A VESZŐDSÉGES MUNKA ELLENSZERE

„Kelj fel, világosodjál!” Ézs. 60.1

Az első lépést úgy kell megtennünk, mintha nem is volna Isten. Hiába várjuk Istent, hogy segítsen, Ő nem fog segíteni; de ha felkelünk, azonnal megérezzük, hogy Ő jelen van. Valahányszor Isten ihlet, az első lépést mindig erkölcsi téren kell megtennünk. EI kell végeznünk az előttünk levő dolgot és nem szabad tuskó módjára tovább hevernünk. Ha felkelünk és megvilágosodunk, a vesződséges nehéz munka isteni értelemben át fog alakulni.
A vesződséges hétköznapi munka a jellemnek egyik lehető legjobb próbaköve. A hétköznapi munka — az egészen közönséges és piszkos teendők —, nagyon is távol van mindattól, aminek köze van az eszményeinkhez; ha kapcsolatba jutunk velük, abban a pillanatban kiderül, hogy lelkileg valódiak vagyunk-e, vagy nem. Olvasd el János evangéliuma 13. fejezetét. Azt látjuk itt, hogy a testté lett Isten mint mossa meg egyszerű halászok lábát, hogyan végzi a legközönségesebb munkák egyikét. És Ő így szól: Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábaitokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábait. (14.v.). Isten ihletése szükséges ahhoz, hogy a hétköznapi munkát úgy tudjuk végezni, hogy Isten világossága sugározzon át rajta. Vannak emberek, akik valami munkát úgy végeznek el, hogy az elvégzés módja ezt a munkát örökre szentté teszi azután. Lehet, hogy a legeslegközönségesebb dologról van szó, de miután láttuk, hogy hogyan végzik, számunkra is mássá lesz az. Az Úr mindig átalakítja azt a dolgot, amit rajtunk keresztül végez. Urunk magára vette emberi testünket; átalakította azt, és ezáltal minden szent számára a Szentlélek templomává vált az.

A MERENGÉS ELLENSZERE

„Keljetek föl, menjünk innét!” Jn. 14.31

Azon tűnődni, hogy mit hogyan kell jól megcsinálni: helyes. De végrehajtás helyett is csak tűnődni, már baj. Miután Urunk olyan csodálatos dolgokat beszélt tanítványainak, azt várná az ember, hogy felszólítja őket, vonuljanak el kissé és elmélkedjenek a hallottak felett. De Urunk sohasem engedte meg az efféle holdvilágba merengést. Ha Istennel azért jutunk közösségbe, hogy kitaláljuk az Ő kívánságát, akkor jó, ha eltűnődünk; de ha egyszer már megtudtuk, hogy mi a teendőnk, akkor hiba tűnődéssel tölteni az időt és az ilyenen soha sincs Isten áldása. Isten kezdeményezése ilyenkor mindig az, hogy jól beleszúr álmodozásainkba és ezzel a szúrással arra ösztökél minket, hogy megállás és leülés nélkül tovább menjünk.
Ha nyugodtan várunk Isten színe előtt, miután Ő meghagyta, hogy „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre” (Mk 6.31), akkor ez az elmélkedés abból a célból történik, hogy újra belezökkenjünk abba a kerékvágásba, amit Isten akar. De mindig óvakodj attól, hogy puszta merengésbe merülj, ha Isten szólt egyszer. Legyen Isten minden álmodnak, örömödnek és gyönyörűségednek a forrása, de aztán szedd fel a sátorfád s engedelmeskedj annak, amit Ő mondott. Amikor szerelmes vagy nem ülsz le, és nem elégszel meg az egyetlened felől való csendes álmodozással, hanem tenni is akarsz érte valamit. Ugyanezt várja el tőlünk Jézus is. Ha Isten szava után is csak merengünk, ez annak a jele, hogy nem bízunk Benne.

HAJTOTT-E MÁR VALAMI ŐÉRTE?

