmi olyan sem történt, amit hajdan a Szentlélek az Ézsaiás szája által meg nem jövendölt. – Mivel ezt a helyet különféleképp alkalmazzák nemcsak az evangélisták, hanem maga Pál is, az ellenmondás látszata könnyen elenyészik. – Máté13, 14. Márk4,12 és Lukács 8,10. – azt mondják, hogy ez a jövendölés akkor teljesedett be, amikor Krisztus a néphez példázatban beszélt s a mennyország titkait nem fedte fel előtte; mert az Isten szava akkor csak megtöltötte a hitetlenek fülét, akik ebből semmi hasznot sem húztak. János pedig, 12,37. nem nagyon eltérő értelemben azt mondja, hogy a sok csodajel sem indította a zsidókat arra, hogy higgyenek; úgyhogy ebben is ugyancsak a próféta bizonysága teljesedett be. Tehát a négy evangélista megegyezik abban, hogy az Isten igazságos ítélete okozta, hogy a hitetlenek hallván nem hallottak s látván nem láttak.
Most Pál visszaemlékeztet arra, amit a próféta a zsidókról állított, hogy senki se csodálkozzék az ő vakságukon. – De ugyancsak Pál (Róm. 11; 5,7,8,) mélyebbre hatol s a vakság okát abban jelöli meg, hogy az Úr csak keveseket ajándékoz meg a hit világosságával, akiket kegyelmével kiválasztott s kétségtelen, hogy – ha a hitetlenek maguktól eltaszítják az üdvösség tanítását, ez az ő rosszaságuk miatt történik s így bennük van a hiba. Azonban az utóbbi ok nem zárja ki, hogy az Istennek különleges választása különbséget ne tegyen az emberek között, úgyhogy akik örökéletre rendeltettek, azok hisznek; a többiek pedig érzéketlenek maradnak.
A próféta szavaival, mivel azokat másutt megmagyaráztam, most tovább nem foglalkozom. Különben Pál itt nem ragaszkodott szorosan a próféta szavaihoz, hanem azokat inkább a saját céljaihoz alkalmazta. A vakságot tehát, amit a próféta az Isten titokzatos büntetésének tulajdonított, az emberi gonoszságnak rója fel. A próféta azt a parancsot kapja, hogy hallgatóinak szemét kenje be; ellenben Pál a saját korának hitetleneit korholja, mivel szemeiket behunyták; amennyiben ez a kettő egészen jól egybevág, amint fennebb kifejtettem.
- A mondatnak utolsó részében, hogy. „szemeikkel ne lássanak, füleikkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek” arra utal az Isten, hogy milyen világos az ő tanítása és bőven elegendő minden érzés megvilágítására, ha az emberek gonoszságuk miatt nem burkolóznak sötétségbe, miként Pál is valahol azt mondja, hogy az ő evangéliuma oly világos, hogy senki sem lehet vak annak fényénél, csak akik pusztulásra vannak szánva, akiknek szemét a sátán kiszúrta (II. Kor. 4,3.)
27. És meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket. E szavakból láthatjuk, hogy az Isten igéjének közlése nem mindenkinél jár azzal, hogy helyes belátásra térjen s a külső prédikálás a Lélek ereje nélkül sokaknak a fülében éppen csak megcsendül, úgyhogy semmivel sem menthetik magukat. Vakmerően szembeszáll itt Istennel a testi felfuvalkodás, amennyiben látjuk, hogy sokan vitatják, hogy hiábavaló, sőt lehetetlenség az emberek elhívása, ha nincs tehetségük az engedelmességre. De ha nem is tudjuk belátni, hogy Isten miért beszél a süketeknek: egyedül az ő akarata, amely minden igazságnak mértéke, többet kell, hogy érjen előttünk, mint ezer okoskodás.
Befejezésül röviden meg kell jegyeznünk, hogy mi az Isten szavának üdvös eredménye? – Az emberek megtérése, ami nemcsak egy új, egészséges állapotnak a kezdete, hanem mintegy feltámadás a halálból az életre.
