[Még nagyon sok érdekes részlet rejtőzik az alábbi könyvben (pl. a szerző barátsága a fiatalon meghalt James Dean-nel, vagy hogyan vált a problémás lovak ismert trénerévé, miként lett a megálmodott farm birtokosa stb. - de gondolom, ennyi részlet is elég ahhoz, hogy el lehessen dönteni, érdemes-e elolvasni. Befejezésként (több közül) kiválasztottam egy történetet, melyben a szerző problémás lovat orvosolt.]
Monty Roberts: Az igazi Suttogó
- részlet -
„Ebben az évben két versenyen is indult, és mindkettőt megnyerte, így ő lett az év legjobb kétévese Németországban.
(…)
A baj első jelei 1991 áprilisában tűntek fel. Lomitast nagyon gondosan készítették fel a háromévesek mezőnyében való bemutatkozásra, ámde amikor a verseny helyszínére akarták szállítani, alig sikerült betuszkolni őt a lószállítóba, annyira tiltakozott.
A pályára érkezve újabb, még súlyosabb gondok adódtak: Lomitast nem lehetett bevinni az indítóállásba. Valahányszor odakanyarodtak vele a kapu elé, az állat minden alkalommal megmakacsolta magát. Vadul hányta a fejét, félrelépett, elhátrált, akárhogyan is próbálkoztak vele
(…)
Tucatnyi férfi próbálta rávenni, hogy legyen már hajlandó belépni az indítóállásba, de csak annyit értek el, hogy a ló megvadult, rájuk támadt, és sérüléseket is okozott.
Végül a földre dőlt, annyira kimerítette a küzdelem. A verseny elindult, Lomitas pedig mozdulatlanul hevert az oldalán, az indítóállások mögötti térségen.
A verseny után a pályafelügyelők azonnal értesítették az ügyben érintetteket arról, hogy Lomitast örök életére kizárják a versenyzésből. Haza kellett vinni, és soha többé nem térhetett vissza a versenypályákra.
A tulajdonosok, Mr. És Mrs Jacobs érthető módon igencsak elkeseredetten távoztak a lóversenypályáról.
(…)
Ekkorra nekem már elég jó nevem volt,hála az orvoslásra szoruló telivérek sikeres kezelésének; világszerte úgy ismertek, mint aki a nehéz esetekkel is megbirkózik. Így aztán telefonon felhívott Andreas Wohler, Lomitas trénere, és megkérdezte, hajlandó volnék-e odarepülni, és rendbe hozni a lovat.
Így aztán 1991. június 12-én félretettem egyéb teendőimet, és Kaliforniából Németországba utaztam.
(…)
Most először találkoztam a szupersztárnak kikiáltott Lomitasszal.
Beléptem a bokszába, és ott állt előttem ez a ló, a fejét félrefordítva nézett rám. 1988-as születésű, törzskönyvezett, tizenhat marok magas, ötszázhúsz kilós csődör volt, szőre gesztenyeszínű. A bal csüdjén fehér harisnya, a homlokát pedig fehér csillag díszítette, amelyből fokozatosan szélesedő hóka futott egészen az orrnyukáig.
- Gyönyörű! – szaladt ki a számon szinte akaratlanul. Láttam, hogy csontvázának minden fő pontja a megfelelő helyen van, vagyis testfelépítése szinte tökéletesen megfelel az ideális telivér versenylóénak.
- A lehető legjobb alkat, minden szempontból – mondtam.
- Helló, Lomitas, te aztán remek fickó vagy, nem igaz?
Kezem végigsiklott a testén, és éreztem, hogy szembe akar szegülni a nyomással. Nem hagytam, hogy félrenyomja a kezemet, mire rögtön kirúgott a hátsó lábával.
Arra gondoltam, hogy ezt nagyon sok minden okozhatja, így folytattam az ismerkedést. Lélegzetelállítóan szép állat volt, tekintete rendkívüli értelemről árulkodott. Hosszú utat tettem meg azért, hogy itt állhassak, és most már nagyon örültem annak, hogy eljöttem.
