Varró Dániel

Cossante a lehányt küszöbről

Mikor a küszöböt lehánytad, és a nedves
szivaccsal feltöröltem. Emlékszel arra, kedves?
Arra a pillanatra.

Mikor lehánytad a küszöböt, és a sárga
szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága?
Arra a pillanatra.

Lehánytad, feltöröltem. Emlékszel arra, kedves?
Semmit se tartva bent, úgy tűnt, magadhoz engedsz.
Arra a pillanatra.

Szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága?
Magadhoz engedtél a bensődet kitárva.
Arra a pillanatra.

Féltél, megárt a bimbózó romantikának,
ha otthonodban a küszöbre hányni látlak
abban a pillanatban.

Féltél, a láng lelankad hamvadó üszökre,
ha látlak otthonodban hányni a küszöbre,
abban a pillanatban.

Kit otthonodban a küszöbre hányni látlak,
ahogy te, úgy kitisztult bennem a vágy irántad.
Abban a pillanatban.

Kit látlak otthonodban hányni a küszöbre,
bennem a szerelem is így tisztult ki szebbre.
Arra a pillanatra.

fújjjjjjjj

Ez nagyon szép! Milyen kár, hogy egyre kevesebbet jegyzünk meg az ilyen igazi emberi pillanatokból! Ilyen az ember szerelme!

Áprily Lajos

Költő

„Költő vagy” - szól s komolyan néz reám
hatéves szemmel - leányunokám.
„Láttam: vers volt a gépeden ma. Nem?”
Eltűnődöm minősítésemen.

Költő? Poéta?... Költő Dante volt,
Petőfi és egy sor jövő-herold,
kik jártak fenn az embercsúcsokon,
s lelkük titánokéval volt rokon.

S eszembe jut egy régi ismerős,
borzolt-hajú, ifjú vidéki hős,
ki, ha kimondta hangzatos nevét,
még hozzátette németül: Poet.

Az öntudattal csengő szó hatott:
mosolyogtatott és mulattatott...
A titulusa nem nekem való.
Ember voltam, remegő, daloló.

Áprily Lajos
Emberek

Közöttünk járnak - jól ismerheted -
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran -
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.

S közöttünk járnak - hátha ismered? -
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban -
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.

Reményik Sándor Sziklák


A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.

A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: "igazán?"

S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.
Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.

Ó, de belül fáj keménynek lenni!

Valaki mondja meg, milyen az élet,
Valaki mondja meg, mér' ilyen,
Valaki mondja meg, mér' szép az élet,
Valaki mondja meg, miért nem,

Valaki mondja meg, mér' jó az ember,
Valaki mondja meg, miér' nem,
Valaki mondja meg, mér' lesz gonosszá,
Valaki mondja meg, miért nem!

Valaki mondja meg, kinek kell hinnem,
Valaki mondja meg, kinek nem,
Valaki mondja meg, ki hova érhet,
Milyen az íze az élet vizének.

Valaki mondja meg, a hosszú évek,
Mért tűnnek úgy mint egy pillanat,
Valaki mondja meg, mi az, hogy elmúlt,
Valaki mondja meg hol maradt.

Valaki mondja meg, hogyan kell élni,
Apám nem mondta, mert nem volt apám
Valaki látta, hogy bántottalak már,
Valaki látta, hogy bántottál.

Valaki mondja meg, miért vagyunk itt,
Anyám nem mondta mert nem volt anyám
Nagyapám azt nem mondta, mért nem e földön,
Nagyapám nem mondta, mondd, miért.

˙({)

kösziiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii({)

részben másként ismerem...

Valaki mondja meg hogyan kell élnem!
Apám azt mondta ne bánts mást!
Valai látta, hogy bántottalak már,
Valaki látta, hogy bántottál!

Valaki mondja meg miért vagyunk itt!
Anyám azt mondta, hogy boldog légy!
De anyám azt nem mondta miért nem-e földön,
Anyám nem mondta, mond miért?

Juhász Gyula
Párbeszéd

A műveletlen Afrikában,
Hol sivatag van és vadon,
E jubiláris alkalomból
Eszmét cserél két vén majom.

-- "Mester, ma ünnepelni illik,
Darwin barátunk napja van.
Õ mondta ki, hogy minden ember
Olyan majom, akár magam!"

