Ez az élmény természetesen jó példája annak a bizonyos eseménynek, melyet nagyszerű kegyes zsargonba lehet bújtatni, és időről időre ki lehet állítani valakinek a személyes múzeumában, annak jeleként, hogy van Isten. Nos, a múltban én ennek az estének a történéseit ugyanígy bemutathattam volna, és valószínűleg nemcsak volna.
- Ébren feküdtem - egészen éberen -, amikor at Úr megjelent előttem, és Lelkén keresztül megáldott hatalmas erővel. Ezuán egy koporsó tűnt fel előttem, és hatalmas kopogás hallatszott belőle. Ezután feltűnt az Úr hírnöke, és csodálatos hírt hozott arról, hogy apám dicsőségesen feltámadt. Attól a pillanattól fogva béke uralkodott lelkemben, és tudtam, hogy imádságaim csodálatos meghallgatásra találtak.
Megjegyzendő, hogy a történetből teljes egészében kimaradt Tibet, és az egész dolog sokkal előadhatóbb és szalonképesebb lett. Természetesen tényleg láttam Jézust rám mosolyogni; az üzenetet hozó férfi is arra utalt, hogy apámmal minden rendben van; másnap tényleg megnyugodtam; és korábban Istentől kértem békességet. Ezek a dolgok történtek meg, és ez elég volt.

Bridgettel három évet dolgoztunk a nevelőintézetben, és jóllehet voltak sikereink és örömeink, kötöttünk néhány jó ismeretséget és néhányaktól bizony szomorúan vettünk búcsút a végén, mégis hatalmas megkönnyebbülést jelentett utolsó alkalommal lesétálni az ösvényen és kilépni a kapun. Ahogy ott ültünk csomagjaink között Dursley kis buszpályaudvarán, ráeszméltem, mennyire hajlamos vagyok a nosztalgiára.
- Ha bármikor azt hallanád tőlem - fordultam Bridgethez -, hogy visszakívánkozom azokba a kellemes gloucestershire-i napokba, figyelmeztess rá, hogy jelen pillanatban TUDOM, hogy ez nem igaz.
Magígérte, hogy megteszi, és ezt természetesen nagyon sokszor be is tartotta.
Gloucestershire-ből Bromley-ba mentünk, ahol felvettek a tanítóképzőbe. Abban az időben az ifjúságvédelemben az előmenetel feltétele a tanári diploma volt, és annak ellenére, hogy a Cam House School-béli gyerekek teljesen lerombolták az önbizalmamat, folytatni akartam ezt a fajta munkát. Emellett magáért a dilpomáért is szerettem volna a felsőfokú képesítést. Bridget még a színiiskola előtt lediplomázott a Bristol University-n, és habár nagyon alázatos, mégis megszégyenítően okos volt. Úgyhogy a kis Adriannek egy ugyanolyan jelvényre volt szüksége. Végül aztán sikerült egy nem túl megkapó B. Ed. diplomát szereznem, de az addigra már nem különösebben számított. A hároméves tanulmányi idő alatt megszületett első gyermekünk, Matthew. Teljesen megbabonázott ez a kis emberke. Egy állandó újdonság, az örök megelégedés és öröm forrása lett. Szerettem, ahogy felénk, a szülei felé kifejezte, mennyire meg nem alkuvóan és nyiltan szüksége van ránk. Minden hang, ami elhagyta a száját, minden új kifejezés vagy mozdulat nagyon megkapó volt. A kis Matthew Isten felém áradó szeretetének egy újabb láncszemét jelentette, és jelenti még most is. Ilyenek voltak a gyülekezet ifjúsági klubjának a tagjai is - aminek vezetésében segítettünk. Ma már valamennyien (állítják ők) felnőttek, de továbbra is nagyon jó barátaink - madelaine Dawsonnal egyetemben, aki később az Asztaltársaság című tévéműsor rendszeres külső munkatársa lett, már amennyire tanári teendői engedték.

