A csavargó


Karácsony napján történt. Los Angelesből San Franciscoba utaztunk, hogy az ünnepeket férjem szüleinél töltsük el.
Péntek este indultunk, ez évben ugyanis szombatra esett Szenteste, és vasárnapra Karácsony első napja. Hogy hétfőn már dolgozni tudjunk, már vasárnap vissza kellett indulni, hiszen Los Angeles 600 km-re volt.
Általában 8 órára van szükség ehhez a távolsághoz. A gyerekekkel együtt azonban mintegy 14 órás kemény próba állt előttünk. Mikor már nem bírtuk tovább, King City-ben megálltunk, hogy együnk valamit. A helység hat benzinkútból és három ütött-kopott étteremből állt. Ezek közül az egyikbe tértünk be az utazástól kimerülten.
Egyéves kis csemeténket, Eriket elhelyeztem egy magas gyerekülésben, közben körülnéztem: "Vajon ki tartózkodik Karácsony napján ilyen helyen? Krisztus születésének reggelén? Mit keresek én itt Üdvözítőm születése napján? Ma még ünnepelni kellene, a családdal és a barátainkkal tölteni a napot, hálát adni Istennek a kellemes életért, melyben Ő vezet, és melyet sok kis szolgálat tesz értékessé!"
Miközben leültünk, és az étlapot nézegettük, gondolataim messze kalandoztak.
"Vajon ki olyan boldog ebben a teremben, mint mi? Kedves gyermekek, egy boldog házasság, biztos megélhetés, és mindenekelőtt a hit, amely védőpajzsunk lehet bármilyen helyzetben. A hit, amelyet ajándékként és előjogként kaptunk. A hit, amelybôl másoknak is szeretnénk juttatni a gyülekezeti munkálkodásunkon, a városban végzett szolgálatunkon és az egész életünk minden tettén keresztül. Karácsony tulajdonképpen hitünk születésének jelképe. Mi pedig itt ülünk messze gyülekezetünktől, otthonunktól, városunktól, mégsem elszakadva Istenünketől." Az étterem szinte üres volt. Mi voltunk az egyetlen család. A mieinken kívül nem voltak gyermekek. A többi vendég sietve evett, halkan beszélgettek, talán mindannyian érezték, hogy egy ilyen napon senkinek sem lenne szabad itt lenni. Ezen a napon még a hitetlenek is megállnak egy kicsit, hogy a békéről és barátságról beszélgessenek.
Gondolataim fonalát Erik boldog gügyögése szakította meg: "Tetete!" Kis kezecskéjével a gyermekülés fém asztallapját csapkodta. Tekintetében csodálkozás tükröződött, szemei tágra nyíltak, fintorgott, és közben fogatlan ínyét mutogatta. Kuncogott és prüszkölt - és akkor észrevettem derültségének okát - és először nem hittem a szememnek.
Egy rongyos, gyűrött kabát, nyilvánvalóan évekkel ezelőtt volt új, agyonhordott, mocskos, foltos. Egy kitérdesedett nadrág, mely a pipaszár lábakat lengte körül félárbócosan. A cipő maradékaiból előkandikáló lábujjak, ing, melyről hiányzott a nyak. Aztán egy semmihez nem hasonlítható arc, a szája pont olyan fogatlan, mint Eriké. Zsíros, kócos haj, szőrös arc, s az orr olyan barázdás, mint a frissen szántott föld.
Távol ültem tőle, nem éreztem az illatát, de tudtam, hogy bűzlik. Csontos kezével integetett: "Na, te csöppség! Látlak ám, haver!”
Összenéztünk férjemmel: "Most mit csináljunk? Szegény szerencsétlen!" Erik tovább nevetgélt és válaszolt: "Tetete!" Minden szava visszhangra talált. A pincérnők is felfigyeltek, és néhány vendég a szomszédos asztaloknál már a torkát köszörülte. A csavargó és a kisfiam kettőse felt?nést keltett.
Egy falatot toltam Erik elé. Ő szétkente az asztalkáján. "Miért pont én?" sóhajtottam csendben.
Megjött az étel, de a társalgás folyt tovább. Az öreg ágyrajáró átkiáltott a termen: "Akarsz almáspitét? Szereted a túróspalacsintát? Nézzétek! Szereti a túróspalacsintát!"
Senki nem mulatott rajta. Alkoholista volt a pali és idegesítő. Mérges voltam. Dennis, a férjem szégyellte magát. Még a hatéves fiúnk is azt kérdezte: "Miért beszél ez az ember olyan hangosan?" Némán ettünk - Eriket kivéve, aki mindent beleadott csak azért, hogy egy országúti vándor tetszését megnyerje.
