15. kérdés: Milyen közbenjárót és szabadítót kell hát keresnünk?
felelet: Olyat, aki valóságos és igaz (nem bűnös) ember, és mégis hatalmasabb minden teremtménynél, azaz egyszersmind valóságos Isten is.

18. Kit keressünk?

A MAGUNK LEHETŐSÉGEIT SZÁMON VÉVE nincs reménységünk arra, hogy az Isten „igazsága” által követelt „elégtételt” megadhassuk – mondta a Káté. Magunk körül is szétnézve ugyanilyen reménytelenül zárul szemlélődésünk, még ha tekintetünkkel átöleltük mind a „látható”, mind a „láthatatlan” valóságok egész világát: más teremtmény sem szolgáltathat érettünk „elégtételt”. Ha sem magunkban, sem égen, sem földön más teremtményben sem található meg ennek a kérdésnek a megoldása, hová tekinthetünk még? Hátra volna még maga Isten. Igaz, hogy éppen Ő az, akit megsértettünk, s akinek ezért „elégtétellel” tartozunk. De ennek ellenére is hátha talál az Ő bölcsessége valamilyen módot arra, hogy „igazsága” megkapja a neki járó „elégtételt”, és mi megszabaduljunk annak tartozásától? Végül a Káté természetesen oda kell hogy érkezzék, hogy Istennek ezt az „irgalmasságát” vallja meg, amely a maga isteni módján csakugyan megtalálta az ember megváltásának azt a lehetőségét, amely az Ő „igazságos” voltát is kielégíti. De most még nem érkezett el a Káté ehhez az állomáshoz. Már csak azért sem fordíthatja tekintetünket egyszerűen Isten felé, mert hiszen már volt szó arról, hogy az ember részéről történvén a felségsértés, ember részéről kell történnie az „elégtételnek” is. Hogy Isten hogyan gondoskodhat úgy maga az „elégtételről”, hogy az ugyanakkor éppen Őneki az ember részéről szolgáltatott „elégtétel” legyen, ez olyan kérdés, amelyre még előbb elő akar készíteni a Káté bennünket. Ezért az utóbbi pontok hűvös, elméleti hangján folytatva dolgát, miután megállapításaival kirekesztette mindazt, ami téves reménység volna, most legalább azt akarja körvonalazni: mi volna a kielégítő megoldás? Arról még nem szól: van-e ilyen? Csak azt mondja meg, hogy milyennek kell lennie, ha van.
ÍGY ÁLLÍTJA FEL a 15. kérdést: „Milyen közbenjárót és szabadítót kell hát keresnünk?” És így felel rá: „Olyat, aki valóságos és igaz ember, mindazáltal minden más teremtménynél hatalmasabb, azaz egyszersmind valóságos igaz Isten is.” Hogy ez milyen következetesen folyik a már elmondottakból, azt nem is kell külön kifejtenünk, mert következő pontjaiban maga a Káté rámutat erre. Két követelményt állított itt fel azzal szemben, aki helyettünk Istennek bemutathatja a bűnünk miatt megkövetelt „elégtételt”. Mind a kettőt külön tárgyalás alá is veszi az ezután következő pontokban. Mielőtt azokra rátérnénk, érdemes egy pillanatra megállni az elnevezéseknél, amelyeket itt használ a Káté. „Közbenjárónak és szabadítónak” nevezi azt a „keresett” személyt, akiről szó van. Mivel ebben az egész második főrészben arról van szó: „mimódon szabadíttatunk meg minden bűnünkből és nyomorúságunkból”, azt, aki helyettünk lerója az elégtételt, és ezzel lehetővé teszi ennek a súlyos kérdésnek a megoldását, méltán megilleti a „szabadító” cím. „Közbenjárónak” pedig azért nevezhetjük, mert az egymással ellentétbe jutott két fél: Isten és az ember között, a megkövetelt „elégtétel” lerovásával helyreállítja az összhangot.

16. kérdés: Miért kell valóságos és igaz embernek lennie?
felelet: Azért, mert Isten igazsága azt kívánja, hogy ugyanaz az emberi természet tegyen eleget a bűnért, mely a bűnt elkövette; márpedig aki maga bűnös, másokért eleget nem tehet.

„MIÉRT kell valóságos és igaz embernek lennie?” – kérdi hát a 16. kérdés, hiszen az előbbi pont szerint ez az egyik szükséges feltétel. „Azért” – mondja a felelet – „mert Isten igazsága azt kívánja, hogy ugyanaz az emberi természet tegyen eleget a bűnért, mely a bűnt elkövette; márpedig aki maga bűnös, az másokért eleget nem tehet.” Két szorosan összetartozó dologról van itt szó. A „valóságos és igaz ember” kifejezésben szereplő két jelző mutat rá. „Valóságos ember” kívántatik az „elégtétel” lerovásához. Már láttuk az előzőek során: miért nem jöhet számításba semmilyen más teremtmény. Amint a bűnnek lázadása is emberi ügy, ugyanúgy emberi ügynek kell lennie a „jóvátételnek” is. Itt ezt a követelményt a Káté kifejezetten „Isten igazságára” alapítja, s amit mi mondtunk róla az előzőekben, az lényegében ugyanazt jelentette, ha kifejezetten nem említettük is „Isten igazságát” (lásd a 14. pontnál elmondottakat). Ember „kerestetik” tehát, aki az embereket ebben az ügyben képviselheti Isten ítélőszéke előtt. Nem valamilyen látszatember, hanem „valóságos ember”!, aki ugyanazt az „emberi természetet” hordozza magában, amellyel pere van Istennek. Tehát a mi húsunkból való hús és a mi csontunkból való csont. De másfelől: „igaz ember”, vagyis Isten akaratának mindenben megfelelő ember, nem bűnös ember. A mi „emberi természetünket” tehát nem hordozhatja magában abban a megromlott állapotában, amely miatt rajtunk van Isten „haragja”, hanem abban a tiszta és romlatlan értelemben kell embernek lennie, ahogy Isten az Ő teremtő gondolatában eredetileg elgondolta az embert. Különben hogyan segíthetne rajtunk? Hiszen ugyanarra a segítségre volna akkor szüksége neki magának is!

17. kérdés: Miért kell egyszersmind valóságos Istennek is lennie?
felelet: Azért, hogy Isten-voltának hatalmával Isten haragjának súlyát az ő ember-voltában elhordozhassa, és számunkra az igazságot (megigazulást) s az életet megszerezhesse és visszaadhassa.

(prophet megjegyzése: V. J. még egy másik Káté fordítást használt a magyarázatához, mert csak 2 év múlva jelent meg ez az újabb fordítás, amelyet már mi ismerünk)

„Miért kell egyszersmind valóságos Istennek is lennie?” – folytatja a Káté a 17. kérdéssel. „Azért” – feleli rá, – „hogy Istenségének hatalmával Isten haragjának súlyát az Ő testében elhordozza és számunkra az igazságot s az életet megszerezze és visszaadja.” Ebben a szövegben a Káté eredeti szövege alapján egy kis igazítást kell tennünk: ahelyett: „az ő testében”, ezt kell olvasnunk: „az ő emberségében”. Hiszen a büntetést is, amellyel Istennek az Ő „igazságossága” szerint sújtania kell az embert, „testi-lelki büntetésnek” nevezte a Káté fentebb (11. pont.). Aki azt helyettünk elviseli, annak is „testileg-lelkileg” kell roskadoznia terhe alatt. Hogy össze ne roskadjon alatta és véghez tudja vinni „közbenjárói és szabadító” munkáját, azért szükséges, hogy emberi teste és lelke egyaránt, tehát egész „embersége” erre képessé váljék „istensége” révén. „Valóságos Istennek” is lennie kell tehát ugyanakkor, amikor „valóságos ember” is. Itt nem is szükséges a Káténak két jelzőt használnia, mint az előbbi pontnál. Az nem is külön kérdés, hogy ha valaki „valóságos Isten”, akkor egyúttal „igaz Isten” is. Csak az „emberi természettel” kapcsolatban kellett mindkettőt külön hangsúlyozni.
LÉNYÉNEK EZ AZ ISTENI OLDALA BIZTOSÍTHATJA a „közbenjáró és szabadító” munkájának az eredményességét. Isten voltának „hatalmával” végig tudja járni a nehéz utat egészen a célig. Enélkül már az út elején gyászos kudarcot vallana. Érdemes itt megfigyelni: hogy beszél a Káté erről a biztos eredményről. „Megszerzi és visszaadja nekünk” – úgymond – „az igazságot és az életet”. Amióta felmerült a Kátéban az „elégtétel” gondolata, mindig tudatában lehettünk annak, hogy nemcsak veszedelmek elhárításáról van szó, – tehát nemcsak arról, hogy bűnünk végzetes következményei ne következzenek be, – hanem akadályok eltávolításáról, – tehát arról, hogy igenis bekövetkezhessék valami nagy jó, ami különben lehetetlenség volna. Nemcsak Isten „haragjától” kell megmentetnünk, hanem „ismét kegyelembe jutnunk” is, ahogy a Káté mondotta. Egyugyanazon dolognak csak két különböző oldala ez, ahogy a háború rémségeinek megszűntével visszatérnek a béke áldásai, vagy a betegség elmúltával helyreáll az egészség. Itt a Káté az utóbbi oldalról, a „nekünk megszerzett és visszaadott” nagy jó oldaláról nézi a „közbenjáró és szabadító” munkáját: az ő „elégtétele” árán elnyerjük újra „az igazságot és az életet”. A miénk újra az „igazság” abban az értelemben, hogy Isten előtt úgy állunk, mint „igazak”: mintha sohasem bántottuk volna meg Őt bűnünkkel, megelégedésével és jótetszésével tekinthet reánk. És a miénk újra az „élet” is a szónak abban a teljes értelmében, ahogyan Isten szánta nekünk az „életet”. Hiszen arra teremtett minket, hogy Ővele „örökkétartó boldogságban éljünk”. Másképpen élni nem is igazán élet, csak tengődés és halódás.
ILYEN „KÖZBENJÁRÓT ÉS SZABADÍTÓT” kell tehát keresnünk a Káté szerint. Ezeknek a pontoknak a tanulmányozása közben úgy érezhetjük azonban, mintha a Kátéból egy jóságos arcnak szeméből valami hamiskás mosoly csillámlanék felénk. Mintha olyasvalaki beszélne velünk a legkomolyabb hangon, akinek van egy ki nem mondott titka, s aki tudja, hogy az nem is titok előttünk sem. Összenézve jól értjük mi egymást. Csak várunk még a titok kimondásával, hogy annál nagyobb örömünk legyen majd benne. „Keresnünk” kell olyasvalakit, amilyenről a Káté beszél? Ugyan hol keressük széles e világon, Valakit, aki egy személyben „valóságos ember” is, „valóságos Isten” is!?
A KÖVETKEZŐ PONTBAN már ki is pattan a titok: Jézus Krisztusról van szó. Az egész szakaszon át Őróla volt szó, ha nem mondta is ki a Káté. Most végre elérkezik oda, hogy kimondhassa a nevét, és vallást tehessen róla.

18. kérdés: Kicsoda az a közbenjáró, aki valóságos Isten és egyszersmind valóságos, igaz ember is?

felelet: A mi Urunk Jézus Krisztus, aki a mi tökéletes váltságunkra és igazságunkra (megigazulásunkra) adatott nekünk.

