AZ Ő HALÁLKÜZDELME ÉS A MI TANÍTVÁNYSÁGUNK

„Akkor elment Jézus velük egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és mondta a tanítványoknak...: maradjatok itt és vigyázzatok én velem.” Máté 26,36-38.

Ha nem mérhetjük is meg a Gecsemánéban lejátszódó halálküzdelem mélységeit, de legalább ne értsük félre. Az egy személyben egyesülő Isten és Ember küzdelme ez szemtől-szembe a bűnnel. Személyes tapasztalatból semmit sem tudunk a Gecsemánéról. A Gecsemáné és a Kálvária teljesen egyedül állnak: számunkra az Életre vezető kaput jelentik.
Nem a kereszthaláltól félt Jézus a Gecsemánéban: többször nyomatékosan hangsúlyozta, hogy meghalni jött erre a világra. A Gecsemánéban attól félt, hogy mint Ember Fia nem tud átjutni a nehézségeken. Mint Isten Fia át tudott volna jutni, mert ezen a ponton a Sátán sem nyúlhatott hozzá; de a Sátán támadása arra irányult, hogy ő mint elszigetelt valaki jusson csak át. Ez azt jelentette volna, hogy Ő nem lehetett volna Megváltó. Olvasd el a halálküzdelemről szóló híradást a kísértés történetének fényében. „Az ördög eltávozott tőle egy időre.” (Luk. 4,13.). A Gecsemánéban a Sátán visszatért, de újra vereséget szenvedett. A Sátán Urunk ellen, mint Ember Fia ellen intézte a Gecsemánéban a végső rohamot.
A Gecsemáné halálküzdelme az Isten Fiának halálküzdelme, mely által világmegváltói rendeltetését betöltötte. A lepel lehullott, hogy világossá váljék előttünk az ár, amelyet Ő fizetett, hogy mi is Isten fiai lehessünk. Az Ő halálküzdelme képezi a mi megváltásunk egyszerűségének alapját. Krisztus keresztje diadal az Ember Fia számára. Nemcsak annak a jele, hogy Urunk diadalt aratott, de egyúttal annak is, hogy az emberi nemzetség megmentése érdekében diadalmaskodott. Annak az alapján, amin az Ember Fia átment érettünk, minden emberi lény eljuthat Isten színe elé.

ISTEN ÉS A BŰN ÖSSZECSAPÁSA

„Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára.” I. Péter 2, 24.

Jézus Keresztje Isten bűn felett mondott ítéletének kinyilatkoztatása. Semmiképpen se tűrd Jézus Krisztus Keresztjével kapcsolatban a vértanúság gondolatát. A Kereszt olyan nagyszerű győzelem volt, amely alapjaiban rázta meg a poklot. Időben és örökkévalóságban nincs bizonyosabb dolog annál, amit Jézus Krisztus tett a Kereszten: visszahozta az egész emberi nemzetséget az Istennel való helyes kapcsolatba. A Megváltást tette az emberi élet alapjává, azaz utat készített minden emberfiának arra, hogy közösségbe juthasson Istennel.
A Kereszt nem véletlenül esett meg Jézus Krisztussal: Ő ebből a célból jött. Ő a „Bárány, aki megöletett e világ alapjainak megvettetése óta.” (Jel. 13, 8.) Őrizkedj attól, hogy a „testben megjelent” Istent (I. Tim. 3,16.) elválaszd a „bűnné tett” Isten Fiától (II. Kor. 5,21.). A testtélétel a Megváltás céljából történt. Isten azért lett testté, hogy leszámoljon a bűnnel, nem pedig az önkiteljesedés céljából. A Kereszt az idő és az örökkévalóság központja s mind a kettő rejtélyére felelet.
A Kereszt nem egy ember keresztje, hanem Isten keresztje s emberi tapasztalat útján sohasem fogható fel. A Kereszt Isten természetének kiábrázolása, az a kapu, amelyen keresztül az emberi nemzetségnek minden egyes tagja közösségre léphet Istennel. Ha elérkezünk a Kereszthez, nem tudunk tovább menni: megmaradunk abban az életben, amelyhez a Kereszt képezi a kaput.
Az üdvösség középpontja Jézus Keresztje s azért olyan könnyű elnyerni az üdvösséget, mert Istennek olyan sokat kellett fizetnie érte. A Kereszt az a hely, ahol Isten és a bűnös ember összecsapnak, úgy, hogy az élethez vezető út feltárul, a csapás pedig Isten szívét éri.

MIÉRT NEM BESZÉL VELÜNK VILÁGOSAN?

„Megparancsolta nekik, hogy senkinek se beszéljék el, amit láttak, csak amikor az Embernek Fia a halálból feltámad.” Márk 9, 9.