Lassan betelt a pohár. Megfordítottam a gyerekülést. Erik üvöltve forgolódott, hogy öreg barátját láthassa. Ez már aztán sok volt.
Dennis a pénztárhoz indult, hogy fizessen, és így szólt: "Fogd Eriket! A parkolóban találkozunk."
Kiemeltem Eriket az ülésből, és megcéloztam a kijáratot. Az öreg szétvetett lábakkal, várakozóan ült pontosan a kijárathoz vezető út mentén.
"Istenem, hadd jussak ki innen, mielőtt megszólítaná Eriket, vagy engem!" Siettem az ajtó felé. Hamar kiderült azonban, hogy sem Isten, sem pedig Erik nem így gondolta.
Mikor a férfi közelébe kerültem, oldalt fordultam, hogy kikerüljem a valószínűleg rossz lehelletét. Ugyanabban a pillanatban Erik, szemét legjobb barátjára függesztve, hátrahajolt és karjait a tipikus "Vegyél fel!" kisgyermeki tartásba lendítette.
Míg azon igyekeztem, hogy ne ejtsem el gyermekemet és megtartsam egyensúlyomat, egy pillanatra szemtől szembe találtam magam az öregemberrel. Erik kitartóan emelte karjait felé. A csavargó kérdőn és esengőn tekintett rám. "Megengedi, hogy karjaimba vegyem a gyermekét?" Válaszolni sem volt időm, Erik már a férfi karjaiban volt.
Egyszerre kiteljesedett az idős ember és a kisgyermek szeretete. Erik a teljes bizalom, a szeretet és az odaadás gesztusával hajtotta a férfi rongyos vállára kis fejecskéjét. Amaz lehunyta szemét, és láttam pillái alatt az előbukkanó könnyeket. Munkában megvénült, koszos kezeivel átölelte fiam testét, és megsimogatta hátát.
Talán még soha nem mélyült el ilyen rövid idő alatt ilyen mértékben két ember között a szeretet. Az öreg így tartotta egy pillanatig karjában a gyermeket. Aztán kinyitotta a szemét, és rámnézett. Tiszta, parancsoló hangon szólalt meg: "Most vegye újból át a gyermeket!"
Alig fért ki belőlem a "persze", mintha gombócot nyeltem volna. Kelletlenül adta vissza magától Eriket, vágyakozva, mintha fájdalmat okozna ezzel magának. Átvettem a gyermeket. Mégegyszer megszólított a férfi:"Isten áldja meg önt, asszonyom! Karácsonyi ajándékot kaptam öntől."
Nem fért ki más a torkomon, csak egy "köszönöm". Erikkel a karomban mentem az autóhoz. Dennis csodálkozott, hogy miért sírok és szorítom magamhoz Eriket, és miért motyogok: "Istenem, Istenem! Bocsáss meg nékem!"
Öt év telt el az esemény óta, de egyetlen kis részletet nem felejtettem el belőle. Még mindig hatása alatt vagyok. Az Evangélium üzenetét világította meg számomra. Az irgalmas samaritánus üzenete volt, és én voltam a pap, aki továbbment.
Jézus a leprást meggyógyította, a vaknak visszaadta szeme világát - én voltam a vak.
Isten tette fel a kérdést: "Kész vagy fiadat egy pillanatra átadni?" - miközben Ő örökre átadta nekünk Fiát.
Pontosan tudtam, mit jelent a misszió, és csődöt mondtam, mert kényelmetlen volt. "Kész vagy megalázkodni olyan helyen is, ahol nem ismernek, hogy valakit boldoggá tégy?"
Krisztus szeretete volt az, amely egy kisgyermek ártatlanságában nyilvánult meg, aki nem ítélt; a gyermek az emberszívet látta, az anya csak a mocskos ruhát.
Cselekedetek nélküli hit volt. Egy keresztyén, aki vak, és egy gyermek, aki látott.
El kellett ott némulnom, hogy tanuljak, és azután halljam, hogy egy idős ember ellentmondásos élete ellenére Isten áldását adja rám. Kisfiam szívében ismerte azt, amit én csak eszemmel tudtam: "Uram, mikor láttuk, hogy éheztél volna?"
Amit eggyel a legkisebbek közül megtesztek, azt velem teszitek meg.
Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, és azt a pillanatot mégegyszer átélhetném, vajon mit tennék?
Talán csak egyszerűen mellé ülnék, meghallgatnám, gyermekemet karjaiba tenném, tartsa addig, ameddig ő szeretné.
Nancy Dahlberg

Hadd szóljon az orgona!

