|
Szemelvények Szabó Ferenc, „Az Ige testté lett,,,” című könyvéből, a fejezetcímek elhagyásával.
Ha Jézus isteni hatalommal élt volna itt a Földön, nem lehetne példakép számunkra. Így már érthetőbb, hogy a pusztai megkísértésnél miért akarta Sátán annyira, hogy Jézus változtassa a köveket kenyérré. Ha Jézus visszaveszi isteni hatalmát és a saját javára cselekszik, meghiúsult volna a megváltási terv: hogy Jézus minden tekintetben az ember helyettese és példaképe lehessen
Felvetődhet a kérdés, hogy Jézusnak volt-e emlékezete a Mennyről? Gondoljuk meg, hogy a személyiség azonossága, az önazonosság nem létezhet az emlékezet nélkül. A feltámadottak miért fogják tudni, hogy kik ők? Mert van emlékezetük. Jézus csecsemőként született meg, ugyanúgy növekedett, mint bármely más gyermek. Mire szellemi képességei kibontakoztak, visszatértek emlékei a Mennyről. Ezt egyértelművé teszik különleges kijelentései az Atyáról és a Mennyről. Nem csupán hit által tudta,
hogy Ő Isten Fia, hiszen ha nincs emlékezet, a személyiség azonosságáról sem beszélhetünk. Jézus tudása is több volt annál, mint ami pusztán emberi lehetett volna.
„Sokan azt mondják, hogy Jézus nem olyan volt, mint mi, nem úgy volt a világban, mint mi, isteni volt, ezért mi nem győzhetünk úgy, ahogyan Ő győzött. Azonban ez nem felel meg a valóságnak, mert Jézus nem angyalok természetét vette magára, hanem Ábrahám magvának természetét… Ő maga is szenvedett megkísértetvén, ezért segíteni tud azoknak, akik megkísértetnek. Krisztus ismeri a bűnös megpróbáltatásait, kísértéseit. Ő a mi természetünket vette magára.”1
Jézus éjszakákat töltött imádságban. „Ki az Ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani Őt a halálból, és meghallgattatott az Ő istenfélelméért. Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet. És tökéletességre jutván, örök üdvösség szerzője lett mindazokra nézve, akik Neki engedelmeskednek.” (Zsidókhoz írt level 5,7–9) Miért kellett volna ekkora erőfeszítést tennie a jó érdekében, ha nem saját magában dúlt volna a harc? Ádámnak semmilyen nehézséget nem okozott bűnre nem hajló állapotában az, hogy teljesítse Isten akaratát.
Sokan azt állítják, a Kísértő számára lehetetlen volt, hogy legyőzze Krisztust. Ez nem felel meg a valóságnak, mert akkor hogyan képviselhette volna az Üdvözítő a bűnös embert? Nem szerezhette volna meg azt a győzelmet sem, amely Ádámnak nem sikerült. Ha bármilyen tekintetben súlyosabb próbával kellene megküzdenünk, akkor Krisztus nem
tudna segíteni rajtunk.
„Ha Krisztus nem ugyanolyan testből való volt, mint azok, akiknek a megmentéséért eljött, akkor egyáltalán nincs semmiféle haszna annak, hogy Ő testté lett… Mert ha olyan emberi természetben jött el, amely különbözik az e világon ténylegesen létező
emberi természettől, akkor – még ha ebben a világban volt is – ennek semmi gyakorlati jelentősége nem lehetett volna arra nézve, hogy elérje az embert és segítsen rajta. Akkor Jézus földi életében is olyan távol volt az embertől, és éppen annyira egy másik világ volt az emberhez képest, mintha egyáltalán sohasem jött volna el hozzánk.”6
Fontos, hogy jól megértsük ezt az igét. Először is, valami lehetetlen volt a törvénynek: az, hogy igazzá tegye az embert, mivel az embernek önmagában nincs ereje megvalósítani a törvény kívánalmait.
„Mivelhogy erőtlen volt a test miatt”, vagyis a megromlott, csak bűnre képes természet és annak kihatásai (torz gondolkodás, a bűn szeretete) megakadályozzák, hogy az ember igaz életet tudjon élni csupán azáltal, hogy az elérendő célt megmutatják neki. Az Atya tehát elküldte Jézust hozzánk, emberi testben, sőt „a bűn testének hasonlatosságában”, a bűn miatt. Abűn volt az oka, hogy Jézusnak el kellett jönnie mint áldozatnak és példaképnek is, a megromlott természetet kellett magára vennie, hogy „kárhoztassa a bűnt a testben”. Így megmutatta, hogy azon az úton, amelyen Ő győzött, mindenki győzhet. Ez az út mindenki számára elérhető, nem állíthatjuk tehát, hogy nem lett volna lehetőségünk igaz életet élni Isten ereje által.
„Isten Krisztusban megítélte a bűnt – nem azáltal, hogy a Megváltó kijelentéseket tett a bűn ellen, nem úgy, mint egy bíró, aki az ítélőszékben ül, hanem azáltal, hogy eljött és itt élt testben, bűnre hajló testben, és mégsem vétkezett. Krisztusban azt tette nyilvánvalóvá Isten, hogy kegyelme és hatalma által lehetséges ellenállni a kísértésnek, legyőzni a bűnt, és bűntelen életet élni a bűnre hajló testben.”7
Jézus földi életének tökéletessége tehát szüntelen élethalálharccal, önmegtagadással elért győzelem volt. Az Atya és törvénye iránti tökéletes szeretet és engedelmesség által, „szenvedés” árán „jutott tökéletességre” (Zsidókhoz írt levél 5,8–9).
Mi a különbség, ha a kísértés bennünket ér, akiknek csak emberi természetünk van, avagy ha isteni természet részese a megkísértett?
Ha jön a kísértés, és megjelenik a gondolatvilágban, az emberi természet vonzódik hozzá. Ha a kegyelem nem tud munkálkodni bennünk, a dolog máris eldőlt, el fogunk esni. Kizárjuk az életünkből Isten Lelkének segítségét, ha nem hallgatunk a lelkiismeretünk szavára, ha nem engedelmeskedünk a kapott világosságnak, hanem „kimagyarázzuk”, hogy miért is jó, ha a rossz felé megyünk. Akár a jó, akár a rossz irányba indulunk, az alapkérdés mindig a döntés.
Jézus esetében is megjelent a késztetés, az emberi természete reagált, de reagált az isteni természete is, és Jézusnak személyes döntést kellett hoznia minden esetben. „Krisztus sem önmagának kedveskedett.” (Római levél 15,3)
Érdemes elgondolkodnunk azon, miért nem lehetett más a helyettes áldozat, csak Isten Fia? Ha volna valaki, aki csak ember, de bűntelenül él és feláldozza magát, akkor egy ember hány ember helyett tudna meghalni? Csakis egy helyett. Ha valakit pénzbüntetésre ítélnek, és én befizetem azt az összeget, nyilvánvaló, hogy nem engedhetik szabadon az összes adóst.
De ha valaki képez egy hatalmas alapot, ahonnan minden adós helyett kifizetik a tartozásokat, akkor más a helyzet. Egy ember, egy véges ember (ha létezne bűntelen, csakhogy ilyen nincs) odaadhatná az életét egy másik véges emberért. De végtelenül sok emberért csak maga a végtelen, örök életű Isten lehetett a helyettes, és senki más. Az önmagában való élet, amely Isten sajátja, végtelenül értékesebb a mi életünknél, a teremtményi létnél. Jézus ettől az élettől ugyan megüresítette magát, amikor a Földre jött, emberi mivoltában halt meg, de amikor kiszolgáltatta magát a halálnak, úgy, hogy abból csak az Atya támaszthatta fel, ezzel tulajdonképpen az isteni önmagában való életéről, egyáltalán az életről is lemondott. Vállalta a kockázatot, hogy csak akkor fog újra élni, ha az Atya elfogadja a helyettes áldozatot, és kihozza Őt a halál alvásából, a sír fogságából. Megvan tehát a fedezet minden ember számára, és Isten ezt mindenkinek felkínálja.
