„Harmadszor is mondta neki: Szeretsz-e engem?” Ján. 21, 17.

Érezted-e az Úr okozta fájdalmat, melyet lelkünknek arra a fel nem fedett pontjára irányít, ahol életünk igazi érzékenysége lakik? Az ördög sohasem sebez meg minket ezen a ponton, sem bűn, sem emberi vonzalom, ehhez a ponthoz csak Isten Igéje hatol be. „Megszomorodott Péter, hogy harmadszor is mondta neki...” Kezdett rájönni arra a tényre, hogy személyes életének igazi középpontjában mindig Jézusnak volt odaszentelve és kezdte érteni, hogy mire irányul ez a türelmes kérdezősködés. A legcsekélyebb tévedés árnyéka sem maradt Péter lelkében, nem tudott többé tévedni. Nem volt hely többé szenvedélyes kitörések, vidám jókedv vagy érzékenykedés számára. Kijelentésszámba ment neki, mikor rájött, mennyire szereti az Urat, és csodálkozva mondta: „Uram, te mindent tudsz”. Péter kezdte érteni, mennyire szerette Jézust, de már nem mondta: „nézd ezt meg azt”, hogy megerősítse azt. Péter kezdte felfedezni önmaga számára, mennyire szerette az Urat, annyira, hogy többé sem égen, sem földön nem létezett más a számára az Úr Jézus Krisztuson kívül. Ezt nem tudta addig, míg át nem járták szívét Jézus Krisztus vizsgáló és sebetütő kérdései. Az Úr kérdései mindig felfednek engem saját magam számára.
Milyen türelmes egyenességgel és ügyességgel jár el Jézus Péterrel szemben! Urunk sohasem tesz fel idő előtt kérdéseket. Ritkán, de egyszer minden bizonnyal, félre von majd minket valamelyik sarokba, ahol megsebez egyenes kérdéseivel, és mi rájövünk, hogy sokkal mélyebben szeretjük Őt, mintsem hogy bármilyen fogadkozással ki tudnánk azt mutatni.

„Mert nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba” (Zsolt. 16:10)

Ez az Ige Jézus Krisztusban beteljesedett, de áttételesen érvényes mindenkire, aki Krisztusban van. Lelkünk nem marad az elválás állapotában, és testünk, noha elenyészik, újra feltámad. Ezúttal azonban olvasóim figyelmét inkább ezen Ige tágabb jelentésére szeretném felhívni.
Bánatunkban vagy bajunkban szellemileg nagyon mélyre süllyedhetünk, szinte úgy érezhetjük, mintha a pokol mélyére zuhantunk volna, de Isten nem engedi, hogy ebben az állapotban maradjunk. Azt gondolhatjuk, hogy szívünk, lelkünk, tudatunk szinte már a halál kapujában van, de Isten nem engedik, hogy ott maradjunk. Elalélhat bennünk a reménység és az öröm, de nem süllyedhetünk le a végső romlásba, sem a fenyegető kétségbeesésbe. Nagyon mélyre zuhanhatunk, de nem mélyebbre annál, amit az Úr megenged. Egy időre belekerülhetünk a kétségek börtönébe, de nem veszhetünk el benne. A reménység csillaga mindig ott ragyog az égen, még a legsötétebb éjszakában is. Az Úr nem feledkezik meg rólunk és nem szolgáltat ki az ellenségnek. Ezért legyünk jó reménységben. Az vigyáz ránk, akinek irgalma végtelen.
Egy biztos: a halál, a kétségbeesés és a sötétség világából életre, szabadságra és világosságra támaszt majd fel minket.

A MEG NEM KÖNNYÍTETT KÍVÁNSÁG

„Legeltesd az én juhaimat!” Ján. 21, 17.

