Bemásolok egy kis írást, a jobb megértés érdekében, nem én írtam:
------------------------------------
AZ EVANGÉLIUMI KERESZTÉNYSÉG
"Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hívőkké." (1 Korinthus 15,1-2)
Pál apostol azt állítja, hogy az evangélium fog bennünket üdvözíteni, ha megtartjuk azt úgy, ahogy ő hirdette. Az evangéliumot az apostolok közvetítésével magától Istentől kaptuk, ezért azon nem változtathatunk. Az evangéliumi kereszténység nagy családját az evangélium és az evangéliumhoz való ragaszkodás köti össze. A következőkben az evangéliumi hitet igyekszünk körüljárni.
Definíciók
Kezdjük néhány definícióval, hogy lássuk, különböző emberek hogyan határozták meg az evangéliumi keresztény vagy evangéliumi kereszténység kifejezést.
1. Az első definíció Alister McGrath Kálvinról írt könyvéből (Kálvin, Osiris, Budapest, 1996) származik: "Eredetileg az 1510-es, 1520-as években a német fejedelemségek területén és Svájcban kialakuló reformmozgalmat jelentette. Később a speyeri birodalmi gyűlés után felváltotta a protestáns elnevezés. Ma már, különösen az angol nyelvű teológiában azt az irányzatot jelöli, mely nagy hangsúlyt helyez a Szentírás mindenek feletti tekintélyére és Krisztus engesztelő halálára."
Az első dolog, amit megtudunk ebből a definícióból az, hogy eredetileg a reformáció híveit nevezték evangéliuminak. A magyar nyelvben megmaradt erre egy kis utalás az evangélikus szóban, mely ma a lutheri reformáció követőinek megnevezésére szolgál (evangélikus=lutheránus). A fenti meghatározásból azt is láthatjuk, hogy az evangéliumi keresztény (angolul evangelical) kifejezés leginkább angolszász nyelvterületen érthető. Magyarországon nem annyira közismert ez a fogalom, a fordítása is problémát jelent. A definíció alapján a harmadik lényeges dolog az, hogy az evangéliumi kereszténységnek két fontos hangsúlya van. Az egyik a Szentírás, vagyis a Biblia mindenek feletti tekintélye (az evangéliumi keresztények "bibliás" emberek), a másik a kereszt, vagyis Krisztus engesztelő halálának központi szerepe.
2. Egy teológiai szótár (A Dictionary of Theological Terms, Grace Publications, London, 1996) a következőképpen határozza meg az evangéliumi kereszténységet: "Az evangéliumi keresztények hiszik, hogy a Szentírás Mózes első könyvétől a Jelenések könyvéig Isten kinyilatkoztatott szava az emberiség számára, és ezért megmutatja, hogy mit kell hinnünk és tennünk. Ebből a hitből fakad az evangéliumi keresztényeknek az a meggyőződése, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia, meghalt mint az Ő népének a helyettese, és feltámadt az ő megigazulásukra. Emellett hiszik a keresztény hit összes többi tanítását is. A Szentírásról vallott felfogásuk különbözteti meg az evangéliumiakat a liberálisoktól."
Ebben a definícióban is világosan látható a két előbb említett hangsúly: a Biblia tekintélye és Krisztus kereszthalálának központisága. Ehhez hozzátesz még egy fontos jellemzőt: az evangéliumi kereszténység szemben áll a liberális teológiával.
3. Richard Lovelace a keresztény lelkiségről szóló könyvében (Dynamics of Spiritual Life, IVP, 1979) az evangéliumi kereszténységről háromféle értelemben ír. Az evangéliumiság először is lehet élettel teli kereszténység. Ebben az értelemben mindazok evangéliumiak, akik "megélik" a keresztény hitet (legyenek bár katolikusok, ortodoxok, protestánsok). Az evangéliumiságot lehet szűkebben is értelmezni, és élő, protestáns ortodoxiaként meghatározni. Az evangéliumiság ebben az esetben a protestáns hitvallásokhoz kapcsolódik, de nem csupán helyes hitvallást, hanem személyes megtérést és valódi belső hitéletet is jelöl. Teljesen leszűkítve a kört Lovelace az amerikai kereszténységnek egy szűk irányzatát, az amerikai fundamentalizmust érti evangéliumiság alatt.