Ne beszélj semmit, míg az Ember Fia fel nem támadt benned, azaz amíg a Feltámadott Krisztus olyan mértékben nem uralkodik az életeden, hogy megérted a történeti Krisztus tanítását. Ha belsőleg a helyes állapotba kerültél, Jézus szava olyan világossá válik számodra, hogy csodálkozol: hogy nem értetted meg azelőtt. Azért nem tudtad előbb megérteni, mert lelki beállítottságod tekintetében nem voltál még annyira, hogy elviselhetted volna.
Urunk nem rejti el ezeket a dolgokat; de elviselhetetlenek, míg a lelki élet megfelelő állapotába el nem jutunk. „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok.” (Ján. 16, 12.) Közösségben kell lennünk az Ő feltámadt életével, mielőtt egyetlen szavát elhordozhatjuk. Tudunk-e valamit arról, hogy Jézus feltámadt életének részesei lettünk? Ennek az a nyilvánvaló bizonyítéka, hogy az Ő szava érthetővé kezd válni a számunkra. Isten semmit sem tud kijelenteni nekünk, ha nem bírjuk az Ő lelkét. Egy makacs állásfoglalás valóban megakadályozhatja Istent abban, hogy kijelentsen valamit nekünk. Ha valamelyik tantétel felől megcsontosodtak a nézeteink, Isten Lelke nem keres meg többé minket ebben a kérdésben, nem is tudnánk befogadni. Ez a tompa állapot abban a pillanatban megszűnik, mihelyt az Ő feltámadt élete elkezd bennünk munkálkodni.
„Senkinek se beszéljék el...” Olyan sokan elbeszélik, amit a megdicsőülés hegyén láttak. Látomást láttak és bizonyságot is tesznek róla, de életük nincs összhangban vele, az Ember Fia nem támadott még fel bennük. Vajon mikor fog Ő testet ölteni benned meg bennem?

AZ Ő FELTÁMADÁSÁNAK RENDELTETÉSE

„Avagy nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe?” Luk. 24, 26.

A mi Urunk életéhez a kereszt a kapu: feltámadása azt jelenti, hogy most már ereje van közölni velünk az Ő életét. Ha felülről újjászülettem, a feltámadott Úrtól elnyerem az Ő saját életét.
Urunk feltámadásának az a rendeltetése, hogy „sok fiakat vezéreljen dicsőségre”. (Zsid. 2,10.). Ennek a rendeltetésének a betöltése jogosítja Őt arra, hogy Isten fiaivá és leányaivá tegyen minket. Mi sohasem lehetünk Istennel abban a viszonyban, amelyben az Isten Fia van, de a Fiú révén mégis a fiúság viszonyába kerültünk. Mikor Urunk feltámadt a halálból, teljesen új életre támadt fel, olyan életre, amellyel testtélétele előtt nem rendelkezett. Ez az élet nem is létezett azelőtt. Az Ő feltámadása azt jelenti számunkra, hogy mi is felemelkedünk az Ő feltámadt életéhez és nem maradunk saját régi életünk színvonalán. Egy napon majd a mi testünk is hasonlóvá lesz az Ő testéhez, de már most megismerhetjük az Ő feltámadásának erejét és járhatunk a megújult életben. „Hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét”. (Fil. 3,10.).
„Amiként te hatalmat adtál neki minden testen, hogy örök életet adjon mindennek, amit neki adtál.” (Ján. 17,2.). A „Szent Lélek” az örök élet tapasztalati elnevezése, mely éppen itt és éppen most emberi lelkekben munkálkodik. A Szent Lélek az Istenség, Aki folyton növekvő hatalma révén hozzáférhetővé teszi számunkra a Megváltást. Hála legyen Istennek azért a dicső és felséges igazságért, hogy a Szent Lélek valóban ki tudja alakítani bennünk Jézus életét, ha készek vagyunk engedelmeskedni Neki.

Húsvét van, előszedtem a János evangéliumából a feltámadás történetét, és elolvastam . Legeslegelsőre az fogott meg, hogy milyen aranyos ez a János, hogy szerényen 'másik tanítvány'-ként emlegeti magát .
Aztán meg eszembe jutott, hogy itt ez a parókia fórum, ahol dokumentálva van, hogy két éve egy ismeretlen illető miket gondolkodott a témáról, és tulajdonképpen ezeket én is aláírom most is. És úgy döntöttem kiírom, mert aktuális, és hátha valakinek eszébe jut róla valami okosszép gondolat:


"Szerintem nagyon könnyű a kérdésre rávágni, hogy persze, hogy elhiszem, hogy Jézus feltámadt. Én azt gondolom magamról, hogy elhiszem. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogyan reagáltam volna, ha akkoriban élek, tudok a haláláról, és akkor mondja valaki azt, hogy él. És ezt soha nem is fogom megtudni.
Gondolkodtam, hogy ma milyen gyakorlati következménye lehet annak, ha valaki tényleg hiszi a feltámadást.
Talán, hogy nem sajnálja annyira az idejét másoktól. Vagy nem éli meg akkora tragédiaként a kudarcait. - talán ez a lényeg.

Az elveszített Jézus (húsvét)

A tanítványok ezután hazamentek.
Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus teste feküdt; az egyik fejtől, a másik meg lábtól. Azok így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?" Ő ezt felelte nekik: „Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették." Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?" Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: „ Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom. "Jézus nevén szólította: „Mária!" Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: „Rabbóni!" - ami azt jelenti: Mester. Jézus ezt mondta neki: „Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez." Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: „Láttam az Urat!", és hogy ezeket mondta neki. (Jn 20,10-18 )

Kedves Gyülekezet!