Láthatjuk, hogy alapvetően ugyanazok az elemek voltak jelen Jézus életében is, mint a miénkben lehetnek, csak más elrendezésben. A keresztény életben a lemondás nem a „mindenről lemondás”-t jelenti, hanem csak a rosszról való lemondást. A krisztusi élet nem a személyiség feladását jelenti, nem „szellemi öncsonkítás”, hanem értelmes növekedés és jó irányba változás, vagyis az élet kiteljesedése – a győzelmes és boldog élet megvalósulása. A győzelem alapvető feltétele a hit, amely elengedhetetlen az igaz élethez. Az Isten akarata szerinti élethez vezető út a megtéréssel kezdődik. Jézusnak nyilvánvalóan nem volt szüksége sem megtérésére, sem bűnbánatra, nekünk viszont igen. ABiblia két kifejezést használ a megtérésre: az egyik a metanoia, amely a gondolkodásmód megváltoztatását jelenti, a másik az episztrefó, ami viszszafordulást jelent. Megváltozik az ember gondolkodása, hozzáállása, és visszafordul, visszatér Istenhez.
A hit nem azt jelenti, hogy elhiszek valamit, hanem azt, hogy a hitet a cselekedeteim alapjává teszem, még akkor is, ha a tapasztalataim vagy a külső körülmények ennek ellentmondanak. Legjobb példa erre Ábrahám: Isten parancsot adott neki, hogy áldozza fel Izsákot, akivel kapcsolatban korábban megígérte, hogy általa teszi nagy néppé a pátriárka leszármazottait. Ábrahám nem tudta, hogyan fog teljesedni Isten ígérete, ha meg kell ölnie a fiát. Két, egymásnak ellentmondó dolog között kellett választania, ezt sugallta az emberi gondolkodásmód. Vagy feláldozza a fiát, és ezzel odalesz minden ígéret, vagy nem áldozza fel, s így engedetlen lesz Isten iránt. Ábrahám azonban hitben mindent Istenre bízott, és hitben indult el, hogy eleget tegyen az Úr felhívásának, minden emberi megfontolás vagy kétely ellenére. Bízott Istenben, hogy megoldja ezt a helyzetet, amiből ő nem látott kiutat.
„[Ábrahám] megbizonyosodott, hogy a hang, amelyet hallott, a mennyből jött. Most sem zúgolódott Isten ellen, hanem felvértezte lelkét, és az Úr jóságának és hűségének bizonyítékairól gondolkodott. Ezt a fiút váratlanul kapta Istentől; és Őneki, aki ezt a drága ajándékot adta, nincs-e joga visszakérni azt, ami az övé? Feltörő hittel ismételgette az ígéretet: »Izsákról neveztetik a te magod« – a mag, amely éppen úgy megszámlálhatatlan, mint a tenger fövenye (I. Mózes 21,12). Izsák születése csoda volt, és az a hatalom, amely életet adott neki, nem adhatja-e vissza életét? Túl a látható világon, Ábrahám megragadta Isten szavát, »úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani« (Zsidókhoz írt levél 11,19)”3 Jakab apostol tanítása szerint „a hit cselekedetek nélkül megholt” (Jakab 2,20). A hit tettek nélkül nem hit. Ha elhiszem azt, hogy a becsületes élet a jó, és ebben Isten megsegít, mégis az első adandó alkalommal bármilyen becstelenséget megteszek a nyereség érdekében, akkor ezzel azt bizonyítom be, hogy nincs hitem. Ellenben ha kitartok a jóban, élővé teszem hitemet a kitartó cselekvés által. „A hit cselekedetek nélkül megholt”, az Úr szava iránti engedelmesség által pedig él.
A hit mellett szükség van a bűnbánatra is. Isten – édenbeli ígéretéhez híven – ellenségeskedést támaszt bennünk a bűnnel szemben.
A Biblia megismerése által megláthatjuk, mi a Teremtő akara ta, törvénye. A Szentlélek munkája nyomán a lelkiismeret késztetésére felismerhetjük, melyek a saját bűneink, megláthatjuk, hogy a bűn mennyire gyűlöletes dolog. Krisztus áldozata fényében pedig megláthatjuk annak valódi súlyát is, ami újabb ösztönzést ad a bűntől való szabadulásra.
Az igaz és győzelmes élet alapja a bűnbánat – ennek híján semmit nem kaphatunk Istentől, mert a felismert bűneink elzárják az áldások útját. A tudatlanság idejét Isten elnézi (Apostolok cselekedetei 17,30), de nem nézheti el a szándékos ellenszegülést. „Bánjátok meg azért, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek, hogy így
eljöjjenek a felüdülés idei az Úrnak színétől. És elküldje Jézus Krisztust,
aki néktek előre hirdettetett.” (Apostolok cselekedetei 3,19–20) Isten egyszülött Fiának a bűn miatt kellett meghalnia, s ha mi megtűrjük az életünkben azt, ami Jézus halálát okozta, az okvetlenül a Vele való közösség rovására megy. A végidő hívői számára pedig az a kívánalom adatott, hogy végül eljussanak a bűntelen, folyamatosan győzelmes életre, aminek a megvalósulása lehetetlen az Istennel, Krisztussal kialakult valódi közösség nélkül.
Pál apostol ezt írja Krisztusról: „Szerette az egyházat, és önmagát adta azért, hogy azt megszentelje, megtisztítva a víznek fürdőjével az Ige által, hogy majd önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat úgy, hogy azon ne legyen szeplő vagy ránc vagy valami afféle, hanem hogy legyen szent és feddhetetlen.” (Efézusi levél 5,25/b–27)
Krisztuson nyugszik az egyház és minden hívő élete is, és az Ő akarata az, hogy minden hívő tisztuljon meg, az életén „ne legyen szeplő vagy ránc, vagy valami afféle, hanem hogy legyen szent és feddhetetlen”.
Ezt a megszentelést és megtisztítást pedig az Ige által végzi el. „Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amelyIsten szájából származik.” (Máté 4,4)Késznek kell lennünk arra, hogy ha Isten megszólítja a lelkiismeretünket a Bibliánkeresztül, akkor engedelmeskedjünk Neki. Engedelmességünkkel örömet szerzünk Istennek, engedetlenségünkkel pedig megszomorítjuk a Szentlelket. Ő vágyakozásunk arányában lakik bennünk.
Ha engedetlenségeinkkel kinyilvánítjuk, hogy nem kívánjuk a jelenlétét, akkor egy idő után eltávozik. Meg ne szomorítsátok az Istennek ama Szent Lelkét, aki által megpecsételtettetek a teljes váltságnak napjára.” (Efézusi levél 4,30) „Hogy legyünk mi magasztalására az Ő dicsőségének, akik előre reménykedtünk a Krisztusban: akiben ti is, minekutána hallottátok az igazság beszédét, üdvösségetek evangéliumát, amelyben hittetek is, megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szent Lelkével, aki záloga a mi örökségünknek Isten tulajdon népének megváltatására, az Ő dicsőségének magasztalására.” (Efézusi levél 1,12–14) A bűn szokásszerű követése a “test” a megromlott emberi természet megnyilvánulása, „akik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. De ti nem vagytok testben, hanem Lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé” (Római levél 8,8–9).
A Szentlélek az örök élet záloga. Akiben megvan ez a zálog, az üdvözül, akitől eltávozik, az elkárhozik. A Szentlélek által lakozik Krisztus a szívünkben. ALélek tesz bennünket isteni természet részesévé, általa élhetünk igaz életet.
Mit jelent pontosan az isteni természet részesévé lenni? Két részre bonthatjuk ezt, a gondolkodásra és a cselekvésre. Krisztus példájából világosan látható: az isteni természetben részesülés nem azt jelenti, hogy ettől a pillanattól kezdve önmagunkban is véghezvihetnénk a jót. Neki sem volt semmilyen különleges hatalma, amely által – pusztán önmagában – megállhatott volna. Az isteni természet egyik része az Ő esetében is az ebből a természetből fakadó jó késztetéseket, a helyes látást, a jó döntéseket jelentette, a szándékok, indítékok tisztaságát. A véghezvitelhez a Szentlélek által nyert erőt. A jó cselekvéséhez nekünk is „az erő Lelkére” (II. Timótheus 1,7) van szükségünk, Isten Lelke munkálja bennünk mind az akarást, mind a véghezvitelt (Filippi 2,13).
