exrefis írta:
Literaty írta:
Az IMF nem az amiről beszélsz. Kár ezen vitázni.
Nem kellet volna belenyúlni a húsdarálóba, mert nem kötelező.
A daráló nem tehet róla, hogy tancsíroz, de aki odanyúlkál az megjárja.
Főleg ha más kezét dugják bele, akik majd szenvednek miatta.
Ez a katasztófa.
Kedves Lit!
Valóban kár vitázni, ha a tényeket eleve ki akarod rekeszteni a vitából.
Az IMF valóban nem jótékonysági intézmény, ahogy a gazdasági élet egyéb szereplői sem, de az IMF húsdráló mivoltjára szeretném, ha mondanál példát. Én ugyanis eddig csak olyanokat láttam, hogy felelőtlenül csődbe gazdálkodó államoknak csak bizonyos feltételekkel ad hitelt az IMF. A feltételek pedig nem más mint a felelőségteljes gazdálkodás, a hiány, a költekezés leszorítása. De nyitott vagyok minden meggyőzésre, ha mondasz tényeket a húsdarálásra.
üdv
ex
Hát igen, no meg a diktarúrák is kaptak IMF hitelt(!) Akik a saját meggazdagodásokra költötték a pénzt.(Mindezt az IMF, Világbank tudtával) A nép pedig nyomorgot és semmi változást nem látott. Sem strukúrálisan sem életminőségben, csak az egyre nagyobb elszegényedést.
Lehet vitatkozni ezen a kis cikken amit bemásoltam, de sokat mondó.
--------------------------------------------------------------------------------
A harmadik világ adóssága
az eladósodottság tragédiája: átmenet egyik gyarmatosításból a másik gyarmatosításba
Kedd 2007. május 15. , írta Damien Millet
Részben a CADTM-nek köszönhetően - "Összefogás a harmadik világ adósságának eltörléséért", az egyik legismertebb szervezet adósság témában - ma már általánosan ismert, hogy az IMF/Világbank páros a fejlett országok és óriás, transznacionális cégeik érdekében járnak el. A fejlődő országokat "beszorítják" az adósság csapdába, és nem hagynak nekik semmilyen kitörési lehetőséget.
Másik köztudottá vált CADTM elemzési eredmény, hogy összességében nem a fejlett országokból áramlik a tőke a fejlődők felé, hanem fordítva. Már több évtizede - a véget nem érő adósságtörlesztés címén - a fejlődők utalnak nettó több tőkét a fejlett, gazdag országokba (ez részben magyarázza gazdagságukat). 1980 és 2004 között, adósság szolgálat címén, 5 300 milliárd $ áramlott a fejlett országokba és bankjaikba, míg az adósság állománya 540 milliárdról 2 600 milliárd $-ra nőtt fel.
A CADTM felhívja a nagyon eladósodott országokat, hogy fogjanak össze és tagadják meg az adósság fizetését. Kidolgozták a "szégyenletes" adósság fogalmát, ami azt jelenti, hogy a hitelezők már kezdetektől tudták, hogy kölcsöneiket nem olyan célokra fordítják, amelyekből törleszteni lehet, ennek ellenére, tovább folyósítanak, írják alá a hitelszerződéseket.
A lakosság elszegényedése és az adósság növekedése szoros kapcsolatban van. Az IMF/Világbank páros ezt a kapcsolatot "kezeli", a költségvetési hiány lefaragása az egyik legfontosabb eszköze az IMF előirásainak - kevesebb adó, kisebb "hatékonyabb" állam, és persze kevesebb szociális és jóléti ellátás.
Az emberiség számára az adósság tragikus következményekkel jár: a legnagyobb szegénységben tart természeti és emberi erőforrásokban gazdag óriási területeket. Ez a katasztrofális háttér és szerteágazó következményei alig elviselhetőek. De ez a tragédia nem magától alakult ki, mint például egy földrengés vagy egy hurrikán. Ellenkezőleg, az adósság pontos geopolitikai döntések következménye. Eszköz, mely kiszolgáltatott és alávetett helyzetben tartja a harmadik világ országait. Mint a tragédiák általában az eladósodottság kialakulása is 5 felvonásban zajlott.
