Monty Roberts: Az igazi Suttogó
- részlet -
[Amikor Monty elment egyedül megfigyelni a musztángokat, 14 éves volt.]
„Hogy rátaláljak az első musztángcsaládra, alaposan meg kellett figyelnem, hol találhatnak maguknak megfelelő táplálékot. Jobb híján beérték a zsályával is, de jobban kedvelték a kékfüvet, a rozsnokot és a perjét.
Amikor sikerült utolérnem az első csoportot, az volt a célom, hogy minél kevésbé zavarjam meg az állatok életét. Ezt kétféle módon érhettem el. Vagy legalább másfél kilométeres távolságot tartok tőlük, mely esetben előbb-utóbb rájöttek volna, hogy nem jelentek veszélyt a számukra, vagy pedig úgy próbálok közelebb kerülni hozzájuk, hogy ne vegyenek észre.
Csaknem két kilométerről megérezték a szagomat, és szép lassan távolodni kezdtek. Alig láttam többet belőlük a fennsíkon mozgó pontoknál, de máris igyekeztek messzebb kerülni tőlem.
(…)
…én már azt is óriási eredményként könyveltem el, hogy alig fél kilométerre sikerült megközelítenünk őket. Kihasználtuk a barrancák kínálta fedezéket, mindig úgy helyezkedtünk, hogy a szél a csapat felől fújjon, és nagyon csendben mozogtunk.
Mivel volt időm a lassú, óvatos mozgásra, és arra is, hogy elgondolkozzak minden mozzanaton, meglepetten jöttem rá, hogy a csapat hihetetlenül érzékenyen reagált a jelenlétünkre. Elég volt annyi, hogy Brownie patája megcsússzon egy kövön, és a fülük máris felénk fordult.
Sikerült tehát mintegy négyszáz méterre becserkésznem a musztángokat, de ennél közelebb nem jutottam. Nem volt már fedezék, ahol elrejtőzhettem volna, és bár továbbra is felőlük fújt a szél, nem engedték volna meg, hogy a nyílt terepen közelebb férkőzzünk hozzájuk.
Egy darabig be is értem ennyivel. Brownie-val letelepedtünk egy kis nyárfa tövébe, aztán nekiálltam megszámlálni az állatokat. Igyekeztem odafigyelni azokra a külső jelekre is, amelyek alapján később megkülönböztethettem őket egymástól.
A látcsövem rendkívül fontosnak és hasznosnak bizonyult. (…) Így már olyan közelinek tűnt, hogy úgy éreztem, akár meg is simogathatnám a lovakat. Pontosan megfigyelhettem minden egyes mozdulatukat. A látcső révén ott voltam közöttük.
Hamar feltűnt egy pej kanca, amelynek sötét sáv futott végi a hátán, térde fölött pedig a zebrára emlékeztető csíkok voltak. Idősebb volt a csapat legtöbb tagjánál, és viszonylag nagy hasa sok vemhességről árulkodott. Úgy tűnt, ő az, aki a csapatban a parancsokat adja. Ő adott utasítást a továbbindulásra azzal, hogy elindult, mire a többiek engedelmesen követni kezdték; ha pedig megállt, a többiek is megálltak. Minden jel arra vallott, hogy ő a csoport legbölcsebb tagja, és ezt a társai is tudták.
Ez az állat volt a domináns kanca. Azelőtt senki sem mondta nekem, hogy a vadlovak csoportjait mindig egy domináns kanca irányítja. Gyanítom, hogy még ma is sokakban él az a tévhit, amely szerint a csődör a főnök. Ez azonban nem igaz. A párzó vagy domináns csődör – amelyet neveznek alfa hímnek vagy vezérhímnek is -, állandóan a csapat körül kóborol, és megvédi családját a támadóktól, elsősorban más csődöröktől. Az a legfontosabb célja, hogy megakadályozza háreme eltulajdonítását. A csapat mindennapi dolgait azonban egyértelműen ez a pej kanca irányította, ehhez kétség nem férhetett.
Hamarosan rendkívüli eseménysorozat szemtanúja lehettem. Egy barnásveres méncsikó rosszul viselkedett. Úgy becsültem, hogy talán húsz hónapos lehetett, sűrű csüd- és bokaszőrzete volt, a sörénye pedig jóval lejjebb nyúlt a nyakvonalánál. Egy alkalommal, se szó, se beszéd nekirontott az egyik fiatal kancának, és megrúgta. A kis kanca fájdalmasan felnyihogott, és odébb bicegett, a csikó pedig elégedettnek tűnt. Nem lehetett nehezebb kétszázötven kilónál, de nyilván nagyon is tudatában volt annak, hogy egy pár here büszke tulajdonosa.