"Sőt inkább, amelyeket a test legerőtlenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk..." 1Kor 12,22


Sok évvel ezelőtt, amikor még csak kézi fújtatású orgonák voltak, egy híres orgonaművész népes hallgatóság előtt játszott. A lelkes közönség valamennyi darabot óriási tapsviharral jutalmazott. A műsor végéhez közeledve a művész felállt és így szólt: "Végül pedig eljátszom mai műsorom utolsó számát..." – majd bekonferálta a mű szerzőjét és címét. Visszaült helyére, beállította a regisztereket, ujjait a klaviatúrára helyezte, lábát a pedálra, majd hatalmas lendülettel megszólaltatta az első akkordot. Az orgona azonban néma maradt. A csendben pedig, az orgona háta mögül megszólalt egy hang: "Mondja inkább azt, hogy eljátsszuk...!"
Isten munkamezején bőven van lehetőségünk tőle kapott adottságaink kamatoztatására. Azonban nagyon romboló lehet, ha valaki "önálló mutatványokat" akar bemutatni, és megfeledkezik arról, mennyire fontos mindaz, amit mások tesznek sikere előmozdításáért. Egy-egy látványos eredmény – de minden jól elvégzett munka mögött is – láthatatlanul, a háttérben, mindig ott vannak az anyák, az apák, a barátok, a házastárs vagy a gyerekek, akik imádsággal, áldozattal járultak a sikerhez. Ha ezt felismerve, hálásak vagyunk azoknak, akik segítenek bennünket, és ezt őszinte szavakkal vagy tettekkel ki is fejezzük feléjük, "az orgona tovább fog szólni"
A saját eredményeinkre való kacsingatás helyett vegyük észre azt, amit mások tesznek! Hihetetlen, mennyi mindent el lehet végezni akkor, ha nem az a fontos, hogy ki kapja az elismerést!

Cilla, nagyon megszívlelendő volt mindkét történet (Csavargó, Hadd szóljon az orgona!), köszönöm!

Kedves Cilla!

Az "orgona" kapcsán jutott eszembe, hogy a héten végig erről a témáról olvashattunk a ref. Biblia olvasó kalauz szerint.
Máté 19. közepétől Máté 20 végéig.

Kezdődik a gazdag ifjúval, akinek már jutalma volt a nagy gazdagsága, de még is valami hiányzott neki. Az örök élet! (Hogy amit már elért azt bebiztosítsa örökké)
Aztán jön Péter, aki már mindent ott hagyott Jézusért és kérdőn néz rá, nekünk mi lesz a jutalmunk.
Aztán jön a szőlő művesek példázata, hogy mi hogyan jutalmazunk és Isten hogyan jutalmaz.
Aztán meg jön a két testvér, akik már előre szeretnék bebiztosítani a pozíciójukat, jutalmukat és jön az IGAZ SZÓ!
Jön Jézus Krisztus szava, hogy mi a valóság a földön és mi a valóság az Isten Országában (Úrságában)

Jó ebbe újra és újra bele merülni. Az Ő igazságába!

ISTEN JELEN VAN

Mt 18,20
Jézus mondja: Ahol ketten vagy hárman összegyûlnek az én nevemben
ott vagyok közöttük.

Egy szép, csípõs reggelen elindultunk otthonról a templomba. Amikor pár perccel a kezdés elõtt megérkeztünk, a szívem elszorult a templomunk félig üres parkolójának láttán. Csak néhány ember ült a templomban, amikor beléptünk. Valamiféle ürességet kezdtem érezni, miközben a feleségemmel elfoglaltuk a helyünket. Már éppen kezdett elhatalmasodni bennem ez a különös érzés, amikor meghallottam egy óvodáskorú gyermek hangját néhány padsorral mögöttünk. A kislány suttogva azt mondta az édesanyjának: Mami, az Isten itt van.
Ezek a szavak fordulópontot jelentettek számomra. Milyen csodálatos emlékeztetõ egy ártatlan lélektõl arról, hogy Isten mindig jelen van, amikor csak egybegyûlünk Jézus nevében. A hívõk közössége adja az Isten jelenlétében való örömet és megnyugvást. Az istentisztelet által békességet és erõt nyerhetünk ahhoz, hogy tovább szolgáljunk másoknak gondolatainkkal és tetteinkkel. Az élettel teli közösség az alapja a gyülekezet megújulásának.
Az élettel teli istentisztelet aktív résztvevõkké tehet bennünket Krisztus számára.
John Koziell

A HÓ

Ef 4,11-13
És Õ adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére.