Ebben az írásban evangéliumi kereszténység alatt nem a legtágabb csoportot értem. Nem vonom kétségbe Avilai Teréz, Szalézi Ferenc vagy mások hitét, de nem sorolom őket az evangéliumi kereszténység családjához. Tágabban használom viszont a kifejezést, mint Lovelace harmadik értelmezése. Amikor evangéliumi kereszténységről beszélek, elsősorban protestáns hitvallásokon alapuló keresztény irányzatra gondolok.
4. A negyedik definíciót ugyancsak Alister McGrath-tól, Bevezetés a keresztény teológiába (Osiris, Budapest, 1995) c. könyvéből idézem: "Az evangélikalizmus kifejezés a 16. századból származik, és akkor azokra a katolikus írókra használták, akik a késő középkori egyház gyakorlatával szemben a bibliai hithez és gyakorlathoz tértek vissza. Különösen az 1520-as években használták ezt az elnevezést, amikor a korai reformáció polemikus írásaiban elszaporodott az evangelique francia, ill. az evangelisch német kifejezés. A meghatározást most tágabb értelemben használjuk. Ma jórészt arra a felekezetek feletti teológiai és kegyességi irányzatra utal, amely különleges hangsúlyt fektet a Biblia szerepére a keresztény életben. A mai evangélikalizmus négy feltevésre koncentrál: a Biblia tekintélye és elégséges volta; a megváltás kizárólag Krisztus kereszthalála által van; a személyes megtérés szükségessége; és az evangélizáció szükségessége, helyessége és sűrgőssége."
McGrath itt hozzátesz még két hangsúlyt az előzőekben elmondottakhoz. Itt is említi a Bibliát és Krisztus keresztjét, de még két jellemzőt említ: a személyes megtérés hangsúlyozását (vagyis azt, hogy minden embernek újjá kell születnie, meg kell térnie), és az evangélizáció fontosságát (az evangéliumi keresztények hiszik, hogy az az üzenet, amely hozzájuk eljutott továbbadandó, arra minden embernek szüksége van).
"Evangéliumi keresztény" vagy "evangélikál"?
Néhány mondat erejéig térjünk vissza az "evangelical" kifejezés fordításának problémájára. A szó az angolszász világban teljesen érthető, a magyar viszonyok között azonban meglehetősen homályos. A zavart jól jellemzi, hogy egyre gyakrabban lehet az "evangéliumi keresztény" fordítás mellett az "evangélikál" változattal is találkozni. Ha a két fordítás tartalmát nézzük, mindegy melyiket használjuk, de meg lehet figyelni egy tendenciát abban, hogy ki fordítja a szót "evangéliumi keresztény"-nek és ki "evangélikál"-nak. Ennek ismeretében látni fogjuk, hogy a szóhasználat mégsem közömbös.
Általában azok fordítják "evangelikál"-nak, akik azt a mozgalmat (vagy lelkiséget), melyet a szó jelöl, a kereszténység egyik formájának tartják. A szóval hangsúlyozni akarják a mozgalom történelmi gyökereit és kultúrális meghatározottságát, és nem is feltétlenül tartják az "evangélikalizmust" a kereszténység legjobb formájának. Az "evangéliumi kereszténység" kifejezésnél kevésbé kizárólagos "evangélikál" szó jobban megfelel annak a szándékuknak, hogy a kereszténységnek ezt a válfaját elszigeteljék, érzékeltessék annak angolszász jellegét, és megfosszák attól az igényétől, hogy a hit legegészségesebb, legevangéliumibb (ehelyett legfeljebb legevangélikálabb) formája. Akik az "evangelical" szót "evangéliumi keresztény"-nek fordítják, az előbbiekkel ellentétben általában úgy gondolkodnak erről a mozgalomról, mint ami a legbiblikusabb, legegészségesebb, az evangéliumhoz legközelebb álló formája a keresztény hitnek.
Ebben az írásban az "evangéliumi keresztény" fordítást használom. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a kereszténység egyik formája. Lesznek olyan emberek is a mennyben, akik nem evangéliumi keresztények, nem voltak azok soha, és talán nem is lesznek azokká soha. Ide sorolom például C.S. Lewis-t, aki nagyszerű keresztény író volt, de nem vallotta magát a szó szoros értelmében vett evangéliumi kereszténynek. Hiszem, hogy a mennyben lesz, más kereszténnyel együtt, akik kívül vannak a kereszténység ezen meghatározásán. Azt is gondolom, hogy sok jogos kritika illetheti az evangéliumi kereszténységet, hiszen ez a mozgalom (vagy lelkiség) sem tökéletes. Mégis merem vállalni, hogy felfogásában ez a legbiblikusabb formája a kereszténységnek. Ez az, ami a legjobban hasonlít arra, amiről az Újszövetségben olvasunk, ez tükrözi leginkább az újszövetségi gyülekezetek életét.
