Árvai Emil:
HOLOKAUSZT

Szörnyű, hogy ilyen,
hogy ez megtörténhet.

Te és én, mi ketten
sose legyünk
a tettesek között.

Kirekesztett, vagy üldözött vad
ne legyen senki
temiattad.

Mikor pedig
az üldözött-sors
épp rád esik,
rosszal a rosszat
ne viszonozzad,
tán fáj nekik.

NAPRAFORGÓ-VERS
(gyermekeknek)

Fordul a Föld, fordul a fény,
száz virág forog a Napra,
fiatalon könnyű fejjel még
aranyló koszorút tartva.

Nincs köztük lenézett, különc vagy sztár,
nem lóg ki egy sem a sorból;
szívük az éltető fény rabja már,
s éretten is neki hódol

csak fejük, elnehezedve.
Hálával hajtják meg maguk;
koszorú hervad, aratás kezdete
eljő, s befelé vezet az út,

az utolsó út, be a raktárba.
Sajtolnak belőlük arany olajat;
folyékony aranyuk száz konyha várja.
Fény-tánca nyárnak: szép emlék marad.

Árvai Emil verse

Szabó Lőrinc:
Az erdő birkózik velem

Erdő, szeretőm! Óh, milliárd
élet vegyülete! szétdobált
akaratok tornyai, hatalom!
Óh erdő, új s ős társadalom,

s ti, füvek, dermedt zöld nyilak,
akiket valami titkos akarat
dobott föl a fényig, – életek,
atompaloták, rengő rengeteg –:

ahová lépek, lábam habos
húsok ingoványán tapos – –
Zöld hús, és zölden zizeg a vér,
és minden mozdul, minden él,

habzsol, tolakszik, fenyeget,
tapogat, – Óh párás szédület!
Erdők lehellete, néma láz,
zsongó, édes gáztámadás,

alattomos, fojtó szerelem:
– jaj, az erdő birkózik velem! – –
Kérges karok örvénye, ringató,
s a föld húz. – Óh gyilkos álom! Óh

indák! földindulás! – Süpped a láb,
forró zene lüktet csontjaimon át,
sötét fények, idegen erők – –!
– S lelkem letérdel az Isten előtt.

(internetről - magyar kurir)

Ady Endre:
Álmom: az Isten

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.

Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.

Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.