A Szent Ágoston gyülekezet, ahova Bromleyban jártunk, egyike volt a legkedvesebb anglikán gyülekezeteknek. Ezen azt értem, hogy az egész szellemisége sokkal inkább egy családra, mintsem egy hullaházra vagy akadályversenyre emlékeztetett. A közösség magját egy kisebb csoport, mély hitű, őszintén Istenre figyelő ember alkotta, míg a többséget a legkülönfélébb temperamentumú és lelkialkatú hívők jelentették. Nagyon meleg és gondoskodó közösség és az első olyan gyülekezet volt, amelyet Bridgettel valóban hozzánk közel állónak, az otthonunknak éreztünk. A különböző drámai előadások és ifjúsági alkalmak legkedvesebb emlékeink közé tartoznak.
A bromley-i élet pozitív oldalai ellenére azonban továbbra is küszködtem az Istennel való kapcsolatomban. Kételkedésemből hitetlenség lett. Igen, otthon minden jó volt, a gyülekezet pedig nagyon jó közösséget jelentett, a főiskola ugyan kemény volt, de nem kellett túl sokat ott lennem. Magyarul, a dolgok rendben mentek. A segédlelkésszel, John Hall-lal laktunk egy házban, aki nem volt más, mint a Tunbridge Wells-i legjobb barátom. Hetente egyszer csapnivaló, ám mégis élvezetes golfjátszmákat vívtunk a városi golfpályán, és felújítottuk azt a régi jó szokásunkat, hogy időről időre hajnalig beszélgettünk, csak úgy, a világ dolgairól.
Boldog házas voltam. Matthew állandó örömöt jelentett. Mi többre vágyhattam?
Istent akartam. Továbbra is azt az Istent akartam, aki tizenhat éves koromban azokat az ígéreteket tette a Szent János gyülekezetben. Hogy milyen formában akartam őt, azt nem igazán tudtam. Csak azt tudtam, hogy a fájdalomnak és a haragnak egy olyan görcse van bennem, ami (a jó dolgoktól függetlenül) egészen addig nem fog feloldódni, amíg át nem élem, hogy Isten olyan atyaként szeret, akire kisgyermekkorom óta mindig vágytam. És mivel ezt még nem élem át, lehetséges , hogy nincs is Isten.
Ugyan ironikusan hangzik, de bromley-i tartózkodásunk vége felé, amikor végre megtapasztaltam Isten valóságát, olyannyira megijedtem attól, amit az ő akarata szerint tennem kellett volna, hogy hátat fordítva neki „jónáskodni” kezdtem.