„Egyesek azt hiszik, hogy a természetünk megy át valami titokzatos, jó irányú átalakuláson Isten újjáteremtő kegyelme által az újjászületéskor. Ezért meglepődnek és elcsüggednek, amikor a természetük győzelmét tapasztalják megtérésük és keresztségük
után is. Csalódottak és zavartak, olykor kétségessé válik számukra az előzőleg átélt csodálatos tapasztalat, mert újra a régi bűnök és rútságok jönnek elő életükben. Az újjászületés azonban nem a természetben, nem »a tagokban« idéz elő változást, hanem a belső emberben. Az ember lelkivilágában történik nagy fordulat: megváltozik a gondolkodásmódja, lelkülete, Istenhez való viszonya –de nem a természete. A megtérésnek fordított szó (görögül metanoia) jelentése: »a gondolkodásmód megváltozása«.
Mások pedig – szintén tévesen – azt gondolják, hogy a bennünk megszületett »új ember« megfelel a Jézusban lakozó isteni természetnek.
Ez az új ember azonban – vagyis az átalakult belső emberünk bármilyen őszinte is, igengyenge még. A »test« túlerejével szemben és a Szentlélek közvetlen segítsége nélkülbiztosan vereséget szenved (lásd: Római levél 7. fejezet). Új emberünk azt azelőnyt biztosítja nekünk, hogy általa bátran, bizalommal fordulunkIstenhezsegítségért,a Szentlélek elnyeréséért, mert megbékültünk Istennel. Az isteni természetet azonban cask Krisztus Lelke képviselheti bennünk, ugyanaz a Lélek, aki az Emberfiában is lakozott.
Tehát nem pusztán az újjászületés vagy az Istenhez térés által, de attól kezdve, annak következményeként leszünk isteni természet részesei, a »Lélek zsengéjének« elnyerése által. Ha viszont az újjászületésünk után ismét és ismét megszomorítjuk Isten Lelkét
(Efézus 4,30), ha fellazítjuk és megszüntetjük Vele való közösségünket s így nem lakozhat bennünk folyamatosan –, akkor mégsem leszünk ténylegesen az isteni természet részesei, bármilyen őszinte volt is az újjászületésünk valamikor. Bár megmarad a hívő meggyőződésünk és igényünk az örök életre, nem tudunk győzni a természetünk felett valóságosan, mivel csak időnként, csupán ideig-óráig rendeljük alá magunkat a Szentlélek vezetésének. Csak a saját erőfeszítéseink és kudarcaink maradnak jellemzőek.”4 Isten eljárása nagyon egyszerű, ha más oldalról vesszük szemügyre. Krisztus Isten, tehát ha Ő lakik a szívünkben a Szentlélek által, abban a pillanatban isteni természet részesei vagyunk
Isteni természet részesévé Isten ígéretei által válunk (II. Péter 1,2–4). Az ígéreteket azonban csak akkor igényelhetjük, ha teljesítettük a feltételeket, amelyeket Isten elénk tár. Semmiképpen ne úgy tekintsük ezt, hogy ez a saját érdemünk lenne, hiszen „Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást, jó kedvéből”(Filippi 2,13). Isten azt várja tőlünk, hogy figyeljünk Őrá, s legyünk készségesek akaratának felismerésére és teljesítésére. „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok. És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama Lelkét: akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja és nem ismeri Őt, de ti ismeritek, mert nálatok lakik, és bennetek marad.”
(János 14,15–17)
Mi az elsődleges eszköz a győzelemhez? Mi talán túlbonyolítanánk. Holott csupán ennyi: kérni – de a szükségletünk teljes tudatában, az erőtlenség teljes átérzésével kérni. Jézus ugyanúgy az Atyával való közösségre volt utalva, mint mi, ugyanúgy a Szentlélek
erejére és vezetésére volt szüksége, mint nekünk. A Szentlélek a fiúság lelke volt Krisztus számára is abban az értelemben, hogy ha megszakadt volna közössége a Lélekkel, elbukott volna. Számunkra is a Lélek a fiúság lelke. „Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta Isten az Ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba,
Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által.” (Galata 4,6–7)
A keresztény élet tehát elképzelhetetlen az imádság nélkül. Ezáltal kerülhetünk kapcsolatba Istennel, illetve ápolhatjuk ezt a kapcsolatot. Ki-ki lemérheti az Istenhez fűződő saját kapcsolatát azon, hogy milyen az imaélete – mind a nyilvános imádságot, mind a „belső szobai” imádságot tekintve.
Létezik egy hatalmas veszély: a megszokás – ami sajnos a lelki életet sem kerüli el. Óvakodjunk a sablonos imáktól! Képzeljünk l egy családot, ahol a kisgyermek minden reggel szóról szóra ugyanazt mondja az édesanyjának: „Kedves édesanyám, köszönöm,
hogy a világra hoztál, köszönöm, hogy eddig is gondoskodtál rólam, kérlek, támogass ezután is, segíts ebben, abban, amabban…” ha csak ennyiből áll a kapcsolat, vajon nem üresedik-e ki villámgyorsan?
Jézusnak nem sok imáját olvashatjuk a Szentírásban, ám mégis eleget ahhoz, hogy láthassuk: Ő mindig pontosan tudta, kihez, miért és milyen céllal szól – gondoljunk akár a főpapi imájára, vagy akár a mintaimádságra, a Miatyánkra. A Getsemáne-kertben vívott küzdelmében láthatjuk, mi is a küzdő imádság lényege: addig maradni Isten előtt, míg az emberi természetet át tudja hatni a Szentlélek, amíg az ember akarata teljességgel alá tud rendelődni Isten akaratának.
Dávid így fogalmazta meg a 37. zsoltárban, mit tegyen egy hívő:
„Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál Benne, majd Ő teljesíti. Felhozza a te igazságodat, mint a világosságot, és a te jogodat, miként a delet.”
(Zsoltárok 37,5–6) Jézus pedig ezt mondta: „Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglesz néktek.” (Márk 11,24)
Isten semmit nem tesz vagy enged meg fölöslegesen az életünkben. Célja az, hogy „kívánatos véget” adjon nekünk (Jeremiás 29,11), vagyis bevihessen az üdvösségre, s minden eseményt ennek rendel alá. Lehetséges, hogy nagyon megpróbáló dolgokon
kell átlábalnunk, de miénk az ígéret: „Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.” (I. Korinthus 10,13) Ellen White írja, hogy Isten semmi mást nem tesz velünk, mint amit mi is kívánnánk, ha ismernénk minden okot, indítékot az elérendő cél, az üdvösség fényében.
Az „így szól a lelkész”, az „így szól a pap”, vagy az „így szól az egyház” soha nem kerülhet az „így szól az Úr” elé. A Szentírás a mérce, amihez minden mást mérni kell. Nem az előfeltevéseink alapján kell magyaráznunk az Írásokat, míg találunk valamit, ami
a kedvünkre való, hanem azt kell kutatnunk és elfogadnunk, amit Isten kijelentett számunkra az Igéjében. Nem vak engedelmességről van szó, hanem értelmes, önkéntes önátadásról. Isten azután vár ilyen engedelmességet tőlünk, miután bőséges bizonyítékotkaptunk Isten abszolút bölcsességéről, erkölcsiségéről,
A kereszténységben mára elterjedté vált az a nézet, hogy a Tízparancsolat már nem érvényes. Valóban így van ez? Felelősen gondolkodó keresztény nem állíthatja, hogy Isten megengedte volna más „istenek” imádását, szemet hunyna a gyilkosság, lopás, házasságtörés felett. Isten minden bűnt megbocsáthat Jézus áldozata alapján, de ez természetesen nem jelentheti azt, hogy a bűnnek helye van egy megtért ember életében.
Elvileg világos, hogy egy törvényt csak a törvény szerzője tehet semmissé. Mint állampolgár nem mondhatom, hogy bármely hatályos törvény nem érvényes, csak azért, mert számomra elfogadhatatlan, vagy nem esik egybe az érdekeimmel. Természetesen megtehetem, hogy nem engedelmeskedem a törvényeknek, de a törvényszegés negatív következményeivel szembesülnöm kell. Isten törvényét csak Isten hatálytalaníthatná, ha szándékában állna.