„Hiszen jót tett velem,” Mk 14.6

Ha az emberi szeretet nem hajt valakit, hogy felülemelkedjék önmagán, akkor az nem szeretet. Ha a szeretet mindig óvatos, mindig bölcselkedő, mindig értelmes és mindig számító, ha nem mutat önmagán túlra, akkor egyáltalán nem szeretet. Lehet vonzalom, lehet meleg érzés, de semmi köze sincs az igazi szeretethez.
Hajtott-e már engem a vágy valamikor, hogy tegyek valamit Istenért, nem kötelességből, nem azért, mert hasznos, semmi másért, csak azért, mert szeretem Öt
Rájöttem-e valaha arra, hogy Isten elé az Ő szemében értékes dolgokat vihetek, avagy az Ő megváltásának fontosságáról ábrándozgatok, mialatt egy sereg teendő volna, amit elvégezhetnék? Nem isteni, óriási méretű, csodálatosnak minősíthető dolgokról van szó, hanem hétköznapi, egyszerű, emberi. dolgokról, amelyekből megláthatja Isten, hogy teljesen átadtam Neki magam. Előidéztem-e valaha az Úr Jézus szívében azt az érzést. amelyet Betániai Mária idézett e1ő?
Vannak idők, mikor Isten szinte arra vár, hogy Iránta érzett, igazi szeretetünknek valami őszinte tanújelét adjuk. Az Istennek való átadás többet ér, mint a személyes szentség. A személyes szentség saját tisztaságunk köré gyűjti szemünk sugarait; azzal vagyunk elfoglalva, mert járásunk, beszédünk, tekintetünk milyenségére ügyelünk, félve, nehogy megbántsuk Öt. A tökéletes szeretet kiűzi mindezt, ha egyszer átadjuk magunkat Istennek. Meg kell szabadulnunk attól a fogalomtól, hogy hasznos vagyok-e? és győződjünk meg arról, hogy igenis nem vagyunk; ezzel megközelítjük az igazságot. Sohasem az a kérdés, hogy hasznosak vagyunk-e, hanem az, hogy érünk-e magának Istennek a szemében valamit? Ha átadtuk magunkat Istennek, Ő minden időben munkálkodik rajtunk keresztül.

„Mert az Isten mondotta." (Zsidókhoz írt levél 13, 5.)

Ha ezen igét hitünkkel teljesen fel tudjuk fogni, akkor egy olyan fegyver van kezünkben, amelylyel mindent legyőzhetünk. Melyik kétely volna az, melyet nem ütne agyon ezen kétélű fegyver? Melyik félelem létezhetnék, melynek nem kellene lesújtatnia, ha az isteni kegyelem szövetségének nyila azt halálosan megsebzi? Az élet' kellemetlenségei, a halál borzalma, a belső kelevény, a külső tátongó sebek, a felülről való meglátogatások és a földi kísértések, mindenesetre kell, hogy könnyű megpróbáltatásnak tűnjenek föl, ha az igének eme bástyája mögött rejtőzködhetünk: „Mert az Isten mondotta!" A nyugalom idején ez ád élvezetet és boldogságot, a küzdelmek között pedig erősítésünkre szolgál. Ez az ige: „Mert az Isten mondotta", legyen mindennapi boldogságunk kútfeje. Ez utalhat minket az írás kutatásának rendkívüli becsének ismeretéhez. Az Isten igéjében talán találsz egy olyan igéretet, amely mintha éppenséggel csak a te számodra adatott volna; de ha nem tudsz felőle, akkor hiábavaló az a te részedre. Olyan vagy mint a fogoly a tömlöcben; lehetséges, hogy szalmazsákod alatt egy kulcs van elrejtve, melylyel az ajtót kinyithatnád és megszabadulhatnál; de ha nem keresed meg, fogoly maradsz, holott egész könnyen megszabadulhatnál! A Szentírás nagy gyógyszertárában biztosan van valami hatásos szer, de mégis beteg maradsz, míg az igazság igéjét át nem kutatod és meg nem keresed, amit „Isten mondott". Nem akarsz emlékezetedbe magadnak az isteni ígéretekből gazdag készletet gyűjteni, midőn bibliádat olvasod? Nagy férfiak szavait megfigyeled, a híres költők verseit kívülről tudod; miért nem akarnál az Isten igéjében mély és alapos ismerettel bírni, hogy annak folytán képes lennél minden pillanatban elővenni azt, amely alkalmas a nehézség legyőzésére és a kétely eloszlatására ? „Mert az Isten mondotta", lásd, ez minden bölcseségnek forrása, minden vigasztalásnak kútfeje; így tehát hadd lakozzék benned bőségesen az ige, mint „az örök életre f orró víznek feje." Igy aztán egészségesen, erősen és vidáman fogsz nevekedni az isteni életben.