Eckhardt mester, egy középkori német misztikus műveinek a kivonatolt változatát olvastam akkoriban. Különösen az a nézete tetszett, hogy a bűnvallás örömteli tevékenység. Ahogy írta, Istent határtalan öröm tölti el, amikor az emberek meg akarják jobbítani az életüket, és mindennél inkább kész megbocsátani és maga mögé dobni akármit, ha ez egy új barátság kezdetét jelentheti. Természetesen a tékozló fiú példázata is ugyanerről szól, de akkorra valahogy inkább ezt az igazságot voltam képes felfogni. Eckhardt szavai felbátorítottak. Kialakítottam egyfajta meditációs módszert, amely nagyon nagy mértékben felszabadított. Azt képzeltem, hogy egy felhő vagy köd közepén állok, ahol körbevesznek életemnek összes rossz vagy negatív dolgai. Azután egy nagy halomba összehordtam őket – ez nem volt túl nehéz -, és felálltam a kupac tetejére, amilyen magasra csak tudtam. A rakás olyan magas volt, hogy a fejem fölért a köd szintje fölé, a nap tiszta és üde fényére. Isten valamilyen megmagyarázhatatlan módon ott volt a világosságban. Sem Ő, sem pedig én nem láttam a lábaim alatt lévő szégyenteljes kupacot a ködben, és ez egyikünket sem zavart. Egyszerűen jó volt ott lenni a fényben, ami valami egészen újat jelentett. Az imádság párbeszéddé vált, vagy talán barátsággá. Olyannyira új, olyan szokatlan volt, hogy szinte hisztérikus öröm tört rám, azonban, ami mindennél fontosabb volt, hogy mégis valóság volt. Aztán egy este, amikor egyedül ültem a nappaliban, egy gondolat „szegezte át” az agyamat. Nem tudom másképp jellemezni, de azt hiszem, nem is akarom. Csak két szó, de jelentésük egyértelmű volt.
- Szeresd Jasont!
Egyértelmű, ám fura parancs. A kérdéses személy (nem Jasonnak hívják) egyáltalán nem azt a benyomást keltette, mintha különösebben szüksége lenne az én sajátságos gondolkodásomra. Erős volt, rátermett, abból a nagy markos, független keresztény típusból. Miért kellene nekem különösen szeretnem őt, és egyáltalán, miről van itt szó?
Jason másnap érkezett hozzánk Londonból, ahol egy drogrehabilitációs központot vezetett. Meg akar bízni bennem – mondta. Éjszakai élményem után természetesen csupa fül voltam. Végre valamit tényleg meg kell tennem Istenért? Magánéletének egy sötét és bonyolult területéről akart velem beszélni, valami olyanról, amely nem illett össze a róla, mint „főfoglalkozású” keresztényről kialakított képpel. Néhány hétig találkoztunk. Találkozóinkat nem éreztem túl termékenynek. Ő beszélt, én hallgattam vagy gyenge kísérleteket tettem arra, hogy tanácsot adjak. Helyzete egyre súlyosabbá vált, a rám nehezedő nyomás pedig egyre növekedett. Teljesen kimerültem, és reménytelenül kapkodtam levegő után. Még a gondolatára is beleremegtem, hogy most, amikor valahára jobban vagyok, megint bedobhatom a kulcsot. Vissza akartam vonulni a biztonságba, és pont abban az időben egy olyan lehetőséget kínáltak, amely számomra kedvező megoldást jelenthetett. Főiskolai tanulmányaim után jelentkeztem egy területi nevelőintézeti központba, Közép-Angliába. Egy meglehetősen felkavaró beszélgetés után, melyre a nagy, szürke Birminghamben került sor, felügyelőtanári állást kínáltak fel, huszonnégy nevelőintézeti fiú közt. Ugyanebben az időben Jason azt ajánlotta, hogy dolgozzak vele Londonban.
- Szeresd Jasont!
Birminghambe mentünk.

Az Istennel meglelt új kapcsolatom túl törékeny volt ahhoz , hogy ellenálljon ennek a szándékos szökésnek. Most már tudom, hogy Isten – már amilyen – kész legyen felsóhajtani és feltétel nélkül megbocsátani, hogy cserben hagytam, és újrakezdeni mindent Birminghamben, én azonban nem voltam képes megbocsátani magamnak., és a dolog ennyiben maradt.
Az elkövetkező öt évet a birminghami, norwich-i, végül pedig a kelet-sussexbéli hailshami munka jellemezte. A nehéz gyerekek közt végzett többműszakos munka kettétörte az életemet – olyan időszakra, amikor dolgoztam, és olyanra, amikor a munkámra készültem. A szabadidőmre rátelepedett a következő műszak árnyéka, hacsak nem volt elég hosszú a feszült idegek lenyugtatásához és az aggodalom felhőinek eloszlásához. Nem volt időm arra, hogy megálljak és elgondolkozzak különös, túlfeszített életemen. Megtanultam, hogyan kell megbirkózni az intézeti gyerekek közt végzett munkával. Még azt is megtanultam, hogyan kell következetesen nyugodtnak és erősnek, könyörületesnek és gondoskodónak lenni. Valószínűleg sok gyereken segítettem, de minden egyes találkozás egy újabb szerepjátszás volt, amikor is repertoáromból elővettem az éppen odaillő személyiségemet. Belső káoszomat elnyomtam, és ügyesen titkoltam.

