|
JÉZUS KRISZTUS ÉS AZ Ő SEBEI
Általánosan elfogadott nézet-, hitértelmezés szerint Ézsaiás próféta a Szenvedő Szolga képében Krisztusról, megváltói művéről szól, a Szent Szellem által, sok száz évvel az előtt, hogy Mária életet adott volna a Názáreti Jézusnak.
Többek közt így olvashatunk erről:
„Utált, és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozta, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyultunk meg.” (Ézs 53,3-5).
Ami erősen foglalkoztat, az az utolsó mondat befejező része. Mit is jelent, hogyan is kell értenünk; „… az ő sebeivel gyógyultunk meg.”
Tagadhatatlanul vannak napjainkban olyanok, elsősorban (kizárólag?) az ún. neoprotestáns gyülekezetekben, ahol nemcsak egyéni látásként, de mindenki által elfogadandó hittételként azt tanítják, hogy ez az Ige arról szól, hogy el kell utasítanunk a betegség minden formáját, hittel meg kell vallanunk ezt a mondatot – s mindez „működni fog”, vagyis orvos- és gyógyszer nélkül egészségesek leszünk. De valóban így van ez? Isten adjon mindannyiunknak világosságot, Tőle jövő eligazítást e kérdésben! Mindenesetre szeretném „körbejárni”, ízlelgetni a lehetőségeket!
Az Ószövetség embere számára kézenfekvő volt a bűn és betegség összefüggése, amennyiben az előző következményét látták az utóbbiban. Az Úr Jézus ezt kiigazította, helyére tette (ld. Mt 9,1 skk). Mégis, aki nincs rendben Istennel, aki bűnben leledzik, azt Isten „terelőkutyaként” nem ritkán betegséggel látogatja meg. Ha valaki teljesen hátat fordított Teremtőjénet, mégis „fut a szekere”, egészséges, sikeres, semmi baja – az már vélhetően menthetetlen, arról már lemondott az Örökkévaló.
Fenti, ézsaiási idézet mégis, összesíti az ember bűnös állapotát, mint baj, betegség, békétlenség, büntetés – amit helyettünk, miattunk, értünk viselt el az Úr Jézus, mint Isten Báránya. De az ebből fakadó „egészségedés” lehetősége szellemi, nem testi.
Bár én is vallom; a hitértelmezés és a nyelvtani boncolgatás nem mindig egymást erősítő az isteni jelentést illetően. Viszont az Úr nem mondhat ellent Önmagának, ezért a kettő nem lehet egymást kizáró. Nem azonosulok Tertullianus „egyházatya” vallomásával, miszerint „hiszem, mert hihetetlen.” Ebben az összefüggésben „érthetetlen”, „értelmetlen” is szerepelhetne…
Mindenesetre, az Ézsaiási mondat múlt idejű. Vagyis elvégzett, befejezett tényről beszél. Ha szószerinti értelmezést kívánok neki adni – ahogy teszik karizmatikus körökben – akkor szerintem, mint elvégzett tény azt mondja ki, hogy egészségesek vagyunk, nem lehetünk betegek. Tehát amennyiben hívő ember beteg lesz mégis, akkor gond van az Ige állításával. Illetve hát minimum így kellene szólnia az Igének: mindannyiszor az Ő sebeiben gyógyulunk meg, valahányszor oda járulunk. (Szándékosan kerültem a „bármikor, ha megvalljuk” formulát, illetve annak szómágia minősítését…)
A Szentírás beszél arról, hogy Isten üdvtervében Krisztus keresztáldozata (ami egyedüli és kizárólagos záloga minden ember bűnből-kárhozatból szabadulásának) már a világ felvettetése előtt eldöntött tény volt (vö. 1Pét 1,18 skk). Ez azt jelenti, hogy Ádámtól kezdve, Ábrahámon át az ÓSZ. minden embere is csak a golgotai váltságműre tekintettel menekülhetett meg, kaphatott örök életet. Ugyanakkor számomra igencsak kérdéses, hogy az Ézs 53-ban foglaltak azt jelentik-e, hogy biológiai létünk betegségtől mentes lesz? S amennyiben mégsem, az hitünk csökevényes voltát bizonyítja?