John Stott saját anglikán evangéliumi identitásával kapcsolatban fogalmazta meg a következőt: "Azért vagyok evangéliumi keresztény, mert meggyőződésem, hogy az evangéliumi alapelvek (elsősorban a sola scriptura és a sola gratia) elválaszthatatlanok a hiteles kereszténységtől. Evangéliumi kereszténynek lenni egyenlő azzal, hogy újszövetségi keresztények vagyunk, és fordítva." (Hope for the Church of England?, Kingsway, 1986. 17.o.). Stott-tal együtt hiszem, hogy az evangéliumi kereszténység a legegészségesebb formája és megélése a keresztény hitnek. Tehát nem csak egyik formája a sok lehetséges közül, hanem az a formája, amely a legjobban törekszik arra, hogy a hívők az Újszövetség alapján éljék meg a hitüket. Ha kritikát fogalmazunk meg, annak célja az kell hogy legyen, hogy evangéliumibb legyen az evangéliumiságunk.
Az evangéliumi kereszténység mint lelkiség
A tisztánlátás érdekében fontos két megállapítást tenni: 1. Az evangéliumi kereszténység egy lelkiség, nem egy felekezet. 2. Vannak felekezetek, amelyek jobb talajt jelentenek az evangéliumi lelkiség számára, mint más felekezetek vagy gyülekezetek.
1. Az evangéliumi kereszténység egy lelkiség, nem egy felekezet. Rossz a következő felsorolás: vannak reformátusok, evangélikusok, pünkösdiek, baptisták, metodisták, és vannak evangéliumiak. Sokkal jobb azt mondani, hogy a keresztények között vannak evangéliumi reformátusok, evangéliumi evangélikusok, evangéliumi pünkösdiek, evangéliumi baptisták, evangéliumi metodisták és vannak független evangéliumi gyülekezetek. Van egy összekötő kapocs minden evangéliumi között: maga az evangélium.
Talán az egyik legfontosabb vonása az evangéliumi kereszténységnek, hogy különbséget tud tenni elsődleges és másodlagos dolgok között, és a másodlagos dolgokat alárendeli az elsődlegeseknek. Evangéliumi keresztények számára az evangélium minden esetben megelőzi a tradíciót, ezért tudnak összekapcsolódni akkor is, ha másodlagos kérdésekben nem értenek egyet. Vegyünk példának egy evangéliumi reformátust, aki hisz a Biblia tekintélyében és ragaszkodik a tiszta bibliai evangéliumhoz. Evangéliumi felfogása miatt valószínűleg jobban vonzódik a többi evangéliumi keresztényhez, bármilyen felekezetben is legyenek, mint a saját felekezetén belül levő liberálisokhoz, akik tagadják a Biblia igazságait. Egy evangéliumi református prédikátor feltehetően szívesebben elmegy prédikálni egy konferenciára, melyet baptista vagy szabadkeresztény evangéliumiak szerveznek, mint a saját felekezetén belül egy olyanra, melyen liberális teológusok a számára kedves hitigazságokat szedik darabokra. Sokkal mélyebb közösséget érez a másik felekezetben lévő evangéliumiakkal, mint a saját felekezetén belüli nem evangéliumiakkal.
Jó példa erre a tizennyolcadik századi evangélista, George Whitefield, aki szívesen hirdette az igét baptisták, kongregacionalisták, presbiteriánusok, holland reformátusok, vagy a Wesley-féle arminiánusok között, annak ellenére, hogy így sokszor szembekerült saját anglikán felekezetének teológusaival és lelkészeivel. Ezt a hozzáállást tükrözi az elmúlt kétszáz évben létrehozott számtalan felekezetközötti evangéliumi misszió léte is. Fontos tehát megállapítani, hogy az evangéliumi kereszténység egy lelkiség, nem pedig egy felekezet. Minden felekezetben megjelenhet ez a lelkiség, de az evangélium összeköti egymással azokat, akik ehhez a lelkiséghez tartoznak.
2. Vannak felekezetek, amelyek jobb talajt jelentenek az evangéliumi lelkiség számára, mint más felekezetek (vagy gyülekezetek). Bár az evangéliumi kereszténység nem kötődik egyetlen felekezethez sem, mégsem mondhatjuk, hogy a lelkiség számára minden felekezet ugyanolyan jó táptalajt jelent.