Mennyi módszer van, igazából minden tettünk lehet és válhat "módszerré".
Nem a módszerrel van baj, hanem azzal, ha nincs benne Lélek.

Amikor először tartottam előadást a munkahelyemen, akkor nagyon féltem. Ezután nem kértem mást Istentől, mint hogy tudjam szeretni azokat - függetlenül attól, hogy milyenek lesznek - akik eljönnek az előadásra.
Tudom ez így nagyon egyszerűen hangzik, de nekem az az alkalom csodálatos volt.

És azóta nagyon sok módszert láttam és tanultam, azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell prezentálni, hogyan kell csoportot vezetni.
És ezekre támaszkodva egész jól el lehet boldogulni, komoly rutint lehet elérni.

De ha hiányzik a Szeretet mindebből, akkor igazából nem történik semmi ma sem.
"Szeresd Jasont!"

Ez elől ne lehet elfutni, mert ha elfutunk, rideggé, üressé, semmivé lesz még az új élet is.

Ez idő alatt összejött az én kis otthoni bentlakásos kompániám is. 1978-ban megszületett Joseph, 1980-ban pedig David. Csak 1982-ben kötöztünk ki az intézetből, egy tanító barátunkkal közös házba. Hat éven keresztül a munkából adódó hangok, sóhajok és feszültségek megzavarták minden pihenési igyekezetünket.
A szabadságok kikapcsolódást jelentettek, am a visszatérés mindig lélekölő volt, amikor már a bejárati ajtó előtt megjelent egy izgatott gyerek, aki nagy élvezettel közölte, hogy Fred megszökött, Gloria megvágta a csuklóját, és az egész intézetben mindenki tetves lett. Folytonos részvétel - folytonos feszültség. Családomnak sokszor jó szándékomnak csak a maradéka jutott egy műszak vagy a heti másodszori, esetleg harmadszori intézetben töltött éjszaka után. Családként nagyon magas árat fizettünk az én közszereplésem fenntartásáért. A hosszú munkaidő gyakran olyan komoly idegi és érzelmi igénybevételt jelentett, hogy csak nagyon kevés időm maradt a feleségemre és a gyerekekre, akik szintén szerettek volna részesülni időmből és szeretetemből.
Ezek alatt az évek alatt ismét kiújultak Istennel kapcsolatok kétségeim. Megpróbáltam megmagyarázni ezt az egész Jason ügyet, és annak elutasítását. Néha még imádkoztam is. Néha úgy éreztem, mintha Isten közeledni akarna hozzám, de mivel úgy általában lelki sivatagban voltam - jóllehet, ezt akkoriban nem ismertem fel -, a munkámmal kapcsolatos feszültségek együtt jelentkeztek bennem az iránta érzett haragommal. Ő vagy nem létezik, vagy nem szeret engem. Minden kezdődött elölről. Ha valaki megkérdezte, miben hiszek, előcibáltam az evangéliumi klisék nehézkes csomagját, szívemmel azonban egészen máshol voltam.