Van olyan húsvét vasárnap reggel, amely telve van fénnyel és örömmel, mint ez a mai - és van olyan húsvét, amely sötét és gyászos. Amit Mária itt átél, az ez a második.Ő földközelből tapasztalja meg húsvétot. Ezzel minket is segíthet. Nem kötelező nekünk húsvéti derűre hangolódnunk, ha ez nehezünkre esik. Ezt a napot is elkezdhetjük ott, ahol éppen vagyunk, talán éppen nagyon elesettnek érezve magunkat.
Négyszer hangzik el, hogy Mária sír. Jézus a feltett kérdés nyomán Máriát saját helyzetében komolyan veszi. Az ő gyásza nem csupán egyéni. Nem csak személyes barátjának elvesztése miatt sír. Fájdalma mélyebbről fakad. Jézus hiányzik neki. Ez az ő igazi baja. Életének és hitének ez nagy hiánya. Talán emiatt is annyira közeli számunkra ez a húsvéti történet. Az élő, de elveszített Jézus hiánya nem hagyja nyugodni azt, akinek már volt dolga vele.

A VESZTESÉG
Mária intenzíven tapasztalta meg Őt. Az evangéliumok elmondják, hogy hét ördögtől szabadította meg Jézus. Már ha csak egy megkötözöttségből vagy függőségből szabadul meg valaki, nagy megkönnyebbülést érez! Mária ezt hétszer élte át. Ezért is nyitotta meg életét hétszer is Jézus előtt. S Ő az újra megtisztult, de megüresedett életét megtöltötte a szabadulás örömével. Mária megismerte Jézus erejét. Mégis elveszettnek érzi. Hogyan lehetséges ez?
Ennek a veszteségnek a láttán eszünkbe jutnak egyéni kudarcaink, növekvő közönyünk és eltávolodásunk. Eszünkbe jutnak tudatos vagy öntudatlan elfojtásaink. Amikor Jézus eltűnik, apró, alig észrevehető léptekben történik a Tőle való eltávolodás, miközben nem Ó megy el tőlünk, hanem mi Tőle. így keletkezik az a szakadék, amely az elidegenedés következménye - a végén észrevesszük, hogy teljesen elveszítettük Jézust. Máriának nem kell önmagát vádolnia. Tőle a halál szakította el Jézust, nem pedig egyéni bűne. De ezzel nincs megoldva egyéni problémája. Jézus elvesztése minduntalan tehetetlenségbe, szükségbe és krízisbe taszít minket.

ELTÚLZOTT VESZTESÉG
Mit lehet tenni ilyen mélységben? Kereshetjük Őt, vagy felhagyhatunk keresésével. Péter és János lemondtak a keresésről. Mária története előtt ott áll a rövid mondat: „A tanítványok ezután hazatértek." Valamivel később Péter így szól a társához: „Elmegyek halászni." És még ketten csatlakozva hozzá, kifejezik: „Mi is elmegyünk veled." Tehát haza lehet menni, mintha mi sem történt volna. Folytatni lehet a munkát, mintha nem is lenne szükség a belső veszteség, a hiány feldolgozására. Lehet, hogy munkánk menekülés, hogy ily módon dolgozzuk fel a veszteséget, hogy ne gondoljunk többé rá. Mária erre nem képes. Ő nem tud sem hazamenni, sem pedig a veszteséget feldolgozni. Túl sokat veszített ahhoz, hogy így töltse ki az ily módon támadt űrt. Sírásba tör ki, s nem képes megvigasztalódni. Az életünkben támadt vákuumot nem tudjuk csak úgy egyszerűen valamivel betölteni. A kérdéseink, a keresésünk jelentkezik újra és újra. Kutatunk, keresünk, hogy betöitsük a vákuumot. A vákuum beszívó hatása a környezetünkre is hatással van, mindaddig érvényesül ez a hatás, amíg fel nem töltődött az üresség, a vákuum. A mi lelkünk is ilyen, mindent magába szív, hogy ne maradjon üres. Ilyenkor szoktunk pótmegoldásokat keresni, azért, hogy legbensőnk ne maradjon üres. Történetünk három próbálkozást említ, melyekkel emberek Jézus hiányát pótolni szándékoztak.

A KERESÉS KÖZBEN JELENTKEZŐ KÍSÉRTÉSEK
Az első ilyen a sírba vetett pillantás. Mária elkezd „ásni". Ürességének saját mélységébe tekint bele, mintha mi emberek képesek lennénk a bensőnkben levő űrt annak nézegetésével kitölteni. Eközben Mária veszélyes peremhelyzetbe sodródik. Ha valaki túl mélyre ás, hamar a kétségbeesés határára jut. Vagy éppen az ellenkezőjét fogjuk csinálni: fantáziánk festett képeivel töltjük meg mélységünket, vágyálmokat dajkálgatva, a hiányt csökkentve, hogy megpróbáljunk elfeledkezni arról, hogy Jézust elveszítettük.
A második próbálkozás más jellegű kísértéssel jár. Kissé tartózkodnék attól, hogy ez esetben is kísértésről, pótcselekvésről beszéljek. Ebben az összefüggésben talán mégis szabad ezt ennek nevezni. A sírba vetett pillantás közben két angyalt vesz észre Mária. Ok „magas rangú" vallási erőket képviselnek, képek, potenciális erővel. De az angyalok sem tudják Jézust helyettesíteni. Nem is akarják helyettesíteni Őt. Csak jelzik a helyet, ahol Jézus volt. Az angyalok nem akarnak Jézust helyettesítő valláspótlékká válni. Ők útjelzők, akik a Nagyobbra mutatnak. Manapság vallási élmények tömegkínálatával halmoznak el bennünket. Ez sem szolgálja a célt. Jézust nem pótolják a vallásos tapasztalatok. Jézus több, mint hogy ily módon helyettesíthető vagy kicserélhető lehetne.
De lehet, hogy egy másik kísértés még közelebb áll hozzánk. Az angyal után Mária találkozik egy emberrel, akit a kertésznek vél. Tőle akar mindent megtudni. Mi emberek könnyen válunk egymás számára kísértéssé, mikor is az elveszített Jézust be akarjuk helyettesíteni valakivel. Hányszor követeljük a másiktól, hogy ő a mi egész életünket töltse be! Miközben a másik észrevétlenül hitpótlékká válik számunkra, képes még Isten helyére is lépni. A legtöbbet és a legjobbat várjuk el az emberektől, miközben túlterheljük őket. Istenítjük őket és haragszunk rájuk, csalódottak vagyunk, mikor közönséges, nagyon is hétköznapi embereknek mutatkoznak. Beléjük kapaszkodunk, mintha ők a mi szívünk ürességét be tudnák tölteni tartalommal és életünk értelmét szavatolni tudnák! így kérdez Mária: „Ha te vitted el Őt, mondd meg nekem, hová tetted?"