Nem sokkal később újabb bűntettet követett el. Egy egészen fiatal csikó közeledett hozzá, és a szájával szopásra emlékeztető mozdulatokat tett, amivel azt kívánta jelezni, hogy ő nem jelent fenyegetést, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon is alázatos. A méncsikót azonban nem sikerült meghatnia: rávetette magát nála jóval fiatalabb rokonára, és nagyot harapott a hátába. Igazi terrorista volt, ha nem rúgott, akkor harapott. A támadás után aztán egyből úgy tett, mintha mi sem történt volna, a viselkedése teljesen semleges volt. Az egész úgy festett, mintha el akarta volna kerülni, hogy felelősségre vonják a tetteiért.
Valahányszor rosszul viselkedett, a pej kanca – a matriarcha – mindig egy kicsit közelebb húzódott hozzá. Határozottan úgy éreztem, hogy azt figyeli, lesz-e még folytatása a rendbontó viselkedésnek. Látszólag egyáltalán nem érdeklődött, de mégis elhagyta a csapatban addig elfoglalt helyét, és lassan, de biztosan közeledett a méncsikóhoz.
Talán négy hasonló esetet nézett végig, mielőtt közbelépett. Ekkor már alig húsz méterre volt, de ez a világosveres pej méncsikó csak nem bírt magával: rátámadt egy felnőtt kancára, a foga közé kapta a nyaka tövét, és nagyot harapott bele.
A pej kanca most már nem habozott. Az egyik pillanatban még közönyösen állt, a következőben már a düh minden jele látható volt rajta. Hátracsapta a fülét, nekirontott a méncsikónak, és a földre taszította. A csikó nagy nehezen felállt, de a kanca megperdült, és ismét ellökte.
A fenyítés közben a csapat többi tagja semmiféle érdeklődést nem mutatott a közvetlen közelükben zajló események iránt. Olyan volt, mintha nem is vettek volna tudomást az egészről.
A pej kanca végül elzavarta a méncsikót a csapattól. Jó kétszázötven méternyire kergette, aztán otthagyta egyedül.
Ez meg mi az ördög lehet, kezdtem gondolkozni. Nagyon elcsodálkoztam a látottakon. A pej kanca most a csorda szélén foglalt el őrhelyet, és nem engedte vissza a száműzött csikót. A tekintetét állandóan a bűnösön tartotta, és szembenézett vele. Egyszerűen kizárta a közösségből.
A méncsikó nagyon megrettent attól, hogy egyedül maradt. Egy menekülő állat számára [Monty a lovakat úgy határozta meg, mint „menekülő” típusú állatokat] a kiközösítés egyenértékű a halálbüntetéssel, hiszen a ragadozók hamar elkapják a társaitól elszakadt egyedet. Fel-alá járkált, fejét a föld közelében lógatta, és ezt a furcsa, kényelmetlen pózt többször egymás után is felvette. Olyan volt, mintha az engedelmességét és az alázatát akarta volna kifejezni ezzel – valahogy úgy, ahogyan az emberek a meghajlással.
Aztán a csikó megkerülte a csapatot, és a másik oldalról próbált visszatérni, ám a kanca követte, és ismét elűzte: addig kergette, amíg vagy kétszázötven méterre nem távolodott, majd visszatért a család mellé és folytatta az őrködést. A testét állandóan a méncsikóval szembe fordította, és a szemét egy pillanatra sem vette le a fiatalabb lóról.
Az csak állt ott, és észrevettem, hogy nyalogató és rágó mozdulatokat tesz, noha nem evett semmit. Eszembe jutott a kiscsikó, amely szopó mozdulatokkal fejezte ki behódolását, mintha csak azt akarta volna mondani: „Nem fenyegetlek!” Lehetséges volna, hogy amit látok, az ugyanezen jelzés felnőtt megfelelője? – töprengtem. Lehetséges, hogy a méncsikó most ugyanezt mondja a matriarchának?
Eddigre jó néhány óra telt el, és gyorsan sötétedett. Hol marad a hold? – gondoltam. Vajon látni fogom, hogyan végződik ez az egész?
(…)
A holdfényben teljesen megváltozott a táj. Mivel a fény oly hatalmas égboltról verődhetett vissza, úgy tűnt, hogy egészen világos van. Fogtam a látcsövemet, és meglepetten állapítottam meg, hogy egészen messzire ellátok. Beállítottam az élességet, majd pásztázni kezdtem az előttem elterülő tájat, amíg rá nem találtam a lovakra. Kíváncsi voltam, vajon mi történik éppen.