Ez a megvalósulófélben lévő szeretet. Isten szeretete nem valami csinált dolog, hanem Isten természete. Mikor Szent Lelkét vesszük, Ő egyesít minket Istennel úgy, hogy szeretete kifejezésre jut bennünk. Ha a lélek egyesült Istennel a bennünk lakozó Szent Lélek által, még nem értük el a végcélt. A végcél az, hogy mi is annyira egyek legyünk az Atyával, mint Jézus volt. Milyen egységben volt Jézus az Atyával? Olyan egység volt ez, hogy az Atya leküldte Őt a földre, hogy feláldoztassék értünk. És Ő azt mondja: „Amiként engem küldött az Atya, én is aképpen küldelek titeket.” (Ján. 20,21.)
Péter most jön rá az Úr fájdalmat okozó kérdésének fénye mellett, hogy mennyire szereti Őt. Ezután következik az „add tovább!” Ne azt bizonyítgasd, mennyire szeretsz engem, ne tégy vallást a kapott csodálatos kijelentésekről, hanem „legeltesd az én juhaimat!” És Jézusnak néhány rendkívül érdekes juha van: az egyik besározott és piszkos, a másik félénk és döfködő, a harmadik folyton elkóborol! Isten szeretetét nem lehet kifárasztani s a bennem levő szeretet sem fárasztható ki, ha az egyetlen forrásból fakad. Isten szeretete nem veszi figyelembe az egyéniségünk alkotta megkülönböztetéseket. Ha szeretem az én Uramat, nem az a dolgom, hogy a vérmérsékletem által engedjem magam vezetni, hanem az a kötelességem, hogy legeltessem az Ő juhait. Ez alól a megbízás alól nincs könnyítés és mentesítés. Vigyázz, nehogy meghamisítsd Isten szeretetét azáltal, hogy a természetes emberi együttérzés alapján dolgozol, mert ez Isten szeretetének káromlásával végződik.

Vigyázz, nehogy meghamisítsd Isten szeretetét azáltal, hogy a természetes emberi együttérzés alapján dolgozol, mert ez Isten szeretetének káromlásával végződik.

IGAZ LEHET EZ FELŐLEM?

„De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nekem”. Csel. 20,24.

Könnyebb látomás nélkül szolgálni Istennek, könnyebb elhívatás nélkül munkálkodni Érte, mert akkor legalább nem kell nyugtalankodnod az Ő követelményei miatt; a keresztyén érzelmekkel bevont józan ész a vezetőd. Jobban haladhatsz előre, több lehet a sikered, könnyebb a szíved, ha Isten hívását sohasem ismered fel. De ha Jézus Krisztustól kapsz egyszer megbízást, az Isten akaratára való gondolás mindig olyan lesz, mint egy ösztöke: többé nem leszel képes a józan ész alapján munkálkodni Érte.
Mi igazán drága nekem? Ha még nem ragadott meg Jézus Krisztus, a szolgálatot, az Istennek szentelt időt tartom drágának. Pál azt mondja, hogy csak azért tartja az életét drágának, hogy elvégezhesse a nyert megbízatást; vonakodott bármi más célra fordítani az erejét. A Csel. 20, 24. Pál apostolnak afelett való, szinte fennkölt bosszankodását fejezi ki, hogy arra kérték, legyen tekintettel saját magára. Ő teljesen közömbös volt bármi más megfontolás iránt azon a szolgálaton kívül, amelyet kapott. A gyakorlati munka az Istennek való átadás versenytársa lehet, mivel a gyakorlati munka ezen az érvelésen nyugszik: „Gondold meg, milyen hasznos vagy”, avagy „Gondold meg, mennyire hasznos lehetnél az e fajta munkában”. Ez a magatartás nem Jézus Krisztust teszi meg vezetővé abban, hogy hová menjünk, hanem a saját ítélőképességünket, hogy hol vagyunk a leghasznosabbak. Sohase törődj azzal, hogy hasznos vagy-e, de mindig tartsd szem előtt, hogy nem a magadé, hanem Istené vagy.

IGAZÁN ÚR Ő?

„....csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól.” Csel. 20, 24.