A feladatom teljesen konkrét volt: ki kellett gyógyítanom ezt a gyönyörű és intelligens állatot az indítóállásoktól való félelméből.
(..)
Szóltam Andreasnak, hogy amíg ő kint foglalkozik az állataival, addig én bevinném Lomitast a fedett lovardába, csak hogy egy kicsit összeismerkedjünk.
(…)
Bevezettem Lomitast a pályára, és egy darabig csak álltam mellette. Ezután megfogtam a kötél végét, és arra próbáltam ösztönözni, hogy lépjen közelebb hozzám. Úgy tűnt, vonakodik belépni a személyes terembe.
A fejem fölé kaptam az egyik kezemet, aztán a másikat is, de Lomitas nem tűnt túlzottan riadtnak. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg még soha nem bántalmazták, hiszen nem tudta, miféle büntetést jelenthet a felemelt kéz.
Ezután közvetlenül mellé álltam, s néhányszor a hasa alá emeltem a térdemet és a lábfejemet. Most sem éreztem, hogy megfeszültek volna a hasizmai, sőt nem is horkantott fel és nem is emelte meg a hasát. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a testrészét sem bántalmazták soha.
Elővettem egy rövid kötéldarabot, és a ló feje mellé suhintottam. Lomitas meghökkenten nézett rám, aztán oldalt lépett, majd megállt. Látszott rajta, hogy nagyon szeretne megérteni engem, a rémület hiánya pedig arról árulkodott, hogy az ostort sem ismerte.
Végül a helyiség szélére vezettem, és a két kezemet az oldalára tettem, mintha közelebb akarnám nyomni a falhoz. Azonnal kirúgott, aztán előreugratott, vagyis a lovak klausztrofóbiájának minden klasszikus tünete megfigyelhető volt rajta.
Míg tehát az emberi fajjal fennálló kapcsolata alapjában véve jónak volt mondható, minket hibáztatott azért, hogy időnként szűk helyekre –furgonokba, indítóállásokba – zárjuk, és ilyenkor agresszív magatartásával fejezte ki a környezetében lévő emberekkel szembeni elégedetlenségét.
(…)
Nem az új ismerőseimmel, Andreasszal és Simonnal szembeni bizalmatlanság jele volt, hogy ellenőriztem, nem fél-e Lomitas a testi fenyítéstől. Mindig megadom azt a tiszteletet a lovaimnak, hogy őket kérdezem meg önmagukról, mert az emberek nem egyszer hazudtak már nekem, de a lovak még soha – erre egyszerűen nem is lennének képesek.
Lomitas most azt mondta: „Azt hiszem, igazságtalanul bántak velem, és attól félek, hogy a helyzet csak tovább fog romlani.”
Amikor Andreas és Simon visszaértek az istállóhoz, én is ott voltam, Lomitast vezetgettem körbe.
- Nincs valahol a közelben egy körkarám vagy egy futószárazópálya, ahol dolgozhatnék vele? – kérdeztem.
- Hmmmm….ez elég nehéz lesz.
- Az a helyzet, hogy szabadon kell engednem, máskülönben nem tudom elnyerni a bizalmát.
Úgy éreztem, hogy ha csatlakozna hozzám, és elnyerném a bizalmát, akkor talán azoktól a szűk helyektől sem tartana többé, ahová az emberek kérésére néha be kell mennie.
Andreas elgondolkozott a kérésemen, aztán így felelt: - Van egy díjugrató-aréna innen vagy tizenöt kilométerre, de oda csak kocsival lehetne elvinni, ami eleve kizárja ezt a lehetőséget.
- Várjunk csak – szóltam közbe -, be tudom szállítani a furgonba, ebben egészen biztos vagyok. Nyugodtan iderendelhettek ma délutánra egy furgont, higgyétek el, hogy a szállítóeszközöktől való félelmét azonnal le fogjuk tudni küzdeni.
