Elolvastam Victor János dogmatikájának az egyik rovatba felkerült részét. Elsőre egyetlen olyan igen lényeges pontot találtam, amivel nem érthetünk egyet. Arra mondjuk rávilágít, hogy sok amúgy tényleg komoly hívő lelkésznek miért nem jelent problémát átlépni a hat napos teremtés történeten. S ez a nagy gond vele. Az átlépés ugyanis átlépés a bűneset megfelelő kezelése felett is. Victor János sajnos a korszellemnek engedve írta e sorait. Így továbbra is igaznak vélem, amit hallottam, hogy Prof. Dr. Sebestyén Jenő volt az utolsó magyarul író bibliahű dogmatikusunk. A kritizált részletet ide átmásolom.
Victor János írta:
3. Az Ige írott formája: a Szentírás
Olyan nagy jelentőségű isteni munka, mint az Ő kijelentése, hatásában nem korlátozódhatott azokra, akik térben és időben ott éltek a végbemenetelének a közelében, és így közvetlenül tudomást szerezhettek róla. Sem nem lehetett kiszolgáltatva annak a sokféle megromlásnak és megcsonkulásnak, ami fenyegette volna, ha csak szájról-szájra száll tovább a térben és időben távolabb élők felé. Ha Istennek minden népnek és minden időkre szóló ajándéka volt, - aminthogy az volt, - írott formát kellett öltenie, mert ez az elterjesztésnek és az utókorra áthagyományozásnak biztos módja. Az Ige lényegéből folyik tehát, hogy Szentírássá kellett válnia. Ezzel az írásba foglalással nyerte el az Ige azt a végleges formáját, amelyben betölthette az emberiségben a maga egyetemes rendeltetését. Így magát a Szentírást is joggal nevezzük Isten Igéjének.
Az Igének és a Szentírásnak ez az azonosítása persze nem feledtetheti el velünk, hogy közöttük különbség is van. A Szentírás Isten igéje, de annak bizonyos formájában, amely nem az egyetlen formája. Mindenekelőtt feltételezi ez a forma azt az elsődleges formát, amelyben azokhoz szólt, akik első renden felfogták szavát. Ebből következett az a másodlagos formája, amelyben a felfogott Igét tovább hirdették azok, akik kiválasztott első részesei voltak. Hozzájuk számíthatjuk azokat is, akik tőlük átvéve mintegy másodkézből adták tovább, de még mindig csak élő szóval. És csak az után került sor arra, hogy az Ige írott formát is öltsön magára.
Olyan írások írására, amelyek alkalmasak voltak az Ige megörökítésére, természetesen azok voltak hivatva, akik vagy maguk voltak az elsődleges értelemben vett Ige átvevői, mint amikor próféták foglalták írásba azt, ami nekik kijelentetett s amit ők élő szóval is hirdettek, vagy az apostolok tettek írásban is bizonyságot Jézus Krisztusról, akit ők közvetlenül „hallottak, szemeikkel láttak, szemléltek és kezeikkel illettek” (I. Ján. 1, 1.), s akiről élőszóval is bizonyságot tenni volt az ő hivatásuk teljes életükben. Hozzájuk számíthatók olyanok is, akik maguk nem voltak ugyan ilyen kiváltságos helyzetben, de ilyenekkel mégis szoros kapcsolatban álltak, tehát – mondhatnánk – egészen közel éltek az Ige forrásaihoz, mint pl. az újtestamentumi Lukács evangélista, vagy a Zsidókhoz írt levél ismeretlen szerzője.
Az Ige mivoltából következik, hogy írásba foglaltatásának ez a folyamata is Isten gondoskodása és irányítása alatt ment végbe, hiszen ez által Ő maga tudatta, ill. juttatta Igéjét abba a formába, amelyben azután az egész emberiség közkincsévé válhatott. Ezért nevezzük a Szentírást „Istentől ihletett írásnak” (I. Tim. 3, 16.), és ezért idézi a Szentírás önmagát (pontosabban az Ú.t. az Ó.t.-ot) gyakran úgy, mint amelynek szavaiból maga Isten, közelebbről a Szentlélek szól (mert hiszen a szóban forgó „ihletés” a Szentlélek munkája). (Pl. Act. 1, 16; Zsid. 3, 7. stb.)
