A Magyar Nemzetben jelent meg egy érdekes cikk Kálvinról.
Idézet:
A filozófia szörnyetege
Ötszáz éves Jean Cauvin, azaz Kálvin János, a modern pátriárka
2009. május 16. 00:00
Balavány György
Johannes mester alacsony ember volt, csupa csont és ideg. Szakálla a mellkasára omlott. Lapos homlokkal bírt, egyenes orral, dús szájjal. Sápadt arcában szinte lángoltak a szemei. Habár tábora szinte a színre lépése óta hatalmas, semmi nem mutatja, hogy Jean Cauvin, Johannes Calvinus, Kálvin János tudatában lett volna majdani hatásának. A történelem óriásai többnyire nem sejtik, hogy ők a történelem óriásai.
Kálvin egyike azoknak, akik megváltoztatták a világot – abban a korban, mely nem is szólt másról, mint a világ megváltoztatásáról. Hatása nem csak a „magas teológiában”, nem csak a keresztyén szubkultúrában visszavonhatatlan; egész világ- és társadalomszemléletünk tükrözi gondolatait. A mégoly szekuláris francia egyetemeken oktatják dogmatikáját, az 1535-ben kiadott Institution de la religion chrétienne-t mint a nemzeti irodalmi nyelv korai remekét. Az alkotmányos demokrácia modern formája számos kálvini elemet hordoz: az alattvaló és a hatalom viszonyáról szóló értekezése máig mérvadó, sokan neki tulajdonítják a polgári ellenállás első legitimációját. Max Weber híres könyvében, A protestáns etika és a kapitalizmus szellemében a modern gazdasági rendszert a genfi tanítóra vezeti vissza. Az ismeretelmélet és a tudományfilozófia is számol vele. S akkor még nem szóltunk teológiájáról, sem sokat vitatott személyéről.
A kálvinizmus máig erős identitásképző tényező, mivel döntő szerepet játszott Európa megformálásában, főleg a földrész középvonalától északra. Hazánk e szempontból is határország: miénk a legdélebbi kálvinista központ a kontinensen. Frankhonban a XVII. század közepéig tartotta magát e hatás, aztán a hugenották elleni hadjárat, főként a Szent Bertalan-éji mészárlás után lehanyatlott. Azonban Svájc, Belgium, a legtöbb német tartomány, valamint Hollandia életének rendezőelve lett a „helvét irányzat”. Az Angliát máig meghatározó puritanizmus is Kálvinra épít, ugyanígy az amerikai protestáns gondolkodás és politika. Az ötszáz éve született Kálvin ott rejtőzik világunk tudatalattijában.
Kálvin mégsem társadalomtudós, nem is filozófus, csupán bibliamagyarázó. Paradox módon ezért kellett társadalomtudósnak és filozófusnak is lennie. Kortársaival együtt úgy fedezte föl ugyanis a Bibliát, mint az élet könyvét. A korabeli egyházi világ többnyire a spirituális élet esszenciájának tartotta az Írást, melynek értelmezése és magyarázata a papi kaszt kiváltsága. Sokan úgy kezelték a Bibliát, mint a liturgia kellékét, melynek latin igéi megragadják és a portól elszakítva égbe emelik a lelket. Kálvin gyűlölte a vasárnapi keresztyénséget. Ki akarta szabadítani a hitet a templomokból, és elárasztani vele a hétköznapokat. Azt tartotta, a Biblia éppúgy a közönséges élet könyve, mint az örök életé, hiszen a kettő nem választható el egymástól. Kálvin istene nem a papoké; minden hívő pap, a szegény paraszttól a dúskáló kereskedőig. Az egyház papok gyülekezete.
A legtöbb lexikon szerint Kálvin teológiájának lényege az eleve elrendelés, vagyis a predesztináció. Ez az egyik népszerű tévedés vele kapcsolatban. Valójában tételes tanítás formájában igen keveset foglalkozik e kérdéssel, és amit azzal kapcsolatban ír, lényegében nem különbözik korábbi keresztyén tanítók álláspontjától. Egyébként bármily forradalmian hatott is műve és szemlélete, a genfi reformátor szerette hangsúlyozni, hogy gondolkodásában nincs semmi új. Miközben az Institúció I. kiadását a reneszánsz francia uralkodónak, I. Ferencnek ajánlja, leszögezi: mindent a prófétákkal, apostolokkal és az egyházi (természetesen katolikus) atyákkal összhangban tanít. Legnagyobb mesterének Szent Ágostont tekinti, de hivatkozik Jeromosra, Ambrosiusra, Tertullianusra, Cyprianusra, Chrisosotomusra, Hilariusra; vitázik azokkal, akikkel a zsinati atyák is vitáznak, Pelagiusszal, Ariusszal, Sabelliusszal.