28. Legyen azért nektek tudtotokra. Hogy a zsidók azután ne vádolják elszakadással, hogy az Ábrahám szent nemzetségét elhagyva a pogány népekhez fordul, kijelenti Pál, amit a próféták annyiszor bizonyítottak, hogy az üdvösséget, melynek a zsidók különleges, vagy legalább is első helyen levő örökösei voltak, az idegenekhez kell elvinnie. Azonban úgy érti ezt, hogy „Istennek ez idvezítése másodsorban küldetett a pogányoknak” – miután a zsidók elutasították, amint fennebb (Csel. 13, 46.) tárgyaltuk. Tehát az értelem az, hogy nincs miért panaszkodjanak a zsidók, ha a pogányok a megüresedett birtokhoz jutnak, melyet ők maguk elhagytak. Természetesen amikor azt mondja, hogy a pogányok hozzá fognak jutni, nem gondol arra, hogy kivétel nélkül mind elfogadják a krisztusi hitet. Mert eléggé tapasztalta, hogy a pogányok közül is istentelenül milyen sokan szembeszálltak az Istennel; de közülük a hívőket szembeállítja a hitetlen zsidókkal, hogy ezekben féltékenységet keltsen, miként a Mózes éneke (canticum) mondja (V. Móz. 32,21.). E közben kifejezi, hogy a tanítás, amit a zsidók elutasítanak, másutt semmiesetre sem lesz eredménytelen.
29. Maguk között sokat vetekedve. Kétségtelen, hogy az istenteleneket azzal, hogy az Ézsaiás jövendölését rájuk vonatkoztatta, még jobban felingerelte Pál, mert a dorgálásokra nem szelídülnek meg, sőt még jobban megvadulnak. Azért vetekedtek, amikor Páltól eltávoztak, mivel nagyobb részük nem akart a történtekbe belenyugodni. Ez a vitatkozás már azt mutatja, hogy egyesek elfogadták, amiket Pál mondott, s nem haboztak védelmezni és bátran megállni a mellett, amit elhittek. – Hiábavaló volna az az állítás, hogy a Krisztus evangéliuma a vitatkozások magja, mivel bizonyos, hogy ezek csak az emberek makacsságából jönnek létre; s ezért, hogy az Istennel együtt élvezhessük a békét, mindig harcolnunk kell az ő megvetőivel.
30. Mindazokat befogadja vala. Kitartásáról kitűnő bizonyságot tett a szent apostol azzal, hogy mindenkinek őszintén rendelkezésére állt, akik őt hallani kívánták. Bizonyára tisztában volt azzal, hogy mekkora gyűlöletet kelt maga iránt s hogy az a legjobb eszköz, ha az ellenfél gyűlölködését hallgatással csillapítja. Személyes nyugalmáról így óvatosan gondoskodott volna, de mivel meggondolta, hogy mint fogoly is nem kevésbé a Krisztus apostola s az evangélium hírnöke, mintha teljesen szabad volna; nem tartotta megengedhetőnek, hogy magát bárki elől elvonja, aki kész volt a tanulásra, nehogy az Istentől adott alkalmat elmellőzze; ezért többet ért előtte az Isten elhívása, mint törődni az életével. Annak bizonysága végett, hogy Pál önként vállalta a veszélyt, Lukács kissé alább kifejezetten dicséri a Pál bátorságát, mintha azt mondaná, hogy nem törődve a félelemmel híven engedelmeskedett az Isten parancsának s nem ijedt meg semmiféle nehézségtől, hogy buzgóságát ne szentelje jövőre is mindenkinek, akivel találkozik.
31. Prédikálván az Isten országát. Az „Isten országát s az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat” nem különíti el Pál, mintha egymástól eltérnének, hanem az utóbbit inkább magyarázatképpen fűzi az előbbihez annak bizonyítása végett, hogy az Isten országa a Krisztus által szerzett megváltás ismeretén alapszik s azt tartalmazza. Tehát azt tanította Pál, hogy az emberek az Isten országától távol vannak, amíg bűneiket megbánva az Istennel meg nem békülnek s az ő Lelke által szent életre nem születnek, s végül, hogy akkor épül meg közöttük és virágzik fel az Isten országa, amikor a Krisztus, mint Közbenjáró az embereket, akiket bűneiknek ingyenes megbocsátásával megajándékozott és újjáteremtett, igazságban az Atyához kapcsolja, úgyhogy a mennyei életet már ezen a földön megkezdve mindig az égre tekintenek, ahol őket készen várja a dicsőségnek teljes és igazi élvezése. – Végül az Istennek különös jótéteményeként hirdeti Lukács azt is, hogy Pálnak akkora szabadságot engedtek. Mert nem azoknak elnézéséből vagy engedékenységéből történt ez, akik ezt megakadályozhatták volna – mivel azok előtt kárhoztatva volt Pál hite – hanem azért, mivel szemüket befogta az Úr. Ezért nem ok nélkül dicsekedik Pál, hogy az Istennek igéje nem volt bilincsbe verve.
Vége
_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!
|
mert nekem van hatalmam arra, hogy három nap alatt felépítsem!