Első felvonás : 1960-1970
A második világháború után, az európai helyreállítás finanszírozására az USA létrehozta a Marshall segélyt. Nagy összegű beruházásokkal támogatták az európai gazdasági újjáépítést és ennek következtében az európai országok rendkívül rövid időn belül, újból az USA kiemelt kereskedelmi partnerei lettek. Egyre több dollár (a nemzetközi pénz) kerül forgalomba és az US pénzügyi hatóságai, hogy elkerüljék aranytartalékaik lecsökkenését, próbálják féken tartani a dollár beváltását. Támogatják az USA cégek külföldi beruházásait ezzel is fékezve a dollárok hazaáramlását és a belső infláció felpörgését. Ezért az 1960-as években a nyugati bankok tele vannak dollárral (ezt hívják euro-dollárnak) és ehhez keresnek kihelyezési és beruházási lehetőségeket. Hitelt nyújtanak a harmadik világ országainak – elsősorban a frissen felszabadult afrikai és latin-amerikai országoknak – melyek fejlődésük finanszírozására keresnek lehetőségeket.
1973 után az olajtermelő országok kényelmes jövedelemhez jutnak, melyet ők is a nyugati bankokban helyeznek el – ezt hívják petro-dollároknak. Ezeket a dollárokat is a harmadik világ országainak ajánlják ki, nagyon alacsony kamatokkal. A kölcsönöknek ez a része, mely a magánbankoktól származik, jelenti a fejlődő országok magánadósságát.
Ezen kívül az északi fejlett országokban az olajár-emelkedése után állandósul a gazdasági válság. A termelés egyre nehezebben talál piacot magának, hiszen a visszaesés és a jelentős munkanélküliség lefékezte a piacnövekedés folyamatát. Ekkor döntenek úgy az északi országok államai, hogy vásárlóerő többletet nyújtanak a déli országoknak – elsősorban azért, hogy felvásárolják a fejlett országok termelési többletét. Ennek a folyamatnak az eredménye az államok közötti hitelnyújtás – sokszor exporthitel formában. Ez nagyjából azt jelenti, hogy «kölcsönzök neked alacsony kamatlábbal, mondjuk 10 milliót, azzal a feltétellel, hogy árukat vásárolj az én országomtól 10 millióért».... ezt nevezzük államközi adósságnak.
Az eladósodási folyamat harmadik szereplője a Világbank volt. 1944-ben alapították, amikor az USA nemzetközi erőfölénye megkérdőjelezhetetlen volt, alapvetően anti-demokratikus intézmény, hiszen a döntési jogokat « egy dollár – egy szavazat » alapján osztották ki. Az USA a döntési jogok 17%-át birtokolja (ez blokkoló kisebbséget jelent), míg egy 24 afrikai országból álló csoportnak összesen 2%-nyi szavazati joga van. 1968 után a Bank elnöke Robert McNamara lett – az a volt amerikai hadügyminiszter, aki a vietnámi háború kiterjesztését levezényelte. McNamara vezetése alatt a Bank politikája a nemzeti felszabadulási mozgalmak és a szovjet befolyás megfékezésére irányul. A harc a pénzügyi területre tevődik át. Az 1968 és 1973 közötti öt évben (tehát még az első olajárrobbanás előtt) a bank több kölcsönt folyósít, mint az 1945-1968-as időszakban összesen.
Ezek a hitelek egyértelműen több célt is szolgálnak. Először is támogatják az USA stratégiai szövetségeseit (Mobutut Zaireban, Suhartót Indonéziában, a brazil diktatúrát és később az argentín és chilei diktatúrákat...) hogy megerősítsék az USA befolyási övezetét. Ugyanakkor megállítani igyekeznek a gazdasági függetlenség elérését hívatott politikai rendszerek fejlődését ( Nasszert Egyiptomban a Suezi csatorna államosítása miatt, N’Krumah-ot Gánában, a jamaikai Manley-t, az indonéziai Sukarno-t)
A Világbank erősen támogatja a fejlődő országok hitelfelvételeit, azzal a meghirdetett indoklással, hogy a kölcsönök növelik az ország export képességét és bekapcsolódását a világpiacra. Ez adja majd a Harmadik Világ multilaterális adósságát.
Ezekben az években, az eladósodottság még elviselhető méretű, mivel a kölcsönök segítségével a fejlődő országok növelik termelésüket és exportjukat, míg a befolyt deviza bevételek elegendőek a törlesztésekre és még lehetővé teszik újabb beruházások finanszírozását is.
E három szereplő (a magánbankok, a fejlett országok államai és a Világbank), a harmadik világ uralkodó rétegének cinkossága mellett, felelős az adósság hihetetlen mértékű megugrásáért (1968 és 1980 között 12-szeresére növekszik), mely a tragikus fordulat előzménye volt.