19. Váltságunk és igazságunk.

„KICSODA AZ A KÖZBENJÁRÓ, aki valóságos Isten, és egyszersmind valóságos, igaz ember is?” – kérdi a Káté 18. kérdése. Mi egyebet várhatnánk erre feleletül, mint ezt: „A mi Urunk Jézus Krisztus, aki a mi tökéletes váltságunkra és igazságunkra adatott nekünk.”
Láttuk, milyen sajátságos úton vezetett el bennünket a Káté ehhez a fontos állomáshoz. A bűnünkért megkövetelt „elégtétel” gondolatából kiindulva felállította „az ember megváltásának” elméleti képletét. Olyan elvontan, amely meglehetősen elüt a Kátéban különben uralkodó személyes és bensőséges hangtól, általános megállapításokat tett arról: honnan nem várható és végül honnan várható mégis a szóbanforgó „elégtétel”. Mintha az iskolában egy mennyiségtan-tanár felírná a táblára az egyenletet, amelyben szerepel egy „ismeretlen” is, de adva vannak azok a feltételek is, amelyeknek ez az „ismeretlen” meg kell, hogy feleljen, úgyhogy kellő okoskodással rá lehet jönni: minek kell lennie ennek az „ismeretlennek”, hogy az egyenletbe jól beleillő legyen – így járt el a Káté is. Eljutott így egy kiokoskodott „közbenjáróhoz és szabadítóhoz”, aki minden követelménynek megfelelő volna. És csak, amikor már megvolt ez az elméleti fogalmunk a Megváltóról, akkor mutatott rá arra a Jézus Krisztusra, akiben ez a Megváltó a valóságban megjelent és megtalálható.
PERSZE, HOGY ALAKOSKODNIA KELLETT A KÁTÉNAK, hogy ezt az utat megjárhassa. Úgy tett, mint az az ember, aki lakását berendezve kimondja, hogy az egyik falnak a közepére olyan képet fog akasztani, amely mindenképpen összhangzatosan illeszkedjék bele környezetébe, s aztán mérőpálcát véve elő ki is jelöli a falon egészen pontosan, milyen magasnak és milyen szélesnek kell lennie annak a képnek, amely odaillő lesz. Hamarosan elő is kerül egy kép, amely pontosan megfelel méreteiben a falon kijelölt szélességnek és magasságnak. Közben azonban kitudódik: a felvázolt méreteket az illető már előzőleg arról a bizonyos képről mérte le. Hogyne illenék akkor oda a számára kijelölt helyre! Mindaz, amit a Káté előre elmond arról: milyennek kell lennie a mi Megváltónknak, mintha még nem is tudnánk: kicsoda az? – már Őróla, az Ő megismert valóságáról leolvasott igazság. Vagyis valójában előbb találták meg emberek Őbenne valóságos Megváltójukat, és csak azután jutottak annak tudatára: milyen csodálatos és egyedülálló személy is Ő, hogy a megváltás műve Őáltala valóban végbemehetett! Ezt a sorrendet a Káté megfordította. Hogy miért, arra nem nehéz megfelelni. A világos oktatás érdekei sokszor megkövetelik azt a módszert, hogy előbb elvont általánosságban foglalkozzunk a tárggyal, s aztán térjünk rá annak konkrét valóságára.
NEM IS PANASZKÉPPEN ÁLLAPÍTJUK meg a Káténak ezt a „fordított eljárását”. Csak rá kellett mégis mutatnunk, főképpen azért, hogy kivilágosodjék ebből is: milyen különbség van a Káté és a Szentírás között. A Szentírás nem „tankönyv” – mint a Káté – amelytől azt várjuk el, hogy minden olyan szép rendben következzék egymásután benne, hogy lépésről-lépésre rávezettessünk az ismeretekre. A Szentírásnak is megvan a maga rendje, de ez történeti rend: benne úgy tárul elénk Istennek kijelentése, amint a valóságban az idők során végbement. E szerint a rend szerint pedig Isten előbb tényekbe öltöztetve közölte a mi megváltásunkra vonatkozó gondolatait, vagyis valósággal lejátszódott Jézus Krisztus megváltó működése, és csak ennek során világosította ki emberek lelkében ezeknek a tényeknek az értelmét, vagyis azt, ami szavakba foglalhatóan elmagyarázható róluk. Az Isten kijelentésének ezt az utóbbi ajándékát is csak első friss és nyers formájában közli a Szentírás, úgyhogy a Szentírás utáni nemzedékeknek és koroknak is maradt még elég dolguk annak feldolgozásával. Amit a Káté a Megváltó személyéről előre elmond, az nem egyéb, mint a valóságban utólag, éspedig nemzedékeknek hosszú során át leszűrődött értelmezése a Szentírásban elénk táruló tényeknek, illetve továbbértelmezése annak az alapvető és elemi értelmezésnek, amelyet ezekről a tényekről maga a Szentírás is ad már. Már több évszázad elmúlt, mire Jézus Krisztus személyéről olyan világosan és határozottan kialakult az Ő „kettős természetének” az a tanítása, amelyet a Káté ebben a szakaszában kifejt. (Az ókori egyház a chalcedoni zsinaton, a 451. évben mondta ki hivatalosan, hogy Jézus Krisztus személyéről ez az ő tanítása.) Az pedig, hogy az Ő isteni és emberi mivoltának Őbenne való titokzatos egyesülése milyen összefüggésben van az „elégtétel” követelményével, amely az ember megváltásához szükséges, még sokkal később, csak a középkorban világosodott ki. (Amit a Káté erről elmond, az lényegében egy az 1100. év körül élt negy keresztyén gondolkozónak, Canterburyi Anselmusnak az a tanítása, amelyet „Cur Deus homo” (Miért lett Isten emberré?”) című nevezetes művében fejt ki.) Mindez annak is bizonysága egyúttal: mennyire nem akart a reformáció, amelynek szelleme Káténkban is tükröződik, mindent megtagadni, amit az előző évszázadokban a keresztyén egyház kitermelt, hanem milyen nagy hűséggel és örömmel vállalta és továbbápolta belőle mindazt, ami valóban az Isten Igéjéből sarjadt ki, és nem idegen gyökerekből burjánzott reá a keresztyén hitre és életre.
Visszatérve mármost a Káté 18. pontjára, érdemes kiemelni belőle azt, hogy Jézus Krisztusról, a „keresett” és megtalált Megváltóról úgy beszél, mint aki „tökéletes váltságunkra és igazságunkra adatott nekünk.”
„Váltságunkra és igazságunkra” – ez a megváltás ajándékának kettősségét fejezi megint ki, amellyel már találkoztunk, éppen a Káté előző pontjában is. „Váltságunkra” – ez azt jelenti, hogy az általa szolgáltatott „elégtétellel” Jézus Krisztus kivezetett bennünket az Isten „haragja” alá rekesztettségünkből. „Igazságunkra” – ez pedig azt jelenti, hogy bevezetett bennünket az Isten előtt „igaz” emberek boldog életébe. De ennél is fontos a Káténak ebben a mondatában az, hogy ez a Jézus Krisztus által osztályrészünkké lett ajándék – csakugyan ajándék, a szó szoros értelmében. „Adatott nekünk”. Honnan? Kitől? Természetesen Istentől.
FOGLALKOZTUNK A KÁTÉNAK AZZAL A MEGÁLLAPÍTÁSÁVAL, hogy magunktól nem telik, de semmilyen más teremtménytől sem remélhető az az „elégtétel”, amely minket Isten „haragjától” megszabadítana. Azt kérdeztük akkor: ha hiába tekintünk magunkba, és hiába tekintünk magunk körül is, nem tekinthetünk-e végül mégis utolsó reménységünkkel fölfelé, Isten felé? A Káté akkor még nem irányította tekintetünket ebbe az irányba. Most megértjük: miért nem. Nem akarta, hogy szemünk egyenes irányban tekintsen Isten felé az Ő örökkévalóságának a magasságaiba, hanem ezen a tört vonalon akarta elvezetni tekintetünket Isten felé: nézzünk előbb Jézus Krisztusra, akiben Isten az Ő örökkévalóságának magasságaiból alászállt a mi múló életünknek, az időben lejátszódó emberi történetnek a szintjére, és Jézus Krisztuson keresztül nézzünk aztán bele az Ő örökkévalóságába, így most már világosan szemlélvén az Ő „irgalmasságát”.
AZ AZ AJÁNDÉK, AMELY JÉZUS KRISZTUSBAN „adatott nekünk”, onnan ered: az Istennek örökkévaló „irgalmasságából”. Öröktől fogva elvégezte Ő magában, hogy Jézus Krisztusban, amikor eljön annak az ideje, maga fogja felvenni a mi emberi „természetünket”, hogy helyettünk helytálljon a mi bűnünkért. Nem véletlen szerencsénk az, hogy azt a „közbenjárót és szabadítót”, akire szükségünk van, Jézus Krisztusban megtalálhattuk. Istennél eleitől fogva elvégzett dolog volt az, hogy legyen nekünk kit megtalálnunk, aki által „bűnünk és nyomorúságunk” ügye jóra fordulhat, éspedig úgy gondoskodott erről, hogy eleitől fogva magára vette ennek minden gondját, terhét és áldozatát. Az a megfoghatatlan titok, amelyről az előzőek során már volt szó: miért engedett Isten teret az ember életében a bűn romlásának, továbbra is megfoghatatlan titok marad. De mégis enyhíti félelmetességét az a tény, hogy ugyanakkor, amikor a bűn lehetőségét megnyitotta Isten, egyben már a bűnös ember megváltásáról is határozott. Isten örök végzéseinek ezekbe a magasságaiba a Káté már nem vezérli el gondolatainkat. A gyakorlati életünktől távol eső kérdéseket, mondottuk, már nem fejteget. Megelégszik azzal, hogy az ember megváltásra szoruló nyomorúságának sötét képére reávetítse az „Örömhír” fényét: Jézus Krisztus „adatott nekünk tökéletes váltságunkra és igazságunkra”!

19. kérdés: Honnan tudod ezt?
felelet: A szent evangéliumból, melyet Isten először a paradicsomban jelentett ki, majd a pátriárkák és próféták által hirdettetett, s az áldozatok és a törvény más szertartásai által kiábrázolt, végre pedig az Ő egyetlenegy, szerelmes Fia által beteljesített.