„Úr Jézusunk segíts, hogy mi Tudjunk szavadra figyelni!"

„Megáldja azokat, akik félik az Urat, a kicsinyeket a nagyokkal együtt” (Zsolt. 115:13)

Ez az Ige az alacsonysorsúak és a szegények megvidámítója. Urunk kegyesen gondoskodik azokról, akik nem rendelkeznek bőségesen anyagiakkal, sem nagy tehetségük, befolyásuk vagy hatalmuk nincs. Istennek különös gondja van kicsiny teremtményeire, még egy verebecske sem eshet le tudta nélkül. Neki semmi sem kicsiny, mert a legjelentéktelenebbnek látszó teremtményét is felhasználja céljaira. Ezért még aki a legjelentéktelenebbnek érzi is magát az emberek között, kérjen Istentől áldást kicsinységére, és meg fogja találni szűk életkörében ezt az áldást és a boldogságot.
Az Urat félők között vannak kicsinyek és nagyok. Egyesek csecsemők, mások óriások. De mind áldottak. A kicsiny hit áldott hit. A kis reménység már áldott reménység. A Szent Szellem minden ajándéka, ha csupán csírájában van is még meg, már áldást hordoz. Az Úr Jézus ugyanazon drága vérével váltotta meg a kicsinyeket és a nagyokat, és ígérte, hogy az apró bárányt éppúgy megőrzi, mint a felnőtt juhot. Nincs anya, aki megvetné gyermekét csupán mert az kicsiny; sőt, minél kisebb a gyermeke, annál gyengédebben gondozza. Ha egyáltalában van kedvezés az Úrnál, akkor a sorrend nála nem „nagy és kicsiny”, hanem „kicsiny és nagy”.

A LELKI ÁLLHATATOSSÁG ISKOLÁJA

„Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” Zsolt 46.11

Az állhatatosság több, mint kitartás: kitartás azzal a feltétlen bizonyossággal párosulva, hogy amit remélünk, meg is fog történni. Az állhatatosság több, mint ragaszkodás, amelyik lehet, hogy csak a leeséstől való túlzott félelemből eredő gyengeség. Az állhatatosság annak az embernek a fő-fő erőfeszítése, aki vonakodik hinni az ő hőse legyőzhetőségében. A tanítvány legnagyobb félelme nem az, hogy kárhoztatni fogják, hanem az, hogy Jézus Krisztus marad alul, hogy a szeretet az igazság a megbocsátás, az emberekhez való jóakarat, amikért Ő síkra szállt, végül is nem fognak győzni, hogy mindez csak délibáb! Ilyenkor jön a lelki állhatatosságra való felhívás: felhívás arra, hogy ne tétovázzunk ölbe tett kezekkel, hanem munkálkodjunk annak a bizonyosságnak az alapján, hogy Isten nem maradhat alul.
Ha reményeink éppen most nem teljesednek, ez azt jelenti, hogy tisztulási folyamaton mennek át. Nincsen olyan nemes dolog a világon, amelyet valaha is remélt, vagy álmodott az emberi értelem, amely be ne teljesedne. Az élet egyik legnagyobb feszültsége az Istenre való várás feszültsége. „Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet” (Jel 3.10). Maradj meg lelkileg állhatatosnak.

