...
- Mi az, ami most leginkább foglalkoztatja?

- Körülbelül úgy két-három éve a szúfizmussal foglalkozom, ami nagymértékben hasonlít a keresztény misztikához. A szúfizmusnak hallatlanul gazdag irodalma van, és sokkal integránsabb módon épült bele az iszlámba, mint a keresztény misztika a kereszténységbe. De ezen felül általában az iszlám is komoly értékeket képvisel, különösen a mai helyzetben, ugyanis a jelenlegi körülmények között az iszlám az egyetlen olyan vallás, ami az euro-amerikai kultúra mindent legázoló erejének még úgy-ahogy ellen tud állni. Ennek a valóságos szubkultúrának az iszlám kivételével gyakorlatilag már a világ minden kulturális-vallási régiója behódolt. Az iszlám világ tehát idegen test lett a világban, és ezt az idegen testet a világnak ki kell vetnie magából. Ezt a feladatot vállalta magára az Egyesült Államok. Bombákkal egyengetik a majdani kulturális hódítás útját! Valódi vallásháború ez az iszlám ellen, de a támadó fél nem keresztény. Hogy akkor mi? Ez jó kérdés. Valójában nem elpusztítani akarják az iszlám világot, hanem megrontani. Azt akarják csinálni belőle, mint amit például a kereszténységből: legyen, de jelentősége ne legyen. A pusztítás által csak a megrontás feltételeit akarják megteremteni. Úgy is mondhatnám, hogy Irakban bombákkal egyengetik a "Big Brother" útját.
...
- Mondana néhány szót az Ön által ez idáig megismert spirituális utak nehézségeiről?

- Valójában azt lehet mondani, hogy mindenféle igazán magasra vezető spirituális út szinte alig járható. Ez éppúgy igaz a különféle távol-keleti ösvényekre, mint a jézusi útra. Ezek mind szűk ösvények; kevesen találnak rájuk, és akik rájuk is találnak, azok közül is csak egy "maroknyi nyáj" számára járhatók, s akik számára járhatók, azok közül is csak nagyon kevesen érnek célba. Minden egyes út mindig megtalálja azt az egy-két embert, aki azon sikerrel tud előrehaladni. Vannak ugyan könnyebb meg nehezebb utak, de alapvetően mindegyik nehéz. Azok a képességek, amelyek oly hasznosak az élet legkülönfélébb területein, e területen szinte hasznavehetetlenek. Például az az akarat, amely nem ismer lehetetlent a külső világ dolgaiban, erőtlenül áll a spiritualitás követelményei előtt.

Ez az írás arról szól, hogy az evolúció azért nem fogadható el (elvileg, tudatilag), mert az ember mindig ahhoz akar hasonlóvá válni, amiből származtatja magát.

Ezt nem mondod komolyan. Azt gondolod, hogy a melegek azt gondolják, hogy Mária férfi volt?
Szerintem csakis arra érthették, hogy még Jézus Krisztus családja is eltért az egyházak általi elvárástól, hiszen Jézust más nevelte fel, mint aki nemzette. Egyébként nekem ez valóban furcsa, hogy amennyire bővölködik a Biblia a keresztény családeszménytől eltérő példákban, annyira szűkölködik az elvárt családmodell konkrét példáinak bemutatásával. Jób, Izsák-Rebeka, József-Mária, Akvila-Priscilla. Hirtelen nem jut több az eszembe, az eltérő példákból annál több.
Na mindegy, itt most nem az a téma. Meg nem lényeges.

Szerintem a média stb területen való túlreprezentáltságnak valami nyomós oka van. Maguktól csak úgy nem lesznek bizonyos területeken túlreprezentáltak. Túlzottan általános és mindenre kiterjedő ez az egész, hogy néhány divatszakember, meg riporter nyakába lehessen varrni ezt az egészen az ENSZ-ig nyúló szervezkedést.

