A következő hónapok irtózatosan teltek. Amikor reggelente felkeltem, villámcsapásként hatolt belém a gondolat, hogy leszoktam. Nem sok értelmét láttam felkelni, dolgozni vagy bármi egyebet csinálni. Úgy éreztem, mint valaki, aki egy közeli hozzátartozóját veszítette el, és semmilyen vigasztalás sem hoz számára enyhülést. Imádság? Isten? Jobb szóba se hozni!
Aztán, hat hónappal később nem bírtam tovább. Akkor már új munkahelyemen, a veszélyes és elcsavargott gyerekek otthonában dolgoztam. Egy napon, rajtam kívül senki sem volt benn. A kis irodában, ahol ültem, az asztalon egyetlen fehér és kívánatos, dohánnyal tömött cigaretta feküdt – mmm! Kemény nap volt. Feszült és ideges voltam. Elegem volt. Műsor ide, műsor oda, büszkeség ide, büszkeség oda, mindjárt elszívom ezt a cigit. Lázasan keresgélni kezdtem az asztalfiókban, ahol az öngyújtó általában lenni szokott. Amint ott kutakodtam, egy gyenge hang elmém hátuljából, reménytelenül ugyanazt az imádságot ismételgette.
- Ne legyen ott! Ne legyen ott…!
De ott volt. A cigaretta már a számban is volt. Kattintottam egyet az öngyújtón. Nem működött. Újabb kattintás. Megint semmi. Ebből a rohadékból kifogyott a gáz! Akartam azt a cigit…!
Hát persze! Gyufa! Néhány gyerek a jobb fal melletti kis rekeszekben szokott gyufát tartani. Odahajoltam, és elkezdtem kiborogatni a kis fadobozkák tartalmát.
- Ne legyen ott…kérlek, ne legyen ott!
A rekeszekben nem találtam semmit. Egy árva szál gyufát sem. Nem baj. El fogom szívni azt a cigit. A szemetes! A szemétkuka! Mindig akad egy-két jó gyufa a szemétben. Mit számít az önérzet! Kiborítottam a fémbödönt a padlóra, és elkezdtem kutakodni a kupac koszos papír, narancshéj és egyéb gusztustalan dolog között.
Kérlek, ne…!
Semmi! Egyetlen ép gyufa sem! Felkeltem, és szinte rohantam lefelé a folyosón, ki a főépületből a konyha felé, ahol az egész ifjúsági központ számára készítik az ételt. Jobbomon élénken lobogott a láng a vízforraló alatt. Előttem egy hatalmas sárga doboz gyufa pöffeszkedett az asztalon. Balra tőlem az egyik szakács kevergette a lábasokban az ételt. Dohányos volt. Tudtam, hogy kötényzsebében mindig tart egy doboz cigit és egy öngyújtót. Léptem egyet előre, majd megálltam. Egyszerre csak megjött az eszem. Visszacsúsztattam az összegyűrt cigit a zsebembe, és megviselten visszakullogtam a főépületbe. Azóta egyetlen szál cigarettát sem szívtam el, de még egy évbe telt, mire könnyebb lett.
Miért volt olyan nehéz? Miért nem tűnt el a dohányzás utáni vágyam valamiféle isteni műtét hatására? Egyesekkel biztosan így történik. Velem miért nem? Azt hiszem, három dolgot kellett megtanulnom.
Először is, valódi áldozat nincs szenvedés nélkül. Ezt tudtam korábban is, de csak elméletben.
Másodszor, ha eljutunk saját erőnk határára, Isten segítségünkre siet – ha kell, kifogyott öngyújtó vagy eltűnő gyufák formájában. Néha a csoda csupán egy kis fuvallat, amelyik segít húzni az evezőket.
Harmadszor, elhittem, hogy lehetséges a változás. Azt gondolom, nem túlzás azt állítani, hogy ha egy olyan gyenge jellemű öreg dohányos, mint én, képes volt feladni szenvedélyét, akkor bárki bármit meg tud tenni.
Úgyhogy az isteni terv első felvonása véget ért. Az egyik legmélyebben levő védekező mechanizmusom összeomlott, és ha nem vallottam volna színt az Asztaltársaság előtt, egyszerűen nem sikerülhetett volna.