Alapvetően rossz talajnak tartom az evangéliumiság számára a nagyon erős felekezetiességet. Ha egy felekezet erőteljesen hangsúlyozza saját felsőbbrendűségét, ott nehezen valósul meg az evangéliumiság. A népegyházak sokszor nehezebb talajt jelentenek az evangéliumiság számára pusztán azáltal, hogy a másodlagos hagyományok gyakran ugyanolyan fontosakká válnak, mint maga az evangélium. Ez megtörténhet egy kisegyházzal vagy független gyülekezettel is.
Általában rosszabb talajt jelent egy olyan felekezet is, ahol a liturgia nagyon fontos. Ebből a szempontból egy evangélikusnak egy kicsit nehezebb evangéliuminak lenni, mint egy reformátusnak vagy egy baptistának. Az evangélikusok számára ugyanis az úrvacsora például nagyon fontos liturgikus cselekmény, melyben elengedhetetlen szerepe van a felszentelt evangélikus lelkésznek és annak, hogy mi történik a kenyérben és a borban. Egy evangélikus számára, aki a felekezetét és annak hitvallásait komolyan veszi, sokkal nehezebb lesz együtt úrvacsorázni egy baptistával, mint a baptistának vele. Ez nem zárja ki az evangéliumiságot, de nehezebbé teszi.
Alapvetően rossz talaj az evangéliumiság számára egy olyan felekezet, ahol a hivatalos tanítás bizonyos pontokon ellentmond az evangéliumnak, vagy Biblián kivüli dogmákat tartalmaz. Azt gondolom például, hogy a római katolikus egyház alapvetően rossz talaj az evangéliumiság számára. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek benne újjászületett emberek, de azt igen, hogy a katolikus egyházon belül szinte lehetetlen evangéliumi gyülekezetről beszélni. Ha az illető közösség valóban evangéliumi, óhatatlanul szembekerül saját egyháza tanításával (Mária tisztelete, szentekhez való imádság stb.). Döntenie kell, hogy evangéliumi vagy római katolikus akar-e lenni. Ezzel szemben egy olyan felekezet vagy független gyülekezet, melynek evangéliumi hitvallása van, mindig alapvetően jó talaj az evangéliumiság számára.
Nem szabad ugyanakkor elfeledkezni arról, hogy az evangéliumi keresztények egységének egyik történelmi kulcsa éppen az volt, hogy az ekkleziológia kérdéseit az evangélium szempontjából másodlagosnak tekintették. Az evangéliumi lelkiség nem az Egyházról vallott felfogásokra, hanem az evangéliumra épül.
Az evangéliumi kereszténység gyökerei
Mit tekint az evangéliumi kereszténység saját gyökereinek? Ha visszanézünk az egyháztörténet változásaira, kiket tekinthetünk elődeinknek? Kik azok, akik meghatározták azt, amilyenekké mára lettünk?
Az evangéliumi keresztények elsősorban a korai egyházat, annak egyszerű gyülekezeti életét tartják előfutáruknak. Az ősegyház élete, ahogy az az Apostolok cselekedeteiből és az apostoli levelekből megismerhető, minden másnál erőteljesebb minta és útmutató az evangéliumi kereszténység számára. Bármennyire fontos is azonban számunkra, hogy a hitünk a Bibliából táplálkozik, tudomásul kell vennünk azt a történelmi fejlődést is, melyek hozzájárultak az evangéliumi kereszténység mai arculatához. Ezek a hatások nem egyenértékűek a Biblia tekintélyével, de befolyásolták és ma is befolyásolják az evangéliumi keresztények bibliaértelmezését.
Az apostoli kor mellett a kereszténység egészével egyetértésben az evangéliumi keresztények számára is nagy jelentőséggel bírnak az ókeresztény egyház hitvallásai (elsősorban az Apostoli Hitvallás, valamint a Szentháromságról és Krisztus személyéről szóló hitvallási formulák).
Ennél talán még fontosabb a reformáció, melyben a mozgalom saját közelebbi gyökereit látja. A reformáció hangsúlyai, sola Scriptura (egyedül a Szentírás a hit mércéje), sola gratia (az üdvösség egyedül kegyelemből van), solus Christus (csak Krisztus érdeméért), sola fide (egyedül hit által), soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség), mind beépültek az evangéliumi hitbe, és a helyes igeértelmezés alapköveivé váltak.