Az Úr Jézus számtalan testi nyavalyát meggyógyított, amíg földi, 3 éves tanítói munkáját végezte. Nem az volt a küldetése, hogy „csodadoktorként” funkcionáljon. Isten Országát hirdette, a Mindenhatóval való szellemi „rendbejövetel” módját adta az emberiség, a tanítványai tudtára. Közben mégsem tudott (nyilván nem is akart) a testi nyomorúságok, betegségek felett eltekinteni. Számolatlanul hozták hozzá a gyógyulásra szorulókat. S bizony, a gyógyulásokból nem következett a Benne való hit megszületése. Sőt, adódtak hálátlanságok is. (Gondoljunk a tíz leprás gyógyulási esetére). Valamilyen hit persze szükségszerűen kapcsolódott Krisztus gyógyítási megnyilvánulásához, de messze nem olyasféle volt ez, amit Péternek nem test és vér, hanem a mennyei Atya jelentett ki: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia!”
Az Úr gyógyításai az együttérzésből, a fájdalmas megindultságból fakadtak. Ilyenkor – meggyőződésem szerint – felerősödött kontaktus jött létre az Atya és Jézus között, s a Szent Szellem erejében, csodás gyógyulások mentek végbe. Hogy ez mennyire így volt, arra példa a vérfolyásos asszony esete, aki úgy érintette meg Jézus ruháját, s úgy gyógyult meg, hogy az Úr a belőle kiáradó erőt érezve konstatálta a tényeket… Szó nem esett arról (pedig Krisztus nem egyszer hivatkozott az Írásokra, próféciákra, melyeknek be kell teljesednie. Rajta is! Keresztáldozatában is!), hogy a Pilátustól, a római katonáktól, a golgotai kínoktól kapott sebei zálogaként jönnek létre ezek a gyógyulások.
Vallom, hogy – miként számtalan helyen – az Ézsaiás 53-ban is, szimbolikus, a Szent Szellem által értelmezendő üzenet van. Egyrészt igaz az Úr Jézus valóságos, testi kínosztatása, megaláztatása, halála. Másrészt mindez az emberiség számára szellemi tőkét, megváltatást jelent(het). Mindazoknak, akik a kegyelmet – annak feltételeivel – kérik és elfogadják. Mert a bűnben veszteglő, Istentől elszakított, kárhozatos ember szellemileg halott, beteg, fájdalmakkal teli, békétlen, büntetést érdemlő. És Isten szent Báránya mindezt értünk, helyettünk, önként magára vállalta. Küldetését, a mi megmentésünket az Atyával egyetértésben végbevitte. Ezért lehetünk az Ő érdeméért mi feltámadottak (vö. Kol 3,1), lehet mienk Isten békessége, létezhetünk gyógyult, fájdalommentes módon.
Isten Igéje kijelenti, hogy testünk a Szent Szellem temploma. Nyilvánvalóan kötelességünk azt óvni, vigyázni biológiailag és szellemileg egyaránt mindennemű szennytől, betegségtől, felesleges/túlzott igénybevételtől. S amennyiben szellemi létünk egészséges, rendben lévő a Krisztussal való kapcsolatunk, úgy a „templom”, vagyis porsátrunk is bizonyosan gond és baj nélkül „üzemel”, leszámítva az öregedéssel együtt-járó „állagromlást”. De ez nem jelenti azt, hogy mindennemű betegség a Sátántól való lenne. És ami mégis az, azt az ÚR felhasználhatja a saját terveire. Gondoljunk pl. Jób történetére, ahol az Ördög istentagadásra akarta felhasználni azokat a csapásokat, betegségeket, amelyek kivitelezésére engedélyt kapott Istentől. Mégis, mindebből nem a kísértésben való elbukás, hanem hitpróbában történő megerősödés, „sikeres vizsga” jött létre.
Ha valóban minden betegség, ami nem a mi könnyelműségünk, felelőtlenségünk következménye – a Sátántól eredne, s annak elkerüléseként, az abból való, azonnali menekülésként meg kéne vallani a Krisztus sebeiben történt gyógyulásunkat, akkor mit kezdjünk olyan értelmezéssel, ami az ÚR eszközének tart egy-egy betegséget, mert – úgymond – másképp nem tudott „szóba állni” az illetővel, csak itt a betegágyánál, a kórházban? . De az Úr Igéje sem stimmel akkor Jób könyvében. Ott ugyanis az szerepel, hogy „Ő (vagyis az ÚR – M. Z.) megsebez, de be is kötöz.” (Jób 5,17-18).
Vagy hová tegyük Joni Eareckson történetét? Az amerikai lány 16 évesen szenvedett balesetet, aminek következtében nyaktól lefelé teljesen lebénult. Testi és lelki gyötrelmei mentén, ha tudott volna, véget vet életének annyira el volt keseredve e „sorscsapástól”. Nem kevés idő telt el, amire nem csupán elfogadta ezt az állapotát, hanem hosszú évtizedeken át csodálatos bizonyságtételekkel járhatta a világot, tolószékből evangelizálva. Meggyőződéssel vallja, hogy Isten kegyelméből következett be a lebénulása, mert egészségesen, gond nélküli élete azzal a veszéllyel járt, hogy elkallódik az ÚR számára.
