Győzelem

"A békesség Istene pedig összezúzza a Sátánt lábatok alatt hamarosan" (Róma 16,20).

Ez az ígéret jól kapcsolódik a tegnapihoz. Nyilvánvalóan hasonlóvá kell lennünk Urunkhoz nemcsak abban, hogy az ellenfél a mi sarkunkat is mardossa, de abban is, hogy mi is legyőzhetjük a gonoszt. Még a mi lábunk is el tudja taposni az ősi sárkányt! A római hívőket megszomorította a gyülekezetükben támadt viszály; de Istenük a "békesség Istene" nyugalmat adott lelküknek. Azoknak, akik nem voltak résen, gáncsot vetett az "ősellenség", és megcsalta őket, de pórul járt, mert azok tapostak a fejére, akiket megkísértett. A győzelmet Isten népe nem a saját ügyességével vagy erejével vívta ki, hanem maga Isten Jézus Krisztus által taposott a Sátán fejére. A széttiprás a hívők lába alatt kell hogy megtörténjék, de a győzelem mindenestől az Úrtól való.

Csak tapossunk bátran a kísértő fejére! Nemcsak az alárendelt szellemek, hanem magának a sötétség fejedelmének hatalma is meg kell hogy törjön előttünk. Isten iránti határtalan bizalommal számítsunk a gyors győzelemre. Milyen vigasztaló szó ez: "hamarosan". Hamarosan az ősi kígyó fejére taposunk! Milyen nagy lesz örömünk, ha legyőzzük a gonoszt. Micsoda szégyen a Sátánnak, hogy az ember tapos a fejére! A Krisztus Jézusba vetett hittel tiporjuk le a kísértőt!

Bízni egy ígéretben

"Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak" (1 Móz 28, 13).

Egyetlen ígéret sem "magánjellegű", nem kizárólagosan egy hívőnek, hanem valamennyinek szól. Ha te, testvérem, most hittel ráhagyatkozol egy ígéretre, és azon mintegy pihenésre hajtod a fejedet, akkor az a tiéd. Igénkben Jákób birtokba vette azt a földet, ahol letelepedett és megpihent. Ahogy (ott) végignyújtózott a földön, és a kőből való vánkosra hajtotta a fejét, nem is gondolta, hogy ezzel a föld tulajdonosa lett; pedig ez így volt. Álmában látta a csodálatos létrát, amely minden igaz hívő számára összeköti a földet az éggel; és ahol a létra a földet érte, azt a földet a magáénak érezte, különben hogyan is tudta volna elérni a mennyei létrát. Istennek minden ígérete igen és ámen a Jézus Krisztusban; s mivel Ő a miénk, minden ígérete a miénk, ha hittel rájuk hagyatkozunk.

Jöjj, aki megfáradtál, pihenj le az Úr ígéreteinek párnájára! Pihenj békességben! Csak róla gondolkozz! Krisztus számodra a fényhez vezető létra: lásd, hogy jönnek és mennek rajta az angyalok közötted és Isten között. Légy biztos abban, hogy az ígéret saját, Istentől kapott részed. Nem károsítasz meg senkit, ha azt, mint külön neked szóló üzenetet, magadévá teszed.

Csöndes nyugalomban

"...biztonságban élhetnek" (Hós 2,20)

Isten gyermekeit béke várja. Az igevers, amelyből ezeket a biztató szavakat kiemeltük, békességről beszél "a mezei vadakkal, az égi madarakkal és a földön csúszó-mászó állatokkal". Békességről földi ellenségeink, titokzatos bajaink és az apró bosszúságaink vonatkozásában. Ezek közül bármelyik elvehetné a nyugalmunkat, de nem fogja megtenni. Az Úr teljesen szétzúz majd mindent, ami népét fenyegetheti: "Kiirtom az íjat, a kardot és a háborút az országból". Akkor lesz majd igazán béke, amikor mindaz darabokra törik, ami a békességet fenyegeti.

Ezzel a békességgel nyugalom jár. "Akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget" (Zsolt 172,2). Az Istentől nyert békességben és bőségben csendes nyugalomban élhetnek a hívők.