Pál apostol beszél arról, hogy a hívők harca milyen legyen, mire irányuljon: nem a megromlott természetből kell kierőltetni a jót, mivel ez nem lehetséges, hanem szoros közösségbe kell jutni Istennel, ahhoz hasonlóan, ahogyan Jézus is szoros közösségben volt az Atyával. „Mert noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk. Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására; lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak.” (II. Korinthus 10,3–5) Nem a bűneink ellen kell megfeszítenünk az erőnket, mert azokkal a megromlott emberi természet miatt nem boldogulunk, hanem erőfeszítéseinknek kell irányulnia, hogy közösségben legyünk Istennel, és ez a közösség fenn is maradjon. Ez megoldja a bűn problémáját is.
a) Mivel így Jézus a bűnös emberiség helyettesévé lett, aki magára veszi büntetésünket, ennek az utolsó próbatételnek az idejére meg kellett szakadnia a mennyel való kapcsolatának, mert a kárhozatra ítélt bűnösöket magukra hagyja Isten. Az utolsó és legnagyobb próbatételben tehát egyedül, támogatás nélkül kellett megállnia
Jézusnak, csakis annak a jellemnek az erejével, amelyet földi életében alakított ki, istenfélő belső döntései és a Szentlélek szüntelen segítségül hívása által (lásd: Zsidókhoz írt levél 5,7–9).
b) A próbatétel pedig az volt, hogy az ember iránti szeretetből némán, ellenkezés nélkül, valódi önkéntes áldozatként valósítsa meg a helyettesítést:
anélkül, hogy egyetlenegyszer is emberi indulatból visszavágna a felháborító gazságok miatt, melyeket rázúdítanak,
anélkül, hogy isteni hatalmát (amellyel mindenkor szabadon rendelkezett) magához véve megfélemlítené és megszégyenítené ellenségeit, s kiszabadítaná önmagát, még ha elviselhetetlenné válnak is számára a lelki és testi kínok,
annak ellenére kellett kitartania az ember iránti szeretetben és áldozatvállalásban, hogy miközben ezt teszi, a leggonoszabb ellenségként viselkednek Vele szemben, holott Ő ártatlan – miközben pofozzák, köpdösik, ostorozzák és »Feszítsd meg!«-et üvöltenek rá, annyira kell szeretnie őket, hogy mindennek ellenére vállalja értük a kimondhatatlan önmegtagadást, egészen »a keresztfa haláláig«.
c) Az isteni és az emberi természet egymásra hatása súlyos szenvedést jelentett most Jézusnak; mert isteni természete által pontosan tudta, hogy milyen lelki és testi szenvedéseket okoz majd számára »a bűnösök közé számláltatás«, a bűn gyalázatának elhordozása és a kárhozat halálának átélése. Azt is világosan látta, milyen félelmetesen nehéz lesz egyedül, folyamatos mennyei segítség nélkül kitartania ebben az önkéntes áldozatvállalásban. Tudta, hogy milyen rettenetesen nagy a tét, milyen következménye lenne annak, ha elveszítené a csatát. Az emberi természet viszont nagyon fél, visszariad, irtózik a szenvedéstől és önmegtagadástól. Amennyire tisztán látta magárahagyatottsága valóságát, a rá váró szenvedések súlyosságát és a megvívandó csata tétjének nagyságát, annyival inkább félt és tiltakozott emberi természete. Ez a belső meghasonlás, emberi természetének ez a heves, Isten akaratától elválni akaró, követelő igénye végtelen fájdalmat és nagy lelki félelmet okozott Jézusnak. Mert legbensőbb énje, saját szabad választása szerint feltétlenül a megváltási tervet akarta teljesíteni. Szerette az igazságot, telve volt szeretettel az elesett ember iránt, akit mindenáron meg akart menteni, és mélységesen, mindenekfelett tisztelte az Atya akaratát, mindenképpen engedelmes akart maradni.
Mindezeket meggondolva, nem csodálkozhatunk azon, hogy Jézus mérhetetlenül hatalmas lelki küzdelme fizikai haláltusát idézett elő a szervezetében, annyira, hogy verítéke »úgy hullott a földre, mint a nagy vércseppek« (Lukács 22,44).”1
A „bűnné válás” a Getsemáne-kerti küzdelemben kezdődött meg Jézus számára, és a kereszten való teljes elhagyatottságban érte el csúcspontját. Azonban még ebben a teljes magányosságban, Istentől és embertől elhagyatva is győzött Jézus – hit által. „A dicsőség Ura meghalt, váltságként az emberi nemzetségért. Krisztust, mialatt odaadta drága életét, nem lelkesítette diadalmas öröm. Nyomasztó homály telepedett lelkére. Nem a halálfélelem nehezedett Rá, nem a kereszt fájdalma és szégyene okozta kifejezhetetlen kínjait. Krisztus a szenvedők fejedelme volt. Fájdalmai a bűn gonoszságának ismeretéből eredtek, abból az ismeretből, hogy a gonosszal való érintkezés folytán az emberek vakok lettek a bűn borzalmaival szemben. Krisztus látta, milyen mélyen belegyökerezett a bűn az emberek szívébe, s milyen kevesen vannak azok, akik készek kitörni a bűn hatalmából. Krisztus tudta, hogy Isten segítsége nélkül az emberiségnek el kell pusztulnia; látta, miként pusztul el az emberek sokasága akkor, amikor a bőséges segítség már elérhető közelségben van hozzájuk.
Isten Krisztusra mint helyettesünkre és kezesünkre helyezte minden gonoszságunkat, bűnünket és igazságtalanságunkat. »A bűnösök közé számláltatott« (Ésaiás 53,12), hogy megválthasson bennünket a törvény ítéletétől, kárhoztatásától. Ádám minden leszármazottjának bűne az Ő szívére nehezedett súlyos teherként.
Isten haragja a bűnnel szemben, nemtetszésének félelmetes kinyilatkoztatása a bűn, az igazságtalanság miatt rettenettel töltötte el Krisztus szívét. Krisztus egész élete az Atya kegyelmének és megbocsátó szeretetének jó hírét közvetítette az elesett világnak. Üdvösség a bűnösök számára, ez volt a feladata és állandó célja munkálkodásának. Most azonban, mivel a bűn szörnyű terhét hordozta, nem tudta meglátni az Atya békességet sugárzó arcát. Annak az érzete, hogy legnagyobb nyomorúságának órájában az Atya megvonta Tőle jelenlétét, olyan szomorúsággal és fájdalommal járta át a Megváltó szívét, amit senki emberfia nem érthet meg teljesen. Sátán kegyetlen kísértéseivel kínozta Jézus szívét. Az Üdvözítő nem tudott átlátni a sírkamrát elzáró kövön. Egyetlen biztató reménysugarat sem látott, hogy majd győztesként jön elő a sírból, és semmi biztosíték nem volt arra, hogy az Atya elfogadja áldozatát. Krisztus attól félt, hogy a bűn oly súlyos Isten szemében, hogy örökre elszakítja Őt az Atyától. Krisztus azt a lelki kínt szenvedte el, amit a bűnösök éreznek majd, amikor az irgalom nem könyörög többé a vétkes emberi nemzetségért. Az Atya a bűn miatti haragját Krisztusra, az emberek helyettesére öntötte ki, a bűnnek ez az érzete keserűvé tette a poharat, melyet ki kellett innia, és összetörte Isten Fiának szívét.
Az angyalok megrendülten figyelték az Üdvözítő haláltusáját. Amennyei seregek eltakarták arcukat a félelmetes látvány elől. Az élettelen természet együttérzését fejezte ki megsértett, haldokló Teremtője iránt. A Nap nem akart tanúja lenni ennek a kegyetlen jelenetnek. Teljes, ragyogó sugarai fénnyel árasztották el délben a földet, amikor hirtelen úgy látszott, mintha a nap kialudt volna. A teljes sötétség mint valami szemfedél burkolta be a keresztet.