Idővel két megújulási mozgalom bontakozott ki a protestáns felekezeteken belül: a puritanizmus és a pietizmus. Mindkét mozgalom hangsúlyozta, hogy azokat a hitvallásokat, melyeket a reformátorok megalkottak, meg kell élni. A keresztény hit élő ortodoxia (igazhitűség) kell legyen. Éppen ezért mindkét mozgalom hangsúlyozta a személyes megtérést (Istenhez fordulást) és az újjászületést. Enélkül teljesen értelmetlen egy hitvallás bemagolása. Ha az életünkben nem történik változás, csak a tudásunkat gyarapítjuk, de ugyanúgy elkárhozunk, mint nélküle. Európában - Angliát kivéve - elsősorban a pietizmus terjedt el és határozta meg az európai kontinensen az evangéliumi kereszténységet. Így a magyarországi evangéliumi ébredések is főleg pietista jellegűek voltak. Angliában a puritanizmus hozta létre vagy hatotta át az evangéliumi kereszténységet. Véleményem szerint az angliai puritanizmus egészségesebb formája volt az élő ortodoxiának, mint az európai pietizmus. A puritánok ügyesebben megteremtették az egyensúlyt az ortodoxia és az élet, az átélés és a hitvallás, az értelem és az érzelem szerepe között, mint a pietisták. A pietizmusnak viszont vitathatatlan érdemei vannak az átélt és cselekvő hit területén (gondoljunk csak Tersteegen énekeire vagy Francke árvaházaira).
A következő fontos lépés, mely az evangéliumi kereszténység arculatát meghatározta, a tizennyolcadik századi angliai és amerikai ébredés volt. Ez játszott szerepet abban, hogy elsősorban angolszász nyelvterületen vált erőteljes mozgalommá az evangéliumiság. Angliában az ébredésnek három nagy ága volt: 1. a kálvinista ág, melyet főleg Whitefield nevével lehetett fémjelezni (és amelyet mellesleg eredetileg neveztek evangéliumi kereszténységnek); 2. a Wesley-féle arminiánus ág; 3. és a pietista ág, amely az európai kontinensről jött át a cseh-morva testvérek közvetítésével a Zinzendorf vezette herrnhuti ébredésből. Érdekes, hogy a tizennyolcadik században - főleg Whitefield hatására - mindhárom irányzatot együttvéve kezdték evangéliuminak nevezni. Volt ugyanis közöttük egy (a lényegesben megmutatkozó) egység: összekötötte őket az evangélium. Mindhárom mozgalom hitt a Biblia tekintélyében, abban, hogy az embernek újjá kell születnie, és hogy egyedül Krisztus halála által van igazságunk. Természetesen a másodlagos kérdésekben mindhárom mozgalom hangsúlyozta a saját felfogását. Így például a kálvinisták ragaszkodtak a predesztinációhoz, az arminiánusok a szabad akarathoz, a pietisták pedig ahhoz a lelkiséghez, amely Krisztust mint az Isten Bárányát állította a középpontba. De lényeges volt, hogy amikor szükség volt rá, félre tudták tenni a másodlagos kérdéseket, és elismerték az alapvető lelki rokonságot. Ez egy nagy lépés volt abba az irányba, amilyenné az evangéliumi kereszténység a huszadik századra lett. (Ma az evangéliumi kereszténységben a három irányzat közül a Wesley-féle arminiánus ág dominál, de ez a tizennyolcadik században nem volt még jellemző.)
A tizenkilencedik században egy új arculata kezdett kifejlődni az evangéliumi kereszténységnek, amely mára szintén meghatározó hatásnak bizonyult. Ennek oka a liberális teológia megjelenése és térhódítása volt. Egyes hívők az evangéliumi hagyományból erőteljesen reagáltak erre. 1910-ben kiadtak egy tizenkét kötetes könyvsorozatot Fundamentals (A hit alapjai) címmel, melyben alapvető kérdéseket tárgyaltak és védelmeztek a kritikai támadásoktól (Krisztus istensége, szűztől születése, feltámadása, személyes visszajövetele, csodák stb.). Innentől az evangéliumi kereszténység úgy is jelentkezett, mint a teológiai liberalizmussal szemben álló mozgalom.