Legnagyobb meglepetésemre a pej kanca a méncsikó szőrzetét ápolgatta. Fogaival óvatosan vakargatta a nyakát és a tomporát, és általában is roppant figyelmes volt vele szemben. Visszaengedte a csapatba, és most maga mellett tartotta, s megkülönböztetett bánásmódban részesítette. A vakargatásból nem maradt ki a méncsikó faroktöve, csípője és marja sem.
A purgatórium után tehát a csikó egyből a mennybe került. A kanca szinte agyonkényeztette.
A vad lócsapatokkal kapcsolatos éjszakai megfigyeléseim különösen hasznosnak bizonyultak. A musztángok hajnalban és alkonyatkor tartanak a leginkább a ragadozók támadásaitól, éjjel viszont sokkal nyugodtabbak lehetnek, és ilyenkor a különböző társas viselkedésformák is sokkal határozottabban mutatkoznak. Szokásommá vált a holdfényben végzett megfigyelés, és általában beértem azzal, hogy éjjel fél kettőtől hajnali fél hatig aludjak.
Miközben a látottakon töprengtem, lassacskán elkezdtem megtanulni az „Equus”-t, ahogyan ma nevezem ezt a nyelvet.
No persze ezt a néma nyelvet nem sajátíthattam el teljesen ez alatt a nevadai fennsíkon egyedül töltött néhány hét alatt, de a következő két évben is én vállaltam a musztángok beszerzését a salinasi rodeóra.
Az imént leírt jelent volt számomra a legfontosabb, amit valaha is láttam – a matriarcha, amint megfegyelmezi a fiatal, serdülőfélben lévő lovat. A csapatban elég sok volt a fiatal, s ezeket mind az idős kancának kellett megnevelnie, aminek nagyon tanulságos volt a megfigyelése, mert rengeteg minden történt. A fiatalokban pezsgett az ifjúság energiája, és emiatt különféle helytelen dolgokat követtek el, a tapasztalatlanságuk pedig hibákban nyilvánult meg, akárcsak bármely más faj fiataljainál.
A pej kanca dolga volt az, hogy kordában tartsa őket, és én három héten keresztül minden mozdulatát szemmel tartottam.
A megkezdett munkát szorgalmasan folytatta, és sikerült derék „keresztényt” faragnia abból a „pogány” méncsikóból. Gyakran előfordult, hogy a fiatal hím a kisgyerekekhez hasonlóan a megbocsátás után azonnal újabb csínyt követett el, hogy ezzel tegye próbára a fegyelmezési rendszert, és visszanyerje elveszített pozícióját. Ehhez úgy fogott hozzá, hogy verekedni kezdett egy másik méncsikóval, vagy nem hagyott békét a fiatal kancáknak.
A pej kanca ilyenkor rögtön újra ott termett, és ismét megbüntette. Szembefordult vele, és a testtartása azt mondta: „Nem tetszik a viselkedésed! Menj innen!”
A fiatal hím elkövetett ugyan még néhány „bűntettet”, de a kanca minden alkalommal elkergette a csapattól, és egy ideig távol is tartotta, mielőtt visszaengedte volna. A megbocsátást és a csapatba való visszafogadást mindenkor figyelmes vakargatás követte. Amikor harmadszor követett el valamit, a méncsikó úgyszólván „önként bevallotta tettét”, és morgolódva bár, de magától vonult társaitól távolabb.
Visszafogadása után már úgy tapadt a csapathoz, mint egy pióca. Szinte zavaró volt a kedvessége. Maga volt a megtestesült együttműködés, fel-alá járkált, és mindenkitől azt „kérdezgette”, nincs-e szüksége egy kis vakargatásra – holott a társai csupán arra vágytak, hogy hagyják őket nyugodtan legelészni. A pej kanca négy napon át a pimasz méncsikó megrendszabályozását tartotta a legfontosabb dolgának, de megérte.
Miközben azt figyeltem, hogyan neveli a kanca ezt a csikót és a csapat más fiatal tagjait, kezdtem ráérezni az általa használt nyelvre. Izgalmas dolog volt pontosan előre látni a kanca és a fiatalok jelzéseinek sorrendjét.
Nem volt kétséges számomra, hogy ez is egyfajta nyelv: kiszámítható, érthető és hatékony.”
Folyt.köv.
|