-- "Na hallja, elvtárs, hogyha önnek
Ez hízeleg, úgy mondhatom,
Hogy szerfölött tévedni tetszik,
Sõt, ami több, ön nagy majom!"

Túrmezei Erzsébet
Két hang a télben

Szürke, februárvégi ég alatt
Rügyet sóhajtok, enyhe sugarat,
Míg a csikorgó, mély hóban megyek,
S dermedten fehérlenek a hegyek.
„Csak hidd!” – csicsergi árva kis madár.
De varjú ül a fán,
És csúfolódva, búgva mondja: „Kár!”

Szívemre téli, bús döbbenet ül.
Nem is tudom már, kívül vagy belül?
Hiszen lelkem zúzmarás ágain
Ugyanígy szólnak a madaraim!
„Csak hidd!”- csapong a zengő, könnyű dallam
Csicsergő vigasza,
De „Kár!” – búgja rá feketén a varjam.

„Csak hidd!” – a béke mégis béke lesz!
„Kár! Kár!” – hogyha csak koporsót szegez…
„Csak hidd!” – a testvér testvérre talál!
„Kár!” – itt testvérré egy tesz: a halál!
„Csak hidd!” – megtérést szül a fájdalom,
újuló életet!
„Kár!” – mindenütt haláltánc, vigalom!

Jaj, minden szívre odaszállanak
Feketeszárnyú, sötét madarak?
„Csak hidd!” – és építeni akarunk…
„Kár! Kár!” – alél és ernyed karunk…
„Csak hidd!” – tisztítunk áldott magvakat,
drága vetnivalót,
„Kár! Kár!” – Minek? – sóhajtjuk roskatag.

De varjak, mi nem adtuk meg magunk!
Mi a másik madár pártján vagyunk!
Félénk, kicsiny… de egy meleg sugár
Holnap talán megbátorítja már.
„Csak hidd!” – csendül a tiszta hang megint.
Fagyos a föld,
De könnyes szemünk Ég felé tekint!

Sík Sándor
Ó tiszta csend!

Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma!
Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva;
És állítsd el a rádiót.
Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd
Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet
És benne minden földi jót.

Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek,
Melyben a gondolat villámai teremnek,
A zengő percek ihletét,
Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen
Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen
Zenét suhog a szent setét.

A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét,
Amelyben megfogan a két-malasztú szentség:
Hűség, barátság, szerelem.
Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek,
Amely odalent nőttél a lét előtti létnek
Hangtalan örvényeiben!

És csukló térdeden imádd a csendek csendjét,
Amelyben önmagával beszél a Végtelenség,
A hallhatatlan hallható.
Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül,
Amikor a magát megtáró Végtelenből
A föld szívére száll a szó.

Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából
Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó,
Az Istent, aki elvonul.
Milyen hiába leste sebes szél viharában,
A földrengésben is, a tűzben is hiában:
Suttogó szellőn járt az Úr.

Gépkattogása közt a rohanó jelennek
Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek,
Egy pillanatnyi pihenést.
Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el,
Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel:
Csak az él, aki benned él.

Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén
Némán izzani kezd a titokzatos tömjén
S füstjén az Angyal megjelen.
És ámuló szeméről a fátylakat leoldja,
Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja:
A csend-foganta Kegyelem.

Zelk Zoltán:
Hegedűszó

Hegedűszó, hegedűszó
hegedű édes zokogása
az a mély hang, a fekete
s a vékony fehér cérnaszála.

Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét e cérnaszálra.

Egymáshoz fűzve így ülünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.

Mi torkunkban, nyelvünkön ég
de nincs hatalma rajta szónak
amit csak a négy húr felel
a híven faggató vonónak.

A dal, mely csecsemőkorunk
s az öregség hólepte tája
hová talán el se jutunk
de lelkünk mégiscsak bejárja.

Múlt és jövő két szárnya zúg
suhog fölöttünk a teremben -
s amikor végül is lehull
egy pihéje arcomba lebben.

Fölrezzenek. Szemembe süt
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.

Gérecz Attila:

Így bocskorosan


Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!

Nincs tömött zsákom s hegymászó botom,
segítő kezet tán egy társ sem ad,
de vihart-oldó déli szél kölyökfejemre
borzol lágy barackokat!

S a hegytetőn majd minden mezt lehántva,
én is kacagva szélnek öltözök,
karjukra fűznek mind a fénynyalábok
s eltáncolunk a fejetek fölött!

Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!