»Hat órától kezdve pedig sötétség lett mind az egész földön, kilenc óráig.«
(Máté 27,45) Nem napfogyatkozás vagy más természeti ok idézte elő ezt a sötétséget, amely olyan mély volt, mint az éjszaka sötétje éjfélkor, amikor az égen nem ragyognak a csillagok és a Hold sem világít. Csodálatos tanúbizonyság volt ez, amelyet Isten azért adott, hogy a későbbi nemzedékek hitét megerősítse.
Ez a sűrű sötétség elrejtette Isten jelenlétét. Isten tette sátorává a sötétséget, amely eltakarta dicsőségét az emberek szeme elől. Isten és szent angyalai a kereszt mellett voltak. Az Atya Fiával volt, mégsem nyilvánította ki jelenlétét. Ha dicsősége elővillant volna a felhőből, akkor minden emberi szemtanú megsemmisül. Ebben a félelmetes órában az Atya nem vigasztalta meg jelenlétével Krisztust. Jézus egyedül taposta a szőlőprést, és az emberek közül senki sem volt Vele (Ésaiás 63,3).
A sűrű sötétségben Isten eltakarta Fia utolsó emberi lelki gyötrelmét. Mindazok, akik látták Krisztust szenvedései közepette, meggyőződtek istenségéről. Akik csak egyszer is látták Krisztus tekintetét, sohasem felejtették el. Amiként Kain arca kifejezte a gyilkos bűnét, úgy Krisztus arca nyilvánvalóvá tette az ártatlanságot, a tisztaságot, a jóakaratot – istenképűségét. Vádolói azonban nem figyeltek erre a mennyei tanúbizonyságra. Agúnyolódó sokaság a haláltusa hosszú óráin át bámult Krisztusra. Azután Isten irgalmasan eltakarta előlük Krisztust.
Úgy látszott, hogy a sír csendje ereszkedett alá a Golgotára. Leírhatatlan rémület vett erőt a tömegen, amely körülállta a keresztet.
Az átkozódó és csúfolódó szavak hirtelen félbeszakadtak. A férfiak, nők és a gyermekek arcra borulva estek a földre. Egyszeregyszer vakító villámok csaptak ki a felhőkből, megvilágították a keresztet és a keresztre feszített Megváltót. Papok, főemberek, írástudók, ítélet-végrehajtók és a csőcselék, mind azt gondolták, hogy elérkezett számukra büntetésük ideje. Kis idő múlva azonban néhányan azt suttogták, hogy Jézus most száll le a keresztről. Néhányan megkísérelték kitapogatni a városba visszavezető utat, miközben verték a mellüket és félelmükben jajveszékeltek. A kilencedik órában felemelkedett a sötétség az összegyűlt emberekről, csak a keresztet burkolta homály. Ez jelképe volt annak a lelki kínnak és borzalomnak, amely Jézus szívére nehezedett.
Egyetlen szem sem tudott áthatolni a keresztet körülvevő sötétségen, és senki sem tudta áttörni azt a még nagyobb homályt, amely beburkolta Krisztus szenvedő lelkét. Úgy látszott, hogy a haragos villámok éppen Krisztusra csaptak le, amint ott függött a kereszten. Ekkor »nagy fennszóval kiáltott Jézus: ÉLI, ÉLI! LÁMA SABAKTANI, azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?« (Máté 27,46) Amikor a külső sötétség sűrűbb lett az Üdvözítő körül, sokan így kezdtek el kiáltozni: »A menny bosszúja van rajta! Isten haragjának nyilai találták el őt, mert Isten Fiának mondta magát!« Sokan azok közül, akik hittek Benne, hallva Krisztus kétségbeesett kiáltását, minden reménységüket elveszítették.
Ha maga Isten is elhagyta Jézust, kibe vethetnék akkor bizodalmukat
a követői?”2
„Jézus negyedik szava a kereszten – »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?« – tanúbizonyság nekünk arról, hogy Jézus az Atyától való tényleges elszakadás félelmét, és a semmivel, az örök halállal való szembenézés borzalmát élte át.
A mi ajkunkat sajnos könnyen elhagyja ez a panasz tényleges alap nélkül, kicsinyhitűségből vagy a pillanatnyi látszat miatt. De Jézus kiáltása a tényleges, rettenetes valóságot fejezte ki. Akeresztáldozat nem színjáték volt. Az Atya valóságosan úgy bánt Krisztussal, ahogyan mi, emberek érdemelnénk a bűneink miatt. Azt a büntetést hárította Rá, amely az emberiség rengeteg bűnének következménye az igazság ítélete szerint. Jézus pedig halandó, a halállal szemben teljesen kiszolgáltatott emberként, valósággal elhordozta ezt a büntetést, ténylegesen betöltötte a helyettesítést.
Két profetikus zsoltár a következőképpen fejezi ki Jézus lelki gyötrelmeit amiatt, hogy imádságaira nem érkezett válasz, hogy Isten is gonosztevőként kezelte Őt, amikor a kereszten szenvedett:
»Én Istenem, kiáltok nappal, de nem hallgatsz meg, éjjel is, de nincs nyugodalmam. Pedig Te szent vagy, aki Izráel dicséretei között lakozol. Benned bíztak atyáink, bíztak és Te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg... Te hoztál ki engem anyám méhéből, és biztattál engem anyám emlőin. Születésem óta a Te gondod voltam, anyám méhétől fogva Te voltál Istenem.
Ne légy messze tőlem, mert közel a nyomorúság, és nincs, aki segítsen!« (Zsoltárok 22,3–6, 10–12) »Elfáradtam a kiáltásban, kiszáradt a torkom, szemeim elbágyadtak, várván Istenemet… Ne rejtsd el orcádat a te szolgádtól, mert szorongattatom nagyon; siess, hallgass meg engem!« (Zsoltárok 69,4, 18 ) Nem tudjuk elgondolni, hogy mit jelentett mindezek átélése annak, »aki bűnt nem ismert« (II. Korinthus 5,21), aki mindenkor, emberfiaként is, tökéletes békességben és szeretetben élt az Atyával. A fenti sorok érzékeltetik azt a mélységes fájdalmat, amit Jézus számára az Atya elfordulása jelentett. Akit a legjobban szeretett, aki mindenkor élete támasza volt, éppen most, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, nem volt sehol, sőt mintegy az ellenségei mellé állt, mert elhagyta és kárhoztató ítélet alá helyezte Őt.
Teljességgel felfoghatatlan számunkra az is, hogy mit jelentett mindez az Atyának, aki szerette Fiát és együtt szenvedett Vele, miközben végrehajtotta rajta a mi bűneink büntetését! Nem véletlenülolvassuk ezeket az igében: »Mert úgy szerette Isten e világot,
hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.« (János 3,16) »Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna Vele együtt mindent minékünk?« (Római levél 8,32) Csakis az adhatott erőt az Atyának és a Fiúnak e kimondhatatlan
áldozathoz, hogy mindketten tudták: ez az egyetlen út ahhoz, hogy a törvényszegő ember bocsánatot, azaz örök életet s boldogságot biztosító életet nyerhessen, de az igazság sérelme nélkül – és az ember lelkében megtörjön az Istentől való elidegenedés
és bizalmatlanság jégpáncélja, s ezzel együtt megrendüljön
benne az önzés mindent uraló hatalma.”3
Bár jelentős különbség van Jézusnak a kereszten elszenvedett megpróbáltatása és a mi próbáink között, e győzelem mégis útmu- tatást ad nekünk arról, hogyan győzhetünk mi is hitben minden Jézusénál kisebb – próbánkban. A hit a győzelem kulcsa, éppúgy, mint Krisztus esetében.
A hit meghatározása pedig így hangzik: „A hit pedig a reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsidókhoz írt levél 11,1)
Krisztus az érzékelhető tapasztalaton – hogy az Atya elhagyta Őt – hitben túllépve képes volt győzni. Ismerte Atyja szeretetét, jellemét. Visszaemlékezett arra, hogy mindig gyermeki örömmel és engedelmességgel teljesítette Atyja akaratát. Mindent letett menynyei Atyja kezébe, és teljességgel rábízta magát, élete legsötétebb órájában is. Visszaemlékezett az ígéretekre, amelyeket kapott, és kételkedés nélkül bízott ezekben, mert tudta, hogy teljesítette a feltételeket, amit a menny kívánt Tőle. Nem az érzéseire figyelt, nem engedett helyet a kételkedésnek: bizalom, alázat jellemezte Őt mindvégig.