Arkansasban nem látni túl sűrűn havat. Ötéves voltam, amikor elõször hóesést láttam. Bátyám megmutatta a hópelyheket egy nagyítón keresztül, és elmagyarázta, hogy nincs két egyforma. Milyen elbűvölõ! Habár nem találtam megfelelõ szavakat érzéseim kifejezésére, megdöbbentett Isten precíz és bonyolult művészete, melyet olyan bõkezûen kitöltött földünkre.
Most, mint idõs ember, az idõjárástól függetlenül minden reggel sétálok egyet testedzésképpen. A napokban a hóban sétáltam, és késztetést éreztem arra, hogy összehasonlítsam a havat a gyülekezettel. Mindegyik hópehely bonyolult és egyedülálló, a hó mégis egyenletes takarót képez a földön. A gyülekezet is egyedi és különleges tagokból áll, Istentõl kapott csodálatos ajándékokkal felruházva. Mégis együtt kamatoztathatjuk ajándékainkat a gyülekezet egységének építésére, hogy a világ megláthassa Isten szeretetét bennünk.
Mindegyikünk egyedülálló módon járul hozzá Krisztus testének építéséhez.
Daniel G. Ford

- Kedves Cilla !

-Nagyon, nagyon kedves és épitő történetek ! - Jó volt olvasni ! -

Üdv.
L.

Örülök Testvérek, hogy Titeket is megérintett.

1Kor 12,13
Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.

1Kor 6,20
Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek tehát Istent testetekben.

Miután hazaérkeztünk egy hosszú, rohanással és munkával töltött délutánt követően, két gyermekünk gyorsan elfoglalta helyét a konyhai pultnál egy kis harapnivaló reményében. Tudva azt, hogy mennyire éhesek és fáradtak, gyorsan kipakoltam az élelmiszeres zacskókat. Ők mindent megpróbáltak, hogy türelmesek legyenek, de kisvártatva elkezdtek egymással évődni. Gyors figyelemelterelésre volt szükség.
Lekapartam a "fizetve" feliratot egy dobozos tejről és bolondos arcot vágva felragasztottam a blúzomra. Ez felkeltette érdeklődésüket. "Nézd már, a mamit megvették!" mondta az egyikük, és ezen elkezdtek hangosan nevetni. Ami számukra csak vicces szavaknak tűnt, nekem a szívembe markolt. "Tudjátok, Jézus valóban megvásárolt engem, ő fizetett értem."
Az idősebbik gyermekünk mosolyogva mondta: "Anyunak igaza van! Jézus mindannyiunkat megvásárolt." A címkét emlékeztetőnek egész nap magamon hagytam.
A Biblia arról beszél, hogy a bűn következménye a halál. De ha már egyszer elfogadtuk Jézus Krisztust, akkor bűneink ára ki van fizetve. Az örök élet ajándéka már a miénk!

Köszönjük neked, Jézus Krisztus, azt a hatalmas árat, amit bűneinkért fizettél!
Mondjuk el másoknak, mit tett Krisztus értünk.
Regina G. Tekulve

Péld 25,15
Tűrés által engeszteltetik meg a fejedelem, és a szelíd beszéd megtöri a csontot.


Összetör vagy gyógyít

Jézus egy szavával gyógyította meg a leprást. Egy fiatal, mai gimnazista bejelentette otthon, hogy ő bizony nem tanul tovább és egy barátjával vidékre utazik melózni mert nekik pénz kell, ők már kinőttek a családból. Az apa össze akarta törni csontjait, óriási vita volt stb. Az anya végül csak annyit mondott: Ha elmennél, én akkor is szeretlek és nagyon fogsz hiányozni nekem!A fiú elhallgatott, lefeküdtek és másnap bejelentette: marad és tanul.
A szelíd beszéd is megtöri a csontot! De így!