A JELEN TITKA
Három kísérlet és kísértés, amely kínálkozik, amikor keresni kezdünk. De nem „jönnek be". Nem sikerülnek, mert Jézus maga iktatja ki őket. Megjelenik neki és olyan valóságossá válik, mint az üres sír, a gyász és a mélység maga. Egyik húsvéti történet sem mondja el, hogy Jézus miként érkezik meg. Egyszerre csak megjelenik, itt van. Mint egy villanás, mint valami fény kigyulladása, mint a villámlás. Hogyan tudnánk leírni megjelenését, ha a Biblia sem tudja? A Vele való találkozás mindig ilyen, nemcsak húsvét reggelén. Az az O titka, hogy hogyan érkezik meg hozzád, hozzám. Mária számára is meglepő. A felismerés sem tőle ered. Jézus nevén szólítja őt, és Mária szíve mélyén ismeri fel Ót. Amikor Jézus az embert megszólítja, nem tudjuk, hogy mi zajlik le ilyenkor, az megint csak Jézus titka. Olyan titokzatos ez is, mint az Ő szeretete, amely megérint bennünket. Olyan titokzatos ez, mint a Biblia legrövidebb beszélgetése: „Mária - Mester!" Azt sem árulja el a történet, hogy mi volt az ismertetőjel, ami felismertette Őt. Nem is a hangjáról, nem is az alakjáról ismerte meg. Mintha óvna minket a Biblia attól, hogy kidolgozzuk a módszert, miként tudnánk Őt befogni. Ez csak akkor működik, ha Ő ismer meg bennünket, és mi hagyjuk magunkat Általa felfedni! Ilyenkor nevünkön szólít minket.
KÖRÜLZÁRVA
Jézus komolyan veszi az emberi szomorúságot, a kereső embert, a felismerés pillanatait. Jézus az egyetlen, aki Máriát kétszer is megkérdezi: „Miért sírsz? Kit keresel?" Rembrandt egyik tusrajzára hívta fel a figyelmemet kolléganőm ennek kapcsán. A feltámadott Jézus alakja a többi fölé emelkedik, középen. „Ebben a pillanatban Ó van a csillagsugárzás-szerű megvilágításban, a figyelem és a felismerés középpontjában. Egy sugárnyaláb Máriára vetül, aki a sírgödör előtt térdel - mintegy így vonva be őt is az összhatásba." Gondját, keresését ismeri a Feltámadott Úr. Nála helye van mindenkinek. S íme, választ is kap: „Miért sírsz, kit keresel?" Ezzel mindenkit arra biztat, hogy a gyászt, a keresést ne akarja elkerülni, hanem kitartóan, kevéssel be nem érve, küzdjön, amíg a biztonságot eléri, és maga is Jézus titkának részesévé válik.

AZ ÉRZÉKEK VALÓSÁGÁRÓL
Érthető, hogy Mária meg akarja tartani és többé nem akarja elveszíteni Jézust. Szeretné őt megragadni. De elutasítást kap: „Ne érints engem!" Az elveszített bár itt van, de nem a kezünk ügyében. Az első húsvét óta mind ez ideig így van ez. Az első keresztyénekkel együtt ugyanabban a helyzetben vagyunk, ha a tanítványok egy ideig láthatták is Őt. Jézus a legvalóságosabb valóság volt és maradt. Nem megfogható a világ számára. Ezt Mária tapasztalja meg legelőször, s mindazok, akik keresik Őt: „Ne érints engem!" Érzéki emberekként, érzékeink miatt nem arra vagyunk utalva, hogy valami megragadható legyen számunkra? Ebben is osztozunk első keresztyén testvéreinkkel. Az első keresztyén ünnep, amit a keresztyének kezdettől fogva ünnepeltek, a feltámadás ünnepe volt. Jézus jelenléte a legelső keresztyének számára épp olyan látványmentes volt, mint amilyen nekünk. Karácsonykor egy gyermek fekszik a jászolban, nagypénteken a Megfeszített látványát találjuk a kereszten. Mindkét dolog szinte érinthető, rögzíthető, fényképezhető. A Feltámadottat nem lehet érinteni, sem lefényképezni. A feltámadás napját mégis előbb kezdték ünnepelni, mint a többi eseményt, amelyek csak később váltak ünneppé. Az első keresztyenek bizonyságtételében egy esemény áll, amely nem tehető látvánnyá. Ezt ünnepeljük azóta is, vasárnapról vasárnapra. Van tehát egy olyan valóság, amelynek nincs köze érzékeinkhez, mégis köze van egész életünkhöz. Tes-testól-lelkestől átélhetjük, megtapasztalhatjuk. Jézus átélhető, mert Ó élő. Az Ó Isten által való „eltüntetése" már nem bűneinkkel és azok büntetésével függ össze, mint nagypénteken, hanem ez Isten szabad tette. Isten eltávolítja Ót az emberi látószögből. Elrejti Ót az isteni biztonságban. Kezeinkkel nem érinthetjük, szemeinkkel nem láthatjuk - hosszú távon nem érzékelhetjük Őt. Mert visszavette Őt Isten, az Ő elrejtett dicsőségébe.