Azután, 1981 elején, Bridgettel elkezdtünk a Halisham Keresztény Közösség nevű új gyülekezetbe járni. Megnyugtató, nem hivatalos, üdítő csoport volt. Mindkettőnk lelke megkönnyebbült, amikor csatlakoztunk ehhez a különböző felekezeti háttérből érkező keresztények által alkotott csoporthoz. Talán ezen a közösségen keresztül megtalálhatom Istent, és ismét minden nagyszerű lesz.
Az év második részében írtunk és rendeztünk egy keresztény színdarabot, amelyet a gimnázium színpadán adtak elő, nagyrészt helyi gyülekezetekből összejött közönség előtt. A darab címe „A te helyed” volt, és olyan hívőknek szántuk, akik számára a keresztény élet térdig élő sárban történő vánszorgásnak tűnt. Abban az időben a gyülekezetünk menedéket nyújtott az ilyen típusú embereknek. Az előkészületek összekovácsolták a közösséget, hiszen a legtöbben így vagy úgy részt vettek az előadásban. Kettőnk számára ez a munka felért egy újjászületéssel.
Valóságosan éreztük, hogy Isten velünk van a darab megírása és a próbák alatt, így végre kiérhettünk a pusztából, és egy-két bizonytalan lépést tehettünk az ígéret földje felé. Valóban jó élmény volt, és örömmel töltött el minket, hogy ehhez a csoporthoz tartozhatunk, akiknek az élete a hetek során teljesen egymásba fonódott. Nem sokkal korábban a munkahelyemen segítettem egy új, nagyobb gyermekek számára felállított részleg létrehozásában, és ezt a munkát is nagyon élveztem. Nagy általánosságban jól mentek a dolgaink, és habár Isten és köztem maradt még némi helyrehoznivaló, legalább odafigyeltem, hogy mit akar mondani nekem. Ezen a ponton történt, amikor Bridget és én sokkal biztosabban és szilárdabban éreztük magunkat, mint a korábbi évek alatt, hogy felhívott az egyik barátunk, és megkérdezte, nem olvastam-e véletlenül a helyi újságban megjelent kis cikket, hogy a következő évtől egy új társaság veszi át a Southern Television helyét. A társaságot TVS-nek hívták, és a cikkből kiderült, hogy Angus Wright, a vallási műsorok producere, hat hétköznapi szereplőt keres egy újfajta, későesti vallásos programhoz.
- Miért nem írsz nekik? – kérdezte a barátunk.
- Rendben – feleltem, semmi akadálya.

Bármikor és bármerre jártam az országban, nagyon sokszor azon kaptam magam, hogy vagy a BBC vagy pedig valamely regionális tévéadó későesti záróműsorát nézem. Voltak köztük érdekesek is, de általában nem különösebben kötöttek le. Szerintem két csoportba lehet őket sorolni.
Az első fajtában a műsorvezető félre nem érthető nyugalommal közli a nézővel, hogy a téma többé-kevésbé vallásos lesz. Az ilyen jellegű, gondosan becsomagolt homília azonban inkább negatív hatással volt rám. A műsorvezető ugyanis nagy biztonságban érezheti magát, hiszen előre elkészíthette a beszédét, és senki sem tudott közbevágni, vagy vitába elegyedni vele a mondottakkal kapcsolatban. Jó esetben ez a fajta megközelítés ártalmatlan, viszont ha rosszul sikerül, kimondottan visszataszító. Gyakran tudniillik azt a benyomást kelti, hogy az a tiszteletreméltó személy, akinek a pillantása addig is rajtunk van, amíg összegyűjtjük a műanyagpoharakat a szobában, a maga részéről sikeresen megoldott minden, a keresztény hitet érintő kérdést, és emellett nagyszerű példája a lelki és szellemi egészségmegőrzésnek. Ez nem mindig a legvonzóbb példa az olyan nézők számára, akiknek az élete a tönk szélére került. Ha valaki korábban alkalmatlannak vagy kétségbeesettnek érezte magát, hát ezek után még inkább annak fogja. Természetesen ugyanaz történik nagyon sok gyülekezetben is, ahol egyértelmű, esetleg ki nem mondott felszólítást kapunk, hogy útban a templomba hagyjuk „sötét dolgainkat” az ajtó előtt, és úgy üljünk le arról énekelni, milyen boldogok is vagyunk. Nemigen van hely olyanok számára, akik, Jóbhoz hasonlóan, csupán annyit tudnak mondani az életről, hogy nehéz és tragikus, és egyáltalán nem szeretik, ezért olyan nagyszerű Istenben bízni.
A másik típusú műsorban egy négyszemközti beszélgetés keretében ül le egymással a kérdező, aki vagy valamilyen módon kötődik a valláshoz, vagy egyszerűen csak toleráns, illetve beszélgetőpartnere, aki valószínűleg az egész hét folyamán a vendég lesz, és az életéről és a munkájáról fog beszélni. A háttér mindig nagyon egyszerű, a műsor kezdetétől egyre nagyobb fény vetül a résztvevőkre, a végén pedig ugyanilyen módon tűnnek el a sötétben. Néha valódi élet is van ezekben a találkozásokban, de a legtöbb programban úgy tűnik, mintha a két szereplő megpróbálná felidézni az előző este lefolytatott, valóban élvezetes párbeszédet. Emelkedettek, de unalmasak, a keresztény hit általánosan szegényes bemutatásának az iskolapéldái, amelyben valamennyiünknek volt már része.