Mindkettőjüket aggasztotta az ötletem, de mivel nyilvánvaló volt, hogy nincs más lehetőség, ebéd utánra odarendelték a kocsit.
(…)
A furgon tehát leeresztett feljáróval várakozott az udvaron, én pedig futószárat csatoltam Lomitasra, és vagy egy fél órán át iskoláztattam.
Itt semmiféle gondot nem tapasztaltam, engedelmes volt, szorgalmasan tette a dolgát, és jól viselkedett. Nem maradt más hátra, mint beszállítani a furgonba. Amíg szót fogadott, úgy kellett kezelnem, mintha semmi gond nem volna vele.
A legcsekélyebb zavar vagy ellenkezés nélkül követett a feljárón át a furgon belsejébe. Amint belépett, a közelben álló kisegítők odarohantak, hogy felhajtsák a rámpát, de én gyorsan rájuk szóltam:
- Ne, egyelőre hagyják a rámpát! Szeretném még néhányszor le- és felvezetni.
Voltak közöttük néhányan, akik tudtak angolul, és így feleltek:
- Ne, ne tegye! Ha kihozza a kocsiból, soha többé nem tudja majd újra beszállítani!
Arra kértem őket, hogy bízzanak egy kicsit bennem és a munkámban. A rámpa a helyén maradt, én pedig legalább tizenöt-húsz alkalommal vezettem le és fel rajta Lomitast a legcsekélyebb gond nélkül, mielőtt elindultunk volna a díjugrató pálya felé.
(…)
Levettem Lomitasról a kötőféket is, így semmiféle kötél nem volt a fején. Amint szembefordultam vele, rögtön menekülni kezdett. Egyenletes tempóban, könnyű vágtában körözött a hevenyészett aréna szélén, és az egyik fülével máris énrám figyelt. Egy-két perc alatt megértette, mit csinálok, és elkezdett nyalogatni meg rágcsálni.
Nagyon értelmes ló volt, így alig tíz-tizenöt perc kellett ahhoz, hogy folyékonyan „társalogjunk” egymással. Számomra máris egyértelművé vált, hogy nem lesz itt semmi gond, hiszen igen rövid idő alatt tökéletes csatlakozást sikerült elérnem. Lomitas bízott bennem.
Ezután egy kicsit még meg akartam erősíteni a bizalmát, de ehhez le kellett bontanom az ideiglenes körkarámot. Néhány percig a rudakat hordtam, míg végül már az eredeti, nagy méretű teremben álltunk. Lomitas egy kis időre messzebb futott tőlem, és valószínűleg arra gondolt, hogy talán átvehetné az irányítást, de amint jeleztem neki, hogy menjen még messzebb, máris kérlelni kezdett, hogy engedjem vissza, és hagyjam, hadd csatlakozzon hozzám. Akárhová mentem a jókora zárt területen, a ló mindenüvé követett, orra állandóan ott szuszogott a vállamnál.
(…)
1991. június 15-én kezdtem el Lomtasszal dolgozni az állandó gyakorlóállásban. A bizalmára építettem, de ügyeltem rá, hogy egyszerre csak egy lépést tegyünk előre: szerettem volna kedvet ébreszteni benne arra, hogy magától lépjen be az indítóállásba. Nem sokkal később már a legcsekélyebb gond nélkül közlekedett ki és be.
(…)
Lomitas olyan tökéletesen viselkedett, amilyen tökéletesen ló csak viselkedhet. A pályafelügyelők azt mondták, visszaadják a versenyengedélyét, de csak egyetlen versenyre, és majd azután döntenek a továbbiakról. Emellett feltételül szabták, hogy nekem is el kell kísérnem a lovat, és a pálya alkalmazottai közül senki sem segíthet nekünk. Azt javasolták, hogy Lomitast vezessük be utolsónak az indítóállásba, hogy ne kelljen túl sokat várakoznia.
(…)
Úgy láttam, legalább húszezer ember jött el megnézni a versenyt, ráadásul a célegyenes elején lévő indítóállások felé ballagva az a benyomásom támadt, hogy mind a húszezren ott tolonganak, csak hogy egy pillantást vethessenek nemzeti hősükre, Lomitasra.