20. Hitünk forrása: az evangélium.

A TOVÁBBIAK SORÁN még sok mondanivalója lesz a Káténak a „mi Urunkról, Jézus Krisztusról”, és arról a „tökéletes váltságról és igazságról”, amely Őbenne „adatott” nekünk. De innen kezdve, hogy a 13. feleletben sommásan felmutatja Jézus Krisztusban „az ember megváltását”, már elemében van a Káté. Nem kell tovább olyan általánosságokban beszélnie, mint az előző pontokban, amelyeknek alagútján átküzdve magát, kijutott ennek a hitvallásnak a napfényére. Elméleti hangját ismét felválthatja az a bensőséges, személyes hang, amely általában jellemzi, sőt – amint látni fogjuk – egyre jobban belemelegedhet abba.
A következő pontban máris úgy veti fel kérdését, mintha személy szerint szólítana meg. „Honnan tudod ezt?” – így szól a 19. kérdés. De a kérdésnek ilyen személyes formájánál is még fontosabb a tartalma. Aki az előző felelet értelmében azt vallja a Kátéval, hogy Jézus Krisztusban nekünk megvan az a Megváltónk, akire szükségünk van, annak számot is kell adnia arról: honnan veszi, és mire alapítja ezt a bizonyosságát. Sokkal súlyosabb állítás ez, semhogy felelőtlenül lehetne hangoztatni.
A felelet így szól: „Az evangéliumból, amelyet Isten elsőben a paradicsomban jelentett ki, majd a pátriárkák és próféták által hirdettetett, s az áldozatok és a törvény más szertartásai által kiábrázolt, végre pedig az Ő egyetlenegy Fia által beteljesített.”
TEHÁT: „AZ EVANGÉLIUMBÓL”. Mit jelent ez? Maga ez a görög eredetű szó azt jelenti: „Örömhír”. Így nevezték összefoglaló néven mindazt, amit maga Jézus Krisztus hirdetett, amikor e földön járt, s amit utána, az Ő megbízásából és parancsára az Ő apostolai hirdettek. De itt a Káté nyilván nem erre az élőszóval hirdetett „evangéliumra” céloz, hanem a Szentírásra irányítja a figyelmünket. A Szentírásban sok egyéb irat között, csakugyan vannak olyanok, amelyek ezt a címet viselik. Az Újtestamentum elején ott van „a négy evangélium”, – azok az iratok, amelyek közvetlenül Jézus Krisztusról számolnak be. De az is nyilvánvaló, hogy a Káté nem éppen csak ezekre az iratokra utal. Hiszen nem többes számban beszél „az evangéliumról”. És az is egészen világos, hogy nemcsak az Újtestamentum lebeg a szeme előtt, hanem az Ótestamentum is. Az egész Szentírásra mutat tehát reá, azonban nem mindenestől fogva fontos az neki ebben a pillanatban, hanem kiemel belőle valamit, ami az egészen végighúzódik, és azt nevezi „az evangéliumnak”. Arra hivatkozik, mint bizonyosságának alapjára.
AMIKOR A KÁTÉ ELSŐ FŐRÉSZÉBEN JÁRTUNK, ott szó volt „Isten törvényéről”, amelyből megismerhetjük a mi „bűnünket és nyomorúságunkat”. Mondottuk akkor, hogy – bár vannak a Szentírásnak olyan helyei, ahol néhány rövid mondatba összesűrítve megtalálható „Isten törvénye”, voltaképpen az egész Szentírásban, eleitől mindvégig úgy szól hozzánk Isten Igéje, hogy abból felénk hangzanak az Ő követelményei.
Isten sohasem és sehol sem szól hozzánk úgy, hogy abból ki ne világosodnék: milyen igényei vannak neki velünk szemben. Igéjének ez az alkotóeleme éppen az, amit általánosságban „az Ő törvényének” nevezünk. De már erről szólva is megállapítottuk: van Istennek más mondanivalója is számunkra, sőt elsősorban az hangzik felénk az Ő igéjéből, amiben nem az Ő követelményei, hanem az Ő „ígéretei” jutnak kifejezésre. Nemcsak azt adja nekünk tudtul, hogy minket egészen a maga számára követel, hanem azt is, hogy Ő meg önmagát akarja nekünk adni, hogy mi Őbenne találhassuk meg kielégülésünket, mindenekfelett pedig legnagyobb szükségünknek kielégülését: megváltásunkat. Az Igének az egész Szentíráson végighúzódó ezt az alkotóelemét érti a Káté itt „az Evangélium” alatt. Arra a kérdésre tehát: hogyan tudhatjuk, hogy Jézus Krisztus az a Megváltó, akire szükségünk van, hogy Istennel való viszonyunk megoldódjék, lényegében azt feleli a Káté: onnan, hogy maga Isten biztosít bennünket afelől, hogy Ő Jézus Krisztusban nekünk megadta ezt a Megváltót.
BEVEZETŐ FEJTEGETÉSEINKBEN rámutattunk arra, hogy – nem lévén elméleti teológiai mű – a Káté nem ad mindjárt az elején bibliai megalapozást, amelyre aztán egész tanítását felépíthetné. De íme, amint előbbre haladunk a Káté eltervezte úton, egészen világossá válik, ha nem lett volna is eleitől fogva világos előttünk: minden, amit a Káté vall, Istennek azon az Igéjén alapszik, amely a Szentírásban foglaltatik. Ha egybefogjuk azt, amit az első főrészben a Káté „Isten törvényéről” mondott, azzal, amit itt „az Evangéliumról” mond, feltárul előttünk Isten Igéjének a teljessége, mint az a fundamentum, amelyre a Káté épít.
Figyeljük meg jól: nemcsak úgy van itt szó Isten Igéjéről, mint végső forrásról, amelyből a Jézus Krisztus felől való bizonyosságunk ered, hanem úgy, mint közvetlen forrásról, amelyből ezt a bizonyosságunkat mi magunk meríthetjük. Arra a kérdésre: „Honnan tudod ezt?” – elgondolható volna ilyenféle válasz is: „Onnan, hogy így tanítja és vallja ezt az én egyházam”. Nem volna egészen alaptalan az ilyesféle feleletadás. Hiszen a hitbeli bizonyosságaink úgy alakulnak ki, hogy először hallunk róluk, hirdettetnek nekünk, tanulunk felőlük olyanoktól, akiknek éppen ez a szolgálat a hivatásuk, s akik ezért vezető szerepet töltenek be az egyházi életben. Azután meg mindnyájan úgy vagyunk vele, hogy ha rajtunk kívül senki nem vallaná ugyanazokat a hitbeli bizonyosságokat, amelyeket mi vallunk, vajmi nehezen tudnánk mi magunk is szilárdan megállni azok mellett. És arra a kérdésre, hogy hát ők – akár az egyházi vezetőemberek, akár az egyházi közösség tagjai, – maguk is honnan tudják azt, amit mi őtőlük tudunk, rá lehetne mutatni, mint végső alapra, az Isten Igéjére: onnan veszik mondanivalójukat azok is, akik nekünk hirdetik azt, amit aztán mi őtőlük tudunk meg, és onnan vette eredetileg az egész egyházi közösség is azt, amit vall, s amit mi vele együtt vallunk. A Káté azonban nem elégszik meg ezzel. Meg fogjuk látni: egyáltalán nem becsüli le az egyházban elhangzó „igehirdetést” és tanítást sem, az egyház tagjainak az együtteséből felhangzó vallástételt sem, de – bármily nagy jelentőséget tulajdonít is ezeknek – arra a kérdésre: „Honnan tudod ezt?”, mégsem rájuk hivatkozik, mint forrásra. Világos, hogy miért nem. Az egyház beszéde, – akár ebben, akár abban az értelemben vegyük, – emberek beszéde. Honnan tudhatják emberek azt, hogy Jézus Krisztus valóban az a Megváltó, aki által az Istennel való, bűnöm által végzetesen elrontott viszonyom csakugyan jóra fordulhat? Ennek csak maga Isten a megmondhatója. Ő az egyedüli illetékes fél, aki nyilatkozhat: valóban kielégíti-e Őt az az „elégtétel”, amelyet neki a mi bűnünkért Jézus Krisztus szolgáltatott. És hiába jönnének hozzám emberek, hogy efelől engem megnyugtassanak, még ha arra hivatkoznak is, hogy ők Istentől kapott üzenetet közölnek velem, – ha én magam is nem hallhatnám a megnyugtató bíztatást magától Istentől ugyanúgy, ahogy szerintük ők meghallották azt. Én magam kell, hogy megkapjam azt Istentől. Hozzám, személyesen kell hogy szóljon az Ő Igéje. Nekem magamnak kell a Szentírásból felfognom „az Evangéliumot”. Ezért adja a Káté a felvetett kérdésre azt a választ, amelyet ad.
FELMERÜL UGYAN ITT EGY TOVÁBBI KÉRDÉS IS, amelynek a taglalásába azonban már nem megy bele a Káté. A Szentírást is emberek írták, benne is tehát emberek szólnak hozzám, akinek pedig az Isten tulajdon szavára volna szükségem. Nem marad-e tehát végül is megoldatlan az a kérdés, amelyet a Káté megoldani vél az ő feleleteivel? Nem, mert a Szentírásnak éppen az a megkülönböztető titka minden másféle írásművel szemben, hogy bár benne is emberek szólnak hozzánk, az ő emberi beszédük egyben magának Istennek a beszéde is. Az ő emberi szavaikat olvasva, mindig újra megbizonyosodhatunk a felől, hogy nem régen porladó ókori emberekkel van dolgunk, hanem az élő Istennel, aki azokat a régi embereket csak eszközeiül használta fel arra, hogy általuk minden idők embereihez, mihozzánk, mai emberekhez is, közöttük személyesen mindegyikünkhöz is szóljon.
Ha Ő maga szól nekünk „örömhírt”, akkor megnyugodhatunk. S akkor számon kéretve a felől: miért vagyunk olyan teljes bizonyossággal a Jézus Krisztusban elnyert megváltás felől, egyenesen Őreá, az Ő „evangéliumára” hivatkozhatunk. Ezért olyan bizonyos zengésű a Káté hitvalló szava.

19. kérdés-felelet folytatása:

21. „Krisztussal egyesülünk.”

MIUTÁN A 18. PONTBAN felzendült a Káté rövid szavakba foglalt, de annál nyomatékosabban elhangzó bizonyságtétele a Jézus Krisztusban megtalált Megváltóról, az erre következő 19. pont nem vitt előbbre bennünket az Őbenne nekünk „adatott” megváltás teljesebb ismerete felé. Mielőtt – amint majd a következő pontjában már meg fogja tenni – előre irányítaná a figyelmünket a Káté, hogy ennek a teljesebb ismeretnek az útján tovább haladhassunk, befelé, az alapok felé fordította figyelmünket, amelyekre ezt a megvallott bizonyságot is, a vele kapcsolatban még ezután elmondandókat is fundálja. Engedjük hát még kissé marasztaltatnunk magunkat ennél a pontnál, mielőtt tovább haladnánk.
Az alap tehát magának Istennek a Szentírásban szóló Igéje, amelyet egyenként intéz hozzánk, közelebbről az „az evangélium”, amely benne foglaltatik. Erről mond a 19. felelet még egyetmást, amire érdemes lesz felfigyelnünk.
Ezt „az evangéliumot” – úgymond – Isten „elsőben a paradicsomban jelentette ki”. Utalás ez arra az ígéretre, amelyet a „bűneset” történetének a végén olvashatunk. (I. Móz. 3,15.) Arról van szó, hogy mindjárt, amikor az engedetlenségbe esett ember felett Isten kimondta az Ő ítéletét, egyúttal azt is „kijelentette”, hogy az ember mégsem lesz örökké tehetetlenül kiszolgáltatva a „kígyó” hatalmának, amely őt elcsábította és megrontotta, mert Isten olyan „ellenségeskedést szerez” az ember és a Gonosz között, amely nemzedékről nemzedékre állni fog, és ennek során „az asszony magva fejére tapos” a kígyónak, bár ennek az lesz az ára, hogy a kígyó is „lábát mardossa annak”. Bármennyire talányos is ez az ígéret, az kiviláglik belőle, hogy az ember helyzete nagy bukása és romlása ellenére sem reménytelen, mert történetének folyamán egyszer el fog következni egy döntő összeütközésben a bűn hatalma alól való győzelmes felszabadulása. Aki ismeri Jézus Krisztust és az Ő megváltó munkájának a valóságát, az ráismer benne ennek a reménységnek a beteljesedésére. Ő „az asszony magva”, az is bizonyos, aki megtörte az ősi ellenség hatalmát, ha ennek súlyos árát kellett is megadnia.
AZ ELŐZŐEKBEN MONDOTTAK SZERINT az egész „paradicsomi történetben” nem valósággal úgy lejátszódott események szemléletes képét kell látnunk. Istennek az ember felől való és az ember előtt kivilágosított gondolatainak jelképes ruháját. Ezért ez az ígéret sem egy bizonyos időpontban hangzott el, hanem Istennek öröktől fogva és mindig magában táplált szándékát szólaltatja meg. Mindenképpen azt hirdeti nekünk a Szentírás ezzel az elbeszélésével, hogy soha sem élt Istenben az ember bűne miatt olyan „harag”, amely mellett ne lett volna meg Őbenne mindig az ember előtt a megváltás reménységét felragyogtató „irgalmasság” is. (Sőt sokatmondó vonás ebben a „paradicsomi történetben” az is, hogy voltaképpen előbb szólal meg ez a reménységet nyújtó ígéret benne, mint Istennek a bűnre kimondott ítélete.) Méltán nevezték hát régtől fogva Istennek ezt az ígéretét „protoevangéliumnak”, vagyis „ősevangéliumnak”.
DE AZ ISTEN „IRGALMASSÁGÁNAK”, és azzal az ember megváltásának ez az „örömhíre” sokáig váratott a beteljesedésére. Hosszú évszázadoknak kellett elmúlniuk addig. Azonban azoknak ideje alatt sem volt hiány a benne rejlő „vigasztalásban”. Legalább egy népnek a körében, amelyet Isten arra választott ki, hogy kivilágosodjék az ő kijelentése: az Izráel népének körében sohasem hunyt ki az a reménykedés, amely együttjár az igaz Isten ismeretével. Ennek bizonysága az egész Ótestamentum. Annak gazdag tartalmából a Káté csak két mozzanatot emel ki: egyfelől „a pátriárkák és próféták” sorozatát, másfelől „az áldozatokat és a törvény más szertartásait”. Amazok által, vagyis az ÓT-i történetekben kiemelkedő főszereplők, és az ÓT. írásainak nagy részében máig is hozzánk szóló hírnökei által nem szűnt meg Isten „hirdettetni” az evangéliumot. Mi most nem foglalkozhatunk részletesen azzal, miképpen voltak ők – vagy életük sorsával előretükröztetői, vagy bizonyságtételükkel előre meghirdetői az eljövendő Megváltónak. Annak taglalásába sem bocsátkozhatunk, hogy az Izráel népe számára előírt „áldozatok és más szertartások” is mint „ábrázolták ki” a maguk jelképes módján az eljövendő Megváltónak és az általa elvégzendő megváltásnak a titkait. Feltételezi a Káté, hogy ennek utána járni és ebben elmélyedni úgyis kedves foglalatossága mindenkinek, aki a Szentírás alapján vallhatja a Káté vallotta boldog bizonyosságot. Nekünk elég most összefoglalóan annyit mondanunk: az egész ÓT. tele van Istennek azzal az „ígéretével”, hogy Ő az embert nem akarja magára hagyni ítéletének súlya alatt, hanem irgalmas segítségével akar hozzá lehajolni.
„Végre pedig az Ő egyetlenegy Fia által beteljesítette”, vagyis teljes valóságában megadta Isten nekünk „az evangéliumot” – így fejezi be a Káté ezt a feleletét. Ezzel felmutatja előttünk az egész Újtestamentum tartalmát. Az mindenestől fogva erről a „beteljesedésről” tesz bizonyságot. Elég erről a Káténak egyetlen mondatban beszámolnia, nem kell úgy részleteznie, mint az ÓT. tartalmát. Hiszen maga az ÚT. is sokkal rövidebb, mint az Ó. Mindig hosszadalmasabb dolog várni egy ígéret beteljesedésére, mint elnyerni azt; vagy hogy ne csak az ember szempontjából, hanem Isten felől is nézzük a dolgot: sokkal hosszadalmasabb dolog előkészíteni egy ígéret beteljesedését, mint azt végül is megadni.
AZ Ó- ÉS ÚJTESTAMENTUMOT MAGÁBAN FOGLALÓ SZENTÍRÁSRA, Istennek hozzánk szóló „evangéliumára” mutathatunk tehát reá: „onnan tudjuk”, és onnan teljes bizonyossággal tudhatjuk, hogy Jézus Krisztus a mi Megváltónk, és Általa számunkra van megváltás.