Angus Wright megpróbált ebbe valamilyen újfajta szemléletet belevinni, és amennyire lehetséges, megkísérelte belevonni a nézőt mindabba, ami a képernyőn folyik. Ahelyett, hogy egy, esetleg két szereplőt beszélne túlontúl jól előkészítetten a kamerának vagy egymásnak, hárman vagy négyen egy valódi konyhában körbeülnek egy asztalt, és ténylegesen előre meg nem írt beszélgetést folytatnak az életükben valóban megtörtént eseményekről. Remélhetőleg így a néző is helyet tud foglalni a z asztal körül, és a tévézés adta lehetőség határain belül, részese lehet a beszélgetők életének és nézeteinek. A műsor az egész napi adás után egy meghitt és állandó befejezést jelentett a TVS körzetében lakó nézők számára, akik valamilyen oknál fogva ilyen késő este is ébren vannak és tévét néznek. Mivel közösséget nyújtott, és ez volt a maga az alapötlet is, szinte magától adódott, hogy a műsort egyszerűen csak „Asztaltársaság”-nak kellene hívni.

Habár Bridgettel már évekkel ezelőtt befejeztük a színházi iskolát, és felhagytunk az ötlettel, hogy színészként keressük a kenyerünket, sohasem vesztettük el a színpad iránti szenvedélyünket. Munka közben, a templomban, a bromley-i ifjúságban semmi sem jelentett nagyobb örömet, mint mikor színre vihettünk valamit. A színpadot – legyen szó bármilyen színpadról – hallatlanul izgalmasnak találtuk, akár csupán a színfalak mögött tevékenykedtünk, akár személyesen részt vettünk az előadásban. Amikor a barátom telefonhívása után írtam Angusnak, a bennem lévő színész bizton remélte, hogy részt vehetünk ebben az egész programban, de sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy egyszerűen csak megköszöni buzgóságomat, és minden megy tovább, mint korábban. Amikor válaszlevelében közölte, hogy a társproducer, Frances Tulloch ellátogatna hozzánk egy beszélgetés erejéig, Bridget és én megmosolyogtatóan izgatottak lettünk. Meg tudom érteni, ha nehéz felfogni, miért jelent ekkora örömöt egy ilyen kis programban való szereplésnek a lehetősége, amelyik ráadásul akkor kezdődik, amikor a nézők nagy többsége már lefeküdt aludni. Azt hiszem, akkoriban ez számunkra azt jelentette, hogy kezdenek a dolgok jobbra fordulni. Az élet egyre jobb lett. Először is az új gyülekezet, az előadás, a munkában tapasztalt feszültségek enyhülése, és most itt van ez is. Mintha Isten azt mondta volna: „Rendben! Megtetted, ami rajtad állt, most pihenj egy kicsit”. Igaza van az olvasónak: továbbra sem értettem Istent.