Második felvonás : az adósságválság
1979 végén, a belső válság megállítása, a magas infláció megfékezése érdekében, és azért hogy az 1975-ös vietnámi és az 1979-es iráni és nicaraguai látványos kudarcok után helyreállítsa vezető szerepét a világban, az USA megkezdi egy radikális neoliberális fordulat végrehajtását, melyet Ronald Reagan elnöksége idején tovább folytatnak és kiteljesítnek. Ezt megelőzve néhány hónappal Margaret Thatcher kormánya Angliában már hasonló gazdaságpolitikai fordulatot vezetett be. Paul Volcker az amerikai Központi Bank a FED elnöke, megemeli az amerikai dollár kamatait, azért, hogy behívja a külföldi tőkét és ezen keresztül élénkítse az amerikai gazdasági növekedést. A világ összes befektetőit abban teszik érdekelté, hogy az USA-ban fektessék be a pénzüket. De mi köze ennek a harmadik világ adósságához ?
A fejlődő országok kölcsönei alacsony, de változó kamatozásúak voltak és a dollár kamatokhoz igazodtak. Az 1970-es évek 4-5% helyett, hirtelen legalább 16-18%-ra, és a válság csúcspontján még ennél is magasabbra ugrottak meg a kamatok, mivel a kockázati tényezők óriásira nőttek. Ennek következtében egyik napról a másikra, a fejlődő országoknak háromszoros kamat terheket kellett visszafizetniük. Megváltoztatták a játékszabályokat a meccs kellős közepén : ezzel a csapda bezárult.
Ráadásul a fejlődő országoknak egy másik radikális változással is szembe kellett nézniük : exporttermékeik, a nyersanyagok és az agrártermékek áresésével. A kölcsönök legnagyobb részét erős devizákban, mint a dollár kötötték. Így az 1970-es években az adósság visszafizetésére egyre több dollárt kellett előteremteni ahhoz, hogy a törlesztési igényeket kielégítsék. Ezért megpróbálnak még többet exportálni (kakaó, kávé, gyapot, cukor, földimogyoró és ásványok...) ezzel tovább csökkentve e termékek árát, mivel az északi, fejlett országok piaci kereslete továbbra sem bővült ezekben az években. A déli országok az adósság terhek szorításában természetesen nem voltak képesek tartani a fizetési lejáratokat. Ez lett az alapja az adósságválságnak.
1982-ben elsőként Mexikó jelentette be, hogy nem képes törleszteni. Így lett vége – röviden de brutálisan, a második felvonásnak.
Harmadik felvonás : Strukturális Alkalmazkodási Program (SAP) –Structural Adjustment Plan
Az adósságválság, mint egy viharos égzengés visszhangzott a gazdasági és politikai élet színterén. A nemzetközi intézmények, melyek feladata a rendszer szabályozása és a válságok kivédése lett volna nem látták a vihar közeledtét, nem észlelték a problémákat.
Amikor egy ország felfüggeszti törlesztései fizetését az IMF (Nemzetközi Valutaalap), mint egy pénzügyi tűzoltó érkezik a helyszínre. De egy furcsa tűzoltó, mely felerősítette a tűzimádók által okozott károkat.
Azokat az országokat, melyek nem képesek visszafizetni korábbi kölcsöneiket senki sem hajlandó hitelezni. Ilyenkor az IMF az utolsó lehetőség. Az IMF hajlandó a szükséges hitelek folyósítására (ez persze rendkívül előnyős a fejlett országok hitelezőinek, sokszor az óriás magánbankoknak, hiszen az IMF kölcsönei szinte közvetlenül oda áramlanak vissza a törlesztéseken keresztül), de magas kamatokkal és főleg azzal a feltétellel, hogy az eladósodott ország az IMF szakemberei által kidolgozott politikai feltételeknek eleget tesz: ez az IMF híres-hírhedt „feltételessége”. Egyszóval az eladósodott ország gazdaságpolitikája az IMF és ultraliberális szakembereinek ellenőrzése alá kerül. És itt válik nyilvánvalóvá az újabb gyarmatosítás : melyet gazdasági gyarmatosításnak nevezhetünk. Már nincs szükség egy drága helyi adminisztráció és hadsereg fenntartására, az eladósodottság „kezeli”, kézben tarja az eladósodott országot, és gondoskodik a függő állapot fenntartásáról.