FELVÉTETETT
Istennél van elrejtve és megőrizve az, ami javunkra van. Jézus azért szólt így Máriához: „Ne érints engem!", hogy a rejtett gyümölcs növekedhessen csendben és biztonságban. Vele a mi emberi életünk Isten elé került. Isten elrejtett világába benne foglaltatik a mi látható, nyitott világunk a maga minden hiányával és nélkülözésével. Nincs szükség arra, hogy kezünkkel tapintsuk, szemeinkkel lássuk, mivel az Ó tenyerében vagyunk és Ő tart szemmel minket. Ezek azok a gyümölcsöző pillanatok húsvét óta, melyekbe Jézus befogad minket. Itt mondja övéinek először: Testvéreim! Húsvét óta Jézus testvérei vagyunk. Testvérként Jézus szükségeinket és reményeinket Isten elé viszi. Gyászunk és Őt kereső szívünk ott van a legjobb helyen, biztonságban. Nem kell félnünk attól, hogy Jézus újra és végleg eltűnik. Az Ő Atyja a mi Atyánk, az Ő Istene a mi Istenünk. Őt Isten nem hagyta cserben. Tehát bennünket sem fog cserben hagyni. Istene Őt a kezében tartja, tehát mi sem fogunk Isten kezéből kihullani. A gyászos, a szomorú húsvétból így lesz bizonyosság és bizalom övezte derűs húsvét. Ámen.

LÁTTAM ÉN ŐT?

„Ezután pedig közülük kettőnek jelent meg más alakban.” Márk 16, 12.

Megmentve lenni és Jézust látni: nem egy és ugyanaz a dolog. Sokan részesednek Isten kegyelmében, akik sohasem látták Jézust. Ha láttad egyszer Jézust, többé nem lehetsz az, aki voltál s a dolgok nem hatnak rád úgy, ahogy azelőtt szoktak.
Mindig tégy különbséget a között, aminek Jézust látod s amit Ő tett érted. Ha csak arról tudsz, amit Jézus tett érted, akkor a te Istened nem elég nagy; ha azonban láttad Jézust úgy, ahogy van, tapasztalataid jöhetnek és mehetnek, kibírod őket mint olyan, „aki látja azt, Aki láthatatlan”. A vakonszületett nem tudta kicsoda Jézus, míg meg nem jelent és ki nem jelentette magát neki. Jézus azoknak jelenik meg, akikért tett valamit; de nem írhatjuk elő Neki, mikor jöjjön. Hirtelen, bármely szempillantásban jöhet: „Most már látom Őt!”
Jézusnak barátod előtt éppúgy meg kell jelennie, mint te előtted; senkisem láthatja meg Jézust a te szemeddel. Elkülönülés áll elő ott, ahol az egyik már látta Jézust, de a másik még nem. Barátodat nem hozhatod addig, míg Isten maga nem hozza őt. Láttad már Jézust? Akkor azt akarod, hogy mások is lássák Őt. „Ezek is elmenvén, megjelenték a többieknek; ezeknek sem hittek.” (Márk 16, 13.). Még ha nem hisznek is, akkor is beszélned kell!
„Ha elmondhatnám, bizonnyal elhinnétek!
Ó bárcsak elmondhatnám, mit láttam én!
De hogy mondhatnám el és hogy hihetnétek,
Míg téged is oda nem visz, hol voltam én?”

A GONOSZT JÓVAL GYŐZD MEG

„Ne győzzön le téged a gonosz, hanem te győzd le a rosszat a jóval." (Róm 12,21)

Lehetséges ez? Meg lehet győzni a gonoszt jóval? Nem valami ideális elgondolás ez, mely a gyakorlatban csődöt mond? Hogy értsük azt, hogy a gonoszt jóval győzzük meg?
A gonosz ellen harcolni kell! Gonosz mindaz, ami kárt okoz az embernek és a természetnek. Ami az élet ellen tör. Ami megrabolja testünket-lelkünket. Gonoszság a háború, a kizsákmányolás, a szeretetlenség, a közönyösség, a cinizmus. Mindaz, ami Isten teremtői akarata ellen tör. A „gonoszság" az Ószövetségben háromszázszor, az Újszövetségben ötvenszer fordul elő. Evangéliumi parancs: ne hunyjuk be a szemünket ezek előtt! Ne nyugodjunk bele ezekbe! Ne csak jajveszékeljünk a sok gonoszság miatt, hanem szálljunk szembe vele.
Csakhogy azt tapasztaljuk, hogy a gonoszt gonosszal legyőzni nem lehet. Sokan látják a gonoszt a másik emberben, és harcolnak ellene a maguk gonoszságával. Ebből áll a történelem: egyik ember, nép, rendszer, birodalom gonoszt tesz a másik ellen, és a másik arra készül, hogy mikor adhatja vissza kamatostul az őt ért sérelmeket. A gonosz ellen gonosszal harcolunk. Valaki nevetségessé tett engem, én is kigúnyolom őt. Valaki megkárosított, én még nagyobb kárt okozok neki. Valaki kiabál velem, én is kieresztem a hangomat. Szemet szemért, fogat fogért.
Ady Endre világosan látja ezt:

„Szent elgondolás: volt egy Jézus / Ki Krisztus volt és lehetett, / és szerette az embereket. / Ő mondta: fegyvert a fegyverrel / Győzni, s legyőzni nem szabad / Jézus volt. Krisztus: legigazabb" (Volt egy Jézus).


Ez a „jó" Jézusban jelent meg közöttünk. Ő mondta „senki sem jó, csak egyedül az Isten"
(Mt
19,17). Ő ezt a jót hozta el közénk: szertejárt és jót cselekedett. Ahol ő volt, ott partja szakadt a
gonoszságnak. „Ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél" (lPt 2,22-23). Minket is „jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk" (Ef 2,10). Nekünk szól a parancs: „törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt" (1Thessz 5,15).
Csakugyan eredményes ez a küzdelem? Mire ment vele Jézus? Hiszen keresztre feszítették. A gonoszság odaszegezte Öt a fára. Vajon nem ettől félünk? Ha mi a gonoszt jóval akarjuk meggyőzni, akkor minket is arcul fognak ütni, kigúnyolnak, megsemmisítenek.
A kérdés az, hogy vajon Jézus elbukott vagy győzött a kereszten? Azaz: hiszünk-e a feltámadásban? A hit merészségével rá merjük-e bízni magunkat az „igaz Bíróra"? A győzelem nem a miénk. Úgy adatik nékünk. „Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által."

Illyés Gyula négysorosa jusson az eszünkbe:

Minden ütésed, átkod
Hiába ellenem.
Szörnyű a fegyverem:
Megbocsátok!


Ezt a „szörnyű fegyvert" forgassuk bátran!

ERKÖLCSI DÖNTÉS A BŰN FELŐL

„Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele együtt megfeszíttetett, hogy megerőtlenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek.” Róm. 6, 6.

Krisztussal együtt megfeszítve. Eljutottam-e erre a döntésre, hogy a bűnnek meg kell halnia bennem? Hosszú időbe kerül, míg eljutunk a bűnnel kapcsolatban erre az erkölcsi döntésre, de életem nagy pillanata az, mikor elhatározom, hogy éppúgy, amint Jézus Krisztus meghalt a világ bűneiért, úgy a bűnnek is meg kell halnia bennem. Nem megfékezni, nem is elnyomni, vagy megakadályozni kell a bűnt, hanem keresztre feszíteni. Senki sem tud mást erre a döntésre eljuttatni. Lehet, hogy erős vallásos meggyőződésünk van, de mégis arra van szükségünk, hogy eljussunk arra a döntésre, amelyet Pál követel itt.
Szedd össze magad, végy időt magadnak az Istennel való egyedüllétre, tedd meg ezt az erkölcsi döntést és mondd: „Uram, azonosíts engem a Te haláloddal, míg magam is tudom, hogy a bűn már meghalt bennem.” Tedd meg ezt az erkölcsi döntést, hogy a bűnnek meg kell benned halnia.
Pál részéről nem valami isteni megsejtés beszél itt, hanem nagyon is gyökeres és határozott tapasztalat. Kész vagyok-e átengedni magamon a Szent Lélek kutató fényét mindaddig, míg meg nem tudom, hogy mi bennem a bűnre való hajlam, vagyis az a dolog, ami Istennek bennem lévő Lelke ellen tör? Ha igen, beleegyezem-e Istennek eme bűnre való hajlam felett kimondott ítéletébe, hogy teljesen azonosuljon Jézus halálával? Addig nem tekinthetem magam valóban „halottnak a bűn számára”, míg át nem estem Isten előtt eme gyökeres akarati elhatározáson.
Elfogadtam-e a Krisztussal való megfeszíttetés dicső előjogát úgyannyira, hogy ami még megmaradt, az nem más, mint Krisztus élete az én testemben és véremben? „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal. 2, 20.)

ERKÖLCSI ISTENKÉPŰSÉG

„Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk.” Róm. 6,5.