Nem az az öröm, hogy valami dolgot sikeresen elvégzek-e, hanem az, hogy teljesen betöltöm-e a hivatásom, amire teremttettem és újjászülettem. Urunknak abban volt az öröme, hogy azt cselekedje, amire az Atya küldte, és azt mondja: „Amiképpen engem küldött az Atya, én is aképpen küldelek titeket.” (Ján. 20,21.). Nyertem-e én szolgálatot az Úrtól? Ha igen, akkor annyira hűségesnek kell lennem hozzá, hogy az életem csak e szolgálat elvégzéséért legyen számomra drága. Gondolj arra, mennyire jól esik majd hallanunk Jézus szavait: „Jól vagyon, jó és hű szolgám” (Mt. 25,21.); és az a tudat, hogy megtettél mindent, amiért Ő elküldött. Mindnyájunknak meg kell találnunk a magunk helyét az életben, és lelki értelemben akkor találjuk meg, ha az Úrtól vesszük a szolgálatunkat. Hogy ezt elnyerhessük, Jézussal közösségben kell lennünk; olyannak kell megismernünk Őt, mint aki több számunkra, mint személyes Megváltó. „Én megmutatom neki, mennyit kell neki az én nevemért szenvedni”. (Csel. 9, 16.).
„Szeretsz-e engem?” Ha igen: „Legeltesd az én juhaimat!” (Ján. 21, 17.) A szolgálatban nincs válogatás, csak teljes hűség a mi Urunk megbízása iránt; hűség azzal szemben, amit az Istennel való legszorosabb közösséged idején látsz meg. Ha az Úr Jézustól szolgálatot nyertél, tudni fogod, hogy nem az elhivatással van baj, hanem a szolgálat alkalmai körül. Arra vagy elhíva, hogy hű légy ahhoz a szolgálathoz, amelyet a Vele való igazi kapcsolat idején nyertél. Ez nem azt jelenti, hogy a szolgálatának valamely meghatározott hadjárata van kijelölve számodra, csupán azt, hogy többé nem szabad tudomást szerezned a más irányból jövő szolgálatra való felszólításokról.

NYOMORÚSÁGOS DOLGOK KÖZEPETTE.

„...Sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban.” II. Kor. 6, 4.

A Mindenható kegyelmére van szükségünk, hogy a legközelebbi lépést akkor is megtehessük, ha nincs látomás és nincs szemlélő: a legközelebbi lépést az átadásodban, a tanulmányaidban, az olvasmányaidban, a konyhádban. A legközelebbi lépést a kötelességteljesítésben még akkor is, ha nincs Istentől látomásunk, nincs lelkesedésünk és nincs szemlélőnk. Sokkal, de sokkal nagyobb kegyelemre és sokkal tudatosabb Istenre való támaszkodásra van szükség ehhez a lépéshez, mint akár az evangélium prédikálásához.
Minden keresztyénnek részesnek kell lennie a testté létel lényegében, azaz a mindennapi élet közepette mindent testté és vérré kell változtatnia és egészen az utolsó részletig kidolgoznia. Mi ellankadunk, ha nincs látomás, nincs felemelkedés, csak a dolgok hétköznapi menete és a közönséges tennivalók. Az Istenért és az emberekért végzett hosszú futásunkban csak egyetlen dolog számít: a láthatatlan világban való állandó, kitartó munka, s az életet csak úgy őrizhetjük meg töretlen épségében, ha állandóan Istenre tekintve élünk. Kérd Istent, hogy tartsa nyitva a szemed a feltámadt Krisztus felé, akkor a közönséges dolgok nem bírnak lehangolni. A lelkület és a gondolat kicsinyességéből és nyomorúságosságából újra meg újra ragadd ki magad, és fordulj János evangéliumának 13. fejezetéhez.

CSÜGGEDETLEN RAGYOGÁS

„De mindezekben felettébb diadalmaskodunk Az által, aki minket szeretett.” Róm. 8, 37.