A Strukturális Alkalmazkodási Program által megfogalmazott intézkedések mindig, mindenhol ugyanazokat az előírásokat tartalmazzák : az alapvető élelmiszerek és szolgáltatások ártámogatásának megszüntetését : kenyér, rizs, tej, cukor, fűtőanyagok.... ; költségvetési szigorítás a kiadások csökkentésén keresztül, általában drasztikus csökkentése a szociális, « nem-termelő » kiadásoknak (egészségügy, oktatás, ártámogatások...) ; a nemzeti deviza leértékelése ; magas kamatok, melyek vonzzák, magas jövedelmezőséget biztosítva a külföldi tőke beáramlást; export orientált mezőgazdasági termelés (kávé, kakaó, tea, gyapot, földimogyoró, stb.) mely elősegíti a deviza bevételeket viszont a helyi önellátó mezőgazdasági termelés csökkentése, erdőirtások melyek növelik a művelés alatt álló földterületeket ; a belső piacok megnyitása a vámok eltörlésén keresztül ; gazdasági liberalizáció például a tőkemozgások felszabadítása és a deviza átutalási-engedélyezési eljárások eltörlése ; adópolitikai változások melyek tovább növelik az egyenlőtlenségeket, például az ÁFA típusú adók bevezetése, a tőkejövedelmek csökkentett megadóztatása ; az állami vállalatok privatizációja, mely egyet jelent az állami szerepvállalás radikális csökkenésével a versenyszférában.... az IMF gyógyszer rendkívül keserű.
Például, vehetjük Mali esetét : Traoré tábornok diktatúrája után, 1992-ben elnökké választják Alpha Oumar Konaré-t. Az elnök igazán jó szándékú az IMF javaslatokkal szemben, célja a macro-gazdasági egyensúly helyreállítása. Támogatja a magán szektor fejlődését és az állami szektor « megtisztítását », mint azt az IMF-nél nevezik. Ennek következtében az állami alkalmazottak száma 1991-es 45 000-ről 1998-ra 37 700-ra csökken és a reálbérek is 11-18%-ot esnek. Ugyanakkor az adóprés 8,5%-ról 14%-ra nő 1988 és 1998 között, míg az államháztartás fenntartási kiadásai a GDP 15%-ról 11%-ra csökkennek. A kormány rendkívül büszke az elért eredményekre és megállapítja, hogy « alkalmazkodási program megvalósításában jelentős előrehaladást értünk el ». Az 1985 évi 90 állami vállalatból 1998-ra csak 36 maradt – 26-ot felszámoltak, 28-at privatizáltak. Ennek következtében 1998-ra az adóbevételek 75%-át az állami alkalmazottak béreire kellett fordítani ( a 27%-os 1988-as ráfordításokkal szemben) – és ezt nevezi az IMF a költségvetés kiadásainak « megtisztításának, egészségesebbé tételének ». És ez így folytatódik tovább : 2000-ben a Nyugdíjpénztárát, a Társadalom Biztosítás Intézetét auditálják és nem meglepő módon arra a következtetésre jutnak, hogy elengedhetetlen az intézmények pénzügyeinek rendbetétele ; az ország elektromos cégének (a magyar MVM megfelelője) 60%-át privatizálják ; eladják a főváros egyik nagy szállodáját, első lépésben 35%-ban privatizálják a dohányipari állami monopóliumot és várható a 100%-os privatizációja ; és sorra bezárásra kerülnek a bányaipari kutató és termelő cégek, a turisztikai szervező cégek, stb.
Viszont a lakosság életkörülményei semmit sem javulnak. Csak néhány adat : 1999-ben a beiskoláztatás az elemi iskolákba csak 56%-os, míg az egy tanítóra jutó gyereklétszám 79, az öt év alatti gyerekek 27% alultáplált, a lakosság 59%-nak jut csak 15km-en belül elérhető egészségközpont, a lakások 17%-ban van folyóvíz és 12%-ban elektromos áram.
Egy másik példa : 1999 júliusában (a hónapok is fontosak) az IMF kölcsönt nyújt Madagaszkárnak. Ezért a kormány fontos strukturális átalakítási programot indít be : privatizálja az ország második legnagyobb bankját (ez történetesen egy a mezőgazdaságot finanszírozó bank), liberalizálja a telekommunikáció, a halászat és a bányászat szektorokat. Az ország állami olajcégét (Solima) megkésve, csak 2000 júniusában privatizálják. De mivel összességében a kormány készségesen végrehajtja a javasolt intézkedéseket, 2000 júliusában újabb kölcsön folyósításra kerül sor ezúttal a Világbank részéről. Egyértelműen adok-kapok alapon...