A SZOLGÁLATRA VALÓ ELTÖKÉLTSÉG

„Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak.” Mt 20.28

Pál apostol ugyanazt a felfogást vallja a szolgálatról, mint a mi Urunk: „Én pedig úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék” (Lk. 22.27.); „Úgy tekintsenek minket az emberek, mint Krisztus szolgáit...” (1Kor 4.1). Mi úgy vélekedünk, hogy aki szent szolgálatra kapott elhívást, az egyúttal arra is hívatott, hogy a többi emberektől különböző lénnyé váljék. Jézus Krisztus szerint arra van hívatva, hogy más emberek lábtörlője legyen; a lelki vezetőjük; de sohase a felettesük. „Tudok megaláztatni is…” — mondja Pál (Fil 4.12). Pál így gondolja el a szolgálatot: Erőm fogytáig adom magam értetek; dicsérhettek, vagy szidalmazhattok: teljesen mindegy. Míg egyetlen emberi lény van, aki nem ismeri Jézus Krisztust, adósa vagyok neki a szolgálattal mindaddig, míg megismeri Öt. Az Ő szolgálatának fő-fő rugója nem az emberek, hanem a Jézus Krisztus iránti szeretet. Ha az emberiség javára szenteljük magunkat, csakhamar fájó szívvel összetörünk, mert az emberek részéről gyakran nagyobb hálátlanságot tapasztalunk, mint egy kutyától. De ha az Isten iránti szeretet hajt minket, akkor embertársaink hálátlansága nem akadályozhat meg minket a szolgálatban.
Pál apostol megértette Jézus Krisztusnak vele való bánásmódját, s ez a titka a mások szolgálatára való eltökéltségének. „előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam” (1Tim 1.13), nem törődőm azzal, hogyan bánnak velem az emberek, mert ők sohasem tudnak olyan rosszindulatot és gyűlöletet tanúsítani irántam, mint amilyet én tanúsítottam Jézus Krisztus iránt. Ha megértjük, hogy Jézus Krisztus a mi aljasságunk, önzésünk és bűneink teljes megsemmisüléséig szolgált nekünk, többé semmi sem lesz képes megtántorítani minket abban az eltökéltségünkben, hogy Őérte az embereknek szolgáljunk.

AZ ÁLDOZAT GYÖNYÖRŰSÉGE

„Én pedig nagy örömest áldozok, sőt esem áldozatul a ti lelketekért.” 2Kor 12.15

Ha Isten Lelke kitöltötte Isten szeretetét a szívünkbe, önként azonosítani kezdjük magunkat Jézus Krisztusnak az emberek iránt való érdeklődésével, Jézus Krisztus pedig mindenféle ember iránt érdeklődik. Keresztény munkánkban nincs jogunk hajlamaink után menni; Krisztushoz való viszonyunknak ez az egyik legnagyobb próbaköve. Az áldozat gyönyörűsége abban áll, hogy önként teszem le az életem a Barátomért, nem hajítom el, hanem odaadom Őérte és az emberek iránt való érdeklődéséért, nem egy ügyért. Pál apostol egyetlen célra szentelte magát: hogy embereket nyerjen Krisztus számára. Pál mindig Jézushoz vonzotta az embereket, nem önmagához: ;, mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket” (1Kor 9.22) Ha valaki azt állítja, hogy egyedül Istennel kell szent életet élni, az ilyen ember nem lehet többé hasznos embertársai számára: magaslatra állítja magát, mely távol esik a mindennapi élet forgatagából. Pál áldozati személyiséggé vált: bárhová ment, Jézus Krisztus felhasználta az életét. Sokan csak saját céljaink után futunk, ezért Jézus nem veheti hasznát az életünknek. Ha átadtuk magunkat Jézusnak, nincsenek többé külön céljaink, amelyeknek szolgáljunk. Pál azt mondja, hogy ő tudja, mint lehet lábtörlővé érzékenykedés nélkül, mivel életének fő-fő rugója a Jézusnak való odaszentelődés volt. Mi szívesen szánjuk magunkat olyan dolgokra, amelyek lelkileg önállósítanak minket, de nem adjuk át magunkat Jézusnak. Pál apostolt nem ez mozgatta: „Inkább azt kívánnám, hogy magam legyek átok alatt,… testvéreimért…” (Róm 9.3). Nem képtelen túlzás ez? Aki szeret valakit, annak nem túlzás így beszélni, Pál apostol pedig valóban szereti Jézus Krisztust.