20. kérdés: Amint elveszett Ádám által, úgy üdvözül-e Krisztus által minden ember?
felelet: Nem, hanem csak azok, akik igaz hit által Ővele eggyé válnak és minden jótéteményét elfogadják.
Innen most már tovább haladhatunk. Az első kérdés, amely természetszerűleg felmerül, az, hogy a Jézus Krisztus által szolgáltatott „elégtételnek”, és ennek révén az általa elvégzett megváltásnak, hogyan vehetjük hasznát? Ezért kérdi a Káté 20. kérdése: „Valamint elveszett Ádám által, úgy üdvözülhet-e Krisztus által minden ember?” – A felelet így hangzik: „Nem, hanem csak az, aki igaz hit által Ővele egyesül, és minden jótéteményét elfogadja.” A bűn uralma minden emberre kiterjed, amint ezt az „eredendő bűnről” szólva láttuk. „Ádámnak” a jelképes alakja éppen ezt jelenti. Ő az egész emberi nemzetségnek a megszemélyesítője és képviselője. Örökségképpen száll reánk ez. Olyasféle örökségről van itt szó, mint amikor adóssággal túlterhelt földbirtok szállt apáról fiúra. Ahogy az ilyen örökös beleszületett örökségének minden előnyébe, hiszen az övé a birtok, de egyúttal minden hátrányába is, mert hiszen a birtok mégsem igazán az övé, míg le nem tisztulnak róla a terhek: úgy születtünk mi is bele embervoltunk felséges kiváltságaiba, hogy olyan rendeltetés hordozói vagyunk, mint rajtunk kívül ebben a világban egy más teremtmény sem. De egyúttal embervoltunk terheibe is, hogy nem vagyunk mégsem azok, akiknek rendeltetésünk szerint lennünk kellene.
NOS, ABBA AZ ISTENTŐL ADOTT SZABADULÁSBA, amely átkos örökségünk alól felold minket, nem lehet így beleszületni. Annak nagy jótéteménye nem úgy érvényesül, hogy most már más emberi „természet” öröklődik nemzedékről nemzedékre. Hanem azoknak, akik az „ádámi” örökséggel indultak neki az életnek, maguknak kell kinyújtaniuk a kezüket érte, és elsajátítani. „Igaz hitnek” nevezi a Káté ezt a nagyjelentőségű emberi mozdulatot, s hogy mit kell ez alatt érteni, arról lesz még fontos mondanivalója. Itt csak azt figyeljük meg, hogy úgy beszél róla, mint ami által „Krisztussal egyesülünk, és minden jótéteményét elfogadjuk.” Az előbbit a Káté eredeti szövege alapján, ha nem is jobban és szebben, de szemléletesebben ebben a fordításban is kifejezhetjük: „Krisztusba bekebeleztettünk”, vagyis az Ő életébe belefoglaltatunk. Tehát inkább velünk történik valami, aminek mi haszonélvezői vagyunk. De a másik arra figyelmeztet, hogy közben nekünk is döntenünk kell: „Elfogadjuk-e”, amit Krisztus által nyerhetünk?
22. Az igaz hitről.

AMIKOR A KÁTÉ MEGÁLLAPÍTJA AZT, hogy a Jézus Krisztus által elvégzett megváltásnak csak „igaz hit által” lehet hasznát venni, de az által minden haszna csakugyan a miénk lesz, – ezzel olyan területre érkezik el, amelyen a reformáció tábora nagy harcban állt az előző évszázadok keresztyénségével. Láttuk: amikor a Megváltó személyéről volt szó, akiben egyesülnie kell az isteni és emberi „természetnek”, valamint akkor is, amikor a megváltás mibenlétéről volt szó, hogy t.i. abban „elégtételnek” kell történnie az ember bűnösségéért Isten ítélőszéke előtt, ezekben a kérdésekben a reformáció, tehát annak ez a kiváló képviselője, a Káté is, hálásan átvették a múltban kialakult meggyőződéseket, és szívesen követték régi tanítómestereiket. Amit maga Isten mond az Ő Igéjében ezekről a kérdésekről, azt szabatosabban, világosabban és hívebben ők sem tudták megfogalmazni, mint a náluk régebbiek. Amikor azonban arra a kérdésre kerül a sor: hogyan terjed ki a bűnös emberre a Jézus Krisztus megváltó munkájának a jótéteménye, vagyis hogyan lesz sajátunkká az általa elvégzett megváltás, – már elváltak egymástól az utak. Azt a felfogást, amely erről a kérdésről a reformáció előtti egyházban uralomra jutott (s amely a római egyházban máig is uralkodik), a reformáció nem tehette magáévá, mert abban nem ismerte fel Isten Igéjének a hű tolmácsolását. Sőt ellenkezőleg: amit erről a kérdésről hirdet, annak csak az elhomályosítását láthatta benne.
TÁRGYALÁSI MENETÉNEK ezen a pontján azonban a Káté még nem helyezkedik kifejezetten ellentétbe azzal a másik felfogással, amellyel a reformáció harcban állt. Ha visszagondolunk arra az áttekintésre, amellyel a Káté egész második főrészét madártávlatból végigtekintettük, eszünkbe juthat az, hogy megállapítottuk: a hitről és annak jelentőségéről szóló tanításából indul ki a Káté az Apostoli Hitvallás megvizsgálására, s aztán, amikor azzal elvégezte dolgát, megint visszatér a hitről szóló tanítására, hogy azt mintegy még egyszer aláhúzza. Amikor majd odaérkezünk, meg fogjuk látni, mint szembesíti a Káté a maga meggyőződését a vele ellentétessel, habár akkor sem bocsátkozik majd heves vitatkozásba. Itt beéri még csak azzal, hogy egyszerűen megvallja és megvilágítsa a maga meggyőződését.

21. kérdés. Mi az igaz hit?
felelet: Nem csak az a bizonyos megismerés, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind az a szívbeli bizodalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot (megigazulást) és életet ajándékoz kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért.

ILYEN FONTOS MOZZANATHOZ ÉRKEZVE, amely körül viták vannak, s ezért a vitákkal rendszerint együtt járó félreértések is felmerülhetnek, nem is szabad homálynak maradnia. Ezért a Káté nem hagyja egyszerűen annyiban a dolgot, hogy az „igaz hitet” mutatja fel, mint a megváltás hasznában való részesedés módját, hanem mindjárt felveti a 21. pont alatt azt a kérdést: „Mi az igaz hit?” A válasz, amelyet erre a kérdésre ad, az imént elmondottaktól függetlenül is megérdemelné különös figyelmünket. A Káté nagyértékű gyöngysorában egyik legfényesebben tündöklő drágagyöngy ez a felelet. Ha kiválogatnánk a Kátéból azokat a pontokat, amelyeket érdemes szinte szó szerinti pontossággal bevésnünk az emlékezetünkbe, akkor ez a pont nem hiányozhatna közülük. A Káténak minden kiválósága felmutatható rajta, mint szemléltető példán.
Így szól ez a felelet: „Az igaz hit” „nemcsak olyan bizonyos ismeret, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő Igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind erős bizodalom is, amelyet a Szent Lélek az evangélium által gerjeszt szívemben, hogy nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz Isten ingyen kegyelemből, egyedül Krisztus érdeméért.” Világosan tagolt felelet ez, s a Kátét jellemző bensőséges személyes hang is tisztán megszólal benne.
Világosan kettéválik e szerint a hitben két alkotóelem: „ismeret” és „bizalom”. Mind a kettő nélkülözhetetlen az „igaz hithez”.
HOGY ELŐBB AZ EGYIKKEL, a hit ismereti elemével foglalkozzunk, emeljük ki, hogy a Káté szövegében ez a szó: „bizonyos”, hangsúlyosnak értendő. Ha hangsúlytalan volna, azt jelentené: „egy bizonyos”, „valamilyen fajta” ismeret is szükséges. Hiszen a Káté egészen pontosan megmondja a továbbiakban – mindjárt rá is térünk – milyen „ismeretről” beszél. De erről az ismeretről azt állítja az elébe tett jelzővel, hogy nem tapogatózó, nem kétségeskedő, nem olyan, hogy „talán így van, sőt bizonyára így van, de utóvégre ki tudja, csakugyan így van-e?”, hanem szilárd és határozott. Megtámadhatják persze kételyek is. Csak annyiban lehet és maradhat hit a hit, amennyiben fölébe tud kerekedni az ilyen kételyeknek. Azt jelenti ez, hogy a szóban forgó ismeret több, mint puszta tudomás valamiről. Benne van már az is, hogy az ember bensőleg igent mond arra, amiről tudomást szerzett. Ezért mondja a Káté, hogy olyan „ismeret” ez, „amelynél fogva igaznak tartom” azt, amit megismertem. – Minek az „ismeretéről”, vagy a Káté eredeti szövegében levő kifejezést másképpen fordítva: minek a „megismeréséről” van szó? Emlékszünk: nem sokkal előbb azt a kérdést szólaltatta meg a Káté az ott szóbanforgott tétellel kapcsolatban: „honnan tudod ezt?” A felelet erre akkor lényegében véve ez volt: onnan, hogy Isten mondja az Ő Igéjében. Az a „megismernivaló”, amiről most van szó, szintén nem egyéb: „amit Isten az Ő Igéjében nekünk kijelentett”. Ez többet jelent, mint pusztán a Szentírással megismerkedni. Ismerheti valaki azt eleitől a végéig, a legapróbb részletekig a nélkül is, hogy ezzel csak egy lépésnyire is előbbre jutott volna a hithez szükséges „ismeretben”. Az a kérdés: mit ismert meg a Szentírásban? Vajon csak régi idők régi embereinek a feljegyzéseit és a felfogásait? Vagy pedig felfogta-e a Szentírás emberi szavain át Istennek hozzánk szóló beszédét – azt, „amit Isten jelentett ki”?
Csak ebben az utóbbi esetben világosodott ki benne az a „bizonyos ismeret”, amelyről a Káté beszél. Hiszen ameddig a Szentírásban csak emberekkel van dolgunk, addig mindig kétséges lehet: vajon igazat kell-e adnunk az ő gondolataiknak? Minden emberi beszéddel szemben fenntartjuk azt a jogunkat, hogy felülbíráljuk, megrostáljuk: hogy vagy elfogadjuk, vagy elvetjük, amit nekünk mond. Csak amikor Istennel kerülünk szembe, szállunk le a bírálgatásnak a székéről, és borulunk térdre. Neki mindenben feltétlenül igaza van. Ezért arra az „ismeretre” eljutni, amelyről a Káté beszél, egyet jelent azzal, hogy azt egyben „igaznak tartjuk”. Isten hozzánk szóló szavának a megértésében már benne van a bizonyosság is annak igazsága felől, amit mond.
HÁLÁSAK LEHETÜNK AZÉRT, hogy a Káté erről olyan világosan, magára a dolog lényegére és csak arra kiterjedően adja elő tanítását. Ezért tehetjük azt a magunkévá teljes egészében annak a többszázados távolságnak az ellenére is, amely minket a Káté megíratásának idejétől elválaszt. Mi ma sokkal jobban tudatában vagyunk annak, mint a régi emberek, mennyire összeszövődik, de mennyire megkülönböztetendő mégis a Szentírásban az, ami valóban Isten Igéje, és mindaz, ami annak csak emberi közege. Az „eredendő bűn” kérdését tárgyalva találkoztunk egy-két példával, amelyből kitűnt: mit jelent az az időbeli távolság, amely köztünk és a Káté megíratása között van. A régiek még sokmindent szintén Isten „kijelentésének” tekintettek csak azért, mert benne van a Szentírásban, amiről mi világosan látjuk már: nem Isten „kijelentése” volt az, hanem egyszerűen régi embereknek olyan tudása vagy elképzelése, amely az ő idejükben általában uralkodott az emberek között, s amelyen a mi előbbrehaladt műveltségünk már talán messze túljutott. Azon keresztül közölte Isten az Ő kijelentését, de az maga nem volt az Ő kijelentése. Amit tényleg Isten maga mond a Szentírásban, azzal a maga gondolatait tárja fel előttünk, amelyek különben semmiféle művelődési előhaladás révén nem világosodnának ki előttünk. Jó, hogy a Káté úgy beszél a hittel kapcsolatos „ismeretről”, hogy szavait ma is éppúgy aláírhatjuk, mintha annakidején éltünk volna, amikor megírattak.
AZ ELMONDOTTAKBÓL KITŰNIK, hogy az „igaz hit” nem pusztán érzelmi dolog. Nem elég hozzá a mély áhítat vagy a forró buzgóság, mert az az Isten Igéjéből nyert határozott „ismeret” nélkül csak tévutakra vezetheti az embert. Az „igaz hit” nem a sejtelmes és átfűtött félhomályban virul ki, hanem csak az Isten Igéjének a világos napfényében. De az is kitűnik a Káté tanításából, hogy az „igaz hit” nem lehet vakhit sem, vagyis nem lehetnek olyan meggyőződései, amelyekről maga sem tudja, hogyan is igazolhatók? Nem lehetnek másoktól kölcsönvett „ismeretei”, amelyeket csak azért vall igazaknak, mert nagyon tekintélyes emberektől tanulta, akiknek a szavára esküszik. Isten Igéjéből merített, magától Istentől tanult meggyőződéseknek kell azoknak lenniük. Nem is más az „igaz hit”, mint alázatos és boldog igenlése annak, amit Isten mond nekünk.