Ráadásul az IMF elég ügyes ahhoz, hogy az intézkedési csomagok miatti felelősséget a helyi kormányok vállalják el. Az eladósodott országok kormányai minden évben elemzést kell hogy készítsenek, melyben értékelik az ország helyzetét és előkészítik a következő évek fontosabb lépéseit. Természetesen kizárólag ultraliberális lépések jöhetnek szóba. A kölcsönök és átütemezések csak akkor kerülnek folyósításra, ha az elemzések megfelelőek, « jók » és erről még az IMF és a Világbank szakemberei helyi látogatásuk alkalmával személyesen is meggyőződnek. A valóságban a nemzetközi pénzügyi intézmények aláíratják az országok vezetőivel a saját követeléseiket és előírásaikat, és ezzel biztosítják, hogy a helyi vezetők döntéseinek jóváhagyásaként tüntessék fel a szerepüket.... Az adósság okozta alárendelt, kiszolgáltatott helyzet egy finomra hangolt, függőségi mechanizmuson keresztül érvényesül.
Negyedik felvonás : a kölcsönök felhasználása a harmadik világ országaiban
A fejlődő országok vezetői által felvett nagy összegű hitelek csak nagyon kismértékben segítették a lakosság életkörülményeinek javítását. A hitel szerződések legnagyobb részét helyi diktátorok – az északi, gazdag országok politikai szövetségesei – döntései alapján írták alá.
A felvett kölcsönök egy nagy része elfolyt a különböző korrupciós csatornákon keresztül. A vezetők annál könnyebben vállalták országaik eladósítását, mivel sikerdíjat kaptak a hitelek után – természetesen a hitelnyújtók cinkossága mellett. Hogyan lehetne megmagyarázni, hogy halálakor Mobutu, Zaire vezetője több mint 30 évig, 8 milliárd dollárra becsült vagyonnal rendelkezett – ami megfelelt országa adósságának a 2/3-dával, és akkor még nem vettük figyelembe a környezetében lévők vagyonosodását. De Haiti adóssága 1986-ban 750 millió dollár volt, míg a Duvallier család (apa és fia – Papa Doc és Bébé Doc – harminc évig vaskézzel vezették az országot) mikor menekülniük kellett a francia Riviérán telepedtek le és vagyonukat 900 millió dollárra becsülték. Milyen más magyarázattal szolgálhatna az indonéziai Suharto család meggazdagodására, aki 1998-as menekülésekor, 32 év uralkodás után, 40 milliárd dollár vagyonnal rendelkezett, országa viszont a legnagyobb gondokkal küszködött ?
Megtörténik, mint az argentin diktatúra (1976-1983) esetében, hogy a helyzet szürreálissá válik. A diktatúra évei alatt az adósság 5,5-szörösére 45,5 milliárd dollárra nőtt, a hitelnyújtók elsősorban a magánbankok voltak, az amerikai hatóságok jóváhagyása mellett. Már 1976-tól az IMF egyik kölcsöne megadta az első útmutatást, hogy bízni lehet az argentin diktatúrában. A hatalmon lévő katonai junta az állami vállalatokat kényszeríttette a hitelfelvételek lebonyolítására, így például az YPF olajtársaság adóssága 372 millió dollárról 6 milliárd dollárra nőtt, vagyis 16-szorosára 7 év alatt. De a felvett kölcsönök meg sem érkeztek az állami vállalatok számláira. Az USA bankoktól felvett hitelek nagy része ugyanazokhoz a bankokhoz került betétként, csakhogy a betétekre alacsonyabb kamatot fizettek, mint a hitelfekvőktől kért hitelkamatok. A diktatúra közelében levők személyek meggazdagodása láthatóvá vált a kölcsönök folyósításáért fizetett sikerdíjakon keresztül is. Egy konkrét példa bemutatja a helyzet rabló jellegét : a Chase Manhatten Bank 1976 július és novembere között havi 22 millió dollárt kapott betétként, melyre 5,5% körüli kamatot fizetett ; ezalatt az idő alatt az Argentínai Központi Bank havi 30 millió dollárkölcsönt vett fel a Chase Manhattentől 8,75%-os kamattal. És mindez az USA és az IMF aktív támogatása mellett. A nacionalista Perron és követői után a diktatúra ideje alatt Argentína és az USA tovább közeledett egymáshoz és az adósság mechanizmus lehetővé tette a diktatúra fennmaradását.