A lelkiség mai jellemzői
Nehéz objektív képet kialakítani az evangéliumi kereszténység huszadik századi történetéről és változásairól. Valószínűleg kicsi még a történelmi rálátás ehhez, bár többen megkíséreltek már kritikai értékelést adni erről az időszakról (pl. Iain Murray, David Wells). Nagyjából a következő vélemények és bírálatok fogalmazódtak meg:
1. A mozgalom megerősödésen ment keresztül. Az 50-es, 60-as évektől kezdve megfigyelhető az, hogy az evangéliumi kereszténység erősödött és egyre elismertebb lett. Teológiai és társadalmi presztízst szerzett magának, ami nem volt meg a huszadik század első felében. Ebben főleg három törekvés játszott nagy szerepet. Az első a teológiában való helytállás, a tudományos szemlélet erősítése volt. Olyan evangéliumi vezetők, mint John Stott, F.F. Bruce, H.J. Ockenga, John Wenham azon munkálkodtak, hogy az evangéliumi kereszténység a teológián belül szerezzen magának tekintélyt, mutasson fel eredményeket, hogy egyetlen evangéliumi teológusnak se kelljen szégyenkeznie álláspontja miatt, hanem tudja igazolni azt. A másik fő törekvés egy amerikai teológus, C.F. Henry nevéhez fűződik, aki az evangéliumi kereszténységnek a társadalomban való szociális szerepvállalását hangsúlyozta. A harmadik törekvés fő zászlóvivője az ismert evangélista, Billy Graham volt. Billy Graham evangélizációs kampányai során a legszélesebb ökumenikus összefogást sürgette, és ezzel az evangéliumi kereszténység határait relatívvá és megkérdőjelezhetővé változtatta. Ez döntő hatást gyakorolt az evangéliumi identitásra. Az evangélista ismertsége viszont növelte az evangéliumi kereszténység társadalmi elfogadottságát.
2. A mozgalomra ma egy szélesedő egység (vagy ha kritizálni akarjuk, akkor egy "szétfolyás") jellemző. Ez egyenes következménye a Graham-kampányoknak és az ökumenikus mozgalomban való evangéliumi részvételnek. A dolog kétoldalúnak tűnik. Jó oldala a folyamatnak az, hogy sokan kiléptek a felekezetiességből, és észrevették, hogy saját felekezetükön kívül is vannak keresztények, és az evangélium erős kapocsként köti össze őket. Tudatosították magukban a különbséget az elsődleges és a másodlagos dolgok között, a hangsúlyt az elsődlegesekre fektetve. A másik oldalon viszont negatív folyamatok is elindultak. A szélesedő párbeszéd következtében sokszor éppen az evangéliumiság határai mosódnak el, és az evangéliumi keresztények nem evangéliumi, hanem inkább ökumenikus egységet keresnek. Tudatosították magukban, hogy van élet saját mozgalmukon kívül is, ami sajnos oda vezetett, hogy ma elfeledkeznek arról, hogy ők miért is evangéliumi keresztények. Volt például egy nyitás a katolikus egyház felé, melynek az az eredménye, hogy mára sokan már a reformációt is felesleges, indokolatlan dolognak tartják. Volt nyitás a liberálisok felé is annak érdekében, hogy a két tábor megpróbálja egymást megérteni, de ennek következtében elődeink tizenkilencedik század végi konzervatív reakciója vált látszólag szükségtelenné.
Hosszútávon ennek a szélesedő egységnek ("szétfolyásnak") a következménye véleményem szerint az lesz, hogy miközben elmosódik az evangéliumi identitás, újból meg fog erősödni a felekezeti identitás, hiszen identitás nélkül a mozgalom nem tud létezni. Az evangéliumi kereszténység identitásválsága előtérbe tolja majd újból a hagyományokon és történelmi különbözőségeken alapuló felekezeti identitást. Ha nincs meg az evangélium alapján létrejövő közösség, akkor a másodlagos dolgok újból fontosakká fognak válni. Márpedig egy olyan egység, melynek alapja kevesebb mint az apostoli evangélium, nem fog hosszútávon megmaradni.
3. A megerősödés mellett egy megízetlenedés is látható. Mi az, amiben ez a megízetlenülés tetten érhető? Előszöris egyre nagyobb nyitottság érezhető evangéliumi körökben a bibliakritika felé. Ez fundamentalista keresztények számára nem feltétlenül baj, mert nyitottabb és igényesebb hozzáállást eredményez a Biblia értelmezéséhez. Csakhogy a folyamat érzésem szerint ma már túl messzire megy. Sokszor evangéliumi szerzőktől is lehet olyan megállapításokat olvasni, melyek jóval túlmennek a hit és apostoli tanítás által megkövetelt határokon.