23. Ismeret és bizalom.

NÉLKÜLÖZHETETLEN AZ „IGAZ HITHEZ” az az „ismeret”, amellyel felfogjuk Istennek hozzánk szóló „kijelentését”, de nem elég hozzá. Ez még csak az egyik alkotóeleme az „igaz hitnek”, mondja a Káté, s annak teljes valóságához megkívántatik az a másik alkotóelem is, amelyet a Káté, amikor folytatja 21. feleletét, „bizalomnak” nevez. Ez elé a szó elé odatesz egy jelzőt is, amelyet nehéz, sőt lehetetlen jól lefordítani magyarra. A mi fordításunk így adja vissza: „erős bizalom”. Ez azért nem jó, mert a valóságban néha bizony nem „erős”, olyankor t.i., amikor maga a hit sem „erős”. Megvannak az „igaz hitnek” is a fokozatai, amelyeken, mint a láztáblán a vonal, fel és alá emelkedik. Minket most az érdekel, hogy amilyen „erős” a hit, ugyanolyan „erős” benne mindig az a „bizalom” is, amely hozzátartozik a mivoltához. Jobban lehetne talán így fordítani a Káté szavait: „bensőséges bizalom”. Ha nem az embernek Istenhez való viszonyáról, hanem emberek közti viszonyról volna szó, akkor ez volna a legtalálóbb fordítás: „szívélyes bizalom”. Istennel szemben azonban legfeljebb „szívbéli bizalomról” beszélhetünk, hogy távoltartsuk magunktól azokat a gondolatokat, amelyeket az egyenrangú felek között fennálló „szívélyesség” ébreszthetne bennünk. Mindenképpen arról van itt szó, hogy miután az értelmünkben kivilágosodik az Isten Igéjéből nyerhető „ismeret”, azzal együtt kell járnia még valaminek, ami már nem az értelemnek, hanem a „szívnek”, vagyis az ember egész belső életének a dolga: „bizalommal” kell felelnie arra, amit Isten Igéjéből felfogott. Rá kell hagyatkoznia egész valójával.
SEMMIVEL SEM JELLEMEZHETNÉ A KÁTÉ ennek a „bizalomnak” a lényegét jobban, mint azzal, hogy a személyes jellegét domborítja ki. Abban kell megnyilvánulnia ennek a „bizalomnak” – mondja, – hogy nemcsak általánosságban „tartom igaznak” mindazt, amit Isten az Ő Igéjében „kijelentett”, hanem egyenesen magamra vonatkoztatom. Bízom abban, hogy amit az Ige mond, az „nemcsak másoknak, hanem nekem is” szól. Tehát, mivel az Ige Istennek a Jézus Krisztus által véghezvitt megváltásáról beszél, bízom abban, hogy ez a megváltás rám is kiterjed, annak áldásaiban én is részesülök, az én megváltásom is elvégeztetett általa.
Mit érne e nélkül a „bizalom” nélkül akármilyen világos „ismerettel” is bírnom? Mit sem segítene rajtam magában véve az „ismeret”, ha nem járul hozzá bennem ez a „bizalom” is, csak végzetesen tetézem Isten előtt a bűnömet. Hiszen megérteni Isten Igéjéből, hogy Isten nekünk megváltó Istenünk, és aztán mégsem hagyatkozni reá ezzel a személyes bizalommal, annyi volna, mint Istent meghazudtolni. Annyi volna, mint feltételezni róla, hogy mindazzal, amit Igéjében mond nekünk, voltaképpen valamilyen kegyetlen tréfát űz velünk. Tehát annyi volna, mint – ki nem mondottan is – azt válaszolni az Ő Igéjére, hogy valójában Ő éppen ellenkezője annak, aminek magát kijelenti.
Amint látható: ha hiányzik az „ismeret” mellől a „bizalom”, akkor az „ismeret” sem lehet az, aminek lennie kell: nem az Isten Igéjének az az „igaznak tartása”, amelyről szó volt, hanem ellenkezőleg: az Isten Igéje igazságának a lelkünk mélyén való megtagadása. Ebből pedig az világlik ki, hogy a hitnek szóban forgó két alapeleme: az „ismeret” és a „bizalom” nem úgy alkotja együtt az „igaz hitet”, mintha olyan alkatrészek lehetnének, amelyek szétszedhetők és összerakhatók, mert külön-külön is létezhetnek. Az „igaz hitben” ez a két alkotóelem csak egymás által lehet meg. Már az „ismeretben” is benne van az a megbizonyosodás, amely csak a „bizalom” által következhet be. Nem is jutott el még senki az Isten Igéjének világos felfogásához, aki bizalmatlan lélekkel figyelt reá. Csak az olyan emberi lélek előtt szólal meg az Ige igazán megérthető és meggyőző módon, amely vágyakozó készséggel tárul ki előtte – „bízva” abban, hogy Isten valóban szólhat, szólni akar, és szólni is fog az Ige által éppen őhozzá is. És viszont a „bizodalomban” mindig benne van már az a „bizonyos ismeret”, amelynél fogva az ember tudja, hogy kire és mire bízza rá magát. Együttvéve teszi ez a kettő az „igaz hitet”, csak két oldala egyugyanazon valóságnak. Megtörténhet, hogy ez a kettő nem egyformán érvényesül az egyik vagy a másik ember hitében. Néha túlhaladja az „ismeretben” való fejlettség a „bizodalom” erőteljességét, máskor meg az lehet a helyzet, hogy valaki nagyon szegényes „ismeret” birtokában annak alapján mégis nagyon erőteljes „bizodalmat” tanúsít. Az egészséges és kívánatos viszony mindenesetre az, hogy ez a kettő egyensúlyban legyen egymással, és együtt növekedjék mindig teljesebbé.
HA JÓL MEGFIGYELJÜK, észrevehetjük, hogy a Káté mégsem egyenlő módon helyezi elénk a kettőt. „Nemcsak ismeret” – mondja, – „hanem bizodalom is”. Ez úgy hangzik, mintha az előbbit nem tartaná szükségesnek hangsúlyozni, hanem feltételezné, hogy azzal úgyis tisztában van mindenki. Ellenben, mintha attól félne, hogy a második, ha erőteljesen ki nem emelnénk, feledésbe mehetne. Ennek abban is megtalálható a magyarázata, hogy – amint majd később látni fogjuk – a hit jelentőségének a kérdése körül a reformáció korában kitört viták részben éppen azért éleződtek ki és mérgesedtek el, mert az előbbit, az „ismeretet” illetőleg, még volt egy bizonyos egyértelműség, de azt, hogy mit jelent a hitben jelentkező „bizodalom”, a reformáció ellenfelei egyáltalán nem látták világosan. Erről kellett tehát különös nyomatékkal beszélni. De ezen túlmenőleg is érthetővé válik előttünk a Káté előadásmódja, ha arra gondolunk, hogy az emberek, mi mindnyájan, általában hajlandók vagyunk „hit” alatt azt érteni, ami a Káté szerint annak csak az egyik alkotóeleme. A Káté történetét vázoló bevezető fejtegetéseinkben rámutattunk arra: mint jutott nagyon sajnálatos uralomra ez az egyoldalú szemlélet magának a Káténak a használatával kapcsolatban is az elmúlt évszázadokban. Akkor is arról felejtkeztek meg és mindig is az forog abban a veszélyben, hogy megfelejtkezünk róla, hogy a hit nemcsak „bizonyos ismeret”, hanem „szívbeli bizodalom” is. Jó tehát, hogy a Káté – anélkül, hogy az előbbinek az egyenrangú fontosságát elhomályosítaná – erről az utóbbiról beszél úgy, hogy az „igaz hitről” való minden mondanivalójának a csattanóját adja meg vele.
Persze lehet a „hit” szót olyan értelemben is használni, hogy csak az „ismeret” értődik alatta. Maga a Szentírás is mutat erre példát a jakabi levélben. De ugyanott mindjárt annak a megállapítását is olvashatjuk: „holt hit” az ilyen, és ilyen „hitük” az ördögöknek is van, „és rettegnek”. (Jak.2,17,19.). Egyébként a Szentírás mindig a szónak abban a teljesebb értelmében beszél a „hitről”, amelyben a Káté is használja ezt a szót, és nekünk is jó ezen a nyomon haladnunk.
AZ ELMONDOTTAKBÓL ÉRTHETŐ, miért megy bele a Káté a „bizodalom” tárgyalásánál olyan részletekbe, amelyeken hallgatólag átsiklott az „ismeret” tárgyalásánál. Kiemeli azt, hogy a „szívbeli bizodalmat”, amely nélkül nincs „igaz hit”, „a Szent Lélek gerjeszti szívünkben az evangélium által”. Már az előbbi pontnál, amikor először bukkant fel a Káté rendjén a hitről szóló tanítása, elénk villant az az igazság, hogy – bár a hit által mi felelünk Istennek hozzánk szóló Igéjére, – a hitben nemcsak miáltalunk, hanem velünk is történik valami. Ezt vallja most meg a Káté még nyomatékosabban: az „igaz hit” a Szent Léleknek reánk gyakorolt hatásából születik meg. Erről is lesz alkalmunk még bővebben szólni, valamint arról is, amit itt csak röviden érint a Káté: hogy a Szent Lélek, amikor „szívünkben felgerjeszti” a hit „bizodalmát”, azt „az evangélium” által cselekszi, mint eszköze által. Most csak azt jegyezzük meg az utóbbiról, hogy itt az „evangélium” szót a Káté nyilván nem abban a szoros értelemben használja, mint az előzőek során: a Szentírásban foglalt, tehát az „írott evangélium” mellé odaérti a Szentírásból szárnyra kelő és nemzedékről nemzedékre emberek ajkán tovább szóló ugyanazon isteni üzenetet, vagyis a „hirdetett evangéliumot” is. Ezt az utóbbit is éppúgy felhasználja a Szent Lélek, mint az előbbit.
Ugyanígy hangsúlyozhatta volna a Káté a Szent Lélek munkáját az „igaz hithez” szükséges „bizonyos ismerettel” kapcsolatban is. Amikor valaki úgy felismeri a Szentírásban megszólaló Isten szavát, hogy meghajlik előtte, és úgy megérti, amit Ő mond, hogy az élő bizonyossággá válik az életében: ezt is a Szent Lélek munkálta benne. Amint a „bizodalom” melegsége, úgy az „ismeret” világossága is ugyanabból a mennyei tűzből sugárzik.
AMIVEL EZT A FELELETÉT LEZÁRJA A KÁTÉ, hogy t.i. a hívőnek „bizodalma” (de hozzátehetjük: az „ismerete” is) arra irányul, hogy Isten „bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz ingyen kegyelméből, egyedül Jézus Krisztus érdeméért” – jól jegyezzük meg, és tartogassuk későbbi vizsgálódásaink számára.