Így az adósság és a politika közeli személyek magánvagyona gyorsan nőtt. Természetesen ez rendkívül előnyös volt a fejlett országok bankjainak is : a pénz egy nagy része visszajött hozzájuk, ezt újra ki lehetett kölcsönözni másoknak, akik szintén visszafizették.... A diktátorok meggazdagodása is nagyon hasznos volt a bankoknak, hiszen fedezetként garantálta az országok rendszeres törlesztéseit. Ha váratlanul egy eladósodott ország kormánya, állama nevében tárgyalásokat szorgalmazott, a bank diszkréten megfenyegethette a renitenskedő vezetőket, hogy zárolja magánszámláikat. A korrupció és a rablógazdálkodás fontos szerepet játszott tehát az eladósodás folyamatában.
De még azok az összegek is melyek megérkeztek a kölcsön felvevő országba, nagyon is célzatosan lettek felhasználva.
Elsősorban energiaipari óriás projektek vagy infrastruktúra (hőerőművek, gáz és olajvezetékek, vízduzzasztók....) finanszírozására, melyek sokszor csak az ország vezetőinek nagyzási hóbortját mutatták, és amelyeket azután « fehér elefántnak » neveztek el. A cél egyáltalán nem a helyi lakosság életkörülményeinek javítása volt, hanem a Dél természeti kincseinek kitermelése és eljuttatása a világpiacokra. Például az Inga-i vízduzzasztó Zaire-ban tette lehetővé egy elképesztő – 1 900 km-es – nagyfeszültségű vezeték kiépítését az ország ásványanyagokban gazdag vidéke, a Katanga felé, ahol ezzel megkezdődhetett az intenzív bányaművelés. De a magasfeszültségű vezeték mentén nem építettek transzformátor állomásokat, hogy legalább az útba eső falvakba elvigyék az áramot....
Ez a logikai még ma is megfigyelhető például a Csád-Kamerun olajvezeték kiépítésénél : az 1990 évek közepén kezdték építeni, hogy a csádi lelőhelyről a kameruni kikötőig – 1 000 km – szállítsák el az olaját. A lakosság érdekeit abszolút semmibe veszik. A vezeték a Világbank, a Shell, az Exxon és az Elf közös finanszírozásában épül. Eredetileg a lakosságnak okozott károkért kártérítést ígértek – minden kivágott mangó fáért 4,5 $-t, miközben egy csádi képviselő, Ngarléjy Yorongar véleménye szerint a termőre fordulás utáni első évében már 1 000 mangót lehet leszüretelni egy fáról és a mangó ára 0,15 $/db ...
Fegyver és más katonai eszközök – melyeket a lakosság elnyomására használtak fel – vásárlása szintén belejátszott az eladósodás kialakulásába. Sok diktatúra csak úgy tudott hatalmon maradni, hogy hitelre felfegyverkezett a kölcsönnyújtók csendes vagy együttműködő cinkossága mellett. Tehát ma a lakosság olyan hiteleket törleszt, amelyeket fegyverekre költöttek és így felelősek az « eltűnt » családtagjaikért – gondoljunk csak a 30 000 eltűntre az Argentin diktatúra (1976-1983) évei alatt, az apartheid áldozataira a Dél- Afrikai Köztársaságban (1948-1983) vagy a Ruandai népirtásra 1994-ben. A kölcsönök a diktatúrák « fekete pénztáraként » is szolgáltak, arra, hogy befeketítsék az ellenzéki pártokat, hogy drága választási kampányokat és saját politikai klientúrát tartsanak el.
Sokszor a hiteleket a segélyek mellett nyújtják és kikötik, hogy a hitelező ország termékeire kell költeni. Így segítik a hitelező kereskedelmi mérlegét kiegyensúlyozni, viszont a helyi lakosság valós igénye másodlagos szemponttá válik.
Az északi, multinacionális vállalatok által megkövetelt infrastruktúra kiépítése, a segélyekhez kötött hitelezés, a fegyvervásárlás, a rablógazdálkodás és korrupció – évtizedeken keresztül erre költötték a felvett hiteleket.
Ötödik felvonás : a húr elpattan
Az 1990-es évekre a fejlődő országok legtöbbje az IMF befolyása alá került. De ezzel messze nem oldódtak meg a gondjaik.
Az adósság elszabadult növekedése folytatódik és a pénzügyi válságok, szinte állandósulnak.