Ez a nyugalom biztonságot is jelent. Más dolog élni, és más biztonságban élni. Aki már az ígéret földjére került, az Atya házába, a szeretet hajlékába, Krisztus kebelére: már most biztonságban élhet. Jobb a hívő számára, ha békességben pihenhet, mint ha ébren kell aggodalmaskodnia.

"Füves legelőkön deleltet" (Zsolt 23,2). Nincs addig igazi nyugalmunk, amíg nem a Vigasztalótól kapott biztonságban élünk.

Nem mindig olvasom el. Viszont hiányzik.

Rosta, egy ilyen őszinte beírás rengeteget jelent, köszönjük!
Annyit elmondhatok, hogy egy kis átszervezés folyik, de ne menjen le akkor a nap közös csendes percek nélkül. Fogadd szeretettel:


Oswald Chambers: Minden tőlem telhetőt az Ő uralmáért


JÉZUS BIZALMASA

"Már oly régóta veletek vagyok - felelte Jézus -, és nem ismersz, Fülöp?" Jn 14.9

Ezek a szavak nem szemrehányást, vagy meglepetést fejeznek ki. Jézus csak Fülöpöt akarja egy lépéssel tovább vezetni. Magával Jézussal kerülünk legeslegutoljára bizalmas viszonyba. Pünkösd előtt a tanítványok úgy ismerték Jézust, mint azt a Valakit, Aki hatalmat adott nekik a démonok kiűzésére és lelki ébredés támasztására. (Lk 10.18-20) Bár ez is csodálatos közelség volt, egy még mélyebb kapcsolat volt készülőben: "Barátaimnak mondalak benneteket..." (Jn 15.12-18) A barátság nagyon ritka a földön. A barátság a gondolkozás, a szív, a lélek teljes azonosságát jelenti. Az élet fegyelmező iskolája abból áll, hogy képessé tesz-e minket erre a legszorosabb közösségre Jézus Krisztussal. Áldásait elfogadjuk, szavait ismerjük, de ismerjük-e vajon Őt magát?
Jézus azt mondta tanítványainak: "Jobb nektek, ha én elmegyek."(Jn 16.7) így lép velük olyan kapcsolatba, hogy tovább vezetheti őket. Jézusnak nagy öröm, ha egy tanítvány időt szentel a Vele való bizalmas együttlétre. A gyümölcstermést mindig a Jézus Krisztussal való bizalmas egység megnyilvánulásaként szokták emlegetni. (Jn 15.1-4)
Ha Jézus Krisztus bizalmasaivá válunk egyszer, sohasem vagyunk többé egyedül. Soha sincs szükségünk arra, hogy együtt érezzenek velünk az emberek, mégis állandóan áradhat belőlünk az erő, anélkül, hogy ábrándoznánk. Az a szent, aki ilyen bizalmas viszonyban van Jézussal, sohasem a saját személyének a benyomásait hagyja hátra. Az érzik meg belőle, hogy Jézusnak akadálytalan hatása van életére, mert emberi természetének utolsó szakadékát is kitöltötte. Erős, nyugodt lelki egészség benyomása marad az ilyen ember után, amerre csak jár. Ezt a lelki egészséget adja a mi Urunk azoknak, akik bizalmas viszonyba kerülnek Vele.

Köszönjük Erika, tényleg hiányzott!

.
megerősítem rosta véleményét !
Isten hozta O.Chamberset !



Hát nem csodálatos bizonyságtétel ? Ki ne vágyakozna ilyen jézusi kapcsolatra ?!

De a vetélkedőben C.H.Spurgeon se lenne második !
Annyira megszerettem, hogy a saját címemre is megkértem és küldik az "Isten igéreteinek tárházát"!

L.

ÉLŐ-E AZ ÁLDOZATOM?