Természetesen az imádságnak egyik legfontosabb területe a betegségből gyógyulni akaró kérés – akár saját magunk, akár mások életét illetően. De semmiképp sem Isten szerinti látás az, ha automatikus biztosítéknak tartjuk a „Jézus sebeiben történt gyógyulásunk” megvallását, s ennek eredményeként a betegség elűzését. Pál apostol háromszor kérte az Úrtól a testében lévő „tövis” eltávolítását. Nem kapta meg, mert Isten úgy döntött; ezzel együtt kell élnie. Talán rossz utat választott az apostol? Kérő ima helyett meg kellett volna vallania az Úr sebeiben történt gyógyulását? Aligha.
(De itt érdemes egy hosszabb kitérőt tennünk. Nevezetesen azt megvizsgálni; miben is állhatott az a bizonyos „tövis”. A feladat nem egyszerű, nem is biztosan oldható meg. Teológusok, biblikus szakemberek véleménye nagyon is megoszlik, hogy betegség volt-e Pál apostol „tövise”, vagy valami más.
Van, aki szerint nem lehetett testi probléma, betegség a „tövis”. Érvelése a következő:
"És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nekem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam." 2Kor. 12:7
Pál tövise nem Istentől volt, hanem az Ördögtől származott. Ki küldte az angyalt? A Sátán, mert az ő angyala. Sehol nem olvasunk a Bibliában arról, hogy a tövis betegség lenne. Pál tövise egy angyal volt, méghozzá a Sátáné, és a szolgálata ellen. Mit mondott az Úr Ananiásnak? Meg fogja tudni, mit kell szenvedni az Ő nevéért. Annak az angyalnak az volt a feladata, amerre Pál ment, mindenhol bajt keverjen, hogy az emberek ne fogadják el Isten Fiát, mint Megváltójukat, mert akkor kiderül, hogy ő le van győzve, és ő vesztes. A Sátán trónfosztott lett! Az ószövetségben gyakori volt a tövis szó használata.
Én magam nem értek egyet ezzel az érveléssel, aminthogy a belőle fakadó következtetéssel sem. Sátánnak sosem célja az, hogy valakit visszatartson az elbizakodottságtól. Sőt, nagyon is kedvére való. Ha hitünk szerint mindennemű betegség az Ördögtől van, akkor is kizárólag az ÚR engedélyével érheti az embert. Elég talán Jób történetére hivatkoznunk. De ezt is javunkra tudja és akarja fordítani a Mindenható /vö. Róm 8,28/. Egy adott frusztrációról az ember maga dönt, hogy az kísértésként bukást eredményez, mert „elfelejti tudatosítani, megélni” a Róma 8,28-at, vagy éppen annak birtokában, próbaként, hiterősödést hoz létre. A „Sátán angyala” kifejezés is szimbolikus. Arra utalhat, hogy ez nem egy konstans, állandó jelenlét, hanem amikor aktivizálódik, akkor az Úr erejében elűzhető… /Vagyis, akkor lehet Pál apostol „erős”, azaz győztes, amikor a saját lehetőségei már elégtelenek, és Isten munkálkodását teszi lehetővé/.
Másrészt, hogy ez a „tövis”- amit erőtlenségnek is nevez az apostol – mégiscsak valamilyen kellemetlen betegség lehetett, arra nézzük meg, mit ír a Galátziában levő gyülekezetnek:
„Tudjátok, hogy /hús/testem erőtlensége miatt hirdettem nektek az örömhírt először, és kiálltátok a próbatételt /hús/testi állapotom miatt, nem vetettetek meg, nem utáltatok meg, hanem úgy fogadtatok, mint Isten angyalát, mint Krisztus Jézust.” /Gal 4,13-14/. Végiggondolva a különféle betegségekre adható, automatikus reflexiókat – amelyeket a galaták legyőztek önmagukban – elképzelhetően epilepsziás rohamokra kell gyanakodnunk, hiszen leginkább ez az, ami szinte minden embert megrémiszt, undorral tölt el – túl az együttérzéses tehetetlenségen).
Eddig a kitérő.
Az is Pál és munkatársa kishitűségét bizonyíthatná, amikor utóbbit betegsége miatt vissza kellett tartania a „hit apostolának” a missziói munkában, s a gyógyulást végül nem a „megvallásnak”, hanem Isten könyörületének tulajdonították? „Azt pedig szükségesnek tartottam, hogy elküldjem hozzátok Epafroditust, a testvéremet és munkatársamat és bajtársamat, nektek pedig mint apostolt és szolgálatvégzőt, akit ti küldtetek azért, hogy szükségemben szolgálatomra legyen. Ugyanis nagyon vágyódott mindnyájatok után és nyugtalankodott, mert meghallottátok, hogy gyengélkedik. Mert beteg is volt, egészen közel a halálhoz, de Isten (meg)könyörült rajta, de nemcsak rajta, hanem rajtam is, hogy bánat ne érjen.” (Fil 2,25-27 Vida ford.).
