|
Lehet-e, maradhat-e bűnös, sőt „nyomorult bűnös”, aki megért, s akit Isten Szent Lelke újjá szült?
Az egyik pólus: azt a lelkületet találjuk ebben az általános kategóriában, amely megnyúlt ábrázattal, mintegy állandó és alig hordozható teherrel érkezik templomba, istentiszteletre. Nem is tudatosul benne. Természetévé vált, hogy ilyenfajta, „felnőttes komolysággal” illik viselkedni az ÚR házában. Adott pillanatban még azok is, akik gyakran forgatják a Bibliát, akik számára nem idegen, „pusztába kiáltott szó” az „Örüljetek az Úrban mindenkor..” bíztatás, igen, még azok is komoran, bizonyos értelemben afféle „kötelezően rossz lelkiismerettel” hallgatják az igehirdetésben, úrvacsorai liturgiában újra meg újra, hogy ők bűnösök. Gondolkodás nélkül el is hiszik a lelkésznek, nemcsak azért, mert ő „hivatalból biztos a dologban”, hanem mert önmagát is ebbe a kategóriába sorolja.
A másik pólus: felszabadult örömmel énekelni, tapsolni az Úrnak, rendíthetetlen bizonysággal tudni és vallani; senki sem ragadhat ki az ÚR szerelméből. Vagyis „elvégzett dolog” az üdvösségem, a bűnbánat eszembe sem jut, semmi szükség rá.
Most vizsgáljuk meg, mit mond az Ige az emberről, Istenhez való viszonyáról egyáltalán, majd annak folyamatában!
Pál apostol által tudatja mindenkivel a Teremtő, aki kíváncsi önmagára, általános állapotára, arra, hogy vajon mi telik tőle, mi végre is létezik:
„… kivétel nélkül, minden ember engedetlen Isten iránt. Ő pedig bezárt mindenkit az engedetlenség börtönébe, hogy azután mindenkin könyörülhessen.” (Róma 11,32 Egyszerű fordítás).
Nem kevesebbet állít Isten, az Ő Igéje által az emberről, mint hogy: PRÓBÁLKOZHATSZ, ERŐLKÖDHETSZ, DE EGY IDŐ UTÁN BE KELL LÁTNOD a KÉPTELENSÉGEDET a TÖRVÉNYEIM TELJESÍTÉSÉRE. Maga Pál apostol is megszenvedte ennek az igazságát (vö. Róma 7. fejezet). S ha már itt tartunk, némileg kitérőnek látszik, de érdemes pár szó erejéig elidőzni ennél az igeszakasznál.
Egy református esperessel keveredtem hitvitába, aki mintegy igazolandó, az ember mindörökre megmaradó, bűnös állapotát, a Róma 7. fejezetet hozta bizonyságul, Szerinte: „Lám, Pál apostol is, mindannak ellenére, amit Isten tett vele, majd ő Istenért – nem tudott megszabadulni ettől a béklyótól, Belátta, hogy az ember mindig is bűnös marad.” Én ezzel messze nem értettem egyet. Annak ellenére sem, hogy többeket hallottam már így értelmezni a rómaiakhoz írott levél ide vonatkozó szakaszát.
Érdemes idemásolni a „Biblia magyarázó jegyzetekkel” kiadvány esedékes megjegyzését, vagyis a 7. fejezetet követő, 25. vers utáni hitértelmezését több teológiai szakembernek:
„Az egész 7 – 25. szakaszban a megváltatlan ember hangját szólaltatja meg Pál, azét, aki a maga helyzetét azután képes felismerni és megfogalmazni, miután találkozott Krisztussal, és kapta Isten Lelkét. Számos magyarázó annak a keresztyén embernek a hangját véli itt felismerni, aki megigazulása ellenére bűnös maradt. Tekintettel azonban arra, amit Pál a 8. r.-ben a Lélek által vezetett életről fog mondani, ez a felfogás nem tartható. Annyiban helyes csak, hogy a keresztyén embert is fenyegeti a veszély, hogy kiessen Krisztushoz fűződő kapcsolatából és újra a bűn uralma alá kerüljön.”
( Az 1975.évi új fordítású Biblia javított kiadása (1990) szövegének felhasználásával és a Stuttgarter Erklaerungsbibel magyarra fordított magyarázó jegyzeteivel. A Magyar Bibliatársulat Szöveggondozó Bizottsága által szerkesztett kiadás 1362.oldal)
de Isten megbízásából fel is szabadít ennek megnyomorító súlya alól, amikor Krisztusra mutatva mondja a „saját evangéliumát” (vö. Róma 8. fejezet). Vagyis azt, hogy a törvény nem is azért adatott, hogy azt (esetlegesen) abszolválva, legyen jogosultságunk az üdvösségre, hanem, mert képtelen az ember Isten törvényének megfelelni, a törvénynek nem is ez a szerepe, hanem az, hogy elvezessen arra a felismerésre, amit Jézus ekként fogalmazott meg: „nálam nélkül semmit sem tehettek”(Jn 15,5c). Ugyanezt fogalmazza meg a Galata 5,24: „a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett.”