Jézushoz hasonlóan mi is győzhetünk a megpróbáltatásainkban.
Rendeznünk kell minden bűnünket, és hitben támaszkodnunk kell Isten ígéretére: „Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (I. János 1,9) El kell jutnunk oda, hogy Isten akaratát gyermeki örömmel és engedelmességgel teljesítsük mindenkor. Bármilyen nagy legyen is a külső és belső szorongattatás, Isten szeretetének, jellemének ismeretében mindig megnyugvást találhatunk. Ígéretei biztosak: amit ígért, be is tudja váltani, sőt bizonyosan be is váltja. Érzéseink mit sem számítanak, mert nagyobb az, aki az ígéretet tette:
„Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.” (Ésaiás 41,10) „És most, oh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged.” (Ésaiás 43,1–2)
Nem szabad kétségeskednünk Isten kijelentett akaratával és ígéretével szemben, „igen”-nek és „nem”-nek vennünk Krisztust, mert Ő az „igen” és „ámen”. Tévedés azt gondolnunk, hogy egy kijelentés általában bizonyára igaz, de rám, személyesen
nem. Ha megtesszük, amit Krisztus kér, akkor Ő az „igen”, nem pedig a „talán”.
Az Ige tanúságtétele szerint a Krisztussal való közösség teszi lehetővé azt, hogy megtisztult életet élhessünk. Isten újjáteremtette a belső világunkat, gondolkodásmódunkat Krisztus és az Ige által.
Krisztus maga a testté lett Ige, ezért soha nem lehet elválasztani a kettőt egymástól, sem pedig úgy gondolkodnunk, hogy valami nem fontos az Igében. „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (II. Korinthus 5,17) Az Ige tanúsága szerint új teremtés vagyunk, ám előfordul, hogy ez mégsem válik nyilvánvalóvá az életünk minden területén, mert a Szentlélek csak akkor munkálkodik, ha az „én” átengedi a helyet Neki. Meg kell halni a bűnnek, vagyis meglátnunk a bűn valódi súlyát és természetét, s fel kell ismernünk: Isten Fiának kellett meghalnia, hogy életünk lehessen. Ha ez nem végzi el bennünk, hogy mindenáron szabadulni akarjunk a bűntől, akkor semmi más nem képes erre. Ha „halottak vagyunk” a bűn számára, és nem vonz már minket, nem akarjuk elkövetni, sőt „vérig ellen akarunk állni a bűnnek” (Zsidókhoz írt levél 12.4), akkor is segítségre van szükségünk, mert emberi természetünk csak rosszra képes.
Pál, miután a hitetlenekről szólt, így folytatja: „Ti pedig nem így
tanultátok a Krisztust, ha ugyan Őt megértettétek, és Őbenne megtaníttattatok
úgy, amint az igazság a Jézusban: hogy levetkezzétek ama régi
élet szerint való óembert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai
miatt; megújuljatok pedig a ti elméteknek lelke szerint, és felöltözzétek
amaz új embert, amely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos
szentségben.” (Efézusi levél 4,20–24) Ismét hangsúlyoznunk kell: az új embernek valóságos, azaz gyakorlati szentségben kell megnyilvánulnia, nem pedig képzelt szentségben, azaz tovább bűnözve.
Más emberré leszünk, szabad döntésünk alapján. Ám nem kell félnünk, hogy bármi jóról le kellene mondanunk – csak azt kell elhagynunk az Istennel kialakított és fenntartott közösségünk érdekében, ami értéktelen.
„Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint. Mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől.” (Római levél 8,1–2)
Nagyon fontos, hogy pontosan megértsük Pál apostol szavait. Miért nincs kárhoztatásuk azoknak, akik „Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint”? A múltra nézve azért, mert a Jézussal kialakított és fenntartott közösség feltétele a szembefordulás a felismert bűnökkel, a bűnbánat. Ha Krisztushoz megyünk a bűneinkkel, Ő megszabadít ezektől. Megbocsát, és valóságosan egtöri bennünk a rossz hatalmát. „Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (János 8,36)
Ajelenre és a jövőre nézve azért, mert ha „Őbenne” vagyunk, ha a Szentlélekre támaszkodunk a magunk ereje helyett, akkor nem vagyunk arra kötelezve, hogy bűnt kövessünk el. „Lélek szerint” járhatunk, nem „test szerint”. „A Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény. Akik pedig Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt. Ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint is járjunk.” (Galata 5,22–25)
Pál apostol korábban idézett szavai szerint a Szentlélek jelenlétének különleges „törvényszerűsége” van, amennyiben az ember valóban rá tudja bízni önmagát. Korábban a „test törvénye” működött, most azonban már a „Lélek törvénye”. Mit jelent ez?
A „test törvénye” az, hogy – mivel az emberi természet önmagában nem képes a jóra – minden esetben, százból százszor, bűnt fogunk elkövetni. A Lélek törvénye azonban erősebb törvény.
Általa százból százszor Isten akarata szerint tudunk dönteni és cselekedni, bűn nélkül. Ez a keresztény szabadság alapja. „Hála pedig az Istennek, aki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban!” (II. Korinthus 2,14)
János apostol így ír az első levelében: „Szeretteim, most Isten gyermekei
vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá; mert meg fogjuk Őt látni, amint van. És akiben megvan ez a reménység Őiránta, az mind megtisztítja magát, amiképpen Ő is tiszta. Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi, a bűn pedig a törvénytelenség. És tudjátok, hogy Ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye; és Őbenne nincsen bűn. Aki Őbenne marad, egy sem esik bűnbe; aki bűnbe esik, egy sem látta Őt, sem meg nem ismerte Őt. Fiacskáim! Senki el ne hitessen benneteket: aki az igazságot cselekszi, igaz az, amiként Ő is igaz: aki a bűnt cselekszi, az ördögből van; mert az ördög kezdettől fogva bűnben leledzik. Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.”
(I. János 3,2–8 )
Nem arról van szó itt, hogy ha valaki a vigyázatlansága vagy gyengesége miatt belecsúszik a bűnbe, az reménytelen eset lenne.
Szó sincs róla. I. János 2,1-ben ezt olvassuk: „Én fiacskáim, ezeket
azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk
az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.” Az „egy sem esik bűnbe” kifejezés az eredeti görög szövegben folyamatos jelen időben van, így tehát arról van szó, hogy senki nem marad meg szokásszerűen, folyamatosan a bűn elkövetésében, aki megismerte Jézust. Természetesen az a cél, hogy az alkalomszerűen elkövetett vétkeink is eltűnjenek az életünkből. János apostol utal arra, hogy mit kell tennünk: tisztítsuk meg magunkat. De ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy hatalmunk lenne önmagunk megtisztítására, hanem gyakoroljunk bűnbánatot, s engedjük, hogy a Szentlélek megtisztítson bennünket.
Az apostol nyomatékosan rámutat, hogy gyakorlati életünk minősége
árulkodik a Krisztushoz fűződő kapcsolatunk minőségéről,
az önvizsgálat tehát egy igaz életre vágyó keresztény esetében
elkerülhetetlenül szükséges. „Fiacskáim! Senki el ne hitessen benneteket: aki az igazságot cselekszi, igaz az, amiként Ő is igaz.” (I. János 3,7)
Előbb igaznak kell lennünk, hogy utána igazságot cselekedhessünk.
Az igazságot pedig Krisztus helyettes áldozata alapján kaphatjuk
meg, Isten ingyen ajándékaként. Amink volt – a bűneinket
Krisztusnak adtuk, s amink nem volt – az igaz életet – megkaptuk Tőle. Egy csere valósul meg: korábbi bűnös életünket Krisztus elveszi, s nekünk tulajdonítja azt az igaz életet, amelyet Ő élt itt a Földön. Ezt az igaz életet másképpen nem lehet elnyerni, csak Őáltala
és „Őbenne”.