SEMMISÉG

1Sám 16,7
Az Úr ezt mondta Sámuelnek: ... Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme elõtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.


Egy fiatalember állt az ajtóban. Haja élénk lila volt. Az orrában, az ajkában és a szemöldökében ékszert viselt. Kemény fickónak tûnt.
Valószínûleg szörnyűnek találtam volna, ha a gyermekeim nem lettek volna ugyanígyfeldíszítve. A hétvégék a házunkban úgy néztek ki, mint a Csillagok háborújának jelenetei. A legtöbb ember persze megbámulta ezeket a fiatalokat. Nem voltak hajlandóak foglalkozni azzal, hogy ezeket a fiatalokat megvédi-e valaki vagy elvesznek, fáj-e nekik valami, vagy csak szórakoznak. Talán én is így reagáltam volna, mielõtt a gyerekeim befestették a hajukat. De Isten rajtuk keresztül megtanított, hogy a szeretet elnézõ másokkal szemben, elnézni a lila hajat és minden mást is.
Az ajtóban rámosolyogtam a fiatalemberre, és azt mondtam: Milyen szép árnyalatú lila. A fiam haja zöld volt. Hirtelen széles mosoly terült el az arcán.Köszönöm mondta, amint nyitva hagyta nekem az ajtót. Amikor megköszöntem az udvariasságát, azt válaszolta: Ó, semmiség. A kedvesség semmiségnek tűnik. Valójában azonban Isten szeretetének a kifejeződése lehet.

Mindenek Teremtõje, taníts meg bennünket, hogy hogyan fejezhetjük ki elõítéleteink helyett a te szeretetedet. Ámen.

Isten szereti a lila hajú és felékszerezett testű embereket is, nekünk is szeretnünk kell õket.
Linda Apple

"Isten az irgalom szentélye Jézus Krisztus által. A frigyláda az Úr Jézus. Áron vesszeje, a mannával telt edény és a törvénytáblák (mind benne foglaltatnak) Krisztusban, a mi szentélyünkben. Istenben találjuk meg a szentség és a közösség helyét."

/Spurgeon/

Herb Vander Lugt : A szenvedés jutalma

„…tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot…” (Róma 5:3)

Egy fiatal keresztyén egy idősebb hívő testvérét meglátogatta, és megkérdezte tőle: „Imádkozol-e értem, hogy türelmesebb legyek?” Majd együtt letérdelve ismerőse így imádkozott: „Uram, küldj megpróbáltatást erre a fiatal emberre reggel, küldj délután, küldj este!” Ekkor a fiatal ember kifakadt: „Nem, nem a megpróbáltatásért, hanem a türelemért kértem az imát!” „Tudom! – válaszolta a bölcs keresztyén -, de a megpróbáltatásokon át tanuljuk meg a türelmet.”

A Szentírás üzenetében az állhatatosság szó azt jelenti, hogy a rendületlen ember képes a nehézségeket meghátrálás nélkül elviselni. John A. Witmer írta egyszer: „Csak az a hívő fejlesztheti az állhatatosságát, aki már szembenézett nehéz helyzettel. A nehéz helyzetek fokozatosan tökéletesítik a jellemet.”
Amikor Pál apostol Rómában azt mondta a keresztyéneknek, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, személyes tapasztalatairól beszélt.
Elszenvedte a verést, a korbácsolást, a megkövezést, a hajótörést és az üldöztetést. Hitében mindvégig állhatatos maradt, és nem hátrált meg legfőbb kötelezettsége elől, hogy hirdesse az evangéliumot.
Ha nehéz próbatétel előtt állsz, imádkozz bizalommal Istenhez! Az Ő bölcs vezetése alatt bármi történik is veled – kellemes vagy fájdalmas -, keresztyén jellemed fejlődik. Ez az, amiért örvendezhetünk a különféle kísértésekben és megpróbáltatásokban (1Péter 1:6-7)

Köszönöm Boglárka!