Már most, vajon az volt-e az Úr Jézus szándéka, hogy szemlesütve, mindannyiszor a vámos lelkületével járuljunk Elé (Lk 18,10c)? Vagy mit sem törődve az „útjárás közben lábunkra tapadó szennyel” (vö. Jn 13,10), „vidám vasárnap”-ként értelmezhetjük és képviselhetjük hitünket?
Az alázat mindenképp fontos, és maradandó „kelléke” kell, hogy legyen keresztyénségünk-nek. Még akkor is, ha Isten Szent Lelkének erejében, dicséretes eredményein vannak Isten Országának építésében. Az ilyen estekre mondja a Mester a Lk 17,10 szerint: „Ha mindent megtettetek, amiket nektek parancsoltak, ezt mondjátok majd: ’Szolgák vagyunk, nem érdemlünk elismerést. Hiszen csak azt tettük, amit kellett.” (Sosem felejtendő, sosem veszti aktualitását Jézus szava: „tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű!”).
Alázat-e az, ha mindannyiszor, változatlanul, a vámos bűnösségét érezzük és valljuk meg Istennek?
A Biblia, és Jézus is fellépése kezdetekor felszólít: TÉRJETEK MEG! A metanoia, megfordulást jelent. Vagyis azt, hogy megtérés után nem lesz ugyanaz, sőt egészen más lesz, mint előtte. A kegyelem által, a hiábavaló életünk, a bűn alá rekesztettségünk egy egészen más tartalmat, értelmet, irányt kell, hogy vegyen. Megismertük Krisztust. Ez az „ismeret” nem információ csupán, hiszen Isten nem vehető birtokba, mint egy tárgy, egy tudás, mint egy kívülről megtanulható vers. Az Isten-ismeret egy éltető, pulzáló, organikus közösség, EGYMÁSBANLEVÉS.
Innentől kezdve teljesül be az az Ige, hogy „aki Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, íme, újjá lett minden!”(2Kor 5,17).
Ha tehát változatlanul azt kell megvallanunk, hogy bűnösök vagyunk, akkor annak ezek lehetnek a hátterében:
1.) Még nem ment végbe a megtérésünk, megfordulásunk – még, ha úgy is tudjuk, hogy dehogynem…
2.) Megtértünk, a Szentlélek újjászült, de ennek ellenére tévesen ezt gondoljuk alázatos, Istennek tetsző tudatállapotnak
3.) Nem vagyunk tisztában a fogalmakkal; mi az, hogy bűnös, és mi az, hogy szent –
Mik következnek ebből? Az első pont egyértelmű. A vámos is; amikor átélte Isten szabadítását, akkor megigazulva távozott. Ha már nem vagyunk a Róma 11,32 állapotában, ha már a 2Korintus 5,17 a sajátunk az ÚR kegyelméből, akkor szentek vagyunk, vagyis Istennek elkülönítettek. A Biblia számos helyen így szólítja a gyülekezet tagjait, a keresztyéneket (Róma 1,7; 1Kor 16,1; Ef 1,15; Kol 3,12 stb., stb.).
Azt jelenti mindez, hogy megtérés, újjászületés után hibátlanok leszünk, nem vétkezünk? Elméletileg, és Isten oldaláról biztosítottan igen. De a gyakorlat, a mindennapi életünk tapasztalata sajnos nem ezt mutatja.
Ám, akinek a szíve tiszta, abból nem fog törvényszerűen, a bűn előjönni, sőt ahogy a vonatnak a síneken van a rendeltetésszerű helye, és ha kisiklik, az a baleset, így az újjászületett embernél is a megtérés, újjászületés után a bűn a baleset, míg megtérése előtt az volt a trend, mert nem tehetett mást, most viszont az a kivétel, ha bűnt követ el.
mert már Krisztusé, Benne és Általa létezik. Annyira, amennyire. ha a világ csábítása, a Sátán cselvetései éppúgy vétkek elkövetésére késztetik, mint korábban, akkor élnie kell a gyanúperrel, hogy megtérése csupán külsőség volt, de ténylegesen nem ment végbe. Ha pedig botlunk, esünk, az út pora ránk rakódik, alkalmasint bűnbe esünk – ez szükségszerűen, mint tőlünk idegen dolog, kell, hogy érintsen. S ezért, ha lehet azonnal, de mihamarabb bűnbánatra van szükségünk, hogy közösségünk helyreállhasson az Úrral, az Ő megbocsátó kegyelme révén.
Miért veszélyes (azon túl, hogy igeellenes) az a mentalitás, ami folyamatosan a bűnösség tudatállapotát szorgalmazza?
Egyrészt azért, mert megnyomorít, béklyóban tart, lehetetlenné teszi azt a szabadságot, amit Krisztus áldozata révén, Isten kegyelméből nyertünk el (vö. 1Kor 10,23). Másrészt tudat alatt bár, de azt sugallja: „Ez van, ez telik tőled, nincs mit tenni! Isten se kíván tőled lehetetlent, elfogad olyannak, amilyen vagy.”