„Amikor a lélek aláveti magát Krisztusnak, új erő veszi birtokába az új szívet. Olyan változás megy végbe, amelyet az ember maga sohasem képes megvalósítani. Természetfeletti munka ez, természetfeletti elemet visz az emberi természetbe. A Krisztusnak alárendelt lélek az Ő vára lesz, amelyet megtart e lázadó világban.
Szándéka az, hogy az Övén kívül semmilyen hatalmat ne ismerjenek el. Amennyei közbenjárók által így birtokba vett lélek már bevehetetlen Sátán számára, bármennyire ostromolja is. Ám, hacsak alá nem vetjük magunkat Krisztus irányításának, a gonosz fog
uralkodni felettünk. Elkerülhetetlenül a világ feletti uralomért harcoló két nagyhatalom egyike vagy másika irányít bennünket. Nem szükségszerű, hogy szabad akaratból a sötétség országának szolgálatába álljunk, uralma alá kerüljünk. Csak éppen el kell mulasztanunk a szövetségkötést a világosság országával. Ha nem működünk együtt a mennyei közvetítőkkel, akkor Sátán veszi birtokba a szívet, s lakóhelyévé teszi. A gonosz elleni egyetlen védekezés az, ha hit által Krisztus lakozik a szívünkben, igazságban. Ha
nincs élő kapcsolatunk Istennel, sohasem állhatunk ellent a szentségtelen hatásoknak – önszeretetnek, saját vágyaink kielégítésének, a bűnre való kísértésnek. Lemondhatunk számos rossz szokásról, egy időre elhagyhatjuk Sátán társaságát, de ha nincs élő kapcsolatunk Istennel, ha percről percre nem vetjük alá magunkat irányításának, vereséget szenvedünk. A Krisztussal fenntartott személyes ismeretség és folytonos közösség híján az ellenség kényekedvének vagyunk kiszolgáltatva, s végül az ő parancsait kell végrehajtanunk.”3
De „ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Római levél 8,31). „Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban, aszerint, amint magának kiválasztott minket Őbenne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Őelőtte szeretet által; előre elhatározva, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratának jó kedve szerint.” (Efézusi levél 1,3–5)
Hogyan alakíthatunk ki és tarthatunk fenn közösséget Krisztus- sal, hogyan találtathatunk „Őbenne”? Mielőtt erre rátérnénk, tudnunk kell, hogy Isten mindig a meglévő világosságunk alapján ítél meg bennünket. Atudatlanság idejét elnézi Isten (Apostolok cselekedetei 17,30), de nem nézi el a szándékos tudatlanságot: amikor valamiről okkal nem kívánunk teljes bizonyosságot szerezni. Ha a felismert világosságot követjük, közösségben maradhatunk Vele, akkor is, ha a tökéletes világossághoz képest vannak még hiányosságaink.
Ha engedelmesek vagyunk Isten akarata iránt, folyton előrébb fog vezetni minket, világosságról világosságra. „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.” (Példabeszédek 4,18 )
A megtérésről, a gondolkodásmód megváltozásáról, a bűnnel való szembefordulásról, amelyek az igaz keresztény élet alapelemei, korábban már részletesen szóltunk. A „meghalni a bűnnek” kérdését azonban még részleteznünk kell.
A kereszténységben végső soron minden Krisztus váltságművén, keresztjén alapul. Ennek megértése, személyes elfogadása teszi lehetővé, hogy Isten munkálkodhasson bennünk. Így hitre jutunk, bizalmunk van Istenben. Ha valóban bízunk Benne, igyekszünk is Igéjének, hitünk tetteinkben fejeződik ki. „Mert amiképpen holt a test lélek nélkül, akképpen holt a hit is cselekedetek nélkül.” (Jakab 2,26) Ha valóban megutáltuk a rosszat, a bűnt, akkor ez látható módon nyilvánul meg az életünkben. Ha megismerjük Istent, nagyra értékeljük azt a lehetőséget, hogy az Úr szövetségre kíván lépni velünk, hogy az igaz életben részesíthessen. A szövetség megkötése az Újszövetségben a keresztség.
Jézusnak nem lett volna szükséges megkeresztelkednie, mégis
megtette, hogy nekünk példát adjon. „Akkor eljött Jézus Galileából a
Jordán mellé Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék őáltala. János azonban visszatartotta Őt, mondván: »Nékem kell általad megkeresztelkednem, és Te jössz énhozzám?« Jézus pedig felelvén, mondta néki: »Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk.« Ekkor engedett Néki.
És Jézus megkeresztelkedvén, azonnal kijött a vízből; és íme az egek
megnyilatkoztak Néki, és Ő látta az Istennek Lelkét alájönni mintegy ga- lambot, és Őreá szállani. És íme egy égi hang ezt mondta: »Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.«” (Máté 3,13–17)
Isten rendelte el a keresztséget, amely jelképesen bemutatja,hogy az Úrral szövetséget kötő ember meghal a bűnnek és feltámad az új életre. „Mit mondunk tehát? Megmaradjunk-e a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Távol legyen: akik meghaltunk a bűnnek, mi módon élnénk még abban? Avagy nem tudjátok-e, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az Ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért Ővele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk. Mert mivel az Ő halálának hasonlatossága szerint Vele eggyé lettünk, bizonyos, hogy feltámadásáé szerint is azok leszünk. Tudván azt, hogy a mi ó emberünk Ővele megfeszíttetett, hogy megerőtlenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól. Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is Ővele.”
(Római levél 6,1–8, pontosított fordítás szerint)
Krisztus azért jött erre a világra, hogy Sátán műveit teljesen lerontsa, ezért teljesen meg akarja szabadítani az embert a bűntől.
Ha Krisztus kegyelmében szeretnénk részesülni, ennek alapfeltétele, hogy elforduljunk attól, amit Isten gyűlöl. Ha valamit megtagadtunk és megutáltunk, hogyan maradhatnánk benne szándékosan? Ez azt jelentené, hogy nem tagadtuk meg, nem utáltuk meg, akkor viszont kivonjuk magunkat a kegyelem alól.
Krisztus magára vette a mi bűneinket – a bűn büntetése pedig a halál. Ha valóban megismerjük és elfogadjuk Krisztus áldozatát, személyes Megváltónknak tekintjük Jézust, ez arra ösztönöz, hogy szakítsunk a bűnnel, amely miatt Krisztus ezt a halált szenvedte. Abűn varázsa, az ideig-óráig tartó gyönyörűség (Zsidókhoz írt levél 11,25) vonzása elveszíti erejét, nem késztet cselekvésre, vagyis halottak leszünk a bűn számára.
Mit jelent Pálnak az a kijelentése, hogy Krisztus halálába keresztelkedtünk meg? Azt, hogy halálra méltónak ítélem magamat a bűneim miatt, halálos rossznak látom a bűnt, és elfogadom, hogy az Ő halála az enyém helyett történt, tehát lehetetlen abban élnem tovább, ami Krisztus halálát okozta.
A bibliai keresztség egyértelműen tudatos döntésen alapuló bemerítkezés, felnőttkeresztség. A víz alá merülés a meghalás jelképe, a kijövetel pedig az új életre való feltámadásé. Más merít be engem, és más emel ki, nem a magam erejéből történik egyik sem. Az Úr Lelkének munkája végzi el életünkben, hogy szembeforduljunk a bűnnel, s ugyancsak a Szentlélek ereje által lehetséges az új életben járás is.
Pál apostol elmondja, hogy Isten a keresztség által belefoglalt minket Fia halálába és feltámadásába is. Ha Krisztus meghalt a kereszten – márpedig meghalt –, Vele együtt mi is meghaltunk a bűnnek. Ha Krisztus feltámadt – márpedig feltámadt – mi is feltámadtunk Vele egy új életre. Hitben támaszkodhatunk ezekre az ígéretekre, s a Szentlélek teszi ezt bennünk élő és ható valósággá. Új életben fogunk járni, a viszonyulásunk, a gondolkodásunk hal meg a bűn számára, s Isten erejére támaszkodunk gyakorlati életünkben, nem önmagunkra. Krisztustól független volt az a hatalom, amely feltámasztotta Őt és kihozta a sírból, és tőlünk független az a hatalom, amely segítséget jelent az új életben járáshoz. Krisztus halottként teljességgel tehetetlen volt a halállal szemben, nem tudott volna a saját erejéből feltámadni, ahogyan mi sem tudunk feltámadni a magunk erejéből. De az Atyának van hatalma feltámasztani bárkit, s ahogyan Krisztust feltámasztotta a saját dicsősége által, úgy járunk mi is az új életben. Nem erőltethetjük ki magunkból, hogy meghaljunk a bűnnek, mert ez Krisztusban megtörtént a kereszten, és a keresztségkor ebben részesülünk. Ez tehát „Őbenne” készen van számunkra.