22. kérdés: Mit szükséges hinnie a keresztyén embernek?
felelet: Mindazt, amit nekünk az evangélium ígér; amire minket a mi közönséges, kétségen felülálló, keresztyén hitvallásunk tételei tanítanak.

24. Az egyház hitvallása.

MÁR UTALTUNK EGYSZER ARRA, hogy különbséget szokás tenni a között a hit között, „amelyet hiszünk”, és a között a hit között, „amellyel hiszünk”. Nem nehéz felismerni, hogy ki nem mondottan ugyan, de ez a különbségtétel benne rejlik abban a meghatározásban is, amelyet a Káté az „igaz hitről” ad. A két alkotóelem közül, amelyről itt szó van, az egyik: a hithez szükséges „bizonyos ismeret”, nyilván azt a hitet jelenti, „amelyet hiszünk”. A másik pedig: a „szívbeli bizodalom”, amely nélkül nem hit a hit, nyilván azonos azzal a hittel, „amellyel hiszünk”. Már most ezt a megkülönböztetést azért jó itt emlékezetünkbe idéznünk, mert így értjük meg, miért jár a Káté a továbbiakban azon az úton, amelyen nekünk is el kell kísérnünk.
ELÉRKEZTÜNK ODA, hogy kivilágosodott előttünk a hit jelentősége: hit által válik a mienkké az, amit Jézus Krisztus a mi megváltásunkra elvégzett: hit nélkül semmi hasznunk belőle. Erről a hitről kell tehát a továbbiakban részletesebben szólni. Azonban arról, ami ebben a hitben „szívbeli bizodalom” – tehát arról a hitről, „amellyel hiszünk”, – bajos dolog sokat beszélni. Ez olyan benső ügye a hívő embernek, amelyet senkinek a szeme elé nem tárhat oda. Az a „szívbeli bizodalom”, amellyel az ember ráhagyatkozik Isten Igéjére, amikor az őt személyesen biztosítja a megváltás felől, voltaképpen Isten között és őközötte végbemenő ügy, amelynek titkaiba ezen a két közvetlenül érdekelt félen kívül más nem láthat bele. Azzal a hittel ellenben, „amelyet hiszünk”, másképpen áll a dolog. Azt, hogy Isten Igéjéből mi felől bizonyosodtunk meg, el tudjuk mondani egymásnak. A hitnek minden olyan megnyilatkozása, amelyben a hívő ember másokkal folytat beszélgetést, voltaképpen e körül forog: a hitnek „bizonyos ismerete” szólal meg benne. Csak miközben valaki erről beszél, közvetve – abból, hogy a szava hogyan melegszik át, – tudhatunk meg valamit arról is: vajon elénk tárt hitbeli ismeretei mögött ott van-e benne az a „szívbeli bizodalom” is, amely által igazán személyes tulajdonává lett mindaz, amiről beszél. Ezért a továbbiakban a Káté is ezt az egyetlen járható utat követi: azt fejti ki részletesebben, milyen bizonyosságai vannak az „igaz hitnek” az Ige alapján, közben-közben persze egy-egy meleg személyes vallomással emlékeztetve minket arra is, hogy ezek a bizonyosságok „szívbeli bizodalom” nélkül mit sem érnek.

A KÖVETKEZŐ, a 22. kérdést már így is veti fel: „Mit kell hinnie a keresztyén embernek?” Nyilván arról a hitről akar beszélni, „amelyet hiszünk”. Ebben aztán vezérfonalul az Apostoli Hitvallást akarja felhasználni, amelyről megmondtuk, hogy egyik elmaradhatatlan tárgya volt a katekizmusi tanításnak már a reformáció előtti időkben, és nem kevésbé a reformáció korában. (Erről a mindnyájunk előtt ismerős hitvallásról elég annyit tudnunk, hogy eredete nem nyúlik vissza ugyan az apostoli korba, tehát az „apostoli” jelzőt csak annyiban érdemli meg, hogy híven őrzi az apostolok tanítását, de mindenesetre nagyon régi eredetű: a keresztyén egyház ókori évszázadaiban alakult ki, nem is egyszerre, és főképpen arra használták, hogy az egyházba felvett új tagokkal keresztelésük alkalmával ezzel mondatták el keresztyén hitük megvallását.) A feltett kérdésre tehát így válaszol a Káté: „Mindazt, amit nekünk az evangélium ígér, amire minket a mi közönséges, kétségen kívül keresztyén hitvallásunk tételei tanítanak” („rövidre fogott formában” – teszi még hozzá a Káté eredeti szövege. „Hogy szólnak ezek a tételek?” (vagy ahogy a magyar kátéfordítás mondja, hogy mindjárt a szokásos elnevezés alá foglalja őket: „Melyik az Apostoli Hitvallás?” – folytatja a 23. kérdés, amire feleletül közli aztán az Apostoli Hitvallásnak, vagy ahogy másként szoktuk nevezni: a Hiszekegynek a szövegét. Nem szükséges azt ideiktatnunk, már csak azért sem, mert a továbbiak során tételről tételre úgyis ismét idézni fogja a Káté.

Mielőtt azonban elindulnánk, hogy az Apostoli Hitvallás magyarázatának az útján elkísérjük a Kátét, álljunk meg kissé az imént idézett 22. pontnál.
ELŐSZÖR IS ÁLLAPÍTSUK MEG, hogy ebben a kérdésben: „Mit kell hinnie a keresztyén embernek?”, ez a szó: „kell”, nem jelent semmiféle parancsszerű követelményt. Az eredeti szöveghez híven ez a kérdés így is fordítható: „Mit szükséges hinnie a keresztyén embernek?” A keresztyén hit ismereti tartalmát, a benne foglalt meggyőződéseket, nem lehet senkire sem ráparancsolni. A Káté eddigi tanításaiból már megérthettük: vagy kivilágosodtak azok valaki előtt Isten Igéjéből, s akkor bármiféle rászabott kötelezettségből mégis vallania őket a jobbik esetben egyszerű hiszékenység jele, amely másoknak utána mondja az ő hitüket, a rosszabbik esetben pedig hazug színjátszás. Valamilyen „hittörvénynek” felfogni az Apostoli Hitvallást, vagy akármilyen keresztyén hitvallást, így magát a Kátét is, az Isten Igéjének szellemétől egészen idegen tévedés vagy visszaélés.
AZZAL VISZONT nagyon fontos megállapítást tesz a Káté, hogy „szükségesnek” mondja az Apostoli Hitvallásban foglaltak megvallását. „Szükséges” ez egyszerűen azért, mert az Apostoli Hitvallás csak annak rövid summázása, ami magában Isten Igéjében foglaltatik, vagy ahogy a Káté mondja: „amit nekünk az evangélium ígér”. Az meglehet, hogy valaki előtt még nem világosodott meg az Igében ez vagy amaz, amiről az Apostoli Hitvallásban szó van. De ez csak azt jelenti, hogy ebben a tekintetben még növekednie, fejlődnie, kiteljesednie kell a hitének. Nem nyugodhat bele az ilyen hiányosságba. „Szükségesnek” kell éreznie, hogy az Ige teljesebb megértésére és ezzel mind-annak „bizonyos ismeretére” eljusson, amit az Apostoli Hitvallás megvall.
A KÁTÉ JÓL TESZI, hogy nem hagyja magára az egyes hívőt: csak figyeljen jól az Isten Igéjére, és aztán vegye számon ki-ki a maga módján, mi felől bizonyosodott meg, mint Istentől neki kijelentett igazságról. Az Apostoli Hitvallás felmutatásával előre megmondja mindnyájunknak: miről lehet és miről „szükséges” is ennélfogva megbizonyosodnunk az Igéből. Tehát „normát” állít fel a hitbeli „ismeret” számára. Minek alapján? Annak alapján, hogy el nem hanyagolható valóságként itt van, mint az egyéni hívőt hordozó és segítő, de egyben irányító tényező is, a hívők közössége, az egyház. Annak közös hite szolgál „normaként” az egyéni hívő számára. Mondottuk már, hogy a Káté jellegzetes „én-hangja” egy percre sem feledtetheti el velünk az egyház valóságát. Az egyes ember igenis kiemelkedik a közösség összefolyó tömegéből – elsősorban Isten szemében, éppen azért a Káté szemében is, amint ezt éppen a hit kérdésében láttuk világosan: „nemcsak másoknak, hanem nekem is....” De a közösségből való ez a kiemelkedés nem jelent a közösségtől való elszakadást. Isten egyenként szólít meg minket Igéjével, de mindnyájunknak ugyanazt mondja benne. Ezért a Káté is nagyon jól össze tudja egyeztetni „én-hangjával” a vissza-visszatérő „mi-hangot” is, és éppen akkor, amikor Isten kijelentéséről van szó, ezt az utóbbit szokás használni. Az „igaz hitről” szólva (2. pont) azt mondotta: „igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő Igéjében nekünk kijelentett”. Az előttünk levő (22.) pontban pedig ugyanezt így fejezi ki: „amit nekünk az evangélium ígér”. Vagyis nem egyenként, hanem együttesen alkotjuk azt az edényt, amelybe Isten az Ő kijelentéseinek ajándékát kiárasztja. Az egyház, mint közösség, teljesebben tud számot adni arról: mit mond nekünk Isten az Igében, mint bárki közülünk egyénenként. Ezért az egyházi hitvallást olyan mértéknek kell tekintenünk, amelyet a mi egyéni hitünk bizonyosságainak is „szükséges” megütnie, ha nem most rögtön, akkor ezután, éspedig inkább előbb, mint utóbb.
KÜLÖNÖSEN ALKALMAS ILYEN MÉRTÉKÜL való felhasználásra az Apostoli Hitvallás, mert más egyházi hitvallásoknál ősibb. Még azokból az időkből való, amikor a keresztyénség nem szakadt szét mai különálló táboraira. Ezért, amint a Káté mondja: „közönséges”, vagy mai szóval: „egyetemes” egyházi hitvallás. Felőle nem folynak viták. Általános elismertetésnek örvend máig is az egész keresztyénségben. Ezért nevezheti a Káté „kétségen kívüli keresztyén hitvallásnak”. Az egyetemes keresztyén egyház hite szólal meg benne.
Ha az egésznek tartalmát így foglalja össze a Káté: „amit nekünk az evangélium ígér”, holott az Apostoli Hitvallás legnagyobb részében múlt időben beszél már megtörtént tényekről, ennek az a magyarázata, hogy éppen ezekből a tényekből hangzanak felénk Istennek ígéretei. Azokban adja tudtunkra: milyen Istenünk akar lenni, és ez az, ami felől „bizonyos ismeretre” kell eljutnia a hitünknek.

23. kérdés: Hogy szól ez a hitvallás?
felelet: "Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.
És Jézus Krisztusban, Ő egyszülött Fiában, mi Urunkban, ki fogantatott Szentlélektől, született szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették, alászállt a poklokra, harmadnapon halottaiból feltámadt, felment a mennyekbe, ül a mindenható Atya Istennek jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
Hiszek Szentlélekben. Hiszek egy, közönséges (egyetemes) anyaszentegyházat, szenteknek egyességét, bűneinknek bocsánatát, testünknek feltámadását, és az örök életet."

24. kérdés: Hány része van e hitvallásnak?
felelet: Három: az első rész szól az Atya Istenről és a mi teremtésünkről, a második a Fiú Istenről és a mi megváltásunkról, a harmadik a Szentlélek Istenről és a mi megszenteltetésünkről.