A SZOLGÁLAT LEMONDÁSA

„Még ha ti, akiket én igen szeretek, kevésbé szerettek is engem.” 2Kor 12.15

A természetes szeretet viszonzást vár, Pál ellenben így szól: Nem bánom, szerettek-e, vagy sem, kész vagyok mindenről lemondani, nem csupán tiérettetek, hanem hogy Istenhez vigyelek titeket. „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek.” (2Kor 8.9). Pál apostol a szolgálatról egészen így gondolkodott: Nem törődöm azzal, hogy milyen rendkívüli módon áldozom fel magam, de örömest teszem. Ez örvendetes dolog volt Pál számára.
Az egyháznak Isten szolgájáról való felfogása nem egészen egyezik Jézus felfogásával. Az Ő elgondolása az, hogy a másokért végzett szolgálat révén legyünk az Ő szolgáivá. Jézus szocialistább a szocialistáknál. Azt mondja, hogy aki a legnagyobb akar lenni az Ő országában, annak szolgálnia kell másokat. A szent igazi mivolta nem a prédikálásból tűnik ki, hanem a tanítványok lábának megmosásából, azaz olyan dolgok végzéséből, amelyek az emberek értékelése szerint nem számítanak semmit, viszont Isten előtt mindent jelentenek. Pálnak gyönyörűséget okozott áldozatul adni magát Isten mások iránt való érdeklődésének és nem törődött azzal, hogy milyen árat kell ezért fizetnie. Mi anyagi meggondolásokkal jövünk: Tegyük fel, hogy Isten ide meg ide küld, ámde hogy áll a fizetés dolga? Milyen az éghajlat? Hogy néznek utánam? Utóvégre az embernek ezt mind jól meg kell fontolnia! Mindez annak a jele, hogy csak fenntartással szolgálunk Istennek. Pál apostolnak nem voltak hátsó gondolatai. Pál életében mintegy gyújtópontban egyesül Jézus Krisztus elgondolása az újszövetségi szentről: nem olyan valaki, aki csak prédikálja az evangéliumot, hanem olyan valaki, aki megtöretett kenyérré és kiontatott borrá válik Jézus Krisztus kezében más életek számára.

KICSINYES AGGÁLYOK JÉZUSSAL SZEMBEN

„Uram, nincs mivel merítened…” Jn 4.11

Mély benyomást gyakorol rám az a csoda, amiről Isten szól, de Ö igazán nem kívánhatja tőlem, hogy életem minden kis részletében megvalósítsam azt! Ha Jézus Krisztus érdemeivel szembekerülünk, magatartásunk telve van kegyes fölénnyel: Eszményeid valóban magasak és mély benyomást gyakorolnak ránk, de mihelyt a való élettel érintkezésbe jutnak, megvalósíthatatlanoknak bizonyulnak. Egy vagy más tekintetben mindnyájan így gondolkozunk Jézus felől. Ezek a kétségek Jézus felől akkor születnek meg bennünk, mikor Istennel kapcsolatos terveinkről beszélve egyesek ilyen mulatságos kérdéseket intéznek hozzánk: Honnan szándékozol pénzt szerezni? Hogyan fognak rólad gondoskodni? Néha önmagunktól erednek, amikor azt mondjuk Jézusnak, hogy a mi esetünk mégis kissé túl nehéz az Ő számára: Nagyon szép azt hirdetni, hogy „bízzatok az Úrban” (Iz 26.4), de az embernek élnie is kell, és Jézusnak nincs mivel merítenie, nincs módjában, hogy ezeket a dolgokat megadja nekünk. Őrizkedj attól a kegyes csalástól is, amelyik így szól: Nekem nincsenek aggályaim Jézus felől, csak önmagammal szemben. Önmagunkkal szemben sohasem szoktak aggályaink lenni: pontosan tudjuk, mit nem tudunk megtenni, de igenis vannak kétségeink Jézussal szemben. Szinte megsértődünk arra a gondolatra, hogy Jézusnak arra is van hatalma, amire mi nem vagyunk képesek.
Aggályaim onnan erednek, hogy át- meg átkutatom önmagam, hogy kitaláljam, hogyan tudja Ő ezeket a dolgokat elvégezni. Kérdéseim saját alacsonyrendűségem mélységeiből fakadnak. Ha fölfedezem magamban ezeket az aggályokat, világosságra kell hoznom és meg kell vallanom őket: Uram, aggályaim támadtak Veled szemben, nem hittem, hogy a Te bölcsességed nagyobb az én emberi értelmemnél, nem hittem, hogy a Te mindenható erőd nagyobb, mint amennyit véges értelmemmel fel tudok belőle fogni.