A Harmadik Világ országainak meg kellett nyitniuk határaikat a külföldi tőke mozgás előtt és az IMF által kikényszeríttet liberalizáció a nagyon rövid távra játszó tőkék beáramlását segítette elő, melyek az első gazdasági nehézség jeleire már el is hagyták az országot. Ez volt a helyzet Dél-Amerikában 1994-ben, azután Dél-kelet Ázsiában 1997-ben, majd Oroszországban 1998-ban és újból Latin-Amerikában 1999-ben, Törökországban 1999 és 2002 között, Brazíliában 2002-ben. Ennek ellenére mindenütt, mindig ugyanazt a gyógymódot írják elő : a gazdaság még erőteljesebb liberalizációja fejében a válságban lévő országok megkapják az újabb kölcsönöket. Ezek az újabb hitelek tovább növelik az adósságot és nem is cél a déli országok lakossága helyzetének valamilyen javítása. Kizárólag arra szolgálnak, hogy a válságban lévő államok képesek legyenek az északi hitelezőknek törleszteni, akik pedig sokszor közvetlenül felelősek az elfuserált beruházásokért ....
A hitelek törlesztése mindig az első számú szempont. Így például az 1994-es válság óta a mexikói olajexport bevétele egy amerikai bankszámlán keresztül bonyolódik és egy amerikai jogi hatóságnak joga van leállítani a számlaforgalmat, ha Mexikó nem törleszti a hiteleit. Az IMF uralma alá került országok elvesztik függetlenségüket: ez a valós gazdasági gyarmatosítás.
És a nyersanyag árak továbbra is megállíthatatlanul esnek. A szemünk előtt zajlik a déli országok kifosztása, hiszen ezt igazán nem lehet igazságos cserekereskedelemnek nevezni.
Az 1990-es évek közepén, a fejlett országok vezetői már aggódni kezdenek a világ pénzügyi rendszerének stabilitása miatt. 1996-ban a G7 csúcsértekezletén, Lyonban, nagy sajtó beharangozás mellett meghirdetik, hogy a « legszegényebb országok » adósságának egy részét elengedik : ezt nevezik adósság-elengedési programnak.
Ez a kezdeményezés, melyet megerősítenek 1999-ben a kölni G7 csúcs alkalmával, elvileg könnyítene ezen országok gazdasági terhein. De az ötlet nem válik be, és semmit sem old meg. Csak nagyon kevés országot érint – 42-öt a 165 fejlődő ország közül és az adósság elengedés túl kevés, hiszen csak elviselhető szintre viszi le az adósságot. Az IMF és a Világbank csak azt a szintet próbálja beállítani, ahol az ország még képes az elmaradt kamatokat és törlesztő részleteket kifizetni, de még erre a szintre se jutnak el. Ezzel szemben a nagy hírveréssel és a jó szándék hangoztatásával meghirdetett kezdeményezés ürügyén az IMF strukturális alkalmazkodási programját nyomják le továbbra is az országok torkán. A látszat változás ellenére, minden marad a régiben.
Ahhoz, hogy egy ország résztvehessen az adósság elengedési programban egy sok kötelezettséget előíró és nagyon hosszú feladatsoron kellene keresztül verekednie magát.
Először is, az ország adóssága „elviselhetetlen” mértékű kell legyen az IMF megítélése szerint és „már a múltban is bizonyíthatóan az IMF és a Világbank által támogatott gazdaságpolitikai programokat kellett hogy végrehajtson”. Ez egy igazi vesszőfutás. Első lépésben a jelölt ország aláír egy megállapodást az IMF-el arról, hogy a következő 3 évben, egy Washington által jóváhagyott gazdaságpolitikát fog folytatni. Ezt a megállapodást kiegészíti egy olyan program, amely a szegénység csökkentésének stratégiai lépéseit rögzíti. Itt részletesen előírják a privatizálási és liberalizálási listát, melyek bevételeiből egyrészt az adósságot kell törleszteni, másrészt a szegénységet csökkenteni. Az ellenmondás egyértelmű.
A 3 év végén az IMF és a Világbank megvizsgálja, hogy a jelölt ország képes-e törleszteni a hiteleit. Kiemelt szerepe van az adósság állomány és az éves export arányának. Ha ez a mutató úgy 150% körül van akkor „elviselhetetlennek” minősítik. Ebben az esetben a jelölt országot beveszik az adósság elengedési programba.
Ilyenkor az ország tovább folytatja az IMF által előírt politikai lépéseket és aláírja a végleges megállapodási szerződést. Ez a folyamat is 1-3 évet vesz igénybe, mely alatt az IMF korlátlan úrként hajtatja be különböző követeléseit és a legfontosabb reform előírásokat. Ezek lényegében, átnevezve, de megfelelnek az 1980-as és 1990-es évek strukturális alkalmazkodási programjának.
