Bemásolok egy kis írást, a jobb megértés érdekében, nem én írtam:
------------------------------------

AZ EVANGÉLIUMI KERESZTÉNYSÉG





"Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hívőkké." (1 Korinthus 15,1-2)





Pál apostol azt állítja, hogy az evangélium fog bennünket üdvözíteni, ha megtartjuk azt úgy, ahogy ő hirdette. Az evangéliumot az apostolok közvetítésével magától Istentől kaptuk, ezért azon nem változtathatunk. Az evangéliumi kereszténység nagy családját az evangélium és az evangéliumhoz való ragaszkodás köti össze. A következőkben az evangéliumi hitet igyekszünk körüljárni.



Definíciók



Kezdjük néhány definícióval, hogy lássuk, különböző emberek hogyan határozták meg az evangéliumi keresztény vagy evangéliumi kereszténység kifejezést.

1. Az első definíció Alister McGrath Kálvinról írt könyvéből (Kálvin, Osiris, Budapest, 1996) származik: "Eredetileg az 1510-es, 1520-as években a német fejedelemségek területén és Svájcban kialakuló reformmozgalmat jelentette. Később a speyeri birodalmi gyűlés után felváltotta a protestáns elnevezés. Ma már, különösen az angol nyelvű teológiában azt az irányzatot jelöli, mely nagy hangsúlyt helyez a Szentírás mindenek feletti tekintélyére és Krisztus engesztelő halálára."

Az első dolog, amit megtudunk ebből a definícióból az, hogy eredetileg a reformáció híveit nevezték evangéliuminak. A magyar nyelvben megmaradt erre egy kis utalás az evangélikus szóban, mely ma a lutheri reformáció követőinek megnevezésére szolgál (evangélikus=lutheránus). A fenti meghatározásból azt is láthatjuk, hogy az evangéliumi keresztény (angolul evangelical) kifejezés leginkább angolszász nyelvterületen érthető. Magyarországon nem annyira közismert ez a fogalom, a fordítása is problémát jelent. A definíció alapján a harmadik lényeges dolog az, hogy az evangéliumi kereszténységnek két fontos hangsúlya van. Az egyik a Szentírás, vagyis a Biblia mindenek feletti tekintélye (az evangéliumi keresztények "bibliás" emberek), a másik a kereszt, vagyis Krisztus engesztelő halálának központi szerepe.

2. Egy teológiai szótár (A Dictionary of Theological Terms, Grace Publications, London, 1996) a következőképpen határozza meg az evangéliumi kereszténységet: "Az evangéliumi keresztények hiszik, hogy a Szentírás Mózes első könyvétől a Jelenések könyvéig Isten kinyilatkoztatott szava az emberiség számára, és ezért megmutatja, hogy mit kell hinnünk és tennünk. Ebből a hitből fakad az evangéliumi keresztényeknek az a meggyőződése, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia, meghalt mint az Ő népének a helyettese, és feltámadt az ő megigazulásukra. Emellett hiszik a keresztény hit összes többi tanítását is. A Szentírásról vallott felfogásuk különbözteti meg az evangéliumiakat a liberálisoktól."

Ebben a definícióban is világosan látható a két előbb említett hangsúly: a Biblia tekintélye és Krisztus kereszthalálának központisága. Ehhez hozzátesz még egy fontos jellemzőt: az evangéliumi kereszténység szemben áll a liberális teológiával.

3. Richard Lovelace a keresztény lelkiségről szóló könyvében (Dynamics of Spiritual Life, IVP, 1979) az evangéliumi kereszténységről háromféle értelemben ír. Az evangéliumiság először is lehet élettel teli kereszténység. Ebben az értelemben mindazok evangéliumiak, akik "megélik" a keresztény hitet (legyenek bár katolikusok, ortodoxok, protestánsok). Az evangéliumiságot lehet szűkebben is értelmezni, és élő, protestáns ortodoxiaként meghatározni. Az evangéliumiság ebben az esetben a protestáns hitvallásokhoz kapcsolódik, de nem csupán helyes hitvallást, hanem személyes megtérést és valódi belső hitéletet is jelöl. Teljesen leszűkítve a kört Lovelace az amerikai kereszténységnek egy szűk irányzatát, az amerikai fundamentalizmust érti evangéliumiság alatt.

Ebben az írásban evangéliumi kereszténység alatt nem a legtágabb csoportot értem. Nem vonom kétségbe Avilai Teréz, Szalézi Ferenc vagy mások hitét, de nem sorolom őket az evangéliumi kereszténység családjához. Tágabban használom viszont a kifejezést, mint Lovelace harmadik értelmezése. Amikor evangéliumi kereszténységről beszélek, elsősorban protestáns hitvallásokon alapuló keresztény irányzatra gondolok.

4. A negyedik definíciót ugyancsak Alister McGrath-tól, Bevezetés a keresztény teológiába (Osiris, Budapest, 1995) c. könyvéből idézem: "Az evangélikalizmus kifejezés a 16. századból származik, és akkor azokra a katolikus írókra használták, akik a késő középkori egyház gyakorlatával szemben a bibliai hithez és gyakorlathoz tértek vissza. Különösen az 1520-as években használták ezt az elnevezést, amikor a korai reformáció polemikus írásaiban elszaporodott az evangelique francia, ill. az evangelisch német kifejezés. A meghatározást most tágabb értelemben használjuk. Ma jórészt arra a felekezetek feletti teológiai és kegyességi irányzatra utal, amely különleges hangsúlyt fektet a Biblia szerepére a keresztény életben. A mai evangélikalizmus négy feltevésre koncentrál: a Biblia tekintélye és elégséges volta; a megváltás kizárólag Krisztus kereszthalála által van; a személyes megtérés szükségessége; és az evangélizáció szükségessége, helyessége és sűrgőssége."

McGrath itt hozzátesz még két hangsúlyt az előzőekben elmondottakhoz. Itt is említi a Bibliát és Krisztus keresztjét, de még két jellemzőt említ: a személyes megtérés hangsúlyozását (vagyis azt, hogy minden embernek újjá kell születnie, meg kell térnie), és az evangélizáció fontosságát (az evangéliumi keresztények hiszik, hogy az az üzenet, amely hozzájuk eljutott továbbadandó, arra minden embernek szüksége van).



"Evangéliumi keresztény" vagy "evangélikál"?



Néhány mondat erejéig térjünk vissza az "evangelical" kifejezés fordításának problémájára. A szó az angolszász világban teljesen érthető, a magyar viszonyok között azonban meglehetősen homályos. A zavart jól jellemzi, hogy egyre gyakrabban lehet az "evangéliumi keresztény" fordítás mellett az "evangélikál" változattal is találkozni. Ha a két fordítás tartalmát nézzük, mindegy melyiket használjuk, de meg lehet figyelni egy tendenciát abban, hogy ki fordítja a szót "evangéliumi keresztény"-nek és ki "evangélikál"-nak. Ennek ismeretében látni fogjuk, hogy a szóhasználat mégsem közömbös.

Általában azok fordítják "evangelikál"-nak, akik azt a mozgalmat (vagy lelkiséget), melyet a szó jelöl, a kereszténység egyik formájának tartják. A szóval hangsúlyozni akarják a mozgalom történelmi gyökereit és kultúrális meghatározottságát, és nem is feltétlenül tartják az "evangélikalizmust" a kereszténység legjobb formájának. Az "evangéliumi kereszténység" kifejezésnél kevésbé kizárólagos "evangélikál" szó jobban megfelel annak a szándékuknak, hogy a kereszténységnek ezt a válfaját elszigeteljék, érzékeltessék annak angolszász jellegét, és megfosszák attól az igényétől, hogy a hit legegészségesebb, legevangéliumibb (ehelyett legfeljebb legevangélikálabb) formája. Akik az "evangelical" szót "evangéliumi keresztény"-nek fordítják, az előbbiekkel ellentétben általában úgy gondolkodnak erről a mozgalomról, mint ami a legbiblikusabb, legegészségesebb, az evangéliumhoz legközelebb álló formája a keresztény hitnek.

Ebben az írásban az "evangéliumi keresztény" fordítást használom. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a kereszténység egyik formája. Lesznek olyan emberek is a mennyben, akik nem evangéliumi keresztények, nem voltak azok soha, és talán nem is lesznek azokká soha. Ide sorolom például C.S. Lewis-t, aki nagyszerű keresztény író volt, de nem vallotta magát a szó szoros értelmében vett evangéliumi kereszténynek. Hiszem, hogy a mennyben lesz, más kereszténnyel együtt, akik kívül vannak a kereszténység ezen meghatározásán. Azt is gondolom, hogy sok jogos kritika illetheti az evangéliumi kereszténységet, hiszen ez a mozgalom (vagy lelkiség) sem tökéletes. Mégis merem vállalni, hogy felfogásában ez a legbiblikusabb formája a kereszténységnek. Ez az, ami a legjobban hasonlít arra, amiről az Újszövetségben olvasunk, ez tükrözi leginkább az újszövetségi gyülekezetek életét.

John Stott saját anglikán evangéliumi identitásával kapcsolatban fogalmazta meg a következőt: "Azért vagyok evangéliumi keresztény, mert meggyőződésem, hogy az evangéliumi alapelvek (elsősorban a sola scriptura és a sola gratia) elválaszthatatlanok a hiteles kereszténységtől. Evangéliumi kereszténynek lenni egyenlő azzal, hogy újszövetségi keresztények vagyunk, és fordítva." (Hope for the Church of England?, Kingsway, 1986. 17.o.). Stott-tal együtt hiszem, hogy az evangéliumi kereszténység a legegészségesebb formája és megélése a keresztény hitnek. Tehát nem csak egyik formája a sok lehetséges közül, hanem az a formája, amely a legjobban törekszik arra, hogy a hívők az Újszövetség alapján éljék meg a hitüket. Ha kritikát fogalmazunk meg, annak célja az kell hogy legyen, hogy evangéliumibb legyen az evangéliumiságunk.



Az evangéliumi kereszténység mint lelkiség



A tisztánlátás érdekében fontos két megállapítást tenni: 1. Az evangéliumi kereszténység egy lelkiség, nem egy felekezet. 2. Vannak felekezetek, amelyek jobb talajt jelentenek az evangéliumi lelkiség számára, mint más felekezetek vagy gyülekezetek.

1. Az evangéliumi kereszténység egy lelkiség, nem egy felekezet. Rossz a következő felsorolás: vannak reformátusok, evangélikusok, pünkösdiek, baptisták, metodisták, és vannak evangéliumiak. Sokkal jobb azt mondani, hogy a keresztények között vannak evangéliumi reformátusok, evangéliumi evangélikusok, evangéliumi pünkösdiek, evangéliumi baptisták, evangéliumi metodisták és vannak független evangéliumi gyülekezetek. Van egy összekötő kapocs minden evangéliumi között: maga az evangélium.

Talán az egyik legfontosabb vonása az evangéliumi kereszténységnek, hogy különbséget tud tenni elsődleges és másodlagos dolgok között, és a másodlagos dolgokat alárendeli az elsődlegeseknek. Evangéliumi keresztények számára az evangélium minden esetben megelőzi a tradíciót, ezért tudnak összekapcsolódni akkor is, ha másodlagos kérdésekben nem értenek egyet. Vegyünk példának egy evangéliumi reformátust, aki hisz a Biblia tekintélyében és ragaszkodik a tiszta bibliai evangéliumhoz. Evangéliumi felfogása miatt valószínűleg jobban vonzódik a többi evangéliumi keresztényhez, bármilyen felekezetben is legyenek, mint a saját felekezetén belül levő liberálisokhoz, akik tagadják a Biblia igazságait. Egy evangéliumi református prédikátor feltehetően szívesebben elmegy prédikálni egy konferenciára, melyet baptista vagy szabadkeresztény evangéliumiak szerveznek, mint a saját felekezetén belül egy olyanra, melyen liberális teológusok a számára kedves hitigazságokat szedik darabokra. Sokkal mélyebb közösséget érez a másik felekezetben lévő evangéliumiakkal, mint a saját felekezetén belüli nem evangéliumiakkal.

Jó példa erre a tizennyolcadik századi evangélista, George Whitefield, aki szívesen hirdette az igét baptisták, kongregacionalisták, presbiteriánusok, holland reformátusok, vagy a Wesley-féle arminiánusok között, annak ellenére, hogy így sokszor szembekerült saját anglikán felekezetének teológusaival és lelkészeivel. Ezt a hozzáállást tükrözi az elmúlt kétszáz évben létrehozott számtalan felekezetközötti evangéliumi misszió léte is. Fontos tehát megállapítani, hogy az evangéliumi kereszténység egy lelkiség, nem pedig egy felekezet. Minden felekezetben megjelenhet ez a lelkiség, de az evangélium összeköti egymással azokat, akik ehhez a lelkiséghez tartoznak.

2. Vannak felekezetek, amelyek jobb talajt jelentenek az evangéliumi lelkiség számára, mint más felekezetek (vagy gyülekezetek). Bár az evangéliumi kereszténység nem kötődik egyetlen felekezethez sem, mégsem mondhatjuk, hogy a lelkiség számára minden felekezet ugyanolyan jó táptalajt jelent.

Alapvetően rossz talajnak tartom az evangéliumiság számára a nagyon erős felekezetiességet. Ha egy felekezet erőteljesen hangsúlyozza saját felsőbbrendűségét, ott nehezen valósul meg az evangéliumiság. A népegyházak sokszor nehezebb talajt jelentenek az evangéliumiság számára pusztán azáltal, hogy a másodlagos hagyományok gyakran ugyanolyan fontosakká válnak, mint maga az evangélium. Ez megtörténhet egy kisegyházzal vagy független gyülekezettel is.

Általában rosszabb talajt jelent egy olyan felekezet is, ahol a liturgia nagyon fontos. Ebből a szempontból egy evangélikusnak egy kicsit nehezebb evangéliuminak lenni, mint egy reformátusnak vagy egy baptistának. Az evangélikusok számára ugyanis az úrvacsora például nagyon fontos liturgikus cselekmény, melyben elengedhetetlen szerepe van a felszentelt evangélikus lelkésznek és annak, hogy mi történik a kenyérben és a borban. Egy evangélikus számára, aki a felekezetét és annak hitvallásait komolyan veszi, sokkal nehezebb lesz együtt úrvacsorázni egy baptistával, mint a baptistának vele. Ez nem zárja ki az evangéliumiságot, de nehezebbé teszi.

Alapvetően rossz talaj az evangéliumiság számára egy olyan felekezet, ahol a hivatalos tanítás bizonyos pontokon ellentmond az evangéliumnak, vagy Biblián kivüli dogmákat tartalmaz. Azt gondolom például, hogy a római katolikus egyház alapvetően rossz talaj az evangéliumiság számára. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek benne újjászületett emberek, de azt igen, hogy a katolikus egyházon belül szinte lehetetlen evangéliumi gyülekezetről beszélni. Ha az illető közösség valóban evangéliumi, óhatatlanul szembekerül saját egyháza tanításával (Mária tisztelete, szentekhez való imádság stb.). Döntenie kell, hogy evangéliumi vagy római katolikus akar-e lenni. Ezzel szemben egy olyan felekezet vagy független gyülekezet, melynek evangéliumi hitvallása van, mindig alapvetően jó talaj az evangéliumiság számára.

Nem szabad ugyanakkor elfeledkezni arról, hogy az evangéliumi keresztények egységének egyik történelmi kulcsa éppen az volt, hogy az ekkleziológia kérdéseit az evangélium szempontjából másodlagosnak tekintették. Az evangéliumi lelkiség nem az Egyházról vallott felfogásokra, hanem az evangéliumra épül.



Az evangéliumi kereszténység gyökerei



Mit tekint az evangéliumi kereszténység saját gyökereinek? Ha visszanézünk az egyháztörténet változásaira, kiket tekinthetünk elődeinknek? Kik azok, akik meghatározták azt, amilyenekké mára lettünk?

Az evangéliumi keresztények elsősorban a korai egyházat, annak egyszerű gyülekezeti életét tartják előfutáruknak. Az ősegyház élete, ahogy az az Apostolok cselekedeteiből és az apostoli levelekből megismerhető, minden másnál erőteljesebb minta és útmutató az evangéliumi kereszténység számára. Bármennyire fontos is azonban számunkra, hogy a hitünk a Bibliából táplálkozik, tudomásul kell vennünk azt a történelmi fejlődést is, melyek hozzájárultak az evangéliumi kereszténység mai arculatához. Ezek a hatások nem egyenértékűek a Biblia tekintélyével, de befolyásolták és ma is befolyásolják az evangéliumi keresztények bibliaértelmezését.

Az apostoli kor mellett a kereszténység egészével egyetértésben az evangéliumi keresztények számára is nagy jelentőséggel bírnak az ókeresztény egyház hitvallásai (elsősorban az Apostoli Hitvallás, valamint a Szentháromságról és Krisztus személyéről szóló hitvallási formulák).

Ennél talán még fontosabb a reformáció, melyben a mozgalom saját közelebbi gyökereit látja. A reformáció hangsúlyai, sola Scriptura (egyedül a Szentírás a hit mércéje), sola gratia (az üdvösség egyedül kegyelemből van), solus Christus (csak Krisztus érdeméért), sola fide (egyedül hit által), soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség), mind beépültek az evangéliumi hitbe, és a helyes igeértelmezés alapköveivé váltak.

Idővel két megújulási mozgalom bontakozott ki a protestáns felekezeteken belül: a puritanizmus és a pietizmus. Mindkét mozgalom hangsúlyozta, hogy azokat a hitvallásokat, melyeket a reformátorok megalkottak, meg kell élni. A keresztény hit élő ortodoxia (igazhitűség) kell legyen. Éppen ezért mindkét mozgalom hangsúlyozta a személyes megtérést (Istenhez fordulást) és az újjászületést. Enélkül teljesen értelmetlen egy hitvallás bemagolása. Ha az életünkben nem történik változás, csak a tudásunkat gyarapítjuk, de ugyanúgy elkárhozunk, mint nélküle. Európában - Angliát kivéve - elsősorban a pietizmus terjedt el és határozta meg az európai kontinensen az evangéliumi kereszténységet. Így a magyarországi evangéliumi ébredések is főleg pietista jellegűek voltak. Angliában a puritanizmus hozta létre vagy hatotta át az evangéliumi kereszténységet. Véleményem szerint az angliai puritanizmus egészségesebb formája volt az élő ortodoxiának, mint az európai pietizmus. A puritánok ügyesebben megteremtették az egyensúlyt az ortodoxia és az élet, az átélés és a hitvallás, az értelem és az érzelem szerepe között, mint a pietisták. A pietizmusnak viszont vitathatatlan érdemei vannak az átélt és cselekvő hit területén (gondoljunk csak Tersteegen énekeire vagy Francke árvaházaira).

A következő fontos lépés, mely az evangéliumi kereszténység arculatát meghatározta, a tizennyolcadik századi angliai és amerikai ébredés volt. Ez játszott szerepet abban, hogy elsősorban angolszász nyelvterületen vált erőteljes mozgalommá az evangéliumiság. Angliában az ébredésnek három nagy ága volt: 1. a kálvinista ág, melyet főleg Whitefield nevével lehetett fémjelezni (és amelyet mellesleg eredetileg neveztek evangéliumi kereszténységnek); 2. a Wesley-féle arminiánus ág; 3. és a pietista ág, amely az európai kontinensről jött át a cseh-morva testvérek közvetítésével a Zinzendorf vezette herrnhuti ébredésből. Érdekes, hogy a tizennyolcadik században - főleg Whitefield hatására - mindhárom irányzatot együttvéve kezdték evangéliuminak nevezni. Volt ugyanis közöttük egy (a lényegesben megmutatkozó) egység: összekötötte őket az evangélium. Mindhárom mozgalom hitt a Biblia tekintélyében, abban, hogy az embernek újjá kell születnie, és hogy egyedül Krisztus halála által van igazságunk. Természetesen a másodlagos kérdésekben mindhárom mozgalom hangsúlyozta a saját felfogását. Így például a kálvinisták ragaszkodtak a predesztinációhoz, az arminiánusok a szabad akarathoz, a pietisták pedig ahhoz a lelkiséghez, amely Krisztust mint az Isten Bárányát állította a középpontba. De lényeges volt, hogy amikor szükség volt rá, félre tudták tenni a másodlagos kérdéseket, és elismerték az alapvető lelki rokonságot. Ez egy nagy lépés volt abba az irányba, amilyenné az evangéliumi kereszténység a huszadik századra lett. (Ma az evangéliumi kereszténységben a három irányzat közül a Wesley-féle arminiánus ág dominál, de ez a tizennyolcadik században nem volt még jellemző.)

A tizenkilencedik században egy új arculata kezdett kifejlődni az evangéliumi kereszténységnek, amely mára szintén meghatározó hatásnak bizonyult. Ennek oka a liberális teológia megjelenése és térhódítása volt. Egyes hívők az evangéliumi hagyományból erőteljesen reagáltak erre. 1910-ben kiadtak egy tizenkét kötetes könyvsorozatot Fundamentals (A hit alapjai) címmel, melyben alapvető kérdéseket tárgyaltak és védelmeztek a kritikai támadásoktól (Krisztus istensége, szűztől születése, feltámadása, személyes visszajövetele, csodák stb.). Innentől az evangéliumi kereszténység úgy is jelentkezett, mint a teológiai liberalizmussal szemben álló mozgalom.



A lelkiség mai jellemzői



Nehéz objektív képet kialakítani az evangéliumi kereszténység huszadik századi történetéről és változásairól. Valószínűleg kicsi még a történelmi rálátás ehhez, bár többen megkíséreltek már kritikai értékelést adni erről az időszakról (pl. Iain Murray, David Wells). Nagyjából a következő vélemények és bírálatok fogalmazódtak meg:

1. A mozgalom megerősödésen ment keresztül. Az 50-es, 60-as évektől kezdve megfigyelhető az, hogy az evangéliumi kereszténység erősödött és egyre elismertebb lett. Teológiai és társadalmi presztízst szerzett magának, ami nem volt meg a huszadik század első felében. Ebben főleg három törekvés játszott nagy szerepet. Az első a teológiában való helytállás, a tudományos szemlélet erősítése volt. Olyan evangéliumi vezetők, mint John Stott, F.F. Bruce, H.J. Ockenga, John Wenham azon munkálkodtak, hogy az evangéliumi kereszténység a teológián belül szerezzen magának tekintélyt, mutasson fel eredményeket, hogy egyetlen evangéliumi teológusnak se kelljen szégyenkeznie álláspontja miatt, hanem tudja igazolni azt. A másik fő törekvés egy amerikai teológus, C.F. Henry nevéhez fűződik, aki az evangéliumi kereszténységnek a társadalomban való szociális szerepvállalását hangsúlyozta. A harmadik törekvés fő zászlóvivője az ismert evangélista, Billy Graham volt. Billy Graham evangélizációs kampányai során a legszélesebb ökumenikus összefogást sürgette, és ezzel az evangéliumi kereszténység határait relatívvá és megkérdőjelezhetővé változtatta. Ez döntő hatást gyakorolt az evangéliumi identitásra. Az evangélista ismertsége viszont növelte az evangéliumi kereszténység társadalmi elfogadottságát.

2. A mozgalomra ma egy szélesedő egység (vagy ha kritizálni akarjuk, akkor egy "szétfolyás") jellemző. Ez egyenes következménye a Graham-kampányoknak és az ökumenikus mozgalomban való evangéliumi részvételnek. A dolog kétoldalúnak tűnik. Jó oldala a folyamatnak az, hogy sokan kiléptek a felekezetiességből, és észrevették, hogy saját felekezetükön kívül is vannak keresztények, és az evangélium erős kapocsként köti össze őket. Tudatosították magukban a különbséget az elsődleges és a másodlagos dolgok között, a hangsúlyt az elsődlegesekre fektetve. A másik oldalon viszont negatív folyamatok is elindultak. A szélesedő párbeszéd következtében sokszor éppen az evangéliumiság határai mosódnak el, és az evangéliumi keresztények nem evangéliumi, hanem inkább ökumenikus egységet keresnek. Tudatosították magukban, hogy van élet saját mozgalmukon kívül is, ami sajnos oda vezetett, hogy ma elfeledkeznek arról, hogy ők miért is evangéliumi keresztények. Volt például egy nyitás a katolikus egyház felé, melynek az az eredménye, hogy mára sokan már a reformációt is felesleges, indokolatlan dolognak tartják. Volt nyitás a liberálisok felé is annak érdekében, hogy a két tábor megpróbálja egymást megérteni, de ennek következtében elődeink tizenkilencedik század végi konzervatív reakciója vált látszólag szükségtelenné.

Hosszútávon ennek a szélesedő egységnek ("szétfolyásnak") a következménye véleményem szerint az lesz, hogy miközben elmosódik az evangéliumi identitás, újból meg fog erősödni a felekezeti identitás, hiszen identitás nélkül a mozgalom nem tud létezni. Az evangéliumi kereszténység identitásválsága előtérbe tolja majd újból a hagyományokon és történelmi különbözőségeken alapuló felekezeti identitást. Ha nincs meg az evangélium alapján létrejövő közösség, akkor a másodlagos dolgok újból fontosakká fognak válni. Márpedig egy olyan egység, melynek alapja kevesebb mint az apostoli evangélium, nem fog hosszútávon megmaradni.

3. A megerősödés mellett egy megízetlenedés is látható. Mi az, amiben ez a megízetlenülés tetten érhető? Előszöris egyre nagyobb nyitottság érezhető evangéliumi körökben a bibliakritika felé. Ez fundamentalista keresztények számára nem feltétlenül baj, mert nyitottabb és igényesebb hozzáállást eredményez a Biblia értelmezéséhez. Csakhogy a folyamat érzésem szerint ma már túl messzire megy. Sokszor evangéliumi szerzőktől is lehet olyan megállapításokat olvasni, melyek jóval túlmennek a hit és apostoli tanítás által megkövetelt határokon.

Emellett az is gyakran tapasztalható, hogy a "közösség" az "apostoli tanítás" elé kerül (vö. ApCsel 2,42), vagy attól függetlenné válik. Az Igében fordított a sorrend! "Szüntelenül részt vettek az apostoli tanításban és a közösségben." Ha úgy keressük a közösséget másokkal, hogy félretesszük az apostoli tanítást, akkor megszűnünk evangéliumi keresztényeknek lenni. Az apostoli tanítás rendkívül fontos számunkra, nem hanyagolhatjuk azt el, ha Krisztust akarjuk követni.

Szintén megízetlenedést okoz a növekvő emberközpontúság, melyben véleményem szerint nagy szerepet játszik a kálvinizmus térvesztése az evangéliumi kereszténységen belül. Ennek egyik jele, hogy manapság evangélizációs alkalmakon a Krisztus mellett való döntés hangsúlya teljesen kiszorítotja az újjászületés szükségességének üzenetét. Az a tény, hogy már nem csodára várunk, hanem egy döntést erőltetünk az emberekre (vagyis mi "csináljuk" a csodát), növeli a külső vallásosságot. Ennek során az evangéliumi kereszténység egyre duzzad külsőleg vallásos emberekkel , s ez "megízetleníti a sót". "De ha a só megízetlenül, nem jó semmire, csak arra, hogy kidobják."

4. Van egy növekvő törekvés a régebbi evangéliumi kereszténységhez (elsősorban a puritánokhoz) való visszatérésre. Nehéz felmérni ennek a hatását, de mindenképpen reménységre ad okot. Több irányból is igény támadt erre. A második világháború után Martyn Lloyd-Jones hatására indult el a "puritán reneszánsz". Ezzel egyidőben régebbi evangéliumi szerzők írásait vagy életrajzait is kezdték kiadni. A kálvinista teológia újból magára talált, és sokakat meghódított az evangéliumi táborból. Ismert evangéliumi vezetők, mint J.I. Packer, Iain Murray, Sinclair Ferguson és John Piper felvállalták a puritánok és a kálvinizmus ügyét. Az evangéliumi kereszténységben tudatosabb lett a kálvinista teológia és a puritánok melletti (vagy elleni) elkötelezettség.

5. Érdekes jelenség, hogy az evangéliumi keresztények aktív politikai szerepvállalása az angolszász világban a posztmodern világ kihívásaira két gyökeresen különböző irányzatot szült az ezredfordulóra. Amerikában a (fundamentalista) evangéliumiak egy része konzervatív-jobboldali politizálást folytat, és komoly tényező lett az amerikai politikai csatatéren. Fő törekvésük inkább a posztmodern világképpel való szembefordulás és a hagyományos értékek védelme. Angliában viszont éppen egy baloldali radikalizmussal kapcsolódik össze egyes körök evangéliumi aktivizmusa, mely a szegények felé próbál utat törni, a posztmodern világképet pedig meglovagolja és felhasználja a kiábrándult és elvilágiasodott fiatalok megnyerésére. Nagy kérdés, hogy az evangéliumi keresztényeknek ez a politikai szerepvállalása milyen hatással lesz a mozgalom egészére. Mind a jobboldali amerikai fundamentalizmus, mind a baloldali angol poszt-evangéliumi radikalizmus veszélyes lehet, ha a politikai aktivizmus az evangélium tiszta üzenete elé kerül.

6. Nehéz még felmérni a karizmatikus mozgalom hosszútávú hatásait is, de az biztos, hogy a kezdeti bizalmatlanságot egyre inkább a szimpátia és befogadás váltja fel evangéliumi részről. Erre példa David Watson, Michael Green, John White, Wayne Grudem, Charles Hummel és más evangéliumi vezetők szoros kapcsolata a karizmatikus mozgalommal. Az evangéliumi kereszténység arculatát láthatóan befolyásolta az elmúlt két évtizedben a karizmatikus mozgalom lelki ajándékokról, dicsőítésről, szolgálatról, átélésről, örömről alkotott nézetei. A "Szentlelkes" mozgalmak vitathatatlanul hozzájárultak ahhoz, hogy az evangéliumiak felülvizsgálják a Szentháromság harmadik személyéhez fűződő viszonyukat, és ezen a téren pozitívnak mondható változások történtek. De az is tény, hogy ezek a mozgalmak inkább gyengítették a doktrinális elkötelezettséget, és gerjesztették a tanításban amúgyis érzékelhető elsekélyesedés folyamatát.

7. Még kevésbé értékelhető egyelőre az a viszonylag új irány, mely a reformáció előtti lelkiségek spirituális kincseinek a feltárására törekszik. Egyre nagyobb divatja van evangéliumi körökben a monasztikus életformához kötődő, vagy a szerzetesi életmódból született és modern köntösbe bújtatott lelki megtapasztalásoknak, lelkigyakorlatoknak, "miszticizmusnak". A reformátorok gondolkodásától nem volt idegen, hogy a középkori szentektől tanuljanak (Luther és Kálvin gyakran hivatkoztak Szent Gergelyre, Szent Ágostonra, Szent Bernátra, Szent Anzelmre, stb.). Az azonban kérdés, hogy milyen hosszútávú hatása lesz ennek az új hangsúlynak az amúgyis identitás-válsággal és doktrinális sekélyességgel küszködő evangéliumi mozgalomra.

8. Egyértelműen pozitív fejleménynek tekinthető az evangéliumi misszió hihetetlen méreteket öltő növekedése. Soha ennyi felekezetközi evangéliumi missziós társaság nem létezett, mint most. A világ minden táján dolgoznak evangéliumi hitű (bár különböző felekezetekhez tartozó) misszionáriusok. Az összefogás ezen a téren felülmúlja az összes korábbi évszázad összefogását. A missziós mozgalmak tevékenysége következtében Isten kegyelméből az evangéliumi lelkiség a harmadik világ egyik legmeghatározóbb keresztény ereje lett. Talán nem is olyan távoli az az idő, amikor afrikai, ázsiai és dél-amerikai teológusoktól, igehirdetőktől és misszionáriusoktól fogjuk újra megtanulni, hogy mi az evangéliumi hit?



A hitvallás



Bármennyi kritikát fogalmazunk is meg az evangéliumi kereszténység jelen állapotával kapcsolatban, gyülekezetünk ehhez a családhoz tartozik. Itt vannak a gyökereink, itt van a lelki rokonságunk, innen kaptunk rengeteg lelki kincset. Az a feladatunk ugyanakkor, hogy haladjunk a mélység felé, ne elégedjünk meg sekélyes divathullámokkal. Ez pedig nem lehetséges, ha nem ismerjük a tanításbeli alapokat. A mélységhez hozzátartozik a tanítás, a hitvallás. Az evangéliumi hit feltárásakor éppen ezért azokon a hitvallási pontokon fogunk végigmenni, melyek az evangéliumi keresztényeket összekötik (vagy össze kell hogy kössék), az evangélium lényegét képezik, és a gyülekezeti hitvallásunkban is benne vannak. Ezek a hitvallási pontok természetesen csak egyfajta megfogalmazásai az evangéliumi hitnek, de a bennük körülírt igazságok (így vagy máshogy megfogalmazva) elsődleges kérdések. A hitvallás szövege a következő:

1. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek három-egy Isten.

2. Isten kizárólagos ura a teremtésnek, a kijelentésnek, a megváltásnak és az utolsó ítéletnek.

3. A Szentírás Istentől ihletett és eredeti formájában teljesen megbízható, legfőbb tekintély az igazság, a hit és az életvitel minden kérdésében.

4. Az emberiség a bűnbeesés óta egyetemesen bűnös, ezért Isten haragja és ítélete van rajta.

5. Az Úr Jézus Krisztus Isten testet öltött Fia, tökéletes Isten. Szentlélektől fogant, szűztől született, valóságos és bűntelen ember volt, kereszthalált halt, feltámadt, mennynek és földnek ura.

6. A bűnből és a büntetés alól egyedül Jézus Krisztus válthat meg, aki egyszer s mindenkorra érvényes áldozati halálában minket képviselt és helyettesített.

7. A megigazulás Isten meg nem érdemelt kegyelme, amelyben a bűnös elnyeri minden bűnének bocsánatát, és Isten neki tulajdonítja Krisztus igazságát. Mindez egyedül hit által nyerhető el.

8. Egyedül a Szentlélek képes meggyőzni az embert bűnösségéről. Jelenléte által formálódik az újjászületett ember Krisztushoz hasonlóvá, Ő teszi alkalmassá a világban való bizonyságtételre.

9. Az egy, szent, egyetemes Egyház Krisztus teste, amelyhez minden valódi hívő tartozik.

10. Jézus Krisztus személyesen visszajön és végső ítéletet tart.

Ahogy végighaladunk a tíz ponton, tartsuk szem előtt azt, amit Pál mondott: "Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hívőkké."
Írta: Szabados Ádám

Stimmel! Gyakorlatilag majdnemhogy ott vagyunk az Egyetemes Anyaszentegyháznál, amelyben az evangéliumi gyülekezetek, mint önálló testek vesznek részt. Brrrrr!:

Miért rosta, nem hiszed, hogy az egyes "szabadegyházi" tipusú önálló(nem külön felekezeti szövetségbe tömörülő) keresztyén gyülekezetek hívői is Krisztus testének a részei?
Ez neked undorító?
Vagy valamit nagyon félreértesz(önálló test, honnan veszed ezt?).
Épp arról van szó, hogy egy Krisztus test, külön részekkel, tagokkal.
Ez tudtommal biblikus.

1Kor 12,12-14
Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is.
Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.
Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból.

Te tényleg nem érted? Dupla gond van.

Először is a megadott definíciód szerint az Egyetemes Anyaszentegyházhoz ezek szerint hozzátartoznának egyesek a legkülönfélébb egyházakból, valamint a evangéliumi egyházak. Tehát a részek a különféle egyházakból, és az evangéliumiak egy csomagban, válogatás nélkül. Tudod, mint a katolikusok a Hitvallásban. Hát ez télleg nagyon profi!

De ha még ez nem is lenne benne a szövegben, akkor is engedtessék meg az Istennek, hogy maga válogassa össze az egyházának tagjait a maga szempontjából, és nem az evangéliumiak elképzelése szerint kelljen neki gondolkodnia, cselekednie, és adnia az üdvösséget azoknak, akiket szerinte az megillet. Ha lehet adjátok meg Istennek ezt a lehetőséget, jó? Plíz!

jó kis topic lett ez...

a zsidók KAZÁROK

az "evangéliumi" gyülekezetek (természetesen a HitGyülivel az élen, de a végén nagy tisztelettel ott kullogok én is a HÉVemmel ) azok pedig JEHOVISTÁK (bocsánat, kedves tanuk, ÉN tudom, hogy nem szeretitek...)

engem kicsit meglepett mindenesetre "Figyelő szövege" Rosta szájából...

érdekes a téma... VALAHOL már egyszer leírtam, hogy KÉT ökumené van... ezt figyelembe véve MINDJÁRT sokkal világosabb a kép, a "csavar" az az egészben, hogy EBBŐL a szempontból legvilágosabban TULIP fogalmazott, csak nála a "belül lévők" köre elég szűkre sikeredett...

Mindösszesen a gondom tehát csak annyi, hogy nem ismerhetik Isten tervét, valamint nem a definíciójuk szerinti az Egyetemes Anyaszentegyház. Istent nem érdekli az ő definíciójuk.

ezzel egyetértek

és azt én is tévedésnek tartom, hogy némely gyülekezet némely tagja úgy gondolja, hogy a GYÜLEKEZET (/FELEKEZET) magában "garancia a beszállókártyára"

Pontosítalak rosta, mert valamilyen szándékból vezéreltetve, hamisan állítod be a mondandóm lényegét.
Minden felekezetből azok az egyetemes egyház tagjai akik, bármely nevű gyülekezetből/egyházból azok, de csakis azok, akik hívők, azaz személyes megváltójuknak fogadták el Jézus Krisztust.
Az én mondandómnak, ímmár sokadszorra, ez a lényege.
Nincs egy csomag, válogatás nélkül.
Semelyik egyház, gyülekezet, evangéliumi neveztetésű, nem tagja így önmagában az egyetemes egyháznak, hanem azok összesége akik hisznek az Úr Jézusban.
Minden földi egyházi, gyülekezeti forma önnmagában nem biztosíték.
Egyetlen egyház, gyülekezet sem üdvözít. Személyesen kell az Úr Jézusban hinni, nem a felekezetükbe, nem a nevükbe, nem a tanba, vezetőjükbe, szertarásukba stb.

Ami az evangéliumi jelzőt, mint mozgalom érinti, azért tettem be a fentebbi kis összefoglaló írást, hogy érthető legyen, hogy honnan is eredeztethető és mik a jellemzői minden pozitívumával és nyitottságukból eredően a köztük is megjelnő negatív tendenciáival.
Az evangéliumiak nem jehovista tipusú nekonok akik amerikából jöttek, henem egy felekezeteket átívelő hívő keresztyén mozgalom, mely bár sokszínű, de a lányeges dolgokban egy. Mint akik felismerték, hogy Krisztushoz felekezettől függetlenül tartoznak és Krisztus egyetemes egyházának tagjai, mert hisznek az Úr Jézus Krisztusba.

Ugyanakkor akik nem számítják ide magukat(mozgalmi azonosulás képpen) azok is evangéliumi Keresztyének, ha megtértek, a megváltás talaján és Krisztus követők.

Igen, az Általa(Isten) meghatározott feltételek érvényesek.
Nem az emberi feltételrendszter.
Ezért van a Szentírás. Ebből viszont lehet ismerni azt, hogy Ki által van üdvösség

Ha visszaolvasol, akkor láthatod, hogy a jehova tanuihoz való hasonlítást nem a hitelvek azonossága alapján tettem meg, hanem az alapján, hogy mind a két társulat hajlamos arra, hogy magabiztos legyen abban, hogy ismeri Isten tervét. Ebben viszont sajnálatosan közösek. És most akár igéket is lehetne idézni a jövendölések, jövőbelátások hiábavalóságáról, és megtévesztő, hiteltelen voltáról, de szükségtelen, hiszen ismerjük ezeket.

Ami az evangéliumi egyházak más egyházakon átívelő, az Egyetemes Anyaszentegyházhoz hasonlatos voltáról írsz, és amilyen példákat hozol rá, hát az bosszantóan hamis gondolatokat hordoz több szempontból is, ahol furcsa csúsztatásokat látok.

Egyrészt miként lehet egy emberi szerveződést Jézus Anyaszentegyházához hasonlítani? Ha már ehhez hasonlítottátok, akkor jó lenne tudni, hogy ki is a feje ennek a szerveződésnek? Csak nem az evangéliumi gyülekezetek?!

Másrészt miként lehet úgy kommunikálni a szerveződést, hogy a többi egyház nem Jézus szerinti, csak az egyházak egy része az. Ez az igaz rész pedig voltaképpen evangéliumi lenne szerintetetk? Mi ez az árokásás, ellenségkép sugallás más egyházoknál, mi ez a beleszólás más egyházak belső életébe?

Harmadrészt miként lehet álságosan arról beszélni, hogy más egyházakban is vannak evangéliumiak, amikor a hitvallásuk 10 pontja teljességgel kizár bizonyos egyházakat. Például a katolikusokat.

Ezeket a fenti teljességgel önellentmondásos gondolatokat ismételgetitek már egy jó ideje. Talán a legfontosabb az lenne, ha az alapfogalmakat tisztáznátok magatokban. Mi az, hogy vallás, egyház, mi is a kereszténység, és mi az Anyaszentegyház fogalma.

Az jó, ha tudjátok, hogy kitől van az üdvösség. Akkor azt is tudjátok, hogy tévedés, miszerint az Anyaszentegyház, és az evangéliumiak között bármiféle szoros közösség, netán azonosság lenne. Csak olyan azonosság van, mint bármely más egyháznál.

Kedves Literaty!

A felsorolásban amit írtál az Evangélium szó értelmezése lehet más, ezért csúszhatott el a dolog Rostánál.
Megpróbálok segíteni.....

Azzal kapcsolatban, amit Rosta írt azt gondolom, hogy én is hívő, magyar református vagyok.
Ebből a meghatározásból az is fontos, hogy MIBEN hívő, nem is hogy miben, hanem hogy KIBEN.
Jézus Krisztusban, akit az Evangéliumban, a Jóhírben ismerhettem és ismerhetek meg.
Tehát az Evangélium, Jóhír itt azt a beszámolót, hiteles hírt jelenti, ami által üdvözülünk.
A magyarságom is fontos, mert az első rendű szolgálatom a saját népem felé kell hogy megnyílvánuljon, ahogyan erre az Úr maga mutatott példát.
A református is fontos, mert vannak erősségei a felekezetemnek, amikben szeretnék továbbra is állni. Ezek védenek a más felekezetekben történő elhajlásoktól, de sajnos valóban néha lehetnek gátak is a jó észrevételében, befogadásában.

A sorrend is fontos....

Az Anyaszent Egyház minden keresztyén hitvallásában megjelenik:
Hiszek egy egyetemes keresztyén Anyaszent Egyházat és itt jön, hogy mi is ez kibontva:
- a szentek egyesége
- a bűn bocsánata
-a test feltámadása
- örök élet



Így érthető, hogy minden felekezetben vannak, akik az Evangéliumban, Jóhírben, Megváltásban bíznak és hisznek és vannak, akik valami más által hiszik az üdvösségüket, megtartásukat.
És a felsorolás végén írtad, hogy "független evangéliumi gyülekezetek".
Itt annyiban módosítanék (és emiatt vannak komoly értelmezésbeli különbségek és nehezen érthető kijelentések), hogy
"független evangéliumi evangéliumi gyülekezetek"
A két "evangéliumi" egymás után írása nem elírás!

Csak csendesen megjegyzem, nincs olyan hogy anyaszentegyház.
Egyház van.
üdv
ex

3. Akkor visszahozza az Úr, a te Istened a te foglyaidat, és könyörül rajtad, és visszahozván, összegyűjt majd téged minden nép közül, a kik közé oda szórt téged az Úr, a te Istened.
4. Ha az ég szélére volnál is taszítva, onnét is összegyűjt téged az Úr, a te Istened, és onnét is felvesz téged;
5. És elhoz téged az Úr, a te Istened a földre, a melyet bírtak a te atyáid, és bírni fogod azt; és jól tesz veled, és inkább megsokasít téged, mint a te atyáidat.
6. És körülmetéli az Úr, a te Istened a te szívedet, és a te magodnak szívét, hogy szeressed az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, hogy élj.
7. Mind ez átkokat pedig rábocsátja az Úr, a te Istened a te ellenségeidre és gyűlölőidre, a kik üldöztek téged.
Ez azért elég világod beszéd, nem kell, hozzá különösen megoldókulcs.
üdv
ex

Kedves rosta, utoljára írok e témában.


Sose mondtam olyat, hogy az evangéliumi mozgalom maga a Krisztus teste, avagy maga lenne az anyaszentegyház. E mozgalom azért van mert valamit felismertek, mégpedig, hogy a hívő emberek Krisztushoz tartoznak felekezeti hovatartozástól függetlenül. Nem a mozgalom az anyaszentegyház. E mozgalom nem is szervezet(noha ezen belül szervezetek lehetnek, pl missziós szervezetek). Nem köthető senki emberhez vagy egy személyhez. Aki evanéliumi keresztyén az elismeri, hogy más is Krisztus testének a része, tartozzon bárhová, ha hívő ember. Ez egy gondolkodás, amit a Szentírás alapján vall. A Katolikus egyházban nem beszélhetünk evangéliumi mozgalomról(saját elzárkózásuk miatt), de hívő keresztyénről igen. Aki megtért az Krisztus népéhez, egyházához, eklézsiájához tartozik, (nem az evangéliumi mozgalomhoz)ha katolikus, anglikán, evangélikus, ortodosz, metodista vagy "kukutyim" stb Ha meg nem ismeri el, hogy más hívő is létezik csak az saját egyházát fogadja el, attól még hívő, csak rövidlátó, nem biblikus ez a gondolata.
Krisztus teste, eklézsiája, összességében láthatatlan. Nem egy felekezet, gyülekezet, mozgalom, vagy bárminek is nevezzem.
Bárki aki Krisztushoz tartozik az Krisztus testének a része.
És mindenki annak tagja, része, aki hisz az Úr Jézusban, mint személyes megváltójában. Rész szerint látható a hívők közösségeiben(nem összeségében).

Semmilyen egyház mozgalom, gyülekezet nem mondhatja magáról, hogy ők képezik(kizárásos alapon) a Krisztus Testét, más nem tartozik abba csak az Ő hozzájulk tartozó.
Aki ezt mondja az téved a Szentírás alapján.
Krisztus teste lelki (szellemi) valóság, nem fizikai organizáció.

Semmi baj a fogalmakkal: Görög eklézsia, fordítható, anyaszentegyháznak, egyháznak, gyülekezetnek.

Láthatatlan egyház, gyülekezet, eklézsia: Minden idők hívői összességében.
Látható egyház: Nos ez jó kérdés. A hívőknek egy részben körülhatárolható helyi megjelenése.
Vagy: egy hitvallást valló, körülhatárolható közösség, felekezet.
Itt nem feltétlenül mindenki üdvösséggel bíró hívő, mert a látható egyház, gyülekezet, nem tökéletes, akármilyen jelzőt aggat magára.

(anyaszentegyház fogalma ugyanakkor kétséges, magyar specialitás)
Többnyire Krisztus láthatatlan testére értik, de érthető az adott felekezet összességére.
A Katolikusok úgy gondolják hogy Ők az anyaszentegyház, láthatóan is és senki más.

A vallás az többértelmű szó. A kérdés mit vallasz? Miben hiszel? Kiben hiszel?
A vallásos hihet a saját tanrendszerében, felekezetébe, avagy Krisztusban. Ezek nem feltétlenül egymást kizáró dolgok, de lehet az is.
De lehet negatív is, vallásoskodó, látszatkeresztyén, Olyan keresztén aki nem is az(csak nevében) mert nem tért meg.

A Keresztyén pedig azt jelenti egész egyszerűen, hogy Krisztusi, Krisztust követő.

Miért keresel fogást rajtam, mi indít erre?
Mit olvasol bele az írásaimba?

Kérlek gondolkozz el, én nem hiszem, hogy ezt a témát már tovább görgetem. Aki akarja és a Szentírás a kezében van az érti.