Ez az ihletés természetesen nem tévesztendő össze másfajta írói, pl. költői, vagy általában a művészi ihletéssel. A megfelelő latin szó: „inspiratio”, azt jelenti: rálehelés, ráfuvallás. Használata abból a jelenségből van átvíve lelki dolgokra, hogy a láng magasabbra szítható, még a parázs is lángra lobbantható a megfelelő testi ráhatás által. Így mindenféle „ihletés” alatt az ember felfokozódott lelki erői által képes olyan tevékenységre, amelyre különben nem volna. Tartalmilag azután mindig az határozza meg az „ihletést”, hogy milyen tevékenységről van szó. A szentírók „ihletettsége” nyilván azt jelenti, hogy a Szentlélek behatása alatt képesekké váltak megfelelni annak a rendkívüli feladatnak, hogy írásaikban az Igét olyan tisztán és olyan erőteljesen örökítették meg, hogy az, írásba foglaltatása által mit se veszítsen eredeti mivoltából, hanem mindenütt és minden időkben úgy szólhasson, mint első megszólalásakor.
De ebből világosan kitűnik, hogy a Szentírást alapjában véve nem „ihletettsége” teszi Isten kijelentésévé, csak megőrzi számunkra híven Istennek ezt a már előzőleg megadott ajándékát. A kijelentés és a szentírók „ihletettsége” közötti ennek a különbségtételnek alapján a kettő között éles határvonalat ugyan nem szabad húznunk. Hiszen elgondolható az is, hogy valaki az Istentől elnyert kijelentéssel együtt azonnal elnyerte az indíttatást annak írásba foglalására is, vagy valaki írás közben nyert olyan kijelentést, amely mindjárt belefoglaltatott írásába is. És „írás” alatt nem-csak szoros értelemben az írás tényleges műveletét kell értenünk, hanem vele együtt minden előzményét is: az írásmű gondolatának megfogamzásától kezdve az író lelkében való érlelődésén át a végleges formába öntéséig, amely sokszor aztán csakugyan a tényleges leírás közben következik be. Általában véve azonban a Szentírás különbséget tesz az Ige megszólalása, és írásba foglaltatása között. És ha sokszor használ is olyan kifejezéseket, amelyek ennek a megállapításnak ellentmondani látszanak, az könnyen írható az általában használt kifejezésmódok számlájára. (A Szentírást, és a magát kijelentő Istent egybevonó ilyen kifejezésmódokban addig elment az Út.-korabeli zsidóság, hogy nemcsak az „Írás” szavának nevezi azt, ami jóval az „Írás” létrejötte előtt elhangzott, mint Isten szava, – így pl. Róm. 9, 17: „Azt mondja az Írás a Fáraónak…”, ami pontosabban kifejezve nemcsak azt jelenti: „Azt mondja az Írás feljegyzése szerint Isten a Fáraónak…”, hanem valósággal meg is személyesíti az Írást, amint erre a Gal. 3, 8. szolgálhat például: „Előre látván az Írás, hogy Isten hitből fogja megigazítani a pogányokat, eleve hirdette Ábrahámnak, hogy…”, ahol igazában megint nem az Írás az alany, mert akkor még meg sem volt, hanem maga Isten, az Írásnak pedig csak az a fontos köze van az egészhez, hogy utólagos, jóval későbbi feljegyzéseivel tanúsíthatja az egész történést, Istennek előre látását, és ebből kifolyólag Ábrahámnak adott ígéretét.) Isten kijelentése tehát nem a Szentírás íróinak, illetve iratainak az „ihletettsége” révén adatott e világnak, s ha mégis Isten Igéjének nevezzük a Szentírást, akkor az nem megírattatásának különös isteni közrehatásával történt módján, hanem a tartalmán alapszik. S hogy valamely irat megírattatásában közrehatott-e Istennek „ihlető” Lelke, vagy nem, azt az egyház éppen abból állapíthatja meg, hogy ez a bizonyos tartalom: Istennek kijelentése, világosan és hathatósan benne foglaltatik-e, vagy nem.
Amikor az egyház bizonyos iratokat, más tiszteletreméltó és egyébként becses iratoktól különválasztva egybefoglalt a Szentírás gyűjteményébe, akkor ilyen „a posteriori” ítéletet gyakorolt felettük: bennük ismerte fel Isten kijelentésének azt az ajándékát, amelynek megőrzéséért és amellyel való sáfárkodásáért felelősnek érezte magát, és ezért „Istentől ihletett” írásoknak tekintette őket. És nem az történt, hogy előbb valamilyen más forrásból tudomása lett volna arról: melyek az „Istentől ihletett” írások, és azután ennek alapján fogadta volna a bennük foglaltakat Isten kijelentéseként.
Ezzel szembe helyezkedünk a protestáns orthodoxia szentírás-szemléletével, amely a Szentírás „ihletettségére” épített, mint alapra. Az eltérésnek jelentősége kiviláglik, ha számon vesszük a protestáns orthodoxia tanításait „a Szentírás tulajdonságairól” („de attributis vel proprietatibus Sacrae Scripturae”). Ezen a címen a következőket szokták felsorolni a régiek:
1. „Auctoritas Sacrae Scripturae”, ami alatt az az isteni tekintély értendő, amellyel szemben az ember feltétlen hittel kell, hogy meghajoljon. (Ebben különbséget tettek „auctoritas normativa” között, vagyis a között a tekintély között, amely végérvényes mértéke az emberi gondolatok igazi, vagy tévelygő voltának, és „auctoritas causativa” között, vagyis a Szentírásnak a között a tekintélye között, amellyel behatol a mi emberi életünkbe, hogy azt a maga uralma alá vonja.