Pál azokról a dolgokról beszél, amelyek látszólag elszakasztólag beékelődnek a szent és Isten szeretete közé; de az az érdekes, hogy semmi sem tud beékelődni Isten szeretete és a szent közé. Ezek a dolgok beférkőzhetnek ugyan és be is férkőznek a lélek áhítatos gyakorlatai és Isten közé, és elválasztják az egyéni életet Istentől; de közülük egyik sem tud beékelődni Isten szeretete és a szent lelke közé. Keresztyén hitünk kőszála Isten szeretetének meg nem érdemelt, megmérhetetlen csodája, melyet a Golgotán mutatott meg; olyan szeretet, melyet sohasem tudunk és sohasem fogunk kiérdemelni. Pál azt mondja, ez az oka annak, hogy mindezekben a dolgokban diadalmasoknál feljebbvalók vagyunk, több, mint győztesek vagyunk, éspedig olyan örömmel összekötve, a-mely nem lehetne a miénk éppen ama dolgok nélkül, amelyek úgy tűnnek fel, mintha el akarnának minket temetni.
Van olyan hullámverés, amely zavarja a közepes úszót, az ár ellen úszó viszont túláradó örömöt érez, miközben átúszik rajta. Alkalmazd ezt a saját körülményeinkre: szenvedés, félelem, üldöztetés – ezek idézik elő bennünk a túláradó örömet. Ezek nem olyan dolgok, amelyek ellen küzdeni kell. Felettébb diadalmaskodunk ezekben Őáltala, nem e dolgok ellenére, hanem a kellős közepükben. A szent sohasem a szenvedés dacára, hanem a szenvedés következtében ismeri az Úr örömét. „Felettébb való az én örömem minden mi nyomorúságunk mellett” (II. Kor. 7,4.) – mondja Pál.
A csüggedetlen ragyogás nem valami múló dologra van felépítve, hanem Isten megmásíthatatlan szeretetére. Az élet tapasztalatai, akár borzasztóak, akár egyhangúak, képtelenek ártani Isten szeretetének, mely a mi Urunk Jézus Krisztusban van.

„Kiszabadítja a foglyokat az Úr” (Zsoltár 146:7)

Ki is szabadított őket! Gondoljunk csak a Bibliában leírt számtalan szabadulásra. Meg tud szabadítani most is. Szava letöri az ércbilincseket, pillantása felnyitja a zárakat. Megteszi ma is. Ezernyi helyen jönnek elő a megkötözöttek a fényre és a szabad levegőre. Jézus Krisztus ma is szabadságot hirdet a megkötözötteknek. Ebben a pillanatban is nyílnak ki börtönajtók és hullanak a földre a bilincsek.
Téged is örömmel megszabadít, drága barátom, ha most a szomorúság, a kételyek vagy a félelem rabságában szenvedsz. Jézus Krisztus számára nagy öröm, ha megszabadíthat téged. Nem neked kell leráznod a bilincseidet: az Úr maga végzi ezt el. Csak bízzál benne, és Ő lesz a szabadítód. Higgy benne akkor is, ha most még csak a kőfalakat és a bilincseket látod. A Sátán nem tarthat fogva, a bűn nem láncolhat meg, még a kétségbeesés sem kötözhet meg, ha te most hiszel az Úr Jézusban, szabadító kegyelmében és a téged megmentő erejének hatalmában. Éppen akkora öröm Krisztus számára, ha megszabadíthat, mint amekkora a te örömöd lesz, ha egyszer megszabadulsz.
Dacolj az ellenséggel és legyen ez az Ige a szabadulás éneke számodra: „Kiszabadítja a foglyokat az Úr”.

AZ ÁTADOTT ÉLET

„Krisztussal együtt megfeszíttettem.” Gal. 2, 20.

Senkisem egyesülhet addig Jézus Krisztussal, amíg nem hajlandó a bűnein kívül a dolgokra vonatkozó egész szemléletét is átadni. Isten Lelkétől felülről születni annyit jelent, mint előbb elereszteni, aztán megragadni. Az első fokon ez azt jelenti, hogy lemondunk minden önhittségünkről. Urunk nem azt kívánja, hogy jóságunkat, becsületességünket, törekvésünket adjuk Neki, hanem a kézzel fogható bűneinket. Ez minden, amit el tud tőlünk venni. És mit ad bűneinkért cserébe? Igazi, kézzel fogható igazságosságot. Át kell azonban adnunk azt az önhittségünket, mintha valamik volnánk, továbbá minden igényünket arra, hogy Isten figyelmére méltasson minket.
Akkor azután Isten Lelke meg fogja mutatni, mit kell még átadnunk. Át kell adnom a magamhoz formált jogomra való igényem minden alakjában. Kész vagyok-e átadni minden tulajdonomhoz való ragaszkodásom, a vonzalmaimhoz és minden máshoz való ragaszkodásom és teljesen azonosítani magam Jézus halálával?
Mielőtt átadunk valamit, a csalódás kínzó, éles fájdalmán kell átesnünk. Ha valaki valóban úgy látja magát, ahogy az Úr látja őt, nem a test visszataszító bűnei rázzák meg, hanem saját szívének borzasztó büszkesége Jézus Krisztussal szemben. Ha az Úr világosságában látja magát, a szégyen, az irtózat és a bűntudat kétségbeesése töltik el.
Ha az átadás kérdésével szemben állsz, menj át előbb ezen a válságon, add át magad mindenestől, és Isten képessé tesz mindarra, amit követel tőled.