Emellett az is gyakran tapasztalható, hogy a "közösség" az "apostoli tanítás" elé kerül (vö. ApCsel 2,42), vagy attól függetlenné válik. Az Igében fordított a sorrend! "Szüntelenül részt vettek az apostoli tanításban és a közösségben." Ha úgy keressük a közösséget másokkal, hogy félretesszük az apostoli tanítást, akkor megszűnünk evangéliumi keresztényeknek lenni. Az apostoli tanítás rendkívül fontos számunkra, nem hanyagolhatjuk azt el, ha Krisztust akarjuk követni.
Szintén megízetlenedést okoz a növekvő emberközpontúság, melyben véleményem szerint nagy szerepet játszik a kálvinizmus térvesztése az evangéliumi kereszténységen belül. Ennek egyik jele, hogy manapság evangélizációs alkalmakon a Krisztus mellett való döntés hangsúlya teljesen kiszorítotja az újjászületés szükségességének üzenetét. Az a tény, hogy már nem csodára várunk, hanem egy döntést erőltetünk az emberekre (vagyis mi "csináljuk" a csodát), növeli a külső vallásosságot. Ennek során az evangéliumi kereszténység egyre duzzad külsőleg vallásos emberekkel , s ez "megízetleníti a sót". "De ha a só megízetlenül, nem jó semmire, csak arra, hogy kidobják."
4. Van egy növekvő törekvés a régebbi evangéliumi kereszténységhez (elsősorban a puritánokhoz) való visszatérésre. Nehéz felmérni ennek a hatását, de mindenképpen reménységre ad okot. Több irányból is igény támadt erre. A második világháború után Martyn Lloyd-Jones hatására indult el a "puritán reneszánsz". Ezzel egyidőben régebbi evangéliumi szerzők írásait vagy életrajzait is kezdték kiadni. A kálvinista teológia újból magára talált, és sokakat meghódított az evangéliumi táborból. Ismert evangéliumi vezetők, mint J.I. Packer, Iain Murray, Sinclair Ferguson és John Piper felvállalták a puritánok és a kálvinizmus ügyét. Az evangéliumi kereszténységben tudatosabb lett a kálvinista teológia és a puritánok melletti (vagy elleni) elkötelezettség.
5. Érdekes jelenség, hogy az evangéliumi keresztények aktív politikai szerepvállalása az angolszász világban a posztmodern világ kihívásaira két gyökeresen különböző irányzatot szült az ezredfordulóra. Amerikában a (fundamentalista) evangéliumiak egy része konzervatív-jobboldali politizálást folytat, és komoly tényező lett az amerikai politikai csatatéren. Fő törekvésük inkább a posztmodern világképpel való szembefordulás és a hagyományos értékek védelme. Angliában viszont éppen egy baloldali radikalizmussal kapcsolódik össze egyes körök evangéliumi aktivizmusa, mely a szegények felé próbál utat törni, a posztmodern világképet pedig meglovagolja és felhasználja a kiábrándult és elvilágiasodott fiatalok megnyerésére. Nagy kérdés, hogy az evangéliumi keresztényeknek ez a politikai szerepvállalása milyen hatással lesz a mozgalom egészére. Mind a jobboldali amerikai fundamentalizmus, mind a baloldali angol poszt-evangéliumi radikalizmus veszélyes lehet, ha a politikai aktivizmus az evangélium tiszta üzenete elé kerül.
6. Nehéz még felmérni a karizmatikus mozgalom hosszútávú hatásait is, de az biztos, hogy a kezdeti bizalmatlanságot egyre inkább a szimpátia és befogadás váltja fel evangéliumi részről. Erre példa David Watson, Michael Green, John White, Wayne Grudem, Charles Hummel és más evangéliumi vezetők szoros kapcsolata a karizmatikus mozgalommal. Az evangéliumi kereszténység arculatát láthatóan befolyásolta az elmúlt két évtizedben a karizmatikus mozgalom lelki ajándékokról, dicsőítésről, szolgálatról, átélésről, örömről alkotott nézetei. A "Szentlelkes" mozgalmak vitathatatlanul hozzájárultak ahhoz, hogy az evangéliumiak felülvizsgálják a Szentháromság harmadik személyéhez fűződő viszonyukat, és ezen a téren pozitívnak mondható változások történtek. De az is tény, hogy ezek a mozgalmak inkább gyengítették a doktrinális elkötelezettséget, és gerjesztették a tanításban amúgyis érzékelhető elsekélyesedés folyamatát.