Az antikálvinisták szerint a kálvinizmus predesztinációtana azt jelenti, hogy az Úristen előre eldöntötte mindenki sorsát. „Létbe hajított”, kozmikus akarattól rángatott húsdarabok vagyunk. Ez ellentétes a Biblia ember- és világképével. Mégis ekképp szokás támadni „a fatalista” Kálvint. Az antikálvinizmus valójában nem Kálvinnal harcol, hanem egy abszurd következtetéssel, amelyet neki tulajdonít. Kálvin nem fatalista: mélyen hisz az ember és az emberi közösség felelősségében, abban, hogy választhatunk jó és rossz között.
A téma iránti élénk érdeklődés persze nem véletlen. Az eleve elrendelés, a szabad akarat, illetve az ember determináltságának problémaköre a filozófia szörnyetege: behálózza és a kétségbeesés mélyébe húzza gondolatainkat. Mind a régi görög melankólia, mind az egzisztencialisták nagy „létszorongása” e kérdések eldönthetetlenségéből származik. Mi a sors? Mit tehetek a jövőmért? Minek tartsam magam: a sorsomért felelős lénynek vagy körülményeim áldozatának? Aki e kérdéseket félrelöki, könnyelműnek bizonyul; aki úgy tesz, mintha megválaszolhatná, ostobának. Mégis: életünk függ attól, hogyan állunk mindehhez.
Kálvin az egyetemes apostoli hitvallás (hiszekegy) artikulusai alapján építi fel dogmatikáját. Meg kell jegyeznünk, a szent téziseket nem önmagukban fejti ki, hanem azzal együtt, hogyan ismerjük meg mindezt. Ebből is látszik, hogy már a humanista kor gyermeke: a szubjektív elem, a megismerő jelenléte végigkíséri teológiáját. Keskeny úton jár, egymásnak feszülő igazságok közti mezsgyén. Sosem állítja, hogy mindent meg tud magyarázni. Hiszi – mint Pascal Balázs másfél száz évvel később –, hogy a formális logika a végső kérdésekbe ütközve csődöt mond, ezért az értelemnek meg kell alázkodnia a Mindenható igazságai előtt. „Elégedjünk meg a tükörrel és annak homályosságával, amíg színről színre megláthatjuk az Urat” – javasolja. Addig azonban, míg a kinyilatkoztatás vezeti a bibliamagyarázót, Kálvin szerint „csúf restség és hálátlanság” volna el nem hatolni.
Kálvin istene a mindenség hatalmas alkotója. A teremtés előtt nem volt semmi rajta kívül. Minden létező és minden, amivel a létezők bírnak – tudás, terv, akarat, érzés – az ő kezében volt, és ott is marad. Nem pusztán törvényeket alkotott, hogy azok szerint működjön a világ; maga működteti a világot a leghatalmasabb csillagtól a legapróbb sejtig, szüntelenül. Minden akarat forrása az ő tökéletes akarata. Az ember mérlegel, dönt és cselekszik, de végső soron mindezzel Isten tökéletes tervét viszi véghez.
Kálvin antropológiájában az ember eredetileg Isten gyermeke. Arra teremtetett, hogy vele közösségben éljen, s szabadon élvezze közelségét. S hogy engedelmeskedjék, de nem szolgai félelemből, hanem gyermeki szeretetből; ez az engedelmesség legyen az örömforrása. Így is volt a paradicsomban, míg az első engedetlenség, a törvényszegés (mikor az emberpár szakított a tiltott fáról) össze nem zavarta a képet. Ádám a sátán csábítására bűnbe esett. Belezuhant a bűnbe, mint valami nyálkás falú verembe.
Itt a rendszerező teológusnak hatalmas kérdéssel, a rossz eredetével kell megbirkóznia. A formális logika azt mondja: ha Isten tökéletesen jó, nem akarhatja, hogy megtörténjen a bűn. Ha viszont nem az akaratából történik, nem lehet mindenható. Isten tehát vagy nem jó, vagy nem mindenható. Erre feleli Kálvin, hogy az emberi értelem is bűnbe esett; a logika kiűzetett a paradicsomból, vagyis elvesztette a mennyei perspektívát, ezért a kérdés nem adekvát a tárgyával. A valóság az, hogy Isten jó, egyszersmind igazságos és mindenható. A bűn „nincsen az ő akaratából, de nem is lehet az akaratán kívül”. Engedte megtörténni azt, ami sérti szentségét és fenségét, ami tökéletes igazságától ítéletet követel; de mindez végső soron a kegyelem királyi tervébe illeszkedik. A sátán, e szépséges angyal nem kerülheti el örök büntetését amiatt, hogy fellázadt Isten ellen, és lázadásra bujtotta az embert. De bárhogy tomboljon a világban és az emberi szívben, egy pillanatra sem szabadulhat teremtője hatalma alól.
A bűnbeesés megbénította Ádámot. Akarata nem szabad, hiszen a bűn irányítja. Ezért a romlás a világban. Csupán azért nem pusztította el még önmagát az emberi közösség, mert a Mindenható a bűnösöket gondolataikon, lelkiismeretükön, valamint a világi és természeti törvények által fékezi. A bűn Ádámról átterjedt mindenkire, s „a bűn zsoldja halál”. Teljes, örök élet csak az Istennel való közösségben volna lehetséges – hiszen ő maga az élet –, ám mivel Isten a szentségben is tökéletes, e közösséget a legkisebb bűn is megrontja. Nincs emberi egzisztencia, mely méltó lenne az üdvösségre. Ha Isten mindenkit elpusztít és kárhozatra lök, az is megfelel tökéletes igazságának.