"Ábrahám megépítette az oltárt, ... megkötözte a fiát, és az oltárra helyezte" Mózes 22.9

Ez az eset annak a melléfogásnak a képe, amelyet akkor követünk el, amikor azt gondoljuk, hogy Istennek a végső követelése velünk szemben, hogy halálra adjuk magunkat. Isten a halál által való áldozatot kívánja meg tőlünk, azt, amely képessé tesz minket arra, hogy azt tegyük, amit Jézus tett: az életünket adjuk oda. Nem: kész vagyok Veled a halálba menni, hanem: kész vagyok annyira azonosítani magam a Te haláloddal, hogy életemet ezentúl egészen Istennek tudjam szentelni.
Mi azt hisszük, hogy Isten bizonyos dolgok feladását követeli tőlünk! Isten megtisztította Ábrahámot ettől a melléfogástól, s ugyanez a nevelés folyik a mi életünkben is. Isten sehol sem mondja, hogy adjunk fel dolgokat csak azért, hogy épen feladjuk őket. Azért kívánja tőlünk bizonyos dolgok feláldozását, hogy hozzájussunk így az egyetlen valamihez, amiért érdemes élni, t.i. a Vele való élethez. Az élet kibontakozását akadályozó kötelékek meglazításáról van itt szó. Mihelyt azonosítjuk magunkat Jézus halálával, ezek a kötelékek nyomban meglazulnak, és mi olyan szoros viszonyba jutunk Istennel, hogy oda tudjuk Neki áldozni az életünket.
Isten előtt semmit sem ér, ha a halál áldozatára szenteljük oda az életünket. Ő azt kívánja, hogy élő áldozat légy, azaz engedd át Neki minden erődet, amit Jézus megváltott és megszentelt.
Az ilyen áldozat kedves Isten szemében.

MIBE KERÜL ISTENNEK VALÓ ENGEDELMESSÉGEM MÁSOKNAK?

"...megragadtak egy bizonyos cirénei Simont... Vállára adták a keresztet...." Lk 23.26

Istennek való engedelmességünk másoknak többe kerül, mint önmagunknak. Épen itt van a bökkenő. Ha az Urat szeretjük, az engedelmesség nem áldozat nékünk, hanem gyönyörűség, azoknak azonban, akik nem szeretik Őt, meglehetős drágán kell ezt megfizetniük. Istennek való engedelmességünk azt jelenti, hogy más emberek tervei felborulnak. Ilyenkor azzal gúnyolnak minket, hogy: ezt hívod kereszténységnek? Ezt a szenvedést elkerülhetjük; de ha Istennek akarunk engedelmeskedni, nem szabad gátolnunk, meg kell másokkal is fizettetnünk az árát.
Emberi büszkeségünk tiltakozik ezen a ponton. Az mondjuk ilyenkor: Nem fogadok el soha senkitől semmit. De igenis el kell fogadnunk, különben Istennek szegülünk ellen. Nincs jogunk más viszonyokat várni a magunk számára, mint amilyenekben a mi Urunk élt. (v.ö. Lk 8.1-3)
A lelki élet pangása akkor következik be, amikor azt mondjuk, hogy mi magunk akarunk mindent hordozni. Erre nem vagyunk képesek. Annyira bele vagyunk szövődve Isten egyetemes terveibe, hogy mihelyt engedelmeskedünk Neki, azonnal érintve vannak mások is. Következetesek akarunk-e maradni Isten iránti engedelmességünkben, s készek vagyunk-e magunkra venni a függetlenségről való lemondás igáját, vagy inkább a másik irányt választjuk, mondván: Nem akarom, hogy mások szenvedjenek miattam? Engedetlenek lehetünk Istennel szemben, ha ezt az utat választjuk. Ez könnyíthet is azonnal a helyzeten, de ezáltal megszomorítjuk Urunkat. Ha ezzel szemben engedelmeskedünk Istennek, Ő törődni fog azokkal, akik beszorultak engedelmességünk következményei közé. Nekünk engedelmeskednünk kell, s a következményeket egyszerűen Őrá kell bíznunk.
Óvakodj attól a hajlandóságtól, amely elő akarja írni Istennek, hogy minek szabad történnie, ha engedelmeskedsz Neki.

”AZ ATYA VONJA AZT”

„Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt.” Jn 6, 44.