25. kérdés: Mivel csak egyetlenegy isteni lény van, miért nevezed meg e hármat: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket?
felelet: Azért, mert Isten úgy jelentette ki magát az Ő Igéjében, hogy ez a három megkülönböztetett személy amaz egy, igaz, örök Isten.

25. A Szentháromság hite.

MÁR AZZAL IS, hogy a keresztyén hit ismeretbeli tartalmának a kifejtését az Apostoli Hitvalláshoz fűzi a Káté mint vezérfonalhoz, és ezzel fenntartja ennek az ősi és egyetemes hitvallásnak a tiszteletét, újra csak annak a bizonyságát adja, hogy a reformáció, amelynek szelleme benne megszólal, nem akart egyáltalán mindennel szakítani, ami a keresztyén egyházban az előző időkben kialakult és érvényben volt, hanem nagyon is megbecsült a múltban mindent, ami megegyező volt az Isten Igéjével.
Ugyanez tűnik ki mindjárt a következő, 24. pontból is. Itt ugyanis a Káté, mielőtt tételről-tételre sorra venné az Apostoli Hitvallást, áttekinti azt a maga egészében, és rámutat arra: mint jut hármas tagoltságában kifejezésre a Szentháromságnak, ha nem is a tana, de a hite. „Hány része van az Apostoli Hitvallásnak?” – így teszi fel ez a pont a kérdést. És ezt a feleletet adja rá: „Három: az első rész szól az Atya Istenről, és a mi teremtésünkről. A második a Fiú Istenről, és a mi megváltásunkról. A harmadik a Szent Lélek Istenről, és a mi megszenteltetésünkről.”

HOGY A SZENTHÁROMSÁG MEGEMLÍTÉSE nemcsak úgy mellékesen szövődött bele ebbe a feleletbe, hanem a Káté súlyt helyez annak kiemelésére, és az Apostoli Hitvallás hármas tagoltságának a felmutatása csak éppen jó alkalom számára olyasminek az előadására, ami különben sem maradhatott volna el semmiképpen, az abból tűnik ki, hogy a következő pontban sem tér még rá az Apostoli Hitvallás részletes tárgyalására, hanem ott is visszatér a Szentháromság témájára. „Mivel csak egyetlen isteni lény van” – így szól a 25. kérdés, – „miért nevezel meg hármat: Atyát, Fiút és Szent Lelket?” – A feleletet pedig így adja meg a Káté: „Azért, mert Isten úgy jelentette ki magát Igéjében, hogy ez a három megkülönböztetett személy amaz egy valóságos örök Isten.”
A Szentháromságnak az a teljes tana, amely már az ókori időkben kijegecesedett a keresztyén egyház gondolatában, és régi „egyetemes zsinatokon” (közelebbről a Nicaeában 325-ben és Konstantinápolyban 381-ben tartott zsinatokon) az egyetemes keresztyén egyház hivatalosan vallott tanává (dogmájává) lett úgy, hogy azután az egész ókoron és középkoron át is így tisztelték mindenfelé, – nincs benne a Káténak ezekben a pontjaiban. Hiányzik innen néhány olyan mozzanat belőle, amellyel majd a Káté további folyamán fogunk találkozni. De már itt sem merülhet fel semmi kétség a tekintetben, hogy ennek a tannak az alapján áll a Káté is, amikor a Szentháromságról beszél, tehát ez a tan is a múltnak azok közé a drága örökségei közé tartozott, amelyeknek a megbecsülésében a reformáció nem maradt el senki más mögött.

UGYANAZOKAT A KIFEJEZÉSEKET HASZNÁLJA a Káté is, amelyekkel általában szokás volt a Szentháromságról beszélni. „Egyetlen isteni lény van”, – úgymond. Isten „lényének”, vagy másképpen „lényegének” nevezték régtől fogva Istennek azt a valóságát, amelynél fogva a benne lévő hármasság ellenére is egy és oszthatatlan Isten Ő, akin kívül nincs más. Másfelől „három megkülönböztetett személyről” szól a Káté. Ezt a – számunkra, megvallhatjuk, meglehetősen félreérthető – „személy” kifejezést szokták használni azelőtt is mindig, amikor az egy Istenben lévő hármasságot akarták kidomborítani. (Legalább a latin egyházi nyelv a „persona” szót használta. A régebbi görög egyházi nyelven a „hipostasis” szó felelt meg ennek, amit nagyon nehéz megfelelő magyar szóval visszaadni. Talán azzal közelítjük meg legjobban, ha „létformának” fordítjuk.)

ÖRÖMMEL VALLJA A KÁTÉ a magáénak is ezt a régi tanítást, mert nem az Isten Igéjén kívül eső, idegen forrásból eredő gondolatok jelennek meg benne, hanem híven adja éppen annak az összefoglalását, ami Isten felől az ő Igéjéből érthető meg. A Szentírásban ugyan hiába keresünk ilyen kifejezéseket: „lényeg”, „személy”. És abban a kialakult formában, amelyben a régi egyházi tanítás nyomán a Káté is elénk tárja a Szentháromság megvallását, természetesen nem találhatjuk meg annak igazságát a Szentírásnak egyetlen helyén sem. De a maga egészében olyan Istent mutat be nekünk a Szentírás, akire ez a tanítás úgy ráillik, hogy éppen csak ez illik rá. Ahogy a Káté mondja: azért valljuk Istent ilyennek, „mert Isten így jelentette ki magát Igéjében”. Nem felelne meg az Ige gondolatainak az sem, ha Isten egy voltának az érdekében az Atyánál alacsonyabb szintre helyeznénk akár a Fiút, akinek Jézus Krisztusban való megjelenését hirdeti nekünk az Ige, akár a Szent Lelket, akinek ajándékával megbíztat bennünket. Az Ige szerint akkor is magával Istennel van dolgunk, nem pedig nála alsóbbrendű valóságokkal, amikor a Fiúval, vagy a Szent Lélekkel van dolgunk. Viszont az is természetesen éles ellentétben állna az Igével, ha a Fiú és a Szent Lélek Isten-voltának a teljes elismerése végett megbontanánk Isten valóságának az egységét, és voltaképpen három Istent gondolnánk el egymás mellett. Mindazt, amit Isten igaz és teljes megismerése végett nekünk az Ige, hogy úgy mondjuk: nyersanyagként nyújt, valóban csak ebbe a megfogalmazásba lehet úgy beledolgozni, hogy semmi belőle kárba ne vesszen: „az a három megkülönböztetett személy amaz egy valóságos örök Isten.”

A Szentháromságnak a megvallása, amint láttuk, kitetszett már a Káté legelső pontjánál is, ahol a mi „egyetlen vigasztalásunkról” volt szó. De ott inkább csak a sorok közül volt kiolvasható. Valahol aztán kifejezetten is szónak kellett esnie róla. Hogy a Káté éppen itt, „az ember megváltásáról” szóló részében talál arra alkalmat, az nem véletlen dolog, és magyarázatára mindjárt vissza fogunk térni. Előbb emeljük azonban ki azt, hogy a Szentháromsággal kapcsolatban felmerülő olyan kérdésekre, amelyek inkább elméleti jellegűek, a Káté itt sem tér ki. Hű marad ahhoz a gyakorlatias (ezt a szót persze a hit életének a szempontjából értve) jellegéhez, amelynél fogva mellőzi a minket közvetlenül életünkbe vágóan már nem érdeklő kérdések tárgyalását.

EZÉRT NEM FOGLALKOZIK a Szentháromság „belső életének” a kérdéseivel: milyen viszonyban állnak öröktől fogva mindörökké a Szentháromság „személyei” egymás között? Egyenesen arra siklik át a figyelme: mit jelent a három isteni „személy” közül mindegyik Istennek mihozzánk való viszonyában, vagyis Istennek „kifelé” irányuló életében? Amikor megállapítja, hogy az Apostoli Hitvallásban „az első rész szól az Atya Istenről”, mindjárt hozzáteszi: „és a mi teremtésünkről”. Hasonlóképpen mutatja fel a második rész tartalmát: az „a Fiú Istenről és a mi megváltásunkról” szól. A harmadik végül „a Szent Lélek Istenről és a mi megszenteltetésünkről”. Meg kell itt jegyeznünk, hogy ezt a „megváltás”-t, „megszentelés”-t, amellyel itt Istennek „kifelé” irányuló munkásságait megjelöli, a Káté ezen a helyen olyan tág értelemben használja, amelybe sok minden beleértődik, ami külön név alá is foglalható volna, amint ezt majd a továbbiak során látni is fogjuk. Már itt is hangsúlyozni kell azonban azt, hogy ha Istennek ezeket a munkásságait eképpen elosztjuk is a három „személy” között, közben egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk Istennek egy-voltáról. Minden munkásságában benne van az Ő oszthatatlan teljessége, csak az a különbség, hogy az egyikben ez, a másikban pedig amaz a „személy” jut kifejezésre jellegzetesen. Ilyen értelemben beszélhetünk hát arról, hogy Istennek ez vagy amaz a munkája ennek vagy amannak az isteni „személynek” tulajdonítható sajátságosan.

MEGFIGYELHETTÜK MÁR A KÁTÉ 1. PONTJÁNÁL, hogy bár az egész Szentháromságot tartja szem előtt, hitének középpontjában mégis a Jézus Krisztusban megjelent Fiú áll. Ugyanezt megfigyelhetjük majd a Káté további pontjainál is. Itt, mikor magáról a Szentháromságról van szó, természetesen ebben az egymás melletti elrendezésben jelenik meg a három „személy”: Atya- Fiú – Szent Lélek. Amikor azonban az Isten között és mi közöttünk való viszonyról van szó, más az elrendezés. A Fiú az, aki által nekünk lehetséges Istennel viszonyba kerülnünk. Tehát Ő áll mintegy legközelebb mihozzánk. Általa juthatunk el az Atya ismeretére, és a Szent Lélek elnyeréséhez. Ezért nagyon érthető ugyan Isten említett munkásságainak ez a sorrendje is: „teremtés” – „megváltás” – „megszentelés”, amint ezt az Apostoli Hitvallás nyomán a Káté is felmutatja, azonban mind a „teremtés”, mind a „megszentelés” isteni munkájának a megértéséhez csak a „megváltás” ismeretén át nyílik meg a kapu. Ezért van hát szó a Szentháromságról és Isten minden munkásságáról a Káténak ebben a részében.

26. kérdés: Mit hiszel, amikor ezt mondod: "Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében"?

felelet: Hiszem azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyja, aki a mennyet és a földet minden bennük levő dolgokkal egyetemben semmiből teremtette és örök tanácsa és gondviselése által most is fenntartja és igazgatja, az Ő Fiáért, Jézus Krisztusért nekem Istenem és Atyám, akiben én annyira bízom, hogy semmit sem kételkedem afelől, hogy minden testi és lelki szükségemet be fogja tölteni, sőt mindazt a rosszat is, amit e siralomvölgyben rámbocsát, javamra fogja fordítani, mert ezt megcselekedheti, mint mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya.