A Pat Robertson nem mond erről valamit esetleg? Komolyan!

Ha e mögött is összeesküvést keresel, .... nos egy valódi összeeskövés van és működik az összes baj mögött azt pedig a sátán szervezi.

Luhmanntól való eltérésünk tehát itt abban áll, hogy
szakítunk azzal az álláspontjával, miszerint a funkcionálisan
differenciálódott társadalmak egyes alrendszerei egységesen
fontosak az össztársadalom meghatározása szempontjából, és
kiemeljük a politikai és a jogi közigazgatási alrendszert, illetve
a formális gazdaság (piaci-pénzmechanizmusok) alrendszerét
mint össztársadalmi integrációs alrendszereket. Ez azt jelenti,
hogy bár kiemelkedõ szerepe van pl. a tudománynak, a mûvészetnek
vagy az egészségügynek is a modern társadalmak teljesítményében,
ám ezek nem tudják össztársadalmilag meghatározni
az összes alrendszer kereteit, szemben a politikai-jogi
vagy a piaci-pénzügyi mechanizmusokkal. Ezzel a korrekcióval
(ahogy a társadalmi alrendszerek leszûkítése utáni professzionális
intézményrendszerek és a mindennapi élet kettõsével is)
ismét kissé Habermas felé tértünk el az eredeti luhmanni rendszerelmélethez
képest, mivel Habermas eleve csak ezt a két
képzõdményt tekinti rendszernek a társadalmi szervezõdésen
belül (lásd Habermas 1981, II: 221–293). Persze tõle eltérõen
mi elfogadjuk Luhmann-nal együtt azt, hogy a tudomány, a mûvészeti
ágak, a vallási szféra, a tömegkommunikáció, az egészségügyi
szféra stb. szintén funkcionális alrendszerként szervezõdnek
meg, csak ott térünk el Luhmanntól, hogy ezeket az
össztársadalmi szervezõdés szempontjából kisebb hatókörrel
látjuk mûködni.
A piaci szervezõdés és a személytelen, pénzen keresztüli koordináció
hatékonnyá teszi a legtöbb funkcionális szektoron belül
kifejtett tevékenységet, így azok a társadalmak, melyek ezt
a szervezõdést tartósan és széleskörûen tudták megvalósítani a
termelés és szolgáltatások területén, kiemelkedtek katonailag is
a nyugati civilizáció országai között is. Az elmúlt évszázadban a
katonai sikeresség nagyrészt azon is nyugodott, hogy a természeti
állapothoz közelebbi kötöttségeket és tradíciókat le tudták-
e oldani, és a szabadabbá váló tevékenységeket a konkurencia
keretei között a piacon és a pénzre bízva tudták-e megszervezni.
Európában ennek révén tudtak a nyugat-európai országok
kiemelkedni az 1500-as évektõl, és a kis önellátó közösségekbõl
és a merev rendi széttagolásból kiszabaduló társadalmak átfogóbb
egységekben szervezõdtek. Anglia szabad piaci szervezõdést
erõteljesebben megvalósító társadalma és a kontinentális
Európa nyugati felén kibomló városiasodás a világ egészét meghódítani
képes ipari és katonai potenciált hozott létre.


A funkcionális alrendszerek kettõs racionalitásának nevezett
jelenség létrejötte tehát az embecsoport-dominancia nézõpontjából
– miközben rugalmas szervezõdést tesz lehetõvé – a
banki-pénzhatalom terjedése miatt alapvetõ gondokat is jelent.
A piac és az ezt közvetítõ pénz szervezi meg – belsõ logikájukon
alapuló szerzõdési mechanizmusok mellett és azokat torzítva,
féloldalassá téve – egyre inkább az egyes kulturális szférákat: a
mûvészeti ágakat, az egyetemi-tudományos szférát, a tömegkommunikációs
szférát. A sajtópiac, a médiapiac, a könyvpiac,
a politikai piac, az oktatási piac, a sportpiac, az ügyvédi piac és
nem utolsósorban a fokozatosan terjedõ katonai szolgáltatások
piaca stb. révén a pénzhatalom egyre szélesebben áthatja a társadalom
minden részét. Ha tehát az elmúlt fél évszázadot veszszük
szemügyre a nyugati civilizáció vonatkozásában, akkor a
társadalmak funkcionális differenciálódása mellett legalább
ilyen jelentõséggel a politikai demokrácia hatókörének szûkülését
és a banki-pénzhatalom hatókörének kitágulását kell
megállapítani