Ez a ló valóságos legendává vált, hiszen szembeszállt a trénereivel, és nem volt hajlandó versenyezni. A közönségnek ez nagyon imponált.
Amikor odaértem az indítóállásokhoz, és elkezdtem körbevezetni Lomitast, a szülők a kerítés fölött a magasba emelték kisgyermekeiket, s azok lelkesen kiáltoztak:
- Szia, Lomi, Lomi, Lomi!
Úgy éreztem, mintha az örökkévalóságig tartott volna, míg végighaladunk az állások mögött. Aztán feltűnt nekem, hogy valami nincs rendben. A versenyen részt vevő összes többi ló egy csoportban álldogált a pálya egy pontján, és a zsokék hevesen vitatkoztak valamiről. Andreas a főindítóval és a verseny néhány rendezőjével beszélgetett. Mindenki németül beszélt, ezért sejtelmem sem volt, hogy miről lehet szó.
Egy idő után Andreas odajött hozzám, és közölte, hogy a zsokék bejelentették: bojkottálják a versenyt, ha nem én állok be elsőként. Azt mondták, elegük van abból, hogy az indítóállásban várakozzanak, miközben Lomitas szembeszáll az indítókkal. Csak akkor voltak hajlandók versenyezni, ha Lomitas áll be elsőként.
Mondtam, hogy részemről oké, nekem teljesen mindegy, mikor állunk be, lehetünk akár elsők is. Andreas visszafutott a főindítóhoz, aki odakiáltott a zsokéknak:
- Gyerünk, emberek, töltsük fel az indítóállásokat!
Megmutatták, melyik lesz a mi állásunk, én pedig egyetlen pillanatnyi habozás nélkül bevezettem Lomitast. Idegességnek a szikrája sem látszott rajta.
Ahogy ott álltam, és köszönetet mondtam neki, amiért ilyen példásan viselkedik ezen a fontos eseményen, észrevettem, hogy az egyik indító odamegy az előttünk lévő kapuhoz, és kinyitja, így én éppen Lomitas útjába kerültem. Ezután körbesietett, és becsukta a hátsó kapukat.
Ilyesmit soha nem szoktak tenni, mert rendkívül veszélyes. Ha Lomitas nekilódul, csúnyán letaposhatott volna.
Hamar rájöttem, mire megy ki a játék. Az indítók azt akarták, hogy felsüljünk, és mindent elkövettek, hogy Lomitast felingereljék. Valahányszor elhaladtak mögötte, szinte mindig végigsúrolták vagy megütötték a náluk lévő kötéllel, szíjjal vagy szemellenzővel – látszólag persze véletlenül, de valójában azért, hogy megugrasszák.
Lomitas azonban tökéletes nyugalommal várt, amíg beállították a többi lovat, és a sors fura fintora volt, hogy némelyikükkel igencsak meggyűlt a bajuk. Úgy éreztem, ez valódi igazságszolgáltatás számomra.
Amikor aztán az összes ló a helyén volt, az indító ismét előrejött, és becsukta Lomitas indítóállásának elülső ajtaját. Most már én is elhagyhattam veszélyes helyemet.
Megkezdődött a verseny, és Lomitas valósággal kirepült az indítóállásból, az összes ló közül ő kezdett a legjobban. Látván hatalmas első ugrását, amelyen rögtön a mezőny élére került, a szívem nagyot dobbant az örömtől. Csorbítatlan élvezet volt látni, ahogyan ez a bonyolult jellemű, roppant értelmes állat a többi lónál lényegesen gyorsabban száguld a kétkilométeres táv első méterétől az utolsóig, majd elfoglalja méltó helyét a győztes karámjában.
Ez a diadal volt az első abban a fényes győzelemsorozatban, amely 1991-ben a háromévesek bajnokává tette, és megszerezte neki az Év Lova kitüntető címet is.”
|