26. Jézus Krisztus Atyja.

AKI FIGYELMESEN OLVASSA A KÁTÉNAK a teremtő Istenről szóló 26. feleletét, annak feltűnhet, hogy kétszer is említés történik benne Jézus Krisztusról. Mindjárt a felelet elején úgy van szó itt Istenről, mint „a mi Urunk Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyjáról”, és a továbbiak során azt a hitvallást adja a Káté mindnyájunk ajkára, hogy ez az Isten „az ő Fiáért, Jézus Krisztusért, nekem is Istenem és Atyám”. Mit jelent ez? Nyilván nemcsak a megszokott keresztyén kifejezésmód vezeti ebben a Kátét. Felesleges szólamokkal nem szokta ékesíteni előadásmódját. Valami komoly oka van arra, hogy Jézus Krisztust Isten teremtő munkájával kapcsolatban így emlegeti. De mi ez az ok? Miért nem halaszthatja a Jézus Krisztusról, az Isten Fiáról való hitvallást későbbre, amikor az Apostoli Hitvallás második cikkelyével kapcsolatban úgyis az lesz a dolga, hogy ez alatt a cím alatt: „A Fiú Istenről”, elmondja a Jézus Krisztusban való hit hitvallását? Nem volna-e tisztább egész gondolatmenete, ha itt szigorúan megmaradna még az Atya Istenben és az Ő teremtő hatalmában való hit megvallásánál, és azután térne csak rá, mint ehhez hozzájáruló többletre, a Fiú Istenről szóló vallástételre, aki Jézus Krisztusban jelent meg számunkra?
AMÍG EZEKRE A KÉRDÉSEKRE NEM TUDUNK VÁLASZOLNI, addig egyáltalán nem értettük meg azt, amit a Káté itt a mindenséget teremtő, fenntartó és igazgató Atya Istenről vall. Ennek a vallástételnek az egész értelme ugyanis azon fordul meg, hogy Jézus Krisztusról csakugyan úgy lehet benne szó, ahogyan azt megállapítottuk. Hagyjuk ki belőle Jézus Krisztust, – és vele együtt természetesen mindazt, ami vele összefügg – és mi marad akkor? Megmarad Istennek mindenhatósága. Ha Őt a mindenség Teremtőjének valljuk, akinek akaratától függ az, hogy ez a világ és minden, ami benne van, létezik, akkor nyilvánvaló, hogy ez a mindenség az Ő feltétlen urasága (vagy ha jobban tetszik, idegen szavakkal kifejezve: az Ő abszolút szuverenitása) alatt áll. De ez így magában véve nem érdekelné a Kátét. Mit érne egyszerűen „mindenhatónak” tudnunk Istent, ha nem tudnánk egyúttal azt is: mit csinál Ő az ő mindenhatóságával? A Kátét az érdekli, amit az Apostoli Hitvallás is mond: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában.” Istennek „mindenhatósága” és „Atya”-volta együtt adja azt, aminek alapján azt mondhatjuk: „Hiszek Őbenne”, vagy ahogy a Káté feleletében olvassuk: „...akiben én annyira bízom...” Emlékezzünk csak megint vissza ennek a feleletnek zárószavaira: „ezt megcselekedheti”, – t.i. azt, hogy mindent a mi javunkra fordít, – „mint mindenható Isten”, – de ez csak az egyik, ami mitsem érne a hozzáfűződő másik nélkül: „és meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya”.
DE HOGY ISTEN AZ ÖRÖK SZERETET ISTENE, aki megérdemli ezt a nevet: „Atya”, ezt a bizonyosságot honnan vehetnénk, ha nem Jézus Krisztusban világosodnék ki előttünk? Azért „Atya” az Isten ennek a névnek életbevágóan fontos értelmében, mert – amint a Káté mondja itt, – elsősorban „a mi Urunk Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyja”. Itt a Káté egy pillanatra fellebbenti a fátylat olyan titkokról, amelyekbe egyébként nem akar bevezetni bennünket: a Szentháromságnak belső titkairól. Mert azzal, hogy „örökkévaló Atyáról” beszél, arra utal, hogy Isten a világnak és benne az embernek megteremtésétől eltekintve is, önmagában is, öröktől fogva mindörökké az atyai szeretet Istene; számunkra megfoghatatlan és kibeszélhetetlen módon szerető Atyja az Ő szeretett Fiának, ahogy erről az Ő Fia, mikor emberi életünket magára véve közöttünk járt, bizonyságot is tett: „Szerettél engem a világ alapjának felvettetése előtt” (Ján. 17,24.). Tehát nemcsak az Ő teremtményeihez való viszonyában, hanem önmagában is „örökkévaló Atya” az Isten, mert öröktől fogva mindörökké vele való titokzatos egységben él a Fia, akinek Atyja Ő. Aki tehát nem ismeri az Ő Fiát, aki Jézus Krisztusban megjelent számunkra, hogyan ismerhetné az Atyát igazán úgy, mint Atyát?
És hogy az „örökkévaló Atyának” szeretete reánk is kiterjed, minket is felölel, tehát Ő nekünk is Atyánk, ezt a bizonyosságot megint csak Jézus Krisztusnak köszönhetjük, aki éppen azért jelent meg közöttünk, az Isten szeretetét bűnös voltunkkal eljátszott és az Ő haragját magunkra vont emberek között, hogy Megváltónk legyen, aki által ismét lehetségessé válik számunkra, hogy az Isten szeretetében éljünk, mint kegyelmes Atyánknak boldog gyermekei. Ezért mondja a Káté: Isten „az Ő Fiáért, Jézus Krisztusért, nekem Istenem és Atyám”. Így hát a Káté azért emlegeti a teremtő Istenről szóló vallástételében Jézus Krisztust, mert számára nincs más teremtő Isten, csak az, aki nekünk megváltó Istenünk is a Jézus Krisztusban.
MÁSSZÓVAL, azt jelenti ez, hogy a Káté szerint, – és ez azt jelenti, hogy a Kátéban megvallott keresztyén hit szerint, – a teremtő Istenben való hit, és a megváltó Istenben való hit nem két külön dolog, amelyek között az egyik meglehetne a másik nélkül is. Nem úgy áll a dolog, hogy valakinek lehet hite a teremtő Istenben, és ezzel együtt a világot fenntartó és kormányzó Istenben is, de úgy, hogy aztán még nyitott kérdés marad számára az, hogy vajon igaz-e mindaz, amit az Ige nekünk a megváltó Istenről mond, aki Jézus Krisztusban a bűnös emberrel megbékélt, és őt gyermekévé fogadta. Ez a megváltó Szeretet az igaz és valóságos Isten, aki magát megjelentette nekünk. Minden másfajta ú.n. „Isten”, csak az ember által kigondolt eszme vagy képzelődés. Még ha neki tulajdonítja is az ember a mindenség teremtését, voltaképpen ő maga is csak az ember gondolatainak a szüleménye.
HOGY EZ VALÓBAN ÍGY VAN, az abból tűnik ki, hogy ilyen „Istenre” az ember nem is tudja rábízni magát. Ha úgy mondja is, hogy „hisz benne”, azt a Káté így fejezi ki: „annyira bízom benne, hogy semmit sem kételkedem afelől, hogy mind lelki, mind testi szükségeimet beteljesíti, sőt mindazon rosszat, mit e siralomvölgyben rámbocsát, javamra fogja fordítani...” Aki így beszél, az sokkal többet tud, mint pusztán annyit, hogy a mindenségnek van valamilyen teremtő Istene. Azt is tudja, hogy a mindenség és benne önmaga is, az Isten atyai szeretetének köszönheti a létét. Kimondhatatlan hálát érez tehát az életért, az Isten atyai szeretetének ezért a titokzatos ajándékáért. És telve van bizalommal az iránt, hogy amit neki Isten az élet ajándékában adott, azt elég hatalmas valóban olyan ajándékká tenni, hogy érette mindig csak hálás lehessen az ember. Sokszor nagyon rejtelmesnek és idegennek tűnik fel előtte a világ, amelyben itt találja magát a maga vágyaival és szükségeivel. De tudja, hogy ezt a világot is ugyanaz az atyai szeretet hívta életre, amely őt is belehelyezte abba, s ezért olyan atyai házban érzi magát egész élete folyamán, amelynek ismeretes és ismeretlen tárházaiból mindig elő fog kerülni az ő vágyainak és szükségeinek kielégülése, amennyiben ez valóban az ő boldogságának érdekében áll. Éspedig nem azért vélekedik így, mert az „optimisták” szemellenzőjét viseli, amely csak a bíztató jelenségeket láttatná meg vele, ellenben kizárná a látóköréből mindazt, ami kiábrándíthatná bizakodásából, hiszen a Káté tisztában van mindazzal, ami meggyötörhetné és elkeseríthetné. De minden „rosszat” is bele tud foglalni a maga győzelmes bizakodásába: végül az is csak áldásnak fog bizonyulni, mert az az atyai szeretet, amellyel a világ felett annak teremtő Istene uralkodik, „javára fogja fordítani” azt is.
CSAK AZ BESZÉLHET A TEREMTŐ ISTENBEN VALÓ HITÉRŐL, akiben megvan ez a teljes bizalom a „mindenható Atya” iránt. Honnan vehetnénk ezt a bizalmat, ha Ő nem úgy jelentette volna ki magát nekünk, ahogy Jézus Krisztusban megtette? Igaza volt Jézus Krisztusnak: „Én vagyok az Út...Senki nem mehet az Atyához, csak én általam”. (Ján.14,6.) Megértjük már: miért van szó teremtő Istenről is a Káténak ebben a szakaszában, amelynek összefoglaló címe: „Az ember megváltásáról”. A megváltásnak Jézus Krisztus által elnyerhető ajándéka már az is, hogy Istent olyan teremtő Istenünknek ismerjük, aki „mindenható Atyánk”, s akinek mi bízó gyermekei lehetünk.

Vízen járás.
A Jézus Krisztusban , tehát hitben élő emberek, hit-biblia ismerete sokszor normává kontrolként szerepel. Szinte bizonyítékként hat az illető hit életének nagyságára, mélységére.
Ezért a hit mellé, hasznos tudást is kapcsolni, ezt úgy mondták a régiek: fides qua creditur= az a hit amit hiszünk, tehát ami a hit tartalmára vonatkozik. Persze nem árt a keresztyén embernek azt is tudni, hogy mit nem hisz. A hit és tudás kérdése valahányszor szóba jön hivő emberek között, mindig eszembe jut egy történet, vagy legenda. Aki már ismeri bocsásson meg!
Az első századokban, amikor nagyon sok tévtanitás forgott közkézen ,az egyházi elöljáróknak, általában a püspöknek feladata volt a tan tisztaságára felügyelni. Az egyik szigetlakót felkeresvén, amint kiszállt a hajóból, nagy hangon kiáltozott feléje a remete: „átkozott az Isten, hogy elhozott hozzám Szentatyám. Már régen vártalak”. A püspök gondolhatta, hogy egy pár napig marad és ezt a szegény tudatlant elvezeti az igazság útjára. Szinte szájába rágta, hogy Isten áldott s nem átkozott. Eljővén a búcsú napja , a parton szent csókkal elvált a püspök a remetétől. Alig haladt a hajó egy pár métert a parttól, látják hogy a remete szalad a vízen és azt kiáltja, elfelejtette, hogy melyik szó helyes áldott vagy az átkozott. A püspök látva a csodát, csak annyit mondott a remetének, mondd ahogy eszedbe jut. Hát igen, aki jár a vízen, annak hite mellé tényleg nem kell tudomány! Ellenben, a vízen még nem járók /száraz lábbal/, jó ha tudják mit hiszünk mi keresztyének. Áldás Békesség! Pista.

Szerintetek hogyan lehet értelmezni az egyetemes Keresztény hitvallásban ezt a mondatot: alászállt a poklokra....?
Hiszen amikor Jézus meghalt a kereszten, így imádkozott: "Atyám a te kezedbe teszem a lelkemet" Tehát az Atyához ment, nem a pokolba.

Kedves Literaty!

Szerintem a következő történhetett:

A kereszten:
Lk. 23,46
Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” És ezt mondva meghalt. [Zsolt 31,6; ApCsel 7,59]

Jézus tisztában volt küldetésével, tudta a próféciákból mi fog vele történni:
pl:
Mát. 12,40
Mert a miképen Jónás [Jón. 2,12.] három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.

Jézus máshol ezt mondja a Mennyei Atyáról:
Jn. 10,29
Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.
Jn. 10,30
Én és az Atya egy vagyunk.” [Jn 14,9]

Tehát Jézust sem ragadhatja ki senki az Atya kezéből, bármi is történik vele, bárhová is kerül. még akkor sem, ha tudja előre, hogy a poklot is meg kell járnia.

Ezért mondja a kereszten:
Lk. 23,46
„… „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” És ezt mondva meghalt. …”

Jézus mondja Máriának közvetlenül feltámadása után:

Jn. 20,16
Jézus nevén szólította: „Mária!” Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: „Rabbuni!” - ami azt jelenti: Mester.
Jn. 20,17
Jézus ezt mondta neki: „Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.”

Jézusnak le kellett vinnie a ráhelyezett bűnt a pokolba, a bűn büntetésének helyére, de – mivel Jézus ártatlan volt, soha nem vétkezett, Isten Igazságos törvénye nem engedte, hogy maga Jézus is ott maradjon, így fel kellett támadnia.
A bűn viszont ott maradt örökre, az örök büntetés helyén.

Ezért nem mehetett Jézus közvetlenül kereszthalála után az Atyához, mert el kellett végeznie küldetését, a ráhelyezett bűnt nem vihette fel a Mennybe.

Legalábbis szerintem

üdv
fony