E sötét háttérből ragyog ki a kegyelemről szóló tanítás. Ez Kálvin teológiájának lényege, nem az eleve elrendelés. Isten a bűn miatti haragját nem az emberre ontotta ki, hanem egyszülött fiára a kereszten. Jézus Krisztusban az univerzum mindenható uralkodója lett gyönge, kiszolgáltatott emberré: áldozattá. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3., 16.).
Isten utánaeredt az ellene lázadó embernek, és átvállalta a bűn zsoldját, a halált. A hívőnek nemcsak eltörli a bűneit, hanem fel is ruházza tulajdon igazságával és szentségével. Nemcsak úgy tekint rá, mintha nem tett volna rosszat – hanem úgy, mintha minden jót megcselekedett volna. Ezért üdvözül a hívő.
De miként lehetséges, hogy oly sokan elutasítják mindezt, saját üdvösségüket tagadva meg? S miért, hogy mások – olykor hosszas, akár évtizedeken át tartó vívódás után – hisznek, és elfogadják az isteni kegyelmet? Ha mind egyformán bűnben, vagyis az édenen kívül születtünk, miért ébred bűnérzékenység és megtisztulás utáni vágy az egyik emberben, és a másikban miért nem? A körülményekre, neveltetésre, lelkialkatra hivatkozni jogos. Egy pontig. De ha végső dolgokra vonatkozó kérdést tettünk fel, akkor végső választ kell találnunk. Ha létezik mindenható Isten – és abból indultunk ki, hogy létezik –, akkor ahogy magunk sem, a körülményeink sem lehetnek a véletlen művei.
A választ Kálvin – összhangban Ágostonnal és Lutherrel – az eleve elrendelésben és a kegyelmi kiválasztásban adja meg. A kálvinisták egyik klasszikus bibliai textusa így hangzik: „Mert a kiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. A kiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és a kiket elhívott, azokat meg is igazította; a kiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. Mit mondunk tehát ezekre? Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm. 8., 29., 31., Károli) Érdemes felfigyelni a diadalmas perfektumokra, vagyis a majdan beteljesülő isteni ígéretek múlt időben való megfogalmazására. Az Örökkévalónál már készen van mindaz, ami eztán fog megtörténni. „Annakokáért a kin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít” (Róm. 9., 18.).
Mindezt a teljes Szentírás alapján vallották a reformátorok. Az eleve elrendelés és kiválasztás hol konkrét tanításként, hol átfogó szemléletként van jelen az Új- és Ószövetségben. Amiképp Izrael választott nép, az új szövetség népe is az. A kettő egyetlen egyházhoz, a megváltottak seregéhez tartozik. Krisztus áldozatáért – mely térben és időben egyetemes – üdvözülnek a választottak, a pátriárkák és a zsidók kegyesei éppúgy, mint minden idők keresztyénei.
És ha nem vagyok választott? E rémületes kérdés föl sem merül azokban, akik nem választottak. Isten azok lelkiismeretét ébreszti fel, s azokat vonja ezáltal magához, akiket meg akar ajándékozni hittel és üdvösséggel. Ezért a vívódó lelkeknek a reformátor szigorúan előírja, hogy keressék szorgalmasan a Szentírásban és a keresztyén közösségben üdvösségüket, mert „aki kér, mind kap, és a zörgetőnek megnyittatik”.
Kálvin ugyanakkor radikálisan megtagad az embertől mindent, amire Isten színe előtt büszke lehetne. Azt vallja, hinni sem tudunk, imádkozni sem, míg a kegyelem erre képessé nem tesz. Az emberi lényt mégsem fokozza le megvetendő féreggé. Mindenki annyit ér, amennyit fizetnek érte; Isten miértünk a legdrágábbat, egyszülött Fiát áldozta fel. Ez adja a teremtmény méltóságát, önbecsülését és erejét. S ez tartja mégis alázatban.
Bűnön, szenvedésen, kétségen át, az emberlét gyötrelmein keresztül is a szuverén isteni akarat a javunkat akarja. S így már nincs mitől félni. A kegyelem kiáradt, a bűn megbocsáttatott. A vezeklő, aki véresre korbácsolta magát, már felkelhet a térdeiről, kinyithatja cellája ablakát. Ott van kint a világ: a műveletlen kertek, a békét szomjazó nép; a munka. Kálvin a megváltottak örömét hirdette mint erőt, amely szolgáló életre sarkall. Ezért lett életének jelmondata: „A szívemet égő áldozatként neked ajánlom, Uram.”
Ezt egyébként akkor mondta, mikor második száműzetéséből visszatért Genfbe. De az már egy másik történet.