7. Még kevésbé értékelhető egyelőre az a viszonylag új irány, mely a reformáció előtti lelkiségek spirituális kincseinek a feltárására törekszik. Egyre nagyobb divatja van evangéliumi körökben a monasztikus életformához kötődő, vagy a szerzetesi életmódból született és modern köntösbe bújtatott lelki megtapasztalásoknak, lelkigyakorlatoknak, "miszticizmusnak". A reformátorok gondolkodásától nem volt idegen, hogy a középkori szentektől tanuljanak (Luther és Kálvin gyakran hivatkoztak Szent Gergelyre, Szent Ágostonra, Szent Bernátra, Szent Anzelmre, stb.). Az azonban kérdés, hogy milyen hosszútávú hatása lesz ennek az új hangsúlynak az amúgyis identitás-válsággal és doktrinális sekélyességgel küszködő evangéliumi mozgalomra.
8. Egyértelműen pozitív fejleménynek tekinthető az evangéliumi misszió hihetetlen méreteket öltő növekedése. Soha ennyi felekezetközi evangéliumi missziós társaság nem létezett, mint most. A világ minden táján dolgoznak evangéliumi hitű (bár különböző felekezetekhez tartozó) misszionáriusok. Az összefogás ezen a téren felülmúlja az összes korábbi évszázad összefogását. A missziós mozgalmak tevékenysége következtében Isten kegyelméből az evangéliumi lelkiség a harmadik világ egyik legmeghatározóbb keresztény ereje lett. Talán nem is olyan távoli az az idő, amikor afrikai, ázsiai és dél-amerikai teológusoktól, igehirdetőktől és misszionáriusoktól fogjuk újra megtanulni, hogy mi az evangéliumi hit?
A hitvallás
Bármennyi kritikát fogalmazunk is meg az evangéliumi kereszténység jelen állapotával kapcsolatban, gyülekezetünk ehhez a családhoz tartozik. Itt vannak a gyökereink, itt van a lelki rokonságunk, innen kaptunk rengeteg lelki kincset. Az a feladatunk ugyanakkor, hogy haladjunk a mélység felé, ne elégedjünk meg sekélyes divathullámokkal. Ez pedig nem lehetséges, ha nem ismerjük a tanításbeli alapokat. A mélységhez hozzátartozik a tanítás, a hitvallás. Az evangéliumi hit feltárásakor éppen ezért azokon a hitvallási pontokon fogunk végigmenni, melyek az evangéliumi keresztényeket összekötik (vagy össze kell hogy kössék), az evangélium lényegét képezik, és a gyülekezeti hitvallásunkban is benne vannak. Ezek a hitvallási pontok természetesen csak egyfajta megfogalmazásai az evangéliumi hitnek, de a bennük körülírt igazságok (így vagy máshogy megfogalmazva) elsődleges kérdések. A hitvallás szövege a következő:
1. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek három-egy Isten.
2. Isten kizárólagos ura a teremtésnek, a kijelentésnek, a megváltásnak és az utolsó ítéletnek.
3. A Szentírás Istentől ihletett és eredeti formájában teljesen megbízható, legfőbb tekintély az igazság, a hit és az életvitel minden kérdésében.
4. Az emberiség a bűnbeesés óta egyetemesen bűnös, ezért Isten haragja és ítélete van rajta.
5. Az Úr Jézus Krisztus Isten testet öltött Fia, tökéletes Isten. Szentlélektől fogant, szűztől született, valóságos és bűntelen ember volt, kereszthalált halt, feltámadt, mennynek és földnek ura.
6. A bűnből és a büntetés alól egyedül Jézus Krisztus válthat meg, aki egyszer s mindenkorra érvényes áldozati halálában minket képviselt és helyettesített.
7. A megigazulás Isten meg nem érdemelt kegyelme, amelyben a bűnös elnyeri minden bűnének bocsánatát, és Isten neki tulajdonítja Krisztus igazságát. Mindez egyedül hit által nyerhető el.
8. Egyedül a Szentlélek képes meggyőzni az embert bűnösségéről. Jelenléte által formálódik az újjászületett ember Krisztushoz hasonlóvá, Ő teszi alkalmassá a világban való bizonyságtételre.
9. Az egy, szent, egyetemes Egyház Krisztus teste, amelyhez minden valódi hívő tartozik.
10. Jézus Krisztus személyesen visszajön és végső ítéletet tart.
Ahogy végighaladunk a tíz ponton, tartsuk szem előtt azt, amit Pál mondott: "Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hívőkké."
Írta: Szabados Ádám
_________________ http://literaty-nazo.blogspot.com/ Üdv, Literaty
|