A funkcionális rendszerelmélet egyik hibája tehát abban áll,
hogy csak az össztársadalom funkcionális széttagolódását emeli
ki, és az egyes alrendszerek egyenértékûségét állítja az
össztársadalom integrációja szempontjából. Megfogalmazása
szerint a társadalomnak csak egyenlõ fontosságú funkcionális
alrendszerei vannak, melyek számára az összes többi alrendszer
egységes környezetté süllyed le. Ezzel letakarja a politikai-
közigazgatási, illetve a piaci-pénzmechanizmusokon keresztüli
átfogóbb integráció létét, és az e kettõ közötti eltolódásokat,
illetve mindezek behatását az egyes funkcionális alrendszerek
belsõ mûködésébe. A másik alapvetõ hibája, hogy csak a
funkcionális mechanizmusok általi társadalmi tagoltságot mutatja
be, és az ezekre ható embercsoport-tagoltságokat, és az
egyes embercsoportok küzdelmeit eltávolítja az alrendszerek
mûködésének megértésébõl.

Az össztársadalmilag domináns tõkéscsoport tehát több funkcionális
alrendszer párhuzamos befolyásolásával mintegy füzérré
alakítja az egyes alrendszereken belüli forrásokat, és ezzel
további hatalmi forrást tud szerezni az össztársadalmi dominanciáért
küzdõ többi tõkéscsoporttal szemben. Tanszéket alapítanak,
egyetemi alapítványokat és tudományos ösztöndíjakat
hoznak létre, és politikai céljaik szerint szelektált professzori
gárdát alakítanak ki ezek segítségével, majd a tömegmédiumokban
levõ pozícióik révén gyorsan kéznél lévõ „nemzetközileg
elismert szakértõként” bármikor milliós tömegek elõtt nyilatkoztatják
ezeket, a politikai küzdelmek szerint éppen aktuális
célok érdekében. Így politikai érdekeiket rejtve, mint „szakmai”
érveket tudják prezentálni. De ugyanígy színházakat,
hangversenytermeket, könyvterjesztõ hálózatokat kezel a szellemi
szektorokba behatoló pénzhatalom, uralja a könyvpiacot, a
zenepiacot, nyilvánossághoz juttatja a politikailag közelálló
vagy legalább semleges alkotókat, és kirekeszti a politikailag
szembeszegülõ alkotókat innen. E szankciók pedig ismertekké
válnak az egyes szellemi szektorokban, és már eleve elrettentik
az alkotók nagyobb részét olyan elemzések, mûvészeti termékek
létrehozatalától, melyért büntetést kaphatnak a kulturális
piacukon hegemón helyzetben levõ pénzhatalom embercsoportjaitól.
Sok-sok millió ember besulykolt véleményei, meghatározott
eseményekkel szemben kialakított pozitív, másokkal szembeni
negatív érzelmi beállítottságaik így rejtetten az
össztársadalmilag domináns pénzhatalom által létrehozottak, és
ez a nyílt erõszak minimuma mellett tudja uralmukat biztosítani.
Persze ez a fajta nyílt erõszak is létezik, és a domináns tõkéscsoport
számára fontos események, hitek kétségbevonóit
akár büntetõjogi eszközökkel is szankcionálják, és mint „szélsõségest”
a társadalom peremére szorítják a banki-pénzhatalom
köré fonódott embercsoportok