Túl azon, hogy fentiek után ki, milyen következtetésre jut, bizonyosan sokkal óvatosabban, nélkülözve mindennemű projekciót (lelkünk igényinek kivetítését) és az abból fakadó magabiztosságát Isten Igéjének értelmezésében. Ilyenszerű tévút – szerintem – annak az Igének materializálása, miszerint „Szegénnyé lett, hogy mi meggazdagodhassunk.” (vö. 2Kor 8,9). Erre a kiragadott Igére épít az ún. jólét evangéliuma. Pedig egész másról van szó. Elég csak az adott, apostoli levél szövegkörnyezetét vizsgálnunk…
Aligha érvényteleníthető, vagy jelentőségét kisebbítendő annak az isteni kijelentésnek, hogy:
„Nagy nyereség az istenfélelem, megelégedéssel.” (1Tim 6,6).
Igaz ez éppúgy a betegség-egészség, mint az anyagi biztonság területére, mert a hívő ember tudja, hogy a Gondviselő, az ő Ura és Istene a számára legpraktikusabbat tervezi és szervezi az üdvössége érdekében…
Mikor Jézus életem Ura és Megváltója lett, bűneimet leraktam a kereszt tövébe- az Úr megbocsátotta, - ezáltal megszűnt az elszakítottságom Istentől – meggyógyultam szellemileg-lelkileg-testileg. Helyreállítódtam. Most is hiszem a 3János2-őt: amilyen jó dolga van a szellememnek, olyan jó dolga van a testemnek is – vagyis ha az Úrnak korrigálnia kell rajtam, mert engedetlen vagyok, akkor tud velem beszélni a betegségen keresztül is. Van még, hogy próba a betegség. (Ld. Jób, Pál apostol). Mert az öregedéssel járó izomsorvadás, a sejtek pusztulása nem betegség, hanem a „porsátor romlása”, ami Ádám bűnbeesésétől fogva minden emberre kiterjed…
Távol legyen tőlem a túl-okosság, a “minden titkok tudójának” látszata. Így, az egyoldalú, kategórikus állásponttal szemben szeretném leszögezni: Isten szuverén ÚR. Bármilyen időben és módon gyógyít(hat). Akár úgy is, hogy valaki tiszta szívvel, gyermeki hittel “megvallja a gyógyulást”, aki még hitében csecsemőkorú. De azt mindenképp tagadom, hogy sablonokkal “dolgozna”, hogy az ún. megvallások egyszerű villanykapcsolók lennének, ami azért van, hogy egyszerű mozdulattal “üzemeltessék”
De mit mondjunk azokra az esetekre, amelyekben a „Krisztus sebeiben gyógyulást” hívők azzal érvelnek, hogy hiszen az eredmény őket igazolja, „működik” a megvallás, nem egyszer végbement az orvos- és gyógyszer nélküli, hitből való gyógyulás?
Nem lenne szabad elfelednünk azt, hogy Sátán is képes csodákra. A nagy imitátor gyógyítani is tud. Elég Simon mágus történetére gondolni. S a Pokol fejedelmének teljesen mindegy, hogy valaki tudatosan él a sötétség hatalmával, vagy félrevezetett, becsapott módon Istennek tulajdonítja azt az erőt, ami valójában ördögi.
Távol legyen tőlem a túl-okosság, a “minden titkok tudójának” látszata. Így, az egyoldalú, kategórikus állásponttal szemben szeretném leszögezni: Isten szuverén ÚR. Bármilyen időben és módon gyógyít(hat). Akár úgy is, hogy valaki tiszta szívvel, gyermeki hittel “megvallja a gyógyulást”, aki még hitében csecsemőkorú. De azt mindenképp tagadom, hogy sablonokkal “dolgozna”, hogy az ún. megvallások egyszerű villanykapcsolók lennének, ami azért van, hogy egyszerű mozdulattal “üzemeltessék”
Adjon az örökkévaló Isten mindannyiunknak tiszta, égi látást! Vezessen irgalmasan az Ő szent Szelleme, hogy ahol kell, ott legyen erőnk elfordulni addigi hitértelmezésünktől!
2010. január. 04. Mihálovics Zoltán
_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|
az nagyon jó! Igen!
Igen, én meg-