És befejezésül a déli ország adósságának egy kicsi részét elengedik, így képessé válik a további törlesztésekre. Az egész adósság-elengedési program lényege, hogy a fejlődő ország képességeinek legvégső erejéig fizessen. Tulajdonképpen az adósság elengedés a törleszthetetlen hitelekre terjed csak ki. A kezdeményezés végső eredménye, a törlesztési folyamat fenntartása és az IMF Strukturális Alkalmazkodási Programjának folytatása, a jótékonyság leple alatt. 2000-ben vagyis 4 évvel a program megkezdése után, a 42 kiválasztott fejlődő ország óriási összeget utalt át az északi hitelezőknek: nettó tőke átutalásuk 2,3 milliárd $ volt.
Már 2000-ben az UNCTAD (az ENSZ Kereskedelem Fejlesztési Konferencia nevű szervezete) világosan fogalmaz: „a nagyon eladósodott szegény országok adósság-elengedési programjára alapozott remények nem reálisak. Középtávon az adósság könnyítés mértéke nem elegendő az adósság elviselhető szintre csökkentéséhez.....; az adósság elengedés módja és mértéke nem lesz meghatározó hatással a szegénység csökkentésére”.
A 42 jelölt ország közül, 34 Afrika Szaharán túli részén található, 4 Dél-Amerikában (Hondurász, Nikaragua, Bolívia, Guyana) és 3 ázsiai (Laosz, Vietnám és Myanmar a volt Birmánia) és Jemen. Kizárólag a nagyon szegény és nagyon eladósodott országok remélhetik adósságaik egy kicsi részének elengedését. Például Nigéria, amely nagyon eladósodott, mivel olajtermelő ország, nem tekinthető nagyon szegénynek. Vagy Haiti, mely a világ egyik legszegényebb országa nem tekinthető nagyon eladósodottnak. És azok az országok, ahol a világon legtöbb szegény él, szintén kimaradtak a programból: Kína, India, Indonézia, Brazília, Argentína, Mexikó, Fülöpszigetek, Pakisztán, stb. A 42 ország a harmadik világ lakosságának alig 11%-át képviseli. Hogy lehet azt remélni, hogy egy ilyen program megoldja a fejlődő országok pénzügyi ellehetetlenülésének krónikus problémáját?
De még ez a 42 ország sem mind jutott hozzá az adósság könnyítéshez. Laosz például lemondta a részvételét, mivel az ország vezetői úgy ítélték meg hogy az eljárás hátrányai rosszabbak mint a kapott előnyök. 4 ország kérelmét, már a végső elfogadási státuszban, végül is visszautasították (Angola, Kenya, Vietnám, Jemen). Úgy ítélték meg, hogy az eladósodottság még elviselhető mértékű, pedig például Angola – 25 polgárháborús év után, melyet az olajos multinacionális cégek szítottak – 2002-ben egy soha nem átélt éhezési időszakkal kellett szembenézzen.... és még másik 3 ország ( Libéria, Szudán és Szomália) valószínűleg szintén nem lesz jogosult, polgárháborúk vagy az együttműködés nem elég kielégítő módja miatt – politikai önállóságukat így kell megfizetniük. Összességében tehát a legjobb esetben is csak 34 ország érintett a programban.
Az UNCTAD 2002. szeptemberi, mindig egyértelmű Jelentése szerint: „ majd két évtized Strukturális Alkalmazkodási Programja után, a szegénység nőtt, a gazdasági növekedés lassú és esetleges, a vidék válsága súlyosbodott és az ipari leépítések a növekedés perspektíváit is aláásták. Két éve a szegénység csökkentése vált a nemzetközi pénzügyi intézmények fő célkitűzésévé Afrikában és az alacsony jövedelmű országokban. Ez a változás mindenesetre figyelemre méltó. De fejlődött-e valóban a jelenség megértése?”
Vagy másutt: „A makro-gazdasági és a strukturális alkalmazkodási program – melyet előírnak az adósság-elengedési megállapodás feltételeként – javaslatainak figyelmes tanulmányozása megmutatja, hogy nem változtak meg alapvetően a washingtoni konszenszus néven ismerté vált célkitűzések.” Az UNCTAD egyik vezetője, Detlef Kotte még tisztábban fogalmaz: „Az IMF és a Világbank szóhasználata, lógója és az országokkal való tárgyalási stílusa megváltozott, de semmi sem változott az általuk képviselt értékrendben.” Hát ezért nem változott az adósság probléma sem.
az elemzés eredeti - angol, spanyol vagy francia nyelven jelent meg a CADTM honlapján.