Krisztussal együtt feltámadás. Hogy Jézussal együtt valóban meg vagyok feszítve, annak a Hozzá való határozott hasonlóság a bizonyítéka. Jézus lelkének belém áradása újra rendezi Istenhez való viszonyom. A feltámadás hatalmat adott Jézusnak arra, hogy ajándékba adja nekem Isten életét, s ettől fogva az én tapasztalati életemnek az Ő életének alapjaira kell felépülnie. Most már bírhatom Jézus feltámadt életét, mely szentség által mutatkozik meg bennem.
Pál apostol összes írásain átvonul az a gondolat, hogy miután megtörtént a bűn felől való erkölcsi döntés a Jézus halálával való azonosítás céljából, Jézus feltámadt élete az én emberi természetemnek minden kis részletét áthatja. Mindenható erőre van szükség ahhoz, hogy e halandó testben Isten Fiának életét tudjuk élni. A Szent Lélek nem lakozhat vendégként egy házban: Neki mindent át kell hatnia. Ha egyszer elhatározom, hogy az „ó-emberem”, (Róm. 6,6.), (azaz az eredendő bűn) mindenestől fogva azonosíttassék Jézus halálával, akkor a Szent Lélek eláraszt engem. Átveszi minden felett az uralmat, az én dolgom csak az, hogy a világosságban járjak és engedelmeskedjem annak, amit Ő kinyilatkoztat. Ha a bűn felett sikerült egyszer erkölcsi döntésre jutnom, akkor könnyű magamat halottnak számítani a bűn számára, mert úgy találom, hogy Jézus Krisztus élete mindig jelen van bennem. Ahogy csak egyféle ember van, úgy szentség is csak egyféle van: Jézus szentsége, és az Ő szentsége az, amelyet ajándékba kapok Tőle. Isten az ő Fiának szentségét belém helyezi, s ettől fogva új lelki világrendbe tartozom.

ERKÖLCSI URALOM

„A halál többé rajta nem uralkodik,...hogy pedig él, az Istennek él. Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek.” Róm. 6, 9-11.

Örök élet Krisztussal. Az az élet volt az örök élet, amelyet Jézus Krisztus emberi testben bemutatott; és ugyanez az élet, nem ennek utánzata ábrázolódik ki a mi halandó testünkben is, ha Istentől újjászülettünk. Az örök élet nem ajándék Istentől: az az örök élet, hogy Isten önmagát ajándékozza. Az a hatalom és erő, amely Jézusban testet öltött, bennünk is kiábrázolódik Isten mindenható kegyelme által, ha egyszer erkölcsi döntésre jutottunk a bűn felől.
„Vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok.” (Csel. 1, 8.) Ez az erő a Szent Léleknek nem ajándéka: az erő maga a Szent Lélek, nem pedig valami, amit Ő adományoz. Az az élet, amely Jézusban lakozott, az Ő keresztje folytán a miénk lesz, ha elhatározzuk egyszer, hogy azonosítjuk magunkat Ővele. Nehéz Istennel rendbe jönni; ez azért van, mert nem akarunk határozottan dönteni a bűn felől. Abban a pillanatban, amint döntünk, Istennek teljes élete árad belénk. Jézus azért jött, hogy az élet kiapadhatatlan készleteit adja nekünk: „hogy beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig.” (Ef. 3, 19.) Az örök életnek semmi köze sincs az időhöz: az az élet az, amit Jézus élt, amikor a földön járt. Az élet egyetlen forrása az Úr Jézus Krisztus.
A legerőtlenebb szent is megtapasztalhatja Isten Fia istenségének erejét, ha kész egyszer „elengedni magát”. A saját akaraterőnknek legkisebb maradványa is útját állja bennünk Jézus életének. Meg kell maradnunk ebben az „elengedésben”, s Istennek nagy és tökéletes élete lassan, de biztosan át fog járni minket teljesen, s az emberek megismerik rajtunk, hogy együtt voltunk Jézussal. (Csel. 4, 13.)

MIT TEGYÜNK ILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZT?

„Vessed az Úrra a te terhedet.” Zsolt, 55. 23.

Különbséget kell tennünk a helyes és helytelen teherviselés között. A bűnnek és a kételynek a terhét sohasem kellene viselnünk, de vannak terhek, amelyeket Isten helyezett reánk, amelyeket nem is szándékozik levenni rólunk, mivel azt szeretné, ha visszaraknánk Őreá. „Vessed az Úrra a te terhedet.” Ha munkát vállalunk Istenért és kizökkenünk a Vele való közösségből, a felelősség érzete nyomasztó súllyal nehezedik ránk; de ha visszarakjuk Istenre, amit Ő maga helyezett ránk, leveszi a felelősség érzetének súlyát az által, hogy jelenlétét nyilvánvalóvá teszi.
Sok munkás indult el a munkára nagy bátorsággal és tiszta szándékkal, azonban Krisztussal való bizalmas közösség nélkül, de csakhamar összetörnek. Nem tudják, mit kezdjenek a teherrel; belefáradnak, az emberek meg azt mondják: „Milyen elkeserítő vég ilyen kezdet után!”
„Vessed az Úrra a te terhedet.” Az egészet magad hordoztad eddig; nyugodtan tedd az egyik végét Isten vállára. „Az uralom az ő vállán lesz.” (Ésa. 9,6.). Add át Istennek, amit Ő helyezett rád; ne úgy hányd el magadtól, de tedd az egészet Őreá, saját magaddal együtt, és a súly könnyűvé válik a közös teherviselés érzése folytán. De sohase válj meg a terhedtől.

IHLETETT LEGYŐZHETETLENSÉG

„Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem.” Máté 11, 29.