JÉZUS MEGSZEGÉNYÍTETT SZOLGÁLATA

„Honnan vehetnél hát élő vizet?” Jn 4.11

„A kút pedig mély”, jóval mélyebb, mint amilyennek a samáriai asszony gondolta! Gondolj az emberi természet, az emberi élet, sőt a saját magadban levő kutak mélységeire. Úgy megszegényítetted Jézus szolgálatát, hogy Ö már semmit sem tud tenni? Tegyük fel, hogy feneketlen szenvedés kútja van a szívedben és Jézus így szól: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek” (Jn 14.27), te azonban válladat vonogatod, és azt mondod: Uram, a kút nagyon mély, nem tudsz belőle csendességet és vigasztalást meríteni. Nem is onnan akar meríteni, mert fentről hozza ezeket a számodra. Jézus az emberi természet kútjaiból nem hoz fel semmit. Mi korlátok közé szorítjuk Izrael Szentjét, amikor arra gondolunk, hogy mit engedtünk meg Neki a múltban, hogy cselekedjen értünk, és amikor így szólunk: Igazán nem várhatom, hogy Isten megtegye ezt értem! – Éppen abból derül ki az Ő mindenhatósága, amiről, mint Jézus tanítványainak, hinnünk kell, hogy Ő meg tudja cselekedni. Mihelyt elfelejtjük az Ö mindenhatóságát, megszegényítjük szolgálatát. Ez a megszegényedés bennünk van, nem Őbenne. Szívesen jövünk Jézushoz, mint Vigasztalóhoz és Együttérzőhöz, de nem akarunk hozzájönni úgy, mint Mindenhatóhoz.
Azért olyan szánalmas példányai közülünk többen a keresztyénségnek, mert nincs Mindenható Krisztusunk. Vannak keresztyén tulajdonságaink és tapasztalataink, de nem adjuk át magunkat Jézus Krisztusnak. Ha nehéz körülmények közé kerülünk, mindjárt megszegényítjük az Ő szolgálatát azzal, hogy így szólunk: Természetesen, Ö semmit sem tehet. Nagy fáradsággal levergődünk a mélybe, és magunk próbálunk vizet szerezni magunknak. Őrizkedj a visszasüllyedésben lévő kielégüléstől és attól, hogy ezt mondd: Úgysem megy a dolog. Nagyon jól tudod, hogy megy, — ha Jézusra nézel. Tökéletlenséged kútja nagyon mély, de erőltesd meg magad és nézz Jézusra!

MOST HISZITEK?