A fentiekből világos, hogy a szóban forgó „auctoritas”, mindkét értelmében, pontosan véve nem a Szentírást, hanem a benne tanúsított és továbbhangzó Igét illeti meg. A szentírók, miközben a maguk feladatát szolgálták, írásaikba az Igén kívül nyilván sok egyebet is kénytelenek voltak belefoglalni. Isten beszédes tetteit feljegyezve, szólniuk kellett arról a történeti helyzetről, amelybe azok beleszövődtek. Isten közléseit feljegyezve is kénytelenek voltak a maguk korának a gondolatnyelvén beszélni, mint ahogy maga az Ige is azon a nyelven szólalt meg. Így írásaikban, mint az Ige hordozója, belekerült sok olyan elem is, – pl. történeti és földrajzi adatok, nemzetségtáblázatok, természettudományi gondolatok, stb., – amelyek nem foglalhatók az Ige fogalma alá. Mindezek a közönséges emberi megismerésnek a tárgyai. És csak természetes, ha olyan dolgok ismeretében, amelyekben nem szorulunk Istennek a kijelentésére, mert magunkban is módunkban van felőlük vizsgálódni, nem egy ponton mi messze előbbre vagyunk a Szentírás íróinak a korához képest. Az orthodoxia mármost azon az alapon, hogy ezek az elemek is az „Istentől ihletett” Szentírásban foglaltatnak, számukra is igényelte az Ige tekintélyét, és az Ige által megkövetelt hitet úgy értette, hogy az magában foglalja a Szentírás ilyen természetű elemeinek kételkedés nélkül való elfogadását.
Ebből nem következhetett más, mint sok erőltetett kísérlet a haladottabb korok ismereteinek a Szentírás szavaiba való belemagyarázásába. Végül mégis megszégyenüléssel kellett végződnie az ilyen erőfeszítéseknek. (Gondoljunk pl. az újkori csillagászat által kifejtett világkép győzelmére, amely elől meg kellett hátrálniuk azoknak, akik a bibliai világképet is, amelynek kereteiben az Ige megszólal, ugyanolyan tekintéllyel akarták felruházni, mint magát az Igét.) A teológiai alapvétség azonban nem is annyira az ilyen meghátrálásokban tükröződik, mint inkább az Ige sajátos ajándékának meg nem becsülésében, mert hiszen nem ilyen vagy amolyan, emberi képességeinkkel is tisztázható kérdésekben akar minket eligazítani, hanem olyan kérdésekben, amelyekben ha Ő nem nyújt világosságot, mi sötétségben kell, hogy maradjunk.
2. „Infallibilitas Sacrae Scripturae”, a Szentírás tévedhetetlensége voltaképpen az előbb tárgyalt tulajdonságának az objektív alapja. Ezzel is ugyanúgy állunk. Tévedhetetlen igazság a Szentírásban mindaz, ami Ige. Isten, ha magát nekünk kijelenti, és az ebből fakadó kérdéseinkre, amennyire jónak látja, feleletet ad nekünk, akkor szavát természetesen úgy kell fogadnunk, mint feltétlen igazságot, s a Szentlélek meg is győz minket bensőnkben, hogy valóban az. De ez a „tévedhetetlenség” nem terjed azért ki minden egyébre is, ami a Szentírásban egyszerűen emberi tudomás. Ebből persze helytelen dolog volna átcsapni valamilyen túl kritikus álláspontba, és az alaposabb vizsgálódás nem egyszer megbízhatónak bizonyította a Szentírásban az Igével kapcsolatban megszólaló emberi tudomást is, amelyet a mindent jobban tudni akarók kétségbe vontak. De ez a vizsgálódásnak a dolga, és nem a minden vizsgálódást eleve eltiltó „tévedhetetlenségi” igényé.
3. A Szentírás „autopistia”-járól, vagyis „önhitelességéről” már volt szó. Ez is a Szentírásban megszólaló Igének tulajdonsága. Azt tényleg puszta megszólalásában már hitelesíti is Isten, mint a maga Igéjét, ha úgy tetszik neki. De egyszerűen lelépünk az őszinteség talajáról, ha azt állítjuk, hogy a Szentléleknek ez a munkája elejétől végigkíséri a Szentírást, akármiről is van szó benne.