„Akit szeret az Úr, megdorgálja.” (Zsid. 12,6.) Milyen szánalmas a mi panaszkodásunk! Urunk éppen hogy elkezd minket vezetni arra a helyre, ahol közösségben lehetnénk Vele, mire mi sopánkodni kezdünk és azt mondjuk: „Ó, Uram, hadd legyek én is csak olyan, mint a többi emberek!” Jézus arra kér minket, hogy vegyük magunkra az iga egyik végét. „Az én igám könnyű, jöjjetek csak mellettem, majd együtt húzzuk!” Azonosítottad-e magad az Úr Jézussal ezen a módon? Ha igen, akkor hálát tudsz adni Istennek az Ő kezének reád nehezedéséért.
„Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtelen erejét megsokasítja.” (És. 40, 29.) Isten jön és kiragad minket érzelgősségünkből, és panaszunk átalakul a magasztalás diadalénekévé. Isten erejének megismerésére az egyetlen mód: magunkra venni Jézus igáját, és tanulni Tőle.
„Az Úrnak öröme a ti erősségetek.” (Neh. 8,10.) Honnan veszik a szentek örömüket? Ha nem ismernénk egyik-másik szent életét, azt mondanánk: „Ó, neki nincs is hordoznivalója!” Lebbentsd fel a fátylat. Éppen az a tény, hogy Isten békessége, világossága és öröme megvan az életükben, bizonyítja, hogy a teher is ott van. A teher, amit Isten rakott fel, kisajtolja a szőlőszemeket úgy, hogy bor folyik ki; a legtöbben közülünk csak a bort látják. Semmiféle földi vagy alvilági hatalom nem tudja legyőzni az emberben lakozó Szent Lelket, mert az belső legyőzhetetlenség.
Ha van még benned siránkozás, űzd ki könyörtelenül. Határozott bűntett Isten ereje birtokában gyengének lenni.

AZ ELMÉLYÜLÉS ALÁBBHAGYÁSA

„Jóllehet Izráelből a magaslatokat nem irtották ki, mindazáltal Asának tiszta szíve volt egész életében.” II. Krón. 15, 17.
Külső engedelmesség tekintetében Asa nem volt tökéletes, nagyjában helyesen járt el, de mégsem egészen helyesen. Óvakodj az olyan dolgoktól, amikre rámondhatod: „Ez úgysem számít sokat!” Az a tény, hogy neked nem sokat számít, még jelentheti azt, hogy Istennek nagyon is sokat számít. Isten gyermeke számára semmi sem lehet jelentéktelen. Meddig próbálják közülünk többen Istennel megismételtetni, hogy egy valamire megtanítson minket? Ő so-hasem veszti el türelmét. Így szólsz: „Tudom, hogy rendben vagyok Istennel”; de megmaradnak mégis a „magaslatok”; van még valami, amiben nem voltál engedelmes. Azt hangoztatod, hogy szíved tiszta Isten előtt, bár még mindig adódik olyasmi az életedben, ami felől Ő kétkedésre késztet? Ha kétely forog fenn, akármi legyen is, nyomban számolj le vele. Semmisem tekinthető elhanyagolható részletkérdésnek.
Vannak-e olyan dolgok akár testi, akár szellemi életedben, amik felől nem szoktál egyáltalán elmélyedni? Nagyjában rendben volnál, de kis dolgokban hanyag vagy; az elmélyülés tekintetében visszaestél. A lelki elmélyedésedben éppúgy nem állhat be szünet, mint a szíved működésében. Nem tarthatsz erkölcsi szünidőt erkölcsi életed kára nélkül, amint lelki szünidőt sem tarthatsz lelki életed kára nélkül. Isten azt kívánja, hogy egészen az Övé légy; ez viszont azt jelenti, hogy vigyáznod kell, hogy lelkileg mindig alkalmas légy. Ehhez végtelenül sok időre van szükség. Többen közülünk mégis két-három perces nekifutásokkal szeretnék elérni a legnagyobb magasságokat.

LE TUDSZ-E SZÁLLANI?

„Míg a világosságotok megvan, higgyetek a világosságban.” Ján. 12, 36.

Mindnyájunknak vannak pillanataink, amikor különbnek érezzük magunkat, mint egyébként. Ilyenkor így szólunk: „Úgy érzem, most képes volnék mindenre: bárcsak mindig ilyen maradhatnék!” Ezt senki sem kívánja tőlünk. Ezek a pillanatok a mély meglátások pillanatai, amelyeket éppen akkor kell megvalósítani, amikor már nincsenek ilyen érzéseink. Közülünk sokan a hétköznapok világában, amikor nincsenek emelkedett hangulatban, semmire sem használhatók. Hétköznapi életünket összhangba kell hoznunk azzal az eszménnyel, amelyet emelkedett pillanatainkban láttunk meg.
Ne engedd meg, hogy az az érzés, amely a magasztos pillanatokban született meg benned, elpárologjon. Ne rakd fel a lelki lábaidat a kandalló párkányára, mondván: „Jaj, de nagyszerű dolog ilyen lelki állapotban lenni!” Cselekedj azon nyomban, tégy valamit, ha másért nem, csak azért, mert a legszívesebben nem tennéd meg. Ha Isten egy imaórán megmutatott neked valami tennivalót, ne mondd, hogy „majd megteszem”: tedd meg azonnal! Ragadd magad galléron s rázd le a belédevődött lustaságot! Az emelkedett pillanatok után való vágyódás mögött mindig lustaság húzódik meg: arról beszélünk, hogy mikor jutunk fel újra a megdicsőülés hegyére. Meg kell tanulnunk a szürke hétköznapok során, hogy a megdicsőülés hegyén látottak szerint éljünk.
Ne add be a derekad, mert nem sikerült egyszer a dolog, láss hozzá újra. Égesd fel magad mögött a hidakat, és ezzel a cselekedeteddel szolgáltasd ki magad újra Istennek. Döntéseidet sohase vizsgáld felül, de vigyázz, hogy mindig a magasztos pillanatok fényében dönts.