ÚJRA FIGYELJ FEL ÉS GONDOLKOZZ!

"Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől" (Mt 6,25).

Újra meg újra hallanunk kell ezt a figyelmeztetést, hogy ha a világ gondjai, a gazdagság csalárdsága és más dolgok élvezése behatolnak az életünkbe, megfojtanak mindent, amit Isten oltott belénk. Sohasem lehetünk teljesen szabaddá ennek a kísértésnek a folyton hömpölygő áradatától. Ha nem a ruházkodás vagy táplálkozás irányából jön, akkor betörhet a pénz vagy pénzhiány, öröm vagy örömhiány, barátok vagya barátok hiánya, esetleg nehéz körülmények formájában: szüntelenül támad, és ha nem engedünk Isten Szellemének, hogy Ő harcba szálljon velük: betörnek az életünkbe, mint az árvíz.
"Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől." "Csak egyre legyen gondotok" - mondja Urunk -, "a velem való kapcsolatra". Józan eszünk ellentmond: "Ez képtelenség! Törődnöm kell azzal, hogy miből éljek, mit egyem és mit igyam!" Jézus azonban azt mondja, hogy nem kell! Vigyázz, fel ne támadjon benned az a gondolat, hogy ezt olyan valaki jelentette ki, aki nem ismeri a te sajátos körülményeidet. Jézus Krisztus jobban ismeri a helyzetünket, mint mi magunk, mégis azt mondja: "Ne gondold, hogy ez az élet középponti ügye! Ha a kettő összeütközik, az Istenhez való viszonyodnak adj elsőséget."
"Elég minden napnak a maga baja" (Mt 6,34). Már ma is hányféle baj kezdett fenyegetni? Alattomos kis gondmanók kukkantottak be hozzád: "Mit csinálsz a jövő hónapban? És ezen a nyáron?" - "Semmi felől nem aggódjatok!" - mondja az Úr Jézus. Újra figyelj Őrá és nyugodjék meg gondolkozásod a te mennyei Atyád "sokkal inkább"-ján!

SZINTE HIHETETLEN, HOGY VALAKI ENNYIRE ÜLDÖZZE JÉZUS KRISZTUST!

"Saul, Saul, miért üldözöl engem?" (Csel 26,14)

A magam külön útján járok-e Isten ügyéért? Mindaddig beleesünk ebbe a csapdába, amíg át nem éljük a Szent Szellem tűzkeresztségét. Az önfejűség és a magam akarata mindig megüti Jézus Krisztust. Még ha senki mást nem bántok is vele, az Ő Szellemét megsebzem. Valahányszor önfejűek és makacsok vagyunk, vagy becsvágyó buzgóság tölt el, mindig fájdalmat okozunk Jézusnak. Ha pedig igazunkat védjük és jogainkhoz ragaszkodunk, üdözzük Őt. Csak elnyomjuk és megszomorítjuk Szent Szellemét, ha abban bizakodunk, hogy már van bennünk valami, ami "méltó". Mikor aztán rájövünk, hogy egész idő alatt csak Jézust üldöztük mindezzel, ez a lehető leglesújtóbb felfedezésünk.
Iszonyúan élesen, keresztül-kasul átjár-e engem Isten Igéje, miközben másoknak továbbadom, vagy meghazudtolja az életem azt, amit mondok? Taníthatom én a megszentelődést, ha közben az életem a Sátán szellemét ábrázolja ki, azt a szellemiséget, amely üldözi Jézus Krisztust? Jézus Szelleme csak egy dologról tud: az Atyával való tökéletes egységről. Ő mondja: "Tanuljátok meg, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok" (Mt 11, 29). Minden tettem a vele való közösség alapjára épüljön, ne arra az önfejű elhatárotásomra, hogy én ezentúl istenes ember leszek. Könnyen meglehet, hogy háttérbe szorítanak és megvetnek mások, de ha mindezt vállalom Őérette, megakadályozom, hogy üldözzék Krisztust.

SZINTE HIHETETLEN, HOGY VALAKI ENNYIRE TUDATLAN

"Kicsoda vagy, Uram?" (Csel 26,15)
"Rajtam volt erős keze, hogy tanítson engem" (Ézs 8,11). Ha az Úr beszél, akkor nincs kibúvó, mert szava úgy hat ránk, hogy rabul ejti egész értelmünket. Szólott-e már az Úr valaha egyenesen neked? Ha igen, akkor nem értetted félre: olyan bensőségesen türelemmel szólt, mégpedig a neked legérthetőbb nyelven: nem a füleden, hanem az életkörülményeiden keresztül.
Istennek szét kell rombolnia saját meggyőződésünkbe vetett erős bizakodásunkat. - "Tudom már, ezt kell tennem! Ilyenkor csendül fel Isten hangja és lesújtva ismerjük fel tudatlanságunk mélységét. Az mutatja, mennyire nem ismerjük Őt, ahogyan neki szolgálni akarunk. Ha nem az Ő Szellemében szolgálunk neki, megsebezzük Őt. Ha érte ügyvédkedünk, igényeit pedig a Sátán szellemében ferdén értelmezzük, szavaink helyesen hangzanak, de az ellenség szelleme van bennünk. "Megdorgálta őket és ezt mondta: Nem tudjátok, milyen szellem van bennetek" (Lk 9,55). Az 1Korintus 13 írja le, hogy milyen a mi Urunk Szelleme. Nem üldöztem-e Jézust azzal, hogy túlbuzgó elhatározásomban a magam módján szolgáltam neki? Ha úgy érzem: a kötelességemet teljesítettem, és mégis megsértettem Őt, akkor biztos lehetek benne, hogy nem az volt a dolgom, mert nem az ő szelíd, csendes Szellemét erősítette meg bennem, hanem az önelégültség szellemét. Azt képzeljük, hogy minden kellemetlen dolog kötelességünk. De mi köze van ennek Urunk Szelleméhez? "Hogy teljesítsem a Te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem" (Zsolt 40,9).

AZ ENGEDELMESSÉG DILEMMÁJA

"És Sámuel nem merte megjelenteni Élinek a látomást" (1Sám 3,15).

Isten ritkán szól hozzánk megdöbbenést keltően, de sokszor olyan úton, amit könnyen félremagyarázunk, és ezt mondjuk: "Csodálnám, ha ez Isten szava lenne!" "Rajtam volt erős keze, hogy tanítson engem" (Ézs 8,11) - mondja Ézsaiás., azaz nyomasztó körülmények által szólt az Úr hozzá. Semmi sem érint meg igazán, csak ha maga az Úr szól. Felismerjük-e a kezét, vagy csak a véletlennek tulajdonítjuk a dolgokat?
Legyen ez a magatartásod: "Szólj Uram" (1Sám 3,9), és életed eseménydús regénnyé lesz. Bármikor szorongatnak a körülmények, mondd ezt: "Szólj, Uram!" Emlékezz vissza arra, amikor Isten beszélt veled. Elfelejetetted, mit mondott? Talán a Lukács 11,13 vagy 1Thesszalonika 5,23 volt a szava? Figyelés közben finomul a hallásunk és - mint Jézus - mi is mindig halljuk majd Istent.
Elmondjam-e az én "Élimnek", amit Isten megmutatott nekem? Ez az engedelmesség dilemmája. Engedetlenné leszünk, ha a műkedvelő gondviselés szerepében meg akarjuk kímélni Élit - vagyis a legjobb embert, akit ismerünk. Isten nem bízta meg Sámuelt, hogy szóljon Élinek; neki magának kellett azt eldöntenie. Lehet, hogy sérteni fogja Élit, amit Isten szava mondott neked róla, de ha távol akarod tartani mástól a szenvedést, ez akadály lesz közted és Isten között. Ha a jobb kéz levágását vagy a szem kivájását akarod megakadályozni, csak saját károdra lesz.
Ne kérj mástól tanácsot olyan dologban, amelyben Isten tőled várja a döntést. Ha mégis megteszed, majdnem mindig a Sátán pártjára állsz. "Azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel" (Gal 1,16).

FELISMERED-E ELHIVATÁSODAT?

"Elválasztva Isten evangéliumának hirdetésére" (Róm 1,1).

Elhivatásunk elsősorban nem arra irányul, hogy szentté legyünk, hanem hogy az evangéliumot hirdessük. Az a legfontosabb, hogy felismerjük: Isten evangéliumának maradandó valóságként kell megvalósulnia. A valóság nem az emberi jóság vagy szentség, sem nem a menny vagy a pokol: a megváltás a valóság! A keresztyén munkásnak életbevágóan szüksége van arra, hogy ezt felismerje. Nekünk, mint munkásoknak, ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a megváltás az egyetlen valóság. A személyes szentség már következmény és nem ok. Ha hitünket az emberi jóságra, azaz a megváltás következményére alapozzuk, akkor, ha jön a próba, összeroppanunk.
Pál nem mondta, hogy magamagát választotta ki, hanem, hogy "...az Istennek tetszett, aki elválasztott engem..." (Gal 1,15). Pál nem volt túlérzékeny a jellemét illetően. Amíg szemünk a magunk tisztaságára tapad, addig nem juthatunk közelebb a megváltás valóságához. Sok keresztyén munkás azért törik össze, mert inkább a maguk fehérsége után vágyódnak, mint Isten után. "Ne kívánd tőlem, hogy életem szennyes volta miatt kelljen foglalkoznom a váltság nyers valóságával; azt hiányolom: tegyen Isten valamit azért, hogy kívánatosabbá legyek magam előtt." Ha így gondolkozom, elárulom, hogy Isten evangéliumának valósága még nem érintett meg engem; ez nem fenntartás nélküli átadás! Isten nem tud addig megszabadítani, amíg csak a magam jelleme érdekel. Pál nem gondol önmagával; fenntartás nélkül átadta magát arra az egyetlen célra, amire Isten kiválasztotta, hogy hirdesse Isten evangéliumát (vö. Róm 9,3).

ISTEN ELHÍVÁSA

"Mert nem azért küldött engem Krisztus, hogy kereszteljek, hanem, hogy hirdessem az evangéliumot..." (1Kor 1, 17).

Pál megállapítja itt, hogy Isten az evangélium hirdetésére hív el, de emlékezik rá, mit ért "evangélium" alatt: a mi Urunk Jézus Krisztus váltságának valóságát. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a megszentelődést tegyük igehirdetésünk céljává. Pál csak szemléltetés céljából említi saját tapasztalatát, ez sohasem öncél nála. Nem az a megbízatásunk, hogy üdvösségről és megszentelődésről beszéljünk, hanem, hogy magasztaljuk Jézus Krisztust (Jn 12,32). Eltorzítjuk a valóságot, ha azt mondjuk: Jézus Krisztus azért szenvedett, hogy belőlem szentet faragjon. Ő az egész világ megváltásáért szenvedett, újra vissza akarta állítani az emberiséget Isten trónja elé épségben, eredeti tisztaságában. Az a tény, hogy a megváltást megtapasztaljuk, csak megmutatja a váltság hatalmát és valóságát, de a megváltásnak nem ez a célja. Ha Isten embermódra érezne, mennyire fárasztaná és fájna neki, hogy örökösen siránkozunk üdvösségünk és megszentelődésünk miatt. Reggeltől estig csak a minket érintő dolgokra pazaroljuk Isten erőit, azokra, amiktől mi szeretnénk megszabadulni. Amikor rátalálunk Isten evangéliuma vaóságának kősziklájára, soha többé nem zaklatjuk Istent kicsinyes és személyes panaszokkal.
Pál apostol életének egyetlen szenvedélye volt: az evangélium hirdetése. Örömest fogadta a szenvedést, a csalódásokat és a nyomorúságot, mert tudta, hogy ezek tartják meg őt Isten evangéliuma iránti tántoríthatatlan hűségben.

AZ ELHÍVÁS BELSŐ KÉNYSZERE

"Jaj nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem" (1Kor 9,16).

Vigyázz, nehogy befogd a füled, ha Isten hívását hallod. Minden megváltott ember arra kapott elhívást, hogy a váltságról tanúskodjék: de ez nem igehirdetői elhívás, csak az igehirdetés szemléltetése. Pál azokról a gyötrelmekről beszél, amelyeket az igehirdetés belső kényszere idézett elő benne. Ebben az összefüggésben elmondott szavait ne alkalmazd azokra, akik az üdvösség elnyeréséért jönnek Istenhez. Nincs könnyebb, mint az üdvösségre eljutni, mivel ez Isten fejedelmi műve. "Jöjjetek énhozzám, és megszabadítalak titeket." Az Úr különbséget tesz az üdvösség és a tanítványság helyzete között. Jézus Krisztus keresztje mindannyiunkat üdvösségre rendel, a tanítványság azonban szabad választásunktól függ. "Ha valaki..." (Mt 16,24).
Pálnak ezek a szavai Jézus tanítványaira vonatkoznak. Tőlük nem kérdezik meg, mit akarnak tenni vagy hova akarnak menni. Isten megtört kenyérré és kiöntött borrá teszi a tanítványt - tetszése szerint. "Kiválasztva Isten evangéliumának hirdetésére." Jaj annak a léleknek, aki más irányba próbál fordulni, ha elhangzik felé ez a hívás! Ezután kiderül, van-e itt olyan ember, akinek szívügye az evangélium hirdetése, kiderül, vajon Isten megragadhat-e téged. Amikor megteszi, vigyázz, nehogy valami versenyre keljen benned Isten hívásával!

A VILÁG SZEMETJE

"Szinte a világ szemetjévé lettünk..." (1Kor 4,9-13).

Nem túlzás ez a kijelentés. Szavai nem azért nem illenek ránk, az evangélium szolgáira, mintha Pál elfelejtené az igazságot, hanem azért, mert túl sokrejtett kötöttség van az életünkben és ezek nem engedik, hogy a világ szemetjévé legyünk. "Betöltöm, ami híja van Krisztus szenvedéseinek az én testemben" (Kol1, 24); ez sem a megszentelődésre utal, hanem arra, hogy ki vagyunk választva az evangélium hirdetésére.
Péter így szól. "Ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami meglepő dolog történnék veletek" (1Pt 4,12). Ha megrémülünk azoktól, amik történnek velünk, ez azért van, mert nyúlszívűek vagyunk. Sok titkos büszkeség visszatart attól, hogy alábbszálljunk - le a pocsolyáig. "Én nem akarok megalázkodni, magamat lealacsonyítani". Nem is kényszerít rá senki. Kimenekülhetsz, ha akarsz. Tiltakozhatsz, kivonhatod magadat azok közül, akik ki vannak választva az evangélium hirdetésére. Vagy pedig ezt mondod: "Nem bánom, ha a világ szemetjeként kezelnek is, csak hirdettessék az evangélium!" Az Jézus Krisztus igazi szolgája, aki Isten evangéliuma valóságáért kész vértanúságot is vállalni. Amikor a saját erkölcsösségére beállított ember hitványsággal, becstelenséggel és hűtlenséggel találkozik, akkor a benne levő emberi jóság olyan borzasztó ütést kap, hogy szíve kétségbeesetten bezárkózik. Isten valóságos szabadításának éppen az a csodája, hogy még a legrosszabb, egelvetemültebb ember sem eshet mélyebbre az Ő szeretete mélységénél! Pál nem azt monda, mintha Isten azért választotta volna ki őt, hogy megmutassa, milyen csodálatra méltó embert farag belőle, hanem "hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem" (Gal 1,16).

AZ Ő SZEMÉLYES HATALMÁNAK LENYŰGÖZŐ FENSÉGE

"Krisztus szeretete szorongat minket" (2Kor 5,14).

Pál elmondja, mennyire legyőzte, lenyűgözte, szinte satuba szorította Isten szeretete. Kevesen tudják, mit jelent, ha Isten szeretete megragad valakit. Minket inkább csak saját megtapasztalásaink kényszere tart fogva. Pált egyedül az az isteni szeretet ragadta meg, úgy, hogy nem volt semmi más az ő látóhatárán: "Krisztus szeretete szorongat." - Amikor egy ember életéből ezt hallod kicsendülni, félreérthetetlenül tudod, hogy annak az életében Isten Szelleme szabadon munkálkodik.
Amikor Isten Szent Szelleme újjászül valakit, bizonyságtételében azt hangsúlyozza, amit Isten adott neki, és ez így van rendjén. De a Szent Szellem keresztsége örökre kitörli ezt és akkor kezdjük megérteni, mit értett Jézus ezen: "Lesztek nekem tanúim!" (Csel 1,18). - Nem arról tanúskodunk, amit Jézus tehet - ez elemi fokú bizonyságtétel -, hanem neki tanúskodunk. Bármi történjék velünk, úgy tekintjük, mintha vele történnék, ha dicsérnek vagy szidnak, üldöznek vagy elismernek, mindent vele együtt fogadunk el. Senki más nem állhat így ki Jézusért, csak akit az Ő személyes hatalmának fensége kényszerít erre. Ezen múlik minden; különös, hogy erre jön rá legutoljára a keresztyén munkás. Pál megvallja, hogy őt Krisztus szeretete megragadta, mindent ezért tesz; akár bolondnak, akár okosnak tartják az emberek: nem törődik vele. Azért az egyért él, hogy meggyőzze az embereket Isten ítélőszékének valóságáról és Krisztus szeretetéről. Egyedül az hoz gyümölcsöt Istennek, ha átadom magam Krisztus szeretetének. Ez sohasem a mi szentségünket, hanem mindig Isten szentségét és hatalmát bizonyítja az emberek előtt.

KÉSZ VAGY-E ÁLDOZATTÁ VÁLNI?

"De ha kiontatik is vérem italáldozatként hitetek áldozatánál és papi szolgálatánál, örülök és együtt örülök mindnyájatokkal" (Fil 2,17).

Akarsz-e áldozattá lenni a hívők szolgálatára - kész vagy-e kiontani véred italáldozatként mások hite oltárán? Vagy ezt mondod: Most még nem adom magam oda áldozatul, nem óhajtom, hogy Isten válassza meg a munkámat, majd én magam választom ki saját odaszentelésem színfalait, szeretném, ha lenne arra méltó közönségem, akik felfigyelnének rám és ezt mondják: Jól csináltad!
Más a magad magános útján járni méltóságteljes hősiességgel, de megint más, ha az Isten által kijelölt úton jársz, ahol mások talpa alatt lábtörlő leszel. Ha talán Isten arra akar megtanítani, hogy ezt mondd: "Tudok megaláztatni is" (Fil 4,22) - kész vagy-e így is odaáldozni magad? Kész vagy-e kisebb lenni, mint egy csepp víz a vederben? Hajlandó vagy-e olyan reménytelenül jelentéktelen lenni, hogy elvégzett szolgálatoddal kapcsolatban még csak nem is emlékeznek rád? Kész vagy-e adni, felemésztődni és nem várni, hogy neked szolgáljanak, hanem hogy te szolgálj? Sok szent nem "tud" megalázó munkát végezni, azt gondolja: akkor marad szent, ha a méltóságán aluli munkát nem vállalja.

KÉSZ VAGY-E ÁLDOZATTÁ LENNI?

"Kész vagyok kiontatni... italáldozatként" (Fil 2,17).

"Mert én immár megáldoztatom"("Tim 4,6). Ez az akarat és nem az érzelem cselekvése. Mondd meg Istennek, hogy kész vagy áldozatul adni magad, aztán ne törődj a következményekkel; panaszkodásnak nincs helye többé, bármilyen utat választ is Isten neked. A válságon egyedül vele kell átmennünk, ebben senki sem segíthet. Külsőleg talán ugyanaz marad az életed; de az akaratod megváltozik. Menj át az akarat válságán; akkor - amikor külső életedben is beköszönt a válság - nem törődsz többé azzal, hogy mibe kerül. Ha ez az akaratodban nem dől el Isten előtt, akkor a végén sajnálni fogod önmagadat. "Kötelékkel kössétek az ünnepi áldozatot az oltár szarvához" (Zsolt 118,27). Az oltáron tűz van - s ez elégetést és megtisztulást jelent. Elkülönülést egyetlen egy célra, és minden olyan hajlam vagy érzékenység elpusztítását, ami nem Istentől indul ki; minden olyan kapcsolat felszámolását, amely nem tőle való. Nem te rombolod le: Isten teszi meg; te csak odakötözöd az áldozatot az oltár szarvához. Meglásd, ne kezdd el sajnálni magadat, amikor a tűz égni kezd! Az ilyen tűzpróba után nem marad már benned semmi, ami rádnehezednék vagy elkedvetlenítene. Amikor bekövetkezik a válság, észreveszed, hogy a dolgok nem érintenek már olyan mértékben, mint azelőtt. Mi a te tűzpróbád?
Mondd meg Istennek, hogy kész vagy áldozatul adni magad, és Isten bebizonyítja, hogy Ő mindaz lesz neked, akinek legmerészebb álmaidban sem láttad.

A LEVERTSÉG MEGFEGYELMEZÉSE

"Pedig mi azt reméltük... És ezen felül ma már harmadnapja, hogy ezek történtek" (Lk 24,21).

A tanítványok minden ténymegállapítása helyes volt; de téves következtetéseket vontak le a tényekből. Mindaz, ami a szellemi levertség ízét hordozza, mindig rossz. Ha levertség vagy nyomottság vesz erőt rajtam, ennek mindig én magam vagyok az oka, nem Isten, és nem másvalaki. Két forrás van, amiből levertség támadhat: abból, ha kielégítettem egy vágyamat, vagy abból, hogy nem elégítettem ki. A vágy célja: "Azonnal meg kell kapnom ezt vagy azt." A szellemi vágy arra ösztönöz, hogy valamilyen kérdésemre választ kérjek Istentől - ahelyett, hogy magát a választ adó Istent keresném. Minek a teljesítését kértem Istennek bizalomal? És ma - a jelenben - már harmadnapja ennek, mégsem tette meg, amit vártam; ennélfogva azt képzelem, hogy jogosan vagyok levert és jogom van hibáztatni Istent! Kisiklottunk a helyes vágányról, amikor azt erőltetjük, hogy Isten feleljen imádságunkra. Az imádság értelme az, hogy Istenbe fogóddzunk, ne a válaszába. Lehetetlen, hogy levert legyen a testileg egészséges ember. A levertség a betegség tünete, és ez így van a szellemi életben is. A szellemi levertség betegség és mindig magunkat hibáztathatjuk érte.
Mennyei látomásokra várunk: Isten hatalmának földrengéseire és villámlásaira (levertségünk bizonyítja ezt), és meg sem gondoljuk, hogy Isten szüntelenül velünk van a leghétköznapibb dolgok és emberek közepette is. Ha elvégezzük kézenfekvő kötelességünket, meg fogjuk látni Őt. Isten egyik legmeglepőbb kijelentésére akkor találunk rá, amikor megtanuljuk, hogy a közönséges, héköznapi dolgokban valósul meg Jézus Krisztus Isten volta.

Meg egy kis kiegészítés ehhez Adrian Plasstól.

"C.S. Lewis azt mondta, hogy ha a világ tökéletessé válna, Isten lenézne, és látna egy embert, aki olvasgat a kertben. (Én is ilyennek képzelem a tökéletességet , bár ez talán nem annyira lényeges.) Fel kellett fognom, hogy az úgynevezett prózai vagy hétköznapi dolgok, amelyek épp most történnek, jelentik a békesség és megelégedettség lényegét. Ha ennek tudatában vagyunk, az nagyban segít megérteni, miről is beszélt Jézus, amikor azt mondta, hogy Isten országa köztünk van, és talán ez a kulcsa annak a különleges örömnek, amely sokkal mélyebb és lelki értelemben sokkal táplálóbb, mint a puszta boldogság. Azt gyanítom, Jézus szívesen nézett szét tanítványai arcán, amikor mindnyájan együtt étkeztek, és az öröm és fájdalom egyfajta édes keverékével tudta, hogy ennél jobb már nem is lesz itt a földön."

PILLANATNYI ÉS TARTÓS MEGSZENTELŐDÉS

"Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől" (1Tesz 5,23).

Készek vagyunk-e szembenézni ezzel a ténnyel, amikor megszentelődésért imádkozunk? A "megszentelődés" szót túl könnyen vesszük ajkunkra, de készek vagyunk-e arra, hogy bármekkora árat megfizessünk a megszentelődésért? Földi érdekeink erős leszűkítését és Isten iránti érdeklődésünk végtelen kiszélesítását is vállalnunk kell érte. A meszentelődés azt jelenti, hogy mindenestől Isten szempontjára összpontosítjuk a figyelmünket; minden testi, lelki és szellemi erőnket foglyul ejtve készen tartjuk Isten céljaira. Engedjük-e, hogy Isten mindazt véghez vigye az életünkben, amire kiválasztott? És ha munkáját elvégezte, odaszánjuk-e magunkat is úgy, ahogyan Jézus tette? Én őérettük odaszentelem magam" (Jn 17,19). Valójában sokan azért nem tapasztalták még meg a megszentelődést, mert még nem jöttek rá, mit is jelent a megszentelődés Isten álláspontja szerint. A megszentelődés annyira eggyé tesz Jézussal, hogy ugyanaz a lelkület vezérel minket is, mint ami Őt irányította. Felkészültünk-e arra, hogy ez mibe kerül? Ára mindaz, ami bennünk nem Istentől való.
Készek vagyunk-e arra, hogy Pál apostol eme könyörgésének szárnyai minket is felemeljenek? Készek vagyunk-e azt mondani: "Uram, tégy engem olyan szentté, amilyenné csak a kegyelemből megváltott bűnöst teheted." Az Úr Jézus imádkozott azért, hogy mi is úgy legyünk egyek vele, amint Ő egy az Atyával. A Szent Szellem egyetlen ismertetőjele az emberben a Jézus Krisztushoz való családi hasonlóság, és hogy megszabadultunk mindattól, ami nem hasonlít Őhozzá. Készek vagyunk-e önmagunkat félreállítani, hogy a Szent Szellem munkálkodhassék bennünk?

KIMERÜLTÉL SZELLEMILEG?

"Örökkévaló Isten az Úr... nem fárad és nem lankad el" (Ézs 40,28).

Akkor merülünk ki , ha életerőink elhasználódtak. A szellemi kimerültség nem a bűn, hanem a szolgálat következménye. Hogy kimerülsz-e vagy nem, az attól függ, honnan meríted az erőutánpótlást. Jézus azt mondta Péternek: "Legeltesd az én juhaimat", mégsem adott neki takarmányt és legelőt. Megtört kenyérré és kiöntött borrá lenni azt jelenti, hogy nekünk magunknak kell a lelkek táplálékává lenni mindaddig, amíg meg nem tanulunk Istenből táplálkozni. Hagyd, hogy merítsenek ki utolsó cseppig, de legyen gondod a szükséges erőutánpótlásra, különben kimerült leszel. Míg mások meg nem tanulnak egyenesen Jézus Krisztus életéből meríteni, addig rajtad keresztül merítenek belőle. A szó szoros értelmében "kiszívnak", ha még nem tudnak Istenből táplálkozni. Istennek tartozunk vele, hogy bárányaiért és juhaiért úgy adjuk oda erőnk legjavát, mintha neki magának adnánk.
Kimerültségbe vitt az az út, amelyen Istennek szolgáltál eddig? Ha igen, akkor kutasd át hajlamaidat: mi indított a szolgálatra? Az emberek iránti együttérzésed-e vagy Jézus Krisztus váltsága? Újra meg újra nézz vonzalmaid mélyére, és gondold meg, honnan meríted az erőt. Nincs jogod azt mondani: "Uram, úgy ki vagyok merülve". Azért váltott meg és szentelt meg, hogy kimeríthessen. Légy kimerítve Isten számára, de legyen gondod arra, hogy erőtartalékod is Istenben legyen. "Minden forrásaim Tebenned vannak" (Zsolt 87,7).