4. „Necessitas Sacrae Scripturae”. Az a nélkülözhetetlen szükségesség, amelyről ezen a címen szó van, feltétlenül áll a benne megszólaló Igére, de a Szentírásra csak viszonylagosan: nélkülözhetetlen a Szentírás a kijelentés utáni korok nemzedékei számára, de nem az egykorúak, vagy a majdnem egykorúak számára. Az ő életükben elvégezheti munkáját az Ige még íratlan formájában is. A mi számunkra természetesen fennáll a Szentírásnak ez a „necessitas”-a, de alapjában véve nem úgy, mint magának a Szentírásnak a sajátossága, hanem mint annak az időbeli távolságnak a folyománya, amely minket elválaszt az Ige történeti megszólalásától.
5. „Perspicuitas Sacrae Scripturae”, a Szentírás áttetsző világossága, vagy, amint másként nevezték: „semetipsam interpretandi facultas”, vagyis saját magát magyarázni képes volta. Ez a tétel a római egyház tanítása ellen irányult, amely szerint a Szentírásnak szüksége van rajta kívül álló magyarázó tényezőre, t. i. az egyházra, mert ha nem annak magyarázata szerint értjük, akkor az itt-ott mutatkozó homályban eltévelyedünk a megértésével. – Világos mármost, hogy ez a tétel áll az Igére, mint olyanra. Isten kijelentése mivoltánál fogva világos, és önmagából érthető lehet csak. Az természetesen meglehet, sőt valójában úgy is van, hogy ez a „perspicuitas” nem egyforma mértékben található meg minden részletében. Ezért is kell minden részletét az egésznek összefüggésében látnunk. Az Igének ez az összefüggő egységben való szemlélete az, amit „saját magával való magyarázása” alatt értünk. Ha marad az Igében homály ennek ellenére is, az azt jelenti, hogy – amint ez az Igének Jézus Krisztusban való összpontosulásából természetesen következik is, – van az Igének olyan perifériája is, ahol világossága nem olyan teljes, mint középpontja körül. Ezért lehet különbséget tenni „articuli fundamentales” és „non fundamentales” között: amazok tekintetében olyan teljes az Ige világossága, hogy nem foroghat fent nézeteltérés az egyházban, míg emezek tekintetében az Ige nem szól olyan határozott egyértelműséggel, hogy ne kellene számolnunk különböző értelmezéseinek az eshetőségeivel. Semmiképpen nem kereshetünk azonban további felvilágosítást az Igén kívüli forrásokból, mert amit határozottan tudtul akart nekünk adni Isten, azt az Igében eléggé világosan tudtul is adta nekünk. – Másképpen állunk azonban a Szentírásnak olyan alkotóelemeivel, amelyek az Igével egybeszövődve benne, mégsem foglalhatók az Ige fogalma alá. Ezek tekintetében, hogy helyesen magyarázhassuk őket, lépten-nyomon szükségünk van a Szentíráson kívüli forrásokból meríthető segítségre, és bárhonnan kapjuk is azt meg, hálásan kell igénybe vennünk, amint azt minden jó exegézis állandóan meg is teszi.
6. Végül meg kell említenünk a „Sufficientis vel perfectio Sacrae Scripturae” elvét, vagyis a Szentírás elégséges voltáról, vagy tökéletességéről szólót. Vonatkoztatható a benne foglalt állítás a szorosan vett Igére is. De akkor nem mondunk vele újat, csak ugyanazt, amit az Ige „perspicuitas”-a címén már hangsúlyoztunk. Ennek az elvnek éppen abban van a jelentősége, hogy vonatkozik a Szentírásra is, mint olyanra: Isten nemcsak olyan Igét adott nekünk, amellyel világos és önmagából érthető voltánál fogva boldogan beérhetjük, hanem gondoskodott ennek az Igének a Szentírásban való olyan megörökítéséről is, hogy sehova máshova nem kell fordulnunk érte, hanem benne elégséges módon megtalálhatjuk.
Sajnos ilyen az, amikor valaki behódol a korszellemnek, mondván még a végén kigúnyolnak minket. S nem veszi figyelembe, hogy ezzel a behódolással a halált elválasztja a bűn esettől, felborítja Róm5,12-nél fogva a teljes Szentírást. Márpedig így akármilyen komoly amúgy a dogmatika csak erősen korlátozva használható. Hogyan becsüli meg az az Igét, aki csak részben tartja Istentől ihlettetnek? Aki inkább feladja a bűn zsoldja a halál kijelentést, csak hogy a kor csillagászai nehogy megszólják? A hitvallásaink ennél komolyabban veszik az Igét, tekinthető ettől még ez a hitvallás valójában nem tekinthető református hitvallásnak? Nem inkább egy neoprotestáns hitvallás?