A VISSZAESÉS IDEJE

„Vajon ti is el akartok-é menni?” Ján. 6, 67.

Egy átható kérdés. Urunk szavai akkor találnak minket leginkább, amikor a legegyszerűbben beszél. Tudjuk, hogy kicsoda Jézus, ennek ellenére Ő így szól: „Ti is el akartok-e menni?” Kockázatot vállaló magatartást kell tanúsítanunk Vele szemben minden időben.
„Ettől fogva sokan visszavonultak az ő tanítványai közül és nem jártak többé ő vele.” (66.v.) Jézus követésétől nem a bűnhöz tértek vissza, hanem visszaestek. Manapság sokan áldozzák oda magukat a Jézusért való munkára, és sokan áldozzák meg magukat ebben a munkában, de mégsem járnak Vele. Isten állandóan egy dolog felé terel minket: hogy egyek legyünk Jézus Krisztussal. Megszentelődésünk után ebben az irányban történik lelki életünk iskolázása. Ha Isten világosan és nyomatékosan megérteti veled, hogy mit kíván tőled, ne próbáld meg, hogy valami különleges módszer segítségével maradj ebben a viszonyban, hanem éld egész természetes módon a Jézus Krisztustól függés életét. Sohase próbáld meg az Istennel való életet másként élni, mint Isten szerint. Ez a Neki való teljes átadás. A Jézussal való járásnak az a titka, hogy bizonyossággal tudom, hogy semmit sem tudok.
Péter Jézusban csak olyasvalakit látott, aki megváltást hoz neki és a világnak. Urunk azt kívánja, hogy együtt húzzuk Vele az igát.
A 70. versben Jézus megfelel Péter nagy hiányára. Mi nem tudunk mások helyett feleletet adni.

LEGYEN ÜZENETED ÉS LÉGY MAGAD IS ÜZENET

„Hirdesd az igét!” II. Tim. 4,2.

Nem azért vagyunk megváltva, hogy „csupán csatornák” legyünk, hanem azért, hogy Isten fiai és leányai legyünk. Nem lelki médiumokká, hanem lelki hírvivőkké változtunk át: az üzenetnek önmagunk részévé kell lennie. Isten Fia önmagának volt az üzenete, szavai lélek és élet voltak. Mivel az Ő tanítványai vagyunk, a mi életünknek is üzenetünk szentségtartójának kell lennie. A természetes szív kész akármennyit szolgálni, azonban a szívnek a bűntudat révén össze kell előbb törnie, meg kell kereszteltetnie a Szent Lélek által, azután Isten terveihez hozzá kell idomulnia, mielőtt saját üzenetének szentségtartójává válhat.
Különbség van a bizonyságtevés és az igehirdetés között. Igehirdető az, aki megértette Isten elhívását s eltökélte magában, hogy minden erejével hirdetni fogja Isten igazságát. Isten kivesz minket saját életeszményeink kereteiből és használható alakba kovácsol minket, akárcsak a tanítványokat pünkösd után. Pünkösd nem hozott a tanítványok számára új tanítást, csupán annak megtestesítőivé tette őket, amit prédikáltak. „Lesztek nekem tanúim”. (Csel. 1,8.)

Ámen és Ámen

LÁTOMÁS

„Nem lettem engedetlen a mennyei látás iránt.” Csel. 26, 19.