Francessel történt beszélgetésünk után - aki átvette az Asztaltársaság felelősének posztját - meghívtak bennünket egy próbafelvételre Frances londoni klubjába. Továbbra is igen izgatottak, ugyanakkor nagyon, nagyon idegesek voltunk.
Azon a napon nem mással, mint Lionel Blairrel utaztunk egy vonaton, aki abban a szezonban Eastburne-ben játszott. Irigyen gondoltunk arra a könnyedségre, amellyel ő nézett volna szembe az előttünk álló megpróbáltatásokkal, és egészen a Victoria pályaudvarig idegesen szorongattuk a Brit Államvasutakon felszolgált műanyag kávéspoharat. Fogalmam sincs, voltaképpen mit is vártunk a televiziózás világába történő első lépésünktől, de azt hiszem, valami kevésbé udvariasat és civilizáltat. A próbafelvételre Frances felkért egy megnyerő modorú idős úriembert és az ő ugyanennyire megnyerő feleségét, akik egyszerű videofelszerelésükkel rendszerint keresztény események és találkozók megörökítésére vállalkoznak. Angus Wrightról kiderült, hogy egy magas, megfontolt illető, akit az enyhe szórakozottság atmoszférája vesz körül, ugyanakkor nagyon udvarias a modora... Legvégül Maurice Harpernek, a társaság elnökének mutattak be. Maurice egy bonyolult, ám vonzó ír volt, aki mindig ara vár, hogy a világ jól járjon vele. Később nagyon megszerettük.
A barátságos és nyugodt légkörben egymás után ültünk le az egyetlen kamera elé, azonban ötperces beszédeinket, melyekre előzőleg fel kellett készülnünk, a kis hallgatóság nagyon feszültnek és izzadságszagúnak találta. Még éppen a levegővétel újbóli elsajátításánál tartottunk, amikor Maurice közölte, szívesen megnézné, hogyan boldogulunk a beszélgetéssel.
-Tudnának egyszerűen csak beszélgetni? -kérdezte.
-Igen - felelte Adrian.
-Nem - vágta rá vele egyidőben Bridget.
Maurice beletúrt a hajába, azzal a mozdulattal, amit később annyiszor láttam nála. Bármikor képes volt arra, hogy elnyomjon egy káromkodást.
Akkor nem beszélnének valami olyasmiről, ami mindkettőjüket felkavarta?
Egymásra néztünk.
-Hát - feleltem puhatolózva -, nemrég akadt egy kis problémánk, amikor nekünk kellett tartani az istentiszteletet. Egy fickó. Egy kicsit ellenszenves volt - nem jött el a próbákra, meg ehhez hasonlók. Bizonytalanok voltunk, vajon megkérjünk-e valaki mást helyette. Úgyhogy...
-Nagyszerű! - mondta Maurice. - Maradjunk ennél! Magukon a sor.
Úgyhogy belevágtunk, belekezdve egy olyan témába, amelynek már vagy két hónapja semmiféle aktualitása nem volt, egy nagy, furcsa teremben, körülöttünk egy csoport ismeretlen emberrel, annak kínos tudatában, hogy minden egyes kimondott szót, minden egyes túl őszinte arckifejezést rögzít a kamera kifejezéstelen szeme és a köztünk lévő mikrofon.
Az erőkifejtésünkre érkező általános reakció viszonylag pozitívnak tűnt, azonban egy óra múlva, hazafelé a vonaton sem tudtuk, milyen eredménye volt a próbának. Múltak a napok, és semmi hír. Aztán egyszer, amikor én munkában voltam, Frances felhívta Bridgetet.