Ez azonban csak a kezdet volt. A műsorba történt beszállásom óta folyton olyanokkal találkoztam, akik arra késztettek, hogy felülvizsgáljam és újraértékeljem az egész lelkiségről, kereszténységről és szervezett vallásról alkotott véleményemet. Ezek közül az első, és minden bizonnyal legnagyobb hatású Peter Ball, Lewes püspöke volt.

- Egész nap itt tudnék ülni, és ezt az embert nézni.
Ahogy a kettes stúdióban a műsor kezdésére várva a kamerák mögött három társam beszélgetését figyeltem, észrevettem, hogy a mellettem ülő technikus különös intenzitással bámulja a konyhaasztal végében ülő, szerzetesruhás, csendes alakot.
-Mit ért ezalatt? - kérdeztem, noha jól tudtam, mire gondol.
-Hát... - dőlt hátra székében, kissé megzavarodva saját megjegyzésétől. - Olyan, mint egy tó partján üldögélni. Meg sem kell szólalnia. Nyugalommal tölt el, ha csak nézhetem.
Nagyon is jól tudtam, mire gondol. Első találkozásunk, azaz 1982 februárja óta lenyűgözött és rabul ejtett az a jelenség, akit Peter Ballnak, Lewes püspökének neveznek. Korábban még sosem találkoztam püspökkel, úgyhogy elég homályos és tökéletesen megalapozatlan előítélet élt bennem a nagyratörő prelátusokkal, az egyház hercegeivel és más hasonló kiváltságokkal szemben. Mint később kiderült, Peter Ballnak is. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy először mint a műsorban szereplő kollegák találkoztunk. Amikor ütött-kopott kék kocsijával értünk jött Hailshamba, hogy elvigyen minket Maidstone-ba, a TVS stúdiójába, minden külső ok nélkül lenyűgözött és bámulatba ejtett ez az ember, aki - ahogy később megtudtam -sokak véleménye szerint az egyik legbölcsebb és legistenfélőbb tagja a keresztény egyháznak. Már hozzám intézett első szavai is ezt sugallták:
- Szervusz, Adrian. Kérsz egy Mars szeletet?
Ahogy beültem az anyósülésre, rögtön néhány nyilvánvaló megfigyelést tettem: középkorú, egészséges, bár fáradt kinézetű, földig érő ornátust visel, elbűvölő, fiús mosolyú, valószínűleg a keménység kis jelével a tekintetében. Ahogy Maidstone felé, északnak tartottunk, hárman könnyű beszélgetésbe elegyedtünk. Peter egyáltalán nem tűnt az egyház hercegének. Sokkal inkább egy normális, de furcsán boldog emberi lénynek, akinek valahogy anélkül sikerült érettséget elérnie, hogy közben elvesztette volna a gyerekkor játékosságának izgalmát.
- Azt hittem, Ön folyton Istenről beszél - jegyeztem meg ostoba módon, amint Tunbridge igen forgalmas főutcáján megpróbált előre araszolgatni.
- Úgy értem, merthogy püspök...
Peter mosolya felvillanyozta az autót.
-Úgy tűnik, mindenki azt hiszi, hogy állandóan kell lennie valami mondanivalómnak Istenről, ami természetesen így is van, de azt igen nyomasztónak tartom, ha úgy tekintenek rám, mint akinek Isten a hobbija. Úgy beszélnek velem a vallásról, mint egy gyűjtővel a bélyegeiről, vagy egy fényképészel az előhívásról, vagy ilyesmi. Alapvetően nem tartanak emberi lénynek.

Bridget előrehajolt és megkérdezte:
-De hát miért, Peter? Miért nem tartják Önt mások valódi embernek?
-Hát... - váltott komolyra Peter -, azt hiszem, Bridget, a probléma gyökere abban áll, hogy manapság az egyházban azokat tartjuk igazán jó hívőknek, akik temérdek időt töltenek el a vallással. Balgaság! Valójában éppen hogy túl sokat foglalkozunk a vallással.
Petert hallgatva kezdtem úgy érezni, mintha egy tikkasztóan forró napon váratlanul frissítő zuhannyal locsoltak volna nyakon. Ahogy ráfordultunk a Hadlow felé tartó útra, és nekiindultunk a kenti vidéknek, a világ egy fokkal elfogadhatóbb helynek tűnt számomra.
-Amