Nem hagy elveszni

"Mert nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba" (Zsolt 16,10).

Ez az Ige Jézus Krisztusban beteljesedett, de áttételesen érvényes mindenkire, aki Krisztusban van. Lelkünk nem marad az elválás állapotában, és testünk, noha elenyészik, újra feltámad. Ezúttal azonban olvasóim figyelmét inkább ezen Ige tágabb jelentésére szeretném felhívni.

Bánatunkban vagy bajunkban szellemileg nagyon mélyre süllyedhetünk, szinte úgy érezhetjük, mintha a pokol mélyére zuhantunk volna, de Isten nem engedi, hogy ebben az állapotban maradjunk. Azt gondolhatjuk, hogy szívünk, lelkünk, tudatunk szinte már a halál kapujában van, de Isten nem engedi, hogy ott maradjunk. Elalélhat bennünk a reménység és az öröm, de nem süllyedhetünk le a végső romlásba, sem a fenyegető kétségbeesésbe. Nagyon mélyre zuhanhatunk, de nem mélyebbre annál, amit az Úr megenged. Egy időre belekerülhetünk a kétségek börtönébe, de nem veszhetünk el benne. A reménység csillaga mindig ott ragyog az égen, még a legsötétebb éjszakában is. Az Úr nem feledkezik meg rólunk és nem szolgáltat ki az ellenségnek. Ezért legyünk jó reménységben. Az vigyáz ránk, akinek irgalma végtelen.

Egy biztos: A halál, a kétségbeesés és a sötétség világából életre, szabadságra és világosságra támaszt majd fel minket.

Dicsőítsük Istent!

"Akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek" (1Sám 2,30).

Életem fő célja, viselkedésem irányítója valóban Isten dicsőítése? Ha így van, akkor Ő is "dicsőséget szerez" nekem. Esetleg az emberek egy ideig nem becsülnek, de Isten nagyon hatásos módon tisztességet szerez majd nekem. Aki kész a gyalázkodást is elhordozni, és ezt Isten akaratára figyelve teszi, az végül bizonyosan elnyeri a mennyei dicsőséget.

Éli nem dicsőítette Istent házanépe jó igazgatásával, fiai sem dicsőítették Istent szent hivatásukhoz méltó viselkedéssel. Ezért az Úr sem szerzett nekik dicsőséget, hanem elvette családjuktól a főpapságot, és az ifjú Sámuelt tette az ország prófétájává (urává). Ha azt akarom, hogy családom Istené legyen, mindenben tisztelnem kell az Urat. Isten olykor megengedi, hogy az istentelenek élvezzék a világi dicsőséget, de azt a méltóságot, tisztességet, dicsőséget és halhatatlanságot, amely csak Tőle származik, azok számára tartja fönn, akik szent engedelmességgel csak Őt akarják dicsőíteni.

Mit tehetek ma, amivel dicsőíthetném az Urat? Dicsőségét szolgálhatom bizonyságtétellel és engedelmességgel. Dicsőíthetem vagyonommal és valamilyen konkrét szolgálattal. Csöndesedjünk el és gondoljuk meg, mivel dicsőíthetjük Őt, aki dicsőséget akar szerezni nekünk.

Áldás a házra

"... az igazak lakóhelyét megáldja" (Péld 3,33).

Aki igaz ember és féli az Urat, annak még a háza teteje is Isten védelme alatt áll. Otthona a szeretet lakhelye, a szent élet iskolája, és mennyei világosság sugárzik benne. Főhelyen van benne a családi oltár, ahol naponta tisztelik az Urat. Ezért az Úr megáldja lakhelyét. Lehet szerény kunyhó vagy tágas udvarház; az Úr áldása nem az otthon nagyságától, hanem lakóinak magatartásától függ.

Az a ház a legáldottabb, amelynek gazdája és gazdaasszonya istenfélő ember, de egy fiú vagy leány, vagy akár egy szolgáló is áldást hozhat egy egész házra. Az Úr gyakran egy egész háznépet megáld és felvirágoztat annak egy vagy két tagjáért, akik "igazak" az Ő szemében, mert kegyelme már megigazította őket. Szeretteim, fogadjuk be az Úr Jézust állandó vendégünknek, mint a betániai testvérek és akkor igazán áldottak leszünk.

Ügyeljünk arra, hogy minden dolgunkban igazak legyünk - mindennapi munkánkban, mások megítélésében, szomszédainkkal való bánásmódunkban, egész életvitelünkben és magatartásunkban. Mert az igaz Isten a hamis életet nem tudja megáldani.

Megőrzi az árvát

"Csak nálad talál irgalmat az árva" (Hós 14,4).

Ez elegendő indok arra, hogy ne bízzunk semmi másban, csak az Úrban. Ha egy gyermek elveszíti (természettől való) gondviselőjét, hozzá lép Istenünk, és Ő lesz a gyámolítója. Ugyanígy a felnőtt ember is: ha már mindenkit elvesztett, akire támaszkodhatott, az élő Isten kezébe teheti le az életét, akiben mindent megtalál, amire csak szüksége van. Az árvák Istenre vannak utalva, mint atyjukra, és Ő gondoskodik is róluk. E sorok írója tudja, mit jelent egyedül csak Isten erős karjára utalva lenni, és készséggel tanúskodik arról, hogy nincs más bizalom, amelyet tények hitelesebben igazolnának, vagy amely jutalmát bizonyosabban elnyerné, mint a láthatatlan, de mindörökké élő Istenbe vetett bizalom.

Vannak gyermekek, akiknek van ugyan édesapjuk, mégsem sokkal jobb a helyzetük, mint az árváknak, ezért ők is gazdagok Isten oltalmában. Jobb, ha nincs más barátunk, csak Isten, mintha temérdek földi pártfogónk volna, de nincs Istenünk. Fájdalmas dolog elveszteni egy hozzánk közel álló embert, de amíg az Úr marad számunkra az irgalom forrása, addig nem vagyunk igazán árvák. Legyen a mai Ige vigasztalója minden apátlan árvának, de rajtuk kívül mindazoknak is, akiknek nincs földi támaszuk. Uram, hadd találjam meg Nálad az irgalmat! Minél gyámoltalanabb és nyomorultabb vagyok, annál inkább szeretnék Benned, szerető szívedben bízni.

Megszabadulva a bilincsektől

"Kiszabadítja a foglyokat az Úr" (Zsolt 146,7).

Ki is szabadította őket! Gondoljunk csak a Bibliában leírt számtalan szabadulásra. Meg tud szabadítani most is. Szava letöri az ércbilincseket, pillantása felnyitja a zárakat. Megteszi ma is. Ezernyi helyen jönnek elő a megkötözöttek a fényre és a szabad levegőre. Jézus Krisztus ma is szabadságot hirdet a megkötözetteknek. Ebben a pillanatban is nyílnak ki börtönajtók és hullanak a földre a bilincsek.

Téged is örömmel megszabadít, drága barátom ha most a szomorúság, a kételyek vagy a félelem rabságában szenvedsz. Jézus Krisztus számára nagy öröm, ha megszabadíthat téged. Nem neked kell leráznod a bilincseidet: az Úr maga végzi ezt el. Csak bízzál benne, és Ő lesz a szabadítód. Higgy benne akkor is, ha most még csak a kőfalakat és a bilincseket látod. A Sátán nem tarthat fogva, a bűn nem láncolhat meg, még a kétségbeesés sem kötözhet meg, ha te most hiszel az Úr Jézusban, szabadító kegyelmében és a téged megmentő erejének hatalmában. Éppen akkora öröm Krisztus számára, ha megszabadíthat, mint amekkora a te örömöd lesz, ha egyszer megszabadulsz.

Dacolj az ellenséggel és legyen ez az Ige a szabadulás éneke számodra: "Kiszabadítja a foglyokat az Úr".

Áldott lesz mindened, amid van

"Áldott lesz kosarad és sütőteknőd" (5Móz 28,5).

Az engedelmesség áldottá teszi mindazt, amit szorgalmunkkal megszereztünk. Amit azonnal felhasználunk, mint a friss gyümölcsöt, éppúgy áldott lesz, mint tartós használati cikkeink. Lehet. hogy csak kevés javunk van és a jövedelmünk is kicsi, esetleg sovány reggelivel indulunk munkába és szűkös ebéd vár hazatérésünkkor, mégis jó dolgunk lesz, mert Isten a kosarat áldja meg. Ha csak egyik napról a másikra élünk, akkor is éppoly jól megy sorunk, mint Izráelnek a pusztában, ahol az Úr úgy tartotta el népét, hogy mindig csak egy napra való mannát adott nekik. De mi másra volt szükségük? És nekünk mi másra van szükségünk?

Ha pedig bőségesen vannak javaink, mennyivel inkább szükséges, hogy az Úr megáldja őket! Hiszen ha többünk van, mennyi gondot okoz a dolgok beszerzése, megőrzése, kezelése és felhasználása. De ha nincs az Úr áldása javainkon, akkor egyszer csak javaink lesznek úrrá a szívünkön, valósággal bálványainkká válnak, és a velük járó gond felemészt bennünket.

Urunk, áldd meg földi javainkat! Add, hogy a Te dicsőségedre használjuk feI azokat! Segíts, hogy a világi dolgoknak ne tulajdonitsunk túl nagy jelentőséget, és a keresztyén életünk ne kerüljön miattuk veszélybe.

Imádság békéért

"Fáradozzatok annak a városnak békességén, ahová fogságba vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is!" (Jer 29,7).

A fenti igevers alapelve értelmében mindnyájunknak, akik az Úréi vagyunk, tehát jövevények és idegenek e világban, azon kell "fáradoznunk", hogy a nép, amely között lakunk, békében és jólétben éljen. Különösen azért kell közbenjárnunk, hogy saját népünk és városunk legyen áldott. A hazájáért való komoly könyörgés igenis illő a hívő emberhez.

Buzgón imádkozzunk otthonunk és tágabb értelemben vett környezetünk számára a béke nagy ajándékáért. Ha véres viszály támadna utcáinkon, vagy idegenek törnének katonáinkra, az siralmas volna számunkra is: ezért imádkozzunk a békességért és buzgón fáradozzunk is érte.

A mi nyugodt életünk is a nemzet békéjétől függ, ezért az nagyon kívánatos számunkra, hiszen csak így tudjuk gyermekeinket az Úr félelmében nevelni és az evangéliumot minden akadálytól mentesen hirdetni. Ezért könyörögjünk ma és ezután is gyakran országunk békességéért. Valljuk meg népünk bűneit, kérjük azok bocsánatát és az Úr áldását népünkre, a Krisztus Jézusért.

Világosságban járni

"Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben" (Jn 12,46).

Ez a világ sötét, mint az éjszaka. Jézus Krisztus azért jött, hogy hit által világosságunk legyen és ne maradjunk tovább az emberiség többi részét beborító sötétségben.

Az "aki" szónak igen tág az értelme: vonatkozik rád és rám egyaránt. Ha hiszünk az Úr Jézusban, nem ülünk többé a halál árnyékának sötétségében, hanem kimegyünk a nappal (az élet) meleg fényére, amelynek soha nem lesz vége. Miért ne jönnénk most mindjárt erre a világosságra?

Olykor egy-egy felhő eltakarhatja a fényt, de ha az Úr Jézusban hiszünk, nem kell sokáig sötétségben maradnunk. Ő azért jött, hogy mindig fényt árasszon ránk. Hiába jött volna? Ha hitben járunk, jogunk van ehhez a fényhez: éljünk vele! Jézus Krisztus azért jött, hogy megszabadítson bennünket természetes romlottságunk, tudatlánságunk, kétségeink, bűneink, félelmeink sötétségéből, és minden hívőnek tudnia kell, hogy Ő ezt épp olyan bizonyosan meg is cselekszi, mint ahogyan a felkelő nap meleget és fényt áraszt.

Ezért félre a szomorúsággal, kedves testvérem! Ne maradj a sötétségben, (hanem) gyere ki a fénybe! Örömöd, reménységed, mennyországod az Úr Jézusban van. Nézz rá, csakis rá, és örvendezni fogsz, amiképpen a madarak örülnek a napkeltének, és ahogyan az angyalok örvendeznek az Isten trónja előtt.

Kié a harc?

"És megtudja az egész egybegyűlt sokaság, hogy nem karddal és lándzsával szabadít meg az Úr. Mert az Úr kezében van a háború, és ő ad a kezünkbe benneteket" (1Sám 17,47).

Ha bizonyosan tudjuk egy harcról, hogy az a harc az Úré, akkor egészen bizonyosak lehetünk a győzelemben, mégpedig az olyan győzelemben, amely a legjobban tesz bizonyságot Isten hatalmáról. Az emberek megfeledkeznek az Úrról, még a hívők gyülekezetében is. Ezért amikor egyszer alkalom kínálkozik arra, hogy (mindennek a Nagy Végső Oka emberi hatalom nélkül elvégzi szándékát) az embereknek megmutassuk, hogy Isten el tudja érni célját anélkül is, hogy az emberek hatalmát igénybe venné, akkor ez egy drága lehetőség, amelyet ki kell használnunk. Azért is nagyon fontos ez, mert még Isten népe is túlságosan bízik az emberi erőben. Lássuk meg, micsoda nagy dolog az, hogy Dávid kezében nincsen kard, mégis tudja, hogy Isten le fogja győzni az egész ellenséges sereget.

Ha valóban az igazságért küzdünk, ne várjunk, amíg tehetségünk, pénzünk vagy egyéb látható eszközeink lesznek a küzdelemhez, hanem a magunk találta lapos kövecskével és egyszerű parittyánkkal szálljunk szembe az ellenséggel. Ha a küzdelem csak a miénk lenne, nem lehetne okunk a bizakodásra, de ha az Úr Jézus Krisztus ügyéért harcolunk és egyedül az Ő erejében bízunk, ugyan, ki állhatna ellent nekünk? Ezért szálljunk szembe habozás nélkül a "filiszteussal". A Seregek Ura velünk van, ki állhatna ellent nekünk?

Kimenni örömmel

„Zebulonra ezt mondta: Örvendezz, Zebulon, ha útra kelsz" (5Móz 33,18 ).

Az Ószövetség áldásai nekünk is szólnak, mert mi Isten népe vagyunk, akik Őt szellemben imádjuk, és nem a testben bízunk. Zebulon örvendezhet, mert az Úr megáldja útrakelését. A Zebulonnak szóló áldás nekünk is ígéretet jelent. Amikor útra kelünk, elindulunk, lehet örömre okunk.
Ha elutazunk, hogy tapasztalatokat gyűjtsünk, Isten gondviselése kísér minket. Ha távoli országba költözünk, az Úr velünk van a szárazföldön és a vízen egyaránt. Ha elindulunk misszionáriusnak,
Krisztus így biztat: „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). Mikor nap mint nap munkába indulunk örömmel mehetünk, mert tudjuk, Isten velünk lesz reggeltől estig.
Olykor persze szorongást érzünk induláskor, mert nem tudjuk, mi vár ránk. Ilyenkor ez az áldás jó szolgálatot tehet és felvidíthat minket. Így mikor utazáshoz csomagolunk, „csomagoljuk be" ezt az Igét is.

Tegyük a szívünkbe, és ott őrizzük. Sőt, mondjuk el újra meg újra, míg örvendezve énekelünk. Szedjük fel énekelve a horgonyt, lépjünk fel zsoltárt énekelve a vonatra (kocsiba)! Legyünk örvendező nép, akik minden alkalommal boldogan dicsérik az Urat.

Ne vesd meg a te ifjúságodat!

"De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok: Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok!" (Jer 1,6-7).

Jeremiás fiatal volt, és visszarettent, amikor Isten nagy feladatot bízott rá. De küldője nem fogadta el, amikor ifjú voltát hozta fel kifogásnak. Ha Isten egyszer kiválasztotta, hogy nevében szóljon, akkor teljesen lényegtelen, hogy kicsoda ő önmagában. Nem neki kell kigondolni az üzenetet és nem ő választja meg a hallgatóságot. Azt kell mondania, amit Isten parancsol, azokhoz kell mennie, akikhez Isten küldi, és mindezt nem a maga erejével kell megtennie.

Bizonyára sok fiatal igehirdető vagy tanító olvassa ezeket a sorokat, aki átérezte már azt, amit Jeremiás érzett ebben a helyzetben. Isten jól tudja, milyen fiatalok vagytok, milyen kevés ismerettel és tapasztalattal rendelkeztek, de ha valóban Ő választott ki, hogy elküldjön titeket, nem szabad visszarettennetek a mennyei küldetéstől. Isten ereje hatalmasan megmutatkozik majd a ti gyöngeségetekben. Mert ha annyira idősek volnátok is, mint Matuzsálem, ugyan mit segítene az életkorotok, és ha olyan bölcsek volnátok is, mint Salamon, de büszkék és önfejűek, mit érne az? Csak ragaszkodjatok az Igéhez, és az lesz a ti bölcsességetek, kövessétek Isten útmutatását, és az lesz eligazítótok.

Gyengéd vigasztalás

"Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket" (Ézs 66.13).

Anyai vigasztalás! Ez maga a gyöngédség! Egy anya mennyire együtt tud érezni gyermekével a bánatban. Hogyan öleli keblére, mennyire szívére veszi szomorúságát! Gyermeke mindent elmondhat neki, és ő úgy együtt érez vele, mint ahogyan senki más! Minden vigasztalója közül anyját szereti legjobban a gyermek, és sokszor így van ezzel még a felnőtt férfi is.

Ha Isten így lehajol hozzánk, hogy mint egy édesanya vigasztaljon minket, akkor jósága semmivel sem mérhető össze. Mert azt könnyen megértjük, hogy Isten olyan, mint apánk, de olyan is lenne, mint gyengéd anyánk? Bizony, így van ez: szent bizalmasságban élhetünk vele, határtalan bizalommal fordulhatunk felé, és vigasztalást, végtelen szent nyugodalmat találunk nála. Ha maga Isten a vigasztalónk, a fájdalomnak nem lehet többé helye a szívünkben. Mondjuk el neki minden bánatunkat, még akkor is, ha panaszunk csak sóhajtásba és (vagy) zokogásba fullad. Ő nem veti meg könnyeinket, hiszen anyánk sem tette ezt, Ő is ismeri gyenge voltunkat és megbocsátja bűneinket, csak ezt még bizonyosabban, tökéletesebben teszi, mint arra anyánk képes volt.

Ne próbáljuk hát egyedül hordozni fájdalmunkat, szomorúságunkat, mert ezzel bánatot okozunk ennyire kedves és jóságos Urunknak. Kezdjük minden napunkat szerető Istenünkkel való közösségben, és ugyanígy végezzük is be. Az anyák sem fáradnak bele a gyermekeikkel való törődésbe, hát még akkor a mi Urunk!

Isten a mi menedékünk

"Ezért mondd: Így szól az én Uram, az Úr: Elvetettem őket messzire a pogányok közé, szétszórtam őket az országokba, de én vagyok a szentélyük egy kis időre azokban az országokban, amelyekbe jutottak" (Ez 11,16).

Ha távol is kell lennünk gyülekezetünktől, nem vagyunk távol a kegyelem forrásától, amely Isten szentségéből fakad. Az Úr, aki az övéit olyan helyre állítja, ahol mint száműzöttek érzik magukat, nem hagyja egyedül őket, maga lesz velük és kárpótolja őket mindazért, amit otthoni gyülekezetük szent alkalmai jelentettek számukra. Fogadd el ezt az ígéretet, vésd a szívedbe, testvérem, aki vándorútra hivattattál!