„Ezért hisszük... Jézus így felelt: „Most hiszitek?” Jn 16.30-31

Most hisszük. Jézus így szól: „Most hiszitek? De eljön az az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok”. Nem egy keresztény munkás hagyta magára Jézust és kezdett a kötelességérzet vagy a saját külön megítéléséből eredő szükségérzet alapján munkálkodni. Ennek az oka Jézus feltámadt életének hiányában keresendő. A lélek elvesztette Istennel való belső kapcsolatát a saját vallásos fogalmára való támaszkodás miatt. Ez nem bűn, nem is von maga után büntetést; de ha a lélek rájön, hogyan akadályozta meg önmagát Jézus Krisztus megértésében és mennyi mindenféle bonyodalmat, szomorúságot, nehézséget idézett elő magának, kénytelen lesz megszégyenülve és összetört szívvel visszafordulni.
Szükségünk van arra, hogy sokkal mélyebben bízzunk Jézus Krisztus feltámadt életében, továbbá hogy szokásunkká váljon minden egyes dolgot állandóan Őrá visszavezetni. Ehelyett mi a józan ész alapján hozzuk meg döntéseinket, Istentől pedig csak azt kérjük, hogy adja rájuk áldását. Ő ezt nem teheti, mert nem tartozik az Ő világába a valóságtól való elválasztottsága miatt. Ha kötelességérzetből teszünk valamit, olyan mértéket állítunk fel, amely versenyre kel Jézussal. Felsőbbrendű személy válik belőlünk, és így szólunk: Ebben az ügyben ezt meg ezt kell tennem. Jézus feltámadt élete helyett saját kötelességérzetünket ültetjük a trónra. Nem azt a parancsot vettük, hogy lelkiismeretünk és kötelességérzetünk világosságában járjunk, hanem hogy világosságban járjunk, „ahogyan ő maga is a világosságban van,” (1Jn 1.7). Ha kötelességérzetből teszünk valamit, alá tudjuk támasztani érvekkel, de ha Iránta való engedelmességből teszünk valamit, az érvelés lehetetlen. Ez az oka annak, hogy miért válik a szent könnyen nevetségessé.

„A kút pedig mély”, jóval mélyebb, mint amilyennek a samáriai asszony gondolta! Gondolj az emberi természet, az emberi élet, sőt a saját magadban levő kutak mélységeire. Úgy megszegényítetted Jézus szolgálatát, hogy Ö már semmit sem tud tenni? Tegyük fel, hogy feneketlen szenvedés kútja van a szívedben és Jézus így szól: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek” (Jn 14.27), te azonban válladat vonogatod, és azt mondod: Uram, a kút nagyon mély, nem tudsz belőle csendességet és vigasztalást meríteni. Nem is onnan akar meríteni, mert fentről hozza ezeket a számodra. Jézus az emberi természet kútjaiból nem hoz fel semmit

Ámen és Ámen

Azért olyan szánalmas példányai közülünk többen a keresztyénségnek, mert nincs Mindenható Krisztusunk. Vannak keresztyén tulajdonságaink és tapasztalataink, de nem adjuk át magunkat Jézus Krisztusnak.

AZ EGYENES KÉRDÉS

„Szeretsz-e engem?”

Péter most már nem fogadkozik (v. ö. Máté 26, 33-35.) A természetes egyéniség fogadkozik és kijelent. A személyiségben lévő szeretetet csak a Jézus Krisztus kérdése által okozott fájdalom fedi fel. Péter úgy szerette Jézust, ahogy minden természetes ember szeret egy jó embert. Ez a vérmérséklet szeretete; lehet, hogy mélyen gyökerezik egyéniségünkben, de a lélek középpontját nem érinti. Az igazi szeretet sohasem fogadkozik. Jézus így szólt: „Valaki azért vallást tesz énrólam az emberek előtt” (Máté 10,32.), azaz, ha szeretetét nem csupán szavaival vallja meg, hanem mindennel, amit cselekszik.
Míg egy fájdalom révén minden önámításunkból ki nem szabadulunk, Isten Igéje nem teheti velünk azt, amit akar. Isten Igéje úgy tud sebezni, ahogy a bűn sohasem tud, mivel a bűn eltompítja az érzést. Az Úr kérdése felfokozza az érzést úgy, hogy a Jézus által okozott fájdalom az elképzelhető leghevesebb fájdalommá válik. Nemcsak természetes értelemben véve sebez, de mély személyes értelemben is. Az Úr Igéje „elhat a szívnek és léleknek... megoszlásáig” (Zsid. 4, 12.), nem hagy meg semmiféle ámítást. Az Úr kérdésével nem lehet érzelegni. Nem mondhatsz kedves dolgokat; amikor az Úr egyenesen tehozzád fordul, nagyon szörnyűséges a fájdalom. Olyan nagy a fájdalom, hogy minden más megfontolást elnémít. Az Úr Igéje okozta fájdalom felől nem lehet tévedés, ha utoléri egyszer gyermekét, de ennek a fájdalomnak az a mélységes célja, hogy kijelentse nekünk Őt.

Köszönöm a beidézést.

Kérem az Urat, hogy jól vésse be ezt a szívűnkbe!