A látomás elveszítéséért mi magunk vagyunk felelősek, s többnyire úgy veszítjük el, hogy lelkileg léket kapunk. Ha Isten felől vallott hitünket nem gyakoroljuk a mindennapi élet dolgaiban, akkor hamar odavan az Istentől nyert látomás. A mennyei látás iránt való engedelmességnek egyetlen módja az, hogy minden tőlünk telhetőt odaadunk az Ő legmagasabb céljáért, s ez csak úgy valósítható meg, ha állandóan és határozottan visszaidézzük emlékezetünkbe a látomást. Ezt nemcsak az imaórák és az építő összejövetelek alkalmával lehet kipróbálni, hanem a percnek mind a hatvan másodpercében s az órának mind a hatvan percében.
„Ha késik is, bízzál benne” (Hab. 2, 3.). A látomásban látottat nem érhetjük el, de mindaddig az ihletésében kell élnünk, míg beteljesedik. Annyira gyakorlatiasak vagyunk, hogy elfelejtjük a látomást. Kezdetben láttuk a látomást, de nem vártunk rá; aztán belevetettük magunkat a gyakorlati munkába, s mire megvalósult a látomás, többé már nem láttuk. Az Istenhez való hűségünk próbaköve várni arra a látomásra, amelyik késik. A saját lelkünk sínyli meg, ha túlságosan elfoglaljuk magunkat gyakorlati munkával, és elmulasztjuk a látomás beteljesedését.
Figyeld Isten viharszeleit! Isten egyedül a forgószélben veti el az Ő szentjeit. Rólad is az derül majd ki, hogy üres héj vagy? Ez attól függ, hogy annak a világosságában élsz-e vagy nem, amit megláttál. Engedd, hogy Isten, a Magvető elvessen téged, addig ne menj, amíg ezt meg nem teszi. Ha magad választod meg a helyed, üres héjnak fogsz bizonyulni. Ha Isten vet el, gyümölcsöt fogsz teremni.
Fontos, hogy gyakoroljuk lábainkat a látomás világosságában való járásban.

ÁTADÁS

„És Péter kezdte mondani neki: Ímé, mi elhagytunk mindent és követtünk téged.” Márk 10, 28.

Urunk erre azt feleli, hogy az átadás Őérte van, nem pedig azokért a dolgokért, amelyeket a tanítványok akarnak az által nyerni. Óvakodj attól az átadástól, amelyben kereskedői szellem van: „Átadom magam Istennek, mivel szeretnék megszabadulni a bűntől, mivel szeretnék szent lenni.” Ez mind azt mutatja ugyan, hogy rendben van a dolgunk Istennel, azonban ez a lelkület nem tartozik hozzá a keresztyénség lényeges természetéhez. Az átadás egyáltalában nem valamiért van. Annyira elkalmáriasodtunk, hogy Istenhez már csak valamit kapni megyünk, de nem önmagáért Istenért. Mintha azt mondanánk: „Nem, Uram, nem Téged akarlak, magam akarom, de magam tisztának és Szent Lélekkel teljesnek akarom; azt akarom, hogy a Te kirakatodban legyek és elmondhassam: „Ezt tette Isten értem”. Ha csak azért adunk valamit Istennek, mert annak a fejében még többet várunk Tőle, átadásunknak semmi köze sincs a Szent Lélekhez; nem más, mint nyomorult kalmár önérdek. Hogy elnyerjük a mennyországot, hogy megszabaduljunk a bűntől, hogy hasznosak legyünk Isten számára: az efféle dolgok sohasem jönnek számításba az igazi átadásnál, amely nem más, mint Jézus Krisztusnak feltétlen és személyes előnyben részesítése.
Hol marad Jézus Krisztus, mikor a természetes kapcsolatok akadályaival ütközünk meg? Közülünk a legtöbben elhagyjuk Őt: „Igen, Uram, hallottam hívó szavad, de útban van az anyám, a feleségem, az önérdekem, és nem tudok tovább menni”. „Akkor”, mondja Jézus, „nem lehetsz az én tanítványom”.
Az igazi átadás próbaköve mindig az, hogy a természetes átadásnál valóban tovább jutunk. Ne törődj vele! Isten a saját odaadásával átöleli mindazokat, akiknek átadásod fájdalmat okozott. Vigyázz, meg ne állj az Istennek való átadásodban! Közülünk a legtöbben csak képzeletben ismerik az átadást.