Ezzel szemben Jézus felszólít mindannyiunkat: „Ti azért legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes”. (Mindennek a „miként”-jét fenti gondolatmenet vázolta: új élet Krisztusban). Harmadrészt önmagunkat csapjuk be, és meghazudtoljuk Isten Igéjét, hiszen ott egyértelműen láthatjuk: „Tudjuk, hogy Isten a bűnösöket nem hallgatja meg..” (Jn 9,31a). (Félve kérdezem; nemde ez az oka a sok meg-nem- hallgatott imádságnak…?)
Milyen is hát a biblikus, Krisztus szerinti, keresztyén lelkület? Ezt is meghatározza Pál apostol által az ÚR (ld. 2Kor 6. fejezet).
Legyen az Úré a dicsőség, ha egészséges alázatban, az Igének megfelelő én-tudatban szent életet élhetünk felszabadult örömmel, győzedelmesen!
(Bónuszként szabadjon még az alázat értelmezését is megkísérelnem, mert ebben is elég sok a félreértés. Sokan összetévesztik a csalárd, sunyi, kétszínű hízelgéssel, talpnyalással. Ezért azután szóba se állnak az Úr Jézus felszólításával: „Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű” /Mt 11,29b/. Ha meg kéne határoznom az alázat mibenlétét, azt mondanám: szerény magabiztosság. Jézus nagysága abban /is/ megmutatkozott, hogy lett volna mire rátartinak lennie, de nem tette. Magabiztosságát, ami az Atyával való közösségből, a Tőle szavatolt szeretetből fakadt – szerénysége mögé rendezte).
Persze tudom – nem magamtól -, hogy a saját meghatározásomban (=magabiztos) is van egy adag félreérthetőség, negatív felhang belehallási lehetősége. Pedig a gőg és megközelíthetetlenség, az ember szolgálatáért minden vállaló Jézustól, aki „megalázta magát és engedelmes volt halálig, a keresztfának haláláig” fényévnyitől is távolabb állt.
Hogy egészen világos legyen a szó jelentése, egy lelkész (Szabó Ferenc), tanulmányát hívom segítségül, ahol ő is felteszi a kérdést:
„Mi az alázat?
Térjünk most át arra, mit jelent az alázat. Ismét olyan fogalmom, amit körültekintően kell megvizsgálnunk, mert nem szabad összetéveszteni ezt sem a megalázkodással, sem az alázatoskodással. A megalázkodás negatív jelentéstartalmú, a meghunyászkodással rokon szó - meghunyászkodás az erősebb, a tekintélyesebb előtt. Az alázatoskodásban pedig valamilyen mesterkéltséget érhetünk tetten, valamilyen természetellenes, hátsó szándékú tettetést. Teljesen nyilvánvaló, hogy Jézus esetében egyikről sincs szó, és egészen másra buzdítja a követőit. Tegyük fel tehát a kérdést: a Biblia szerint mi az alázat?
Az alázat a Szentírása tanítása szerint nem csupán a teremtményektől megkívánt tulajdonság. Gondolhatnánk azt, hogy az ember legyen alázatos; Jézus ember is volt, ezért volt rá is jellemző az alázat. Ezzel szemben egy nagyon érdekes dolgot mond ki a 113. zsoltár: "Felmagasztaltatott az Úr minden pogány nép felett; dicsősége túl van az egeken. Kicsoda hasonló az Úrhoz, a mi Istenünkhöz, a ki a magasságban lakozik? A ki magát megalázva, tekint szét mennyen és földön; Aki felemeli az alacsonyt a porból, és a szűkölködőt kivonszsza a sárból, hogy odaültesse őket a főemberek közé, az ő népének főemberei közé; A ki beülteti a meddőt a házba, mint magzatoknak anyját, nagy örömre. Dicsérjétek az Urat!" (Zsolt. 113.4-9)
Az alázat tehát ez alapján az Ige alapján egyrészt mások szolgálata, a mások javának a szem előtt tartása, emellett egyfajta helyes látásmódot is jelent. Isten mindig mások javára él, szolgál másokat. Ez talán furcsának tűnhet egyesek számára, hiszen Istent éppen a hatalommal szokás azonosítani, de a Szentírás egyértelműen beszél arról, hogy mindent Isten tart fenn, tehát mindenkinek szolgál (…)
Ahogyan említettem az előbb, az alázat jelent egyfajta helyes látásmódot is.
Isten részéről ez azt jelenti, hogy ő pontosan tudatában van annak, hogy Őtőle függ mindenki és minden, ennek megfelelően cselekszik., ebből következően szolgálatára van mindenkinek. Weöres Sándornak van egy verse, amiben a következőt olvashatjuk:
"Egykor én is úr akartam lenni,
ó, bárcsak jó szolga lehetnék.
De jaj, szolga csak egy van, az Isten,
És uraktól nyüzsög a végtelenség"
2009.február.01. Mihálovics Zoltán
_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|
Nem tudok menni egyébként, mert közben rájöttem, hogy aznap van a húgom ballagása 