Azon a napon a szokásos, kissé bolond hangulatban érkeztem haza, fáradtan lehevertem a kanapéra, azt remélve, hogy az újság és egy csésze tea valamilyen módon egyszer csak előttem terem. Bridget, aki ez ügyben a legtöbbet tehette volna, oly csendesen ült székének szélén, hogy ez a fajta némaság kiűzte fejemből a munka, a fáradtság és a csésze tea gondolatát. Talán valami baj van? Esetleg a gyerekek? Kivert a hideg veríték, mint mindig, amikor azt gondolom, valami baj történt a fiúkkal. Bridget megtörte a csendet.
- Frances hívott.
Tehát nem a gyerekek. De miért olyan aggódó Bridget hangja? A legrosszabb, ami miatt Frances hívhatott, hogy kiestünk a rostán. Ugyan lehangoló, de mégsem tragikus.
-Igen... És?
- Hát...
Egyre hülyébb szituáció. Felálltam, elvettem egy támlás széket a fal mellől, a karosszéke szélén ülő Bridget mellé tettem. Úgy tűnt, nem akar a szemembe nézni.
- Bridget, mi történt? Miért hívott Frances?
Végre felemelte a tekintetét, és tág, aggódó szemekkel rám nézett.
- Azt mondta, engem bevennének a műsorba, de téged nem - közölte fájdalomtól eltorzult arccal. -Ó, Adrian, én nem akarom ezt nélküled csinálni. Te írtad a levelet, én meg azt gondoltam...
Szegény Bridget. Őt valóban és tényleg bármi másnál sokkal jobban érdekelték az én érzéseim. Hogy mit éreztem? Mint amikor valakit jó alaposan fejbe vágtak. A fene egye meg Istent! Megint minden kezdődik elölről! Engem senki sem fogad el. Nem vagyok elég jó. Miért nem? Mélyen magamban a kisfiú ismét könnyekben tört ki, és a papája megint nem vigasztalta meg.

nehéz ez a várakozás....

Mindezek alatt tudtam, hogy Bridget a fájdalomnak vagy a szomorúságnak a legapróbb jelét fürkészi az arcomon. Később elmondta, hogy ha a bennem valóban meglévő érzéseknek csak a legkisebb jelét is észrevette volna, menten felhívta volna Frances-t, hogy közölje vele, nem akar részt venni a műsorban.
Általában nem sikerül véka alá rejtenem az érzéseimet. Mint a legtöbb férj, néha magam sem vagyok több, mint egy óriásbébi, úgyhogy ha elszomorodom, azt akarom, hogy mindezt vegyék észre a körülöttem lévők, vagy legalábbis megpróbálom világossá tenni, hogy csupán álcázom érzelmeimet. Ez azonban más volt. Bridget utolsó szavai utáni másodpercben tudtam, hogy reakcióm modora és tartalma vagy felszabadítja őt, hogy belevágjon ebbe az érdekes és újszerű tevékenységbe, vagy mindörökre visszautasítja azt. Nem volt jogos vagy fair, hogy így kellett tennie, de így volt.
- Hál'Istennek! Már azt gondoltam, valami tragédia történt - feleltem, tudva, hogy szavaim meggyőzően hatnak.
- Úgy érted, nem bánod? - kérdezte Bridget zavartan, ugyanakkor gyanakvóan.
Úgy éreztem, ura vagyok a helyzetnek.
- Lehet, hogy furcsán hangzik, de inkább megkönnyebbültem - hazudtam. - Igyunk egy csésze teát! Mi lenne, ha elmennénk a gyerekekkel kirándulni a régi vasúthoz...?
Ez volt életem leghősiesebb cselekedete, bár ez akkor nem adott túl nagy elégtételt. Hozzá voltam szokva, hogy erényeimnek megvan a jutalma, de jelen esetben jól tudtam, hogy hallgatnom és tűrnöm kell. A sors iróniája, hogy ha nem így reagáltam volna, lehet, hogyegyikünk se került volna be a műsorba. Azonban néhány hét múlva engem is felkértek szereplőnek, így Bridget új elfoglaltságából történt kimaradásom miatt érzett feszültségem - azaz, hogy természetességet és nemtörődömséget kellett színlelnem - elmúlt.