Isten soha nem végez félmunkát: miután valaki meghal a bűnnek, a feltámadásnak kell következnie – az új életre. Ha meghaltunk, hisszük, hogy élünk is Ővele – írta Pál. A hit (azaz önmagunk Istenre bízása) úján lesz valósággá bennünk Krisztus élete, s a bűnös természetből fakadó kívánságainkat nem menthetjük át ebbe az új életbe.
Az apostol azt írta, hogy bár új életünk van, csak megerőtlenül „a bűn teste”, vagyis az emberi természet. Az itt szereplő görög kifejezés azt jelenti, hogy „tétlenül hagy, pihentet”, szabad fordításban így is mondhatnánk: „munkanélkülivé lesz”. Tehát nem semmisül meg a „test”, csak hatástalanná válik. Krisztus második eljövetelkor,
az igazak feltámadásakor kapunk majd olyan testet, amelyben nem lesz jelen a megromlott természetünk. Addig „munkanélküli” a bűn teste, amíg a bűn ellen döntünk, de amint engedünk a csábításnak, tevékennyé tesszük az emberi természetünket,
s így döntésünk által „felfüggesztjük” a Krisztusban élt új életünket.
A Lélek pedig akkor munkálkodik, ha az „én” nem áll az útjába, mert Isten mindig tiszteletben tartja szabad döntésünket, akkor is, ha a rosszat választjuk.
De még ha a jót akarjuk is, ezt az „én” által, csak önmagunkra támaszkodva nem valósíthatjuk meg. Le kell mondanunk arról, hogy saját tetteink alapján szerezzük meg az üdvösséget. Fel kell adnunk a reményt, hogy „testünkből”, vagyis örökölt természetünkből bármi jót kifacsarhatunk, ha eléggé igyekszünk. Ez a próbálkozás nem eredményezhet mást, csakis kudarcok végtelen sorozatát. A megromlott természet javíthatatlan, ezért nem magunkban kell bizakodnunk, hanem Krisztusban kell hinnünk. A kettő között ég és föld a különbség. Az üdvösség és a szentség ajándék, s nem jutalom vagy érdem. Az ajándékot elnyerjük, nem pedig elérjük vagy megszolgáljuk. Amíg azt a titkos reményt ápolom önmagamban, hogy szentté lehetek, ha jobban igyekszem, ha több erőfeszítést teszek – és ebből a célból többet imádkozom, többet olvasom a Bibliát –, akkor azt fogom találni, hogy egyre keservesebb lesz a keresztény élet, s egyre távolabbi az elérendő cél.
„Ha lelki növekedésünket jó cselekedeteinktől várjuk, az nem hozza meg a várt békességet, sőt kifejezetten ártalmunkra lesz. El nem ért céljaink és betöltetlen feladataink nyomasztják és vádolják lelkiismeretünket, s azt eredményezik, hogy terhük alatt roskadozva vonszoljuk magunkat. Erre utalt Pál, amikor azt mondta:
»…éppen az életre adott parancsolat (amit próbáltam megtartani) lett halálommá (mert nem tudtam megtartani).« (Római levél 7,10) Annak,aki azt mondja: »hiszek az imában«, »hiszek a bizonyságtételben « vagy bármi egyébben, minden esetben pontosan azok a dolgok válnak átokká, amelyekbe bizodalmát vetette; hiszen előbb vagy utóbb törvényszerűen elbukik bennük. Saját túlzó elvárásai, melyeknek nem tud megfelelni,folytonosan vádolják és megkötözöttségben tartják. Mindenki, aki a törvényalatt él, átok alatt él, mert az erkölcsi törvény szerint átkozott mindenki, aki nem annakegfelelően cselekszik, amiben hisz (Galata 3,10). Az egyetlen személy, akiben hhetünk anélkül, hogy átokká válna számunkra, Jézus, hiszen Ő azért jött, hogy megváltson bennünket a magunk elé állított elérhetetlen mérce átkától, amikor »átokká lett értünk« a Golgotán (Galata 3,13).
Egyedül az Úr Jézus az Út – s ha bármely más úton próbálunk járni, az végül bukáshoz és kétségbeeséshez vezet. Természetesen nem arról van szó, hogy ezeknek a dolgoknak a cselekvése fölösleges, sőt nagyon is fontos helyet foglalnak el keresztyén életünkben. Azt azonban határozottan állíthatjuk, hogy a cselekedetek nem azonosak az Úttal, még ha oly sokszor próbáljuk is azzá tenni őket. Maga Jézus Krisztus az egyetlen Út, amely alkalmas arra, hogy botladozó lábainkkal járjunk rajta.
Biztosan van, aki most azt gondolja, hogy mindez nem maga az Út, csupán elsegít Krisztushoz, az igazi Úthoz. Krisztushoz azonban nem vezet út, mert Ő maga az Út. Az Úthoz nincs szükség útra.
Sokszor épp ez a vargabetű térít el minket az igazi Úttól. A brit vasút építésének kezdetén egyes városok nem egyeztek bele a vasút ottani áthaladásába, mert attól tartottak, hogy a szikrák tüzet okozhatnak. Így a megállókat a városon kívülre építették, ami később igen sok kényelmetlenséget jelentett, míg végül kénytelenek voltak mellékvágányokat építeni a fővonalhoz.
Nem így van azonban ezzel az Úttal, amely Krisztus. Ez az Út keresztülvezet a bűn városának nyomornegyedein, ahová néha még Isten gyermeke is betéved. Mindig ott találhatjuk meg, ahol éppen vagyunk, még ha életünk imádság nélküli, hideg és kudarcokkal van is tele. Csak arra van szükség, hogy elismerjük valódi állapotunkat s megbánjuk bűnünket, és Isten kegyelme azonnal ránk talál, bárhol legyünk is. Azonnal megtisztít és megigazít, s ezzel újra ráléptünk az Útra. Szívünk megtelik Isten szeretetével, di- cséretével, legfőbb vágyunk az lesz, hogy imádkozzunk és Bibliát olvassunk, s másoknak is beszélhessünk a megtalált kegyelemről. Ebből is látható, hogy sem az ima, sem a Biblia-tanulmányozás, sem pedig hitünk gyakorlásának egyéb formái nem jelentik a Krisztushoz vezető utat, de Krisztus – bárhol és bármilyen állapotunkban is találtuk meg Őt – azonnal az ezekhez vezető Úttá válik.
Így ír erről Wesley Nelson a Krisztus foglya című könyvében:
»Nem a bárányok mennek a csendes vizekhez, hogy megtalálják a Pásztort, hanem a Pásztor terelgeti őket a vízhez. Krisztust ott érhetjük el, ahol éppen vagyunk, bármilyen állapotban is találjon minket. Ő lesz az út, amely elvezet Isten imádatának azokhoz a különböző formáihoz, melyek leginkább megfelelnek személyes lelki szükségletünknek.« Ha nem ismerjük fel ezt az Utat, amikor valamely bűnünk miatt szívünk meghidegül, és elveszítjük Istennel való közösségünket, akkor tehetetlenség és kétségbeesés kerít hatalmába. Az áldás útja elérhetetlennek tűnik számunkra, úgy érezzük, lehetetlen újra rátalálnunk. Bizonyos értelemben ez igaz is. Miközben szinte korlátlan lehetőségünk van arra, hogy vétkezzünk, tehetetlenek vagyunk a sötétséggel szemben, amely bűnünk következtében tör ránk. Bármennyire is igyekszünk, nem szabadíthatjuk meg magunkat. De épp ekkor, ebben a kétségbeejtő helyzetben nyílik meg előttünk az Út… Amint elismer
_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|