Ha az emberiség meg akar szabadulni abból a pokolból, amelyet önmagának készített, nincs más útja, mint amit a Názáreti mutatott."
HG.B. Shaw

Elveszett drágagyöngy


Hallatlan szerencséje akadt egy földhözragadt, szegény embernek. Amint szorgalmasan dolgozott a földjén, egyszer csak egy csillogó követ szántott ki ekéje a földből.
Megörült ennek, mert a csillogó kő hatalmas gyémántkő volt. Igen sokat ért és elhatározta, hogy mint családi kincset gyermekeire hagyja. Állandóan magánál hordozta, és ha ideje volt, elgyönyörködött benne.
Hamarosan elhatározta, hogy elmegy világot látni. Felette kíváncsi volt ugyanis, hogy van-e az övéhez hasonló drágakő a világon? Utazása során egy mélységes szakadék mellett vezetett az útja. Leült a szakadék mellett szélére és itt nézegetni kezdte a drágakövet. Hogyhogy nem, a drágakő leesett és egyenesen a szakadékba gurult. Kétségbeesve nézett utána, de nem mert lemászni a feneketlen mélységbe. Ott sírdogált napokon át, és minden arramenőnek elpanaszolta bánatát. Ígért ő fűt-fát, de senki se merészelt leereszkedni a veszélyes szakadékba.
Végre arra jött a király egyetlen fia kíséretében.
A szerencsétlen ember neki is elpanaszolta bánatát. A király megsajnálta, és fia szívesen vállalkozott arra, hogy lemegy és megkeresi az elveszett drágakövet. Így is történt. Élete veszélyeztetésével leszállt a szakadékba, és a megtalált követ visszaadta gazdájának.

Ez csak egy szép mese, de eszünkbe juttatja azt az igazságot, hogy ősszüleink elveszítették a megszentelő kegyelem drágakövét. Hiába sírtak, bánkódtak, nem tudták visszaszerezni. Az ég és a föld királya azonban elküldte segítségünkre fiát, az Úr Jézust. Ő volt az, aki élete föláldozásával visszaszerezte a kegyelem drágakövét.

"A vasgallér

Egy misszionárius lefordította a nyugat-afrikai bambara törzs nyelvére az evangéliumot. Fordítás közben megakadt a munkában, mert nem talált szót a „megváltás” fogalmának kifejezésére. A tolmácsának pontosan elmagyarázta, hogy mit is jelent a megváltás. A tolmács így válaszolt:
- Mi azt mondanánk, Isten levette nyakunkról a vasgallért.
- De honnan tudják az emberek, hogy ez „megváltást” jelent? – kérdezte a misszionárius.
- Ó, ezt mindenki megérti nálunk – felelt a tolmács, és elmondott egy történetet a rabszolga-kereskedés idejéből. „Apáink jól emlékeznek még arra az időre, amikor vadásztak a rabszolgákra. Akit elfogtak, annak egy nehéz vaskarikát tettek a nyakára. A vaskarikákat vasláncokkal kapcsolták össze úgy, hogy a rabszolgák láncra fűzve, libasorban meneteltek. A hajcsárok ostorral hajtották ki őket a tengerpartra. Ha egy törzsfő megpillantotta az áldozatok között az egyik barátját vagy rokonát, és ki akarta szabadítani, megtehette, de súlyos árat kellett érte fizetnie. A kereskedő aranyat, ezüstöt, sárgarezet vagy elefántcsontot kért érte cserébe. Ha az ellenértéket megkapta, maga a törzsfőnök vehette le a rabszolga nyakáról a vaskarikát, és ezzel kiváltotta, vagyis megszabadította őt.”

Ez a kis történet emlékeztet bennünket a Sátán rabszolgáira. Mindegyiket egy-egy erős „vasgalléron” tartja fogva: ital, szerencsejáték, érzékiség, hatalomvágy, szenvedélyek, drogok vasláncai ezek. Egyik rab sem képes kiszabadítani önmagát, egyik sem tudja kifizetni a váltságdíjat. Isten látta, hogy meg vagyunk kötözve, és hogy a Sátán az, aki az ostorával hajt bennünket. Ezért könyörült meg rajtunk a mindenható Isten, ahogy az elbeszélésben láttuk a törzsfőnököt. A szabadításért elküldte hozzánk egyszülött Fiát, hogy megváltson, kiváltson bennünket bűneink megkötözöttségéből. Nem ezüstön, nem aranyon, hanem drága véren, a tiszta Báránynak, Krisztusnak a vérén (1Péter 1:19).

Kedves Olvasó, talán magadra ismersz? Hordozod a bűnök „vasgallérját”? Van szabadulás, egyedül az Úr Jézus Krisztusban, aki személyesen érted is adta az Ő életét. A megváltás nem mese, hanem valóság! Ha akarod, megtapasztalhatod."

(Ismeretlen szerző)