Isten menedék az Ő népének mindenféle ellenség elől. Ő maga az imádság helye. Az idegenben ugyanúgy velünk van, mint Jákóbbal volt, aki vándorlásában a puszta földön hált, de mikor felébredt, mégis így szólhatott: "Bizonyára az Úr van ezen a helyen" (1Móz 28,16). Isten a nyugalom szentélye is, olyan, mint a Szentek Szentje a jeruzsálemi templomban, ahol az Örökkévaló lakott. Nála nyugalmat találunk a gonosztól való félelmünkben.

Isten az irgalom szentélye Jézus Krisztus által. A frigyláda az Úr Jézus. Áron vesszeje, a mannával telt edény és a törvénytáblák (mind benne foglaltatnak) Krisztusban, a mi szentélyünkben. Istenben találjuk meg a szentség és a közösség helyét. Mi másra lenne még szükségünk?

Ó Urunk, add, hogy beteljesüljön ez az ígéret a mi életünkben, hogy megtapasztaljuk: "Te vagy a mi szentélyünk!"

Mások előtt példamutató

"Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene!" (Fil 4,9).

Jó dolog, ha valakinek az élete mindenben olyan példamutató, mint Pálé volt. Bárcsak követni tudnánk példáját ma és mindennap!

Ha Isten segítségével mi valóban cselekedjük is Pál tanításait, akkor nekünk is szól ez az ígéret! És micsoda ígéret ez! A békességet szerető, békességet teremtő és árasztó Isten velünk lesz! "Békesség nektek" - milyen drága áldás ez! De még ennél is több, ha a békesség Istene velünk! Így miénk a forrás is, nemcsak a folyó, miénk a nap, nemcsak a sugarai. Ha a békesség Istene velünk van, akkor élvezhetjük Isten minden emberi értelmet felülhaladó békességét, amelyet semmi külső körülmény nem zavarhat meg. Ha az emberek cívódnak körülöttünk, békéltetők tudunk lenni a számukra, ha a békesség Istene velünk van.

Ezt a valódi békességet az igazság keresése és cselekvése útján találhatjuk meg. Ha elhagyjuk a hitet, vagy letérünk az igazság útjáról, azt gondolva, hogy ezzel a békességet segítjük elő, akkor nagyon becsapjuk magunkat. Először a szíved legyen tiszta, azután légy békeszerető, - ez Pál sorrendje, amely bölcsességre és élettapasztalatra vall.
Tartsuk be ezt a sorrendet, és akkor - az apostolhoz hasonlóan - velünk lesz a békesség Istene!

Félelem a félelemtől

"Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek: - így szól az Úr" (Jer 1,8 ).

Ha félelmünkben megtántorodunk, közel annak a veszélye, hogy bűnbe esünk. Félnünk kell az önteltségtől is, de még jobban féljünk a gyávaságtól. Merj Dánielként viselkedni! Vezérünknek bátor katonákra van szüksége.

Minden okunk megvan a bátorságra. Isten azokkal van, akik Vele tartanak. Soha nem hagy magunkra a küzdelem órájában. Fenyegetnek? Hát olyan ember vagy, akinek egy halandótól félnie kellene? Attól tartasz, hogy elveszted állásodat? Istened, akit szolgálsz, gondoskodik ételedről és italodról, bízzál hát benne. Kigúnyolnak? Ezzel szinte összetörik belső tartásodat? Viseld el Krisztusért, sőt, örvendezzél rajta.

Isten az igazzal és a szenttel van, hogy megszabadítsa, és megszabadít téged is. Emlékezz, hogyan jött ki Dániel sértetlenül az oroszlánok verméből, és a három ifjú is a tüzes kemencéből. A te helyzeted nem oly reménytelen, mint az övék volt: de még ha az is lenne, az Úr átsegít és győzelmessé tesz. "Ezért félj a félelemtől". Ez leggonoszabb ellenséged, amelyet önmagadban hordasz. Térdelj le, kiálts segítségért, azután kelj fel és mondd: "Bízom, nem félek"!