Amikor Maga felé von Isten, akaratom nyomban közbeszól: válaszoljak-e a kijelentésre, amelyet Isten ad nekem? Hozzá menjek-e, ha hív? A lelki dolgokban való vitázás vakmerőség. Sohase vitatkozz valakivel, amikor Isten beszél. A hit nem az értelem dolga: a hit erkölcsi cselekvés, ami által megfontoltan elkötelezem magam. Ráhagyom-e magam tökéletesen Istenre és azt cselekszem-e, amit Ő mond? Ha igen, akkor azt veszem észre, hogy olyan bizonyos valóságra építettem, mint amilyen Isten trónja.
Az evangélium prédikálásában igyekezz mindig döntés elé állítani az akaratot. A hit kell, hogy hitre való akarat legyen. Kell, hogy bekövetkezzék az akarat önátadása, nem valami rábeszélő hatalom előtt való meghódolása. Határozott nekiindulás ez, bízva Istenben és abban, amit Ő mond, míg lemondok minden olyan dologban való bizakodásról, amelyet én magam tettem és egyedül Istenben bízom. Az az akadály, hogy nem akarok bízni Istenben, hanem csak az észbeli képességemben. Ameddig az érzés vezet, mindent kockáztatnom kell vakon. Akarnom kell, hogy higyjek, és ez nem történhet meg anélkül, hogy erőszakosan el ne szakítsam magam a régi mód szerinti szemléletemtől, és helyes viszonyba ne állítsam magam Vele.
Minden ember úgy van alkotva, hogy túl érjen azon, amit meg tud fogni. Isten az, aki Maga felé von engem, és Hozzá való viszonyom elsősorban személyes, nem pedig értelmi viszony. Isten csodája juttatott el ebbe a viszonyba és a magam hinni-akarása, csak azután kezdem értelmesen felfogni és megérteni az egész dologban rejlő csodát.

ÉS MlNDEN ERÉNYÜNK, AMINK CSAK VAN”

„Minden forrásaim te benned vannak.” Zsolt 87. 7.

Urunk sohasem foltozgatja természeti erényeinket, hanem újra teremti belülről az egész embert. „Öltözzétek fel az új embert” (Eféz 4, 24); vigyázz, hogy természeti életed olyan ruhába öltözzék, amely megfelel az új életnek. Az az élet, amelyet Isten plántált belénk, kifejleszti a saját maga erényeit: nem Ádám, hanem Jézus Krisztus erényeit. Figyeld meg, hogyan teszi Isten a megszentelődés után semmivé a természeti erényeidbe vetett bizodalmad és bármiféle képességedben való bizodalmad, míg megtanulod Jézus feltámadott életéből táplálni életed. Adj hálát Istennek, ha ilyen megsemmisítő tapasztalaton mehetsz keresztül!
Hogy Isten munkálkodik bennünk, annak az a jele, hogy megsemmisíti a természeti erényeinkben való bizakodásunkat, mert ezek nem arra vonatkozó ígéretek, amire el akarunk jutni, hanem maradványai annak, amivé Isten teremtette az embert. Mi a természeti erényeken csüngünk, míg Isten az egész idő alatt kapcsolatba akar minket hozni Jézus Krisztus életével, amelyet semmiképpen sem lehet leírni a természeti erények kifejezéseivel. Igen szomorú dolog olyan embereket látni Isten szolgálatában, akik olyan dolgokhoz ragaszkodnak, amelyeket nem Isten kegyelme adott nekik, hanem régi örökségükből maradtak fenn. Isten nem építi föl, és nem alakítja át természeti erényeinket, mert azokat sohasem lehet még csak közel is hozni ahhoz, amit Jézus Krisztus akar. Sem a természet szerinti szeretet, sem a türelem, sem a tisztaság nem érheti el soha az Ő követelményeit. De amint természeti életünk minden részletét összhangba hozzuk az új élettel, amelyet Isten helyezett belénk, Ő fel fogja bennünk mutatni azokat az erényeket, amelyek jellemzik az Úr Jézust.
„És minden erényünk, amink csak van, egyedül az Övé.”

VOLTÁL-E VALAHA EGYEDÜL ISTENNEL?

"Mikor tanítványaival magukra maradtak, mindent megmagyarázott nekik." Mk 4.34

A mi egyedüllétünk Vele. Jézus nem mindig von minket félre, hogy valamit megmagyarázzon nekünk. Ő akkor fejti ki előttünk a dolgokat, ha már meg tudjuk érteni. Mások élete példázat. Isten saját lelkünket betűzteti ki velünk belőlük. Ez nagyon lassan megy. Istennek az egész örökkévalóságra szüksége van, hogy egy férfit vagy nőt a saját terve szerint átalakítson. Isten csak akkor tud minket valamire használni, ha előbb végig járatja velünk jellemünk girbe-gurba hajlatait és hasadékait. Elképesztő tudatlanságban vagyunk önmagunk felől!
Az irigységet, lustaságot, büszkeséget, noha látjuk, nem ismerjük fel. Jézus leleplezi előttünk azt a sok mindent, amit ez a test rejtegetett kegyelme működésének kezdete előtt. Ki tanult meg már bátran belenézni önmagába?
Szabaduljunk meg már attól a vélekedéstől, hogy ismerjük magunkat. Ez az utolsó beképzeltség, melynek el kell tűnnie. Egyedül Isten ért meg minket. A lelki élet legnagyobb átka az önhittség. Ha valaha csak egy pillanatra is felvillant előttünk, hogy milyenek vagyunk Isten szemében, többé sohasem mondjuk, hogy óh, milyen méltatlan vagyok, mert akkor tudni fogjuk, hogy méltatlanságunkat nem is lehet szavakkal kifejezni. Míg méltatlanságunk felől meg nem bizonyosodunk, Isten úgy szorongat minket, hogy egészen egyedül legyünk Vele. Akinek beképzeltség és büszkeség van a szívében, annak nem tud Jézus semmit sem megmagyarázni. Értelmünk megsebzett gőgjének csalódásán akar minket átvezetni. Fegyelmezetlen érzéseket mutat meg, amikről sose hittük volna, hogy miattuk négyszemközt akar velünk beszélni. Istentiszteleteken és összejöveteleken sok olyasmit hallunk, amit még nem értünk. Ezeket csak akkor értjük meg, amikor Isten félre von minket, hogy négyszemközt beszéljen róluk velünk.

VOLTÁL-E VALAHA EGYEDÜL ISTENNEL?

"Amikor egyedül maradt, tanítványai a tizenkettővel együtt megkérdezték, mi a példabeszédek értelme." Mk 4.10

Az Ő egyedülléte mivelünk. Ha Isten szenvedés, bánat, kísértés, csalódás, betegség, meghiúsult számítás, összetört barátság, vagy egy új barátság révén közel vont minket magához, ha teljesen egyedül vagyunk Vele úgy, hogy akárcsak villámsújtottak volnánk, még csak kérdezni sem tudunk Tőle; akkor kezd Ő magyarázni. Figyeld meg, hogyan neveli Jézus a tizenkettőt. Nem a kívülálló tömeg, hanem a tanítványok kis csapata volt megrökönyödve. Folyton kérdezgették, Ő pedig folyton felelt nekik; de csak akkor értették meg a mondottakat, amikor vettek Szentlelket. (v.ö. Jn 14.26)
Ha már elindultál Istennel, csak egy dolog lesz előtted világos, és Isten nem is akarja, hogy más világos legyen ezen kívül: az a mód, ahogy Ő foglalkozik a lelkeddel. A hozzád közelállók gondja és bonyolult nehézségei teljes zavart jelentenek számodra. Azt képzeljük, hogy megértjük a másik ember helyzetét, míg Isten a saját szívünk betegségéből nem ad nekünk egy jó adagot. Az önfejűség és tudatlanság egész területei vannak még bennünk, melyeket a Szentléleknek fel kell előbb tárnia. Ez csak akkor történhet meg, ha egyedül vagyunk Jézussal.
Egyedül vagyunk-e Vele épen most, vagy el vagyunk foglalva apró ismeretekkel, Isten szolgálatában való csip-csup vállalkozásokkal, és testünkre vonatkozó jelentéktelen elképzelésekkel? Jézus nem tud addig semmit sem megmagyarázni, míg túl nem jutottunk a fej lármás kérdésein és egyedül nem vagyunk Ővele.

ISTEN ELHÍVOTTJA

"Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?" Így válaszoltam: "Itt vagyok, küldj engem el!" Ésa. 6.8

Isten nem Ézsaiáshoz intézte hívását; Ézsaiás meghallotta Istent, mikor így szólt: "Ki megy el nekünk?" Isten hívása nem kivételes keveseknek szól, hanem mindenkinek. Meghallom-e, vagy nem Isten hívását, az attól függ, hogy milyen állapotban vannak füleim; és lelki beállítottságomtól függ, hogy mit hallok meg. "Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak." (Mt 22.14), azaz: kevesen bizonyítják magukat választottaknak. Azok a választottak, akik Jézus Krisztus által kapcsolatba jutottak Istennel, aminek következtében lelki beállítottságuk megváltozott: fülük megnyílt, s azóta folyton hallják azt az egész halk kérdést: "Ki megy el nékünk?" Nem arról van szó, hogy Isten kiragad egy embert a többi közül azzal, hogy most eredj te. Isten nem alkalmazott erős kényszert Ézsaiással szemben. Ézsaiás Isten jelenlétében élt, s amikor hallotta a hívást, nyomban megértette, hogy nincs más hátra, mint tudatos szabadsággal így szólnia: "Itt vagyok, küldj engem el!"
Nehogy azt képzeld, hogy Isten kényszerrel, vagy bizonyítékokkal jön. Mikor Urunk elhívta tanítványait, ebben nem volt semmi ellenállhatatlan külső erőszak. Csendes, bensőséges hangon olyanoknak mondta, hogy "kövess engem", akik teljesen éberek voltak. Ha engedjük, hogy a Szentlélek szemtől szembe állítson minket Istennel, Ézsaiáshoz hasonlóan mi is hallani fogjuk az Ő hangját, és tökéletes szabadsággal mi is így fogunk szólni: "Itt vagyok, küldj engem el!"

FEHÉRBEN JÁRSZ-E?

"...eltemettettünk vele együtt... hogy... mi is az élet újdonságában járjunk." Róm 6.4

Senki sem tapasztalhatja meg a teljes megszentelődést a fehér temetés, vagyis, a régi élet eltemetése nélkül. Ha sohasem ment végbe ez a haláltusa, a megszentelődés nem egyéb puszta látomásnál. Jönnie kell a fehér temetésnek, annak a halálnak, amelyből csak egy feltámadás van: a Jézus Krisztus életébe való feltámadás. Az ilyen életet nem boríthatja fel semmi; eggyé lett Istennel egyetlen cél érdekében, t.i., hogy bizonysága legyen Neki.
Eljutottál-e már valóban végső napjaidhoz? Érzelmeidben bizonyára gyakran eljutottál, de eljutottál-e a valóságban is? Nem vehetsz részt a saját temetéseden izgatottan; miután meghaltál, nem lehetsz többé izgatott. A halál azt jelenti, hogy megszűntél létezni. Beleegyezel, hogy Isten megszüntesse benned azt a komolyan törekvő keresztényt, aki eddig voltál? Ott álldogálunk a temető körül, de állandóan vonakodunk meghalni. Nem a meghalni akarás, hanem majd a meghalás jelenti az
"Ő halálába való megkeresztelkedést." (v.ö. 3. vers)
Volt-e már ilyen fehér temetésed, vagy csak bolond játékot űzöl lelkeddel? Van-e olyan nap, amely életed utolsó napjának minősíthető, amelyhez hálás emlékezettel vissza-vissza szoktál térni: Igen, azon a napon, ama fehér temetés alkalmával kötöttem szövetséget Istennel!
"Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek." (1Tessz 4.3). Ha megismered Isten akaratát, a lehető legtermészetesebb módon lépsz be a megszentelődés folyamatába. Kész vagy-e most átmenni a fehér temetés tapasztalatán? Egyetértesz-e Istennel abban, hogy ez legyen az utolsó napod a földön?
A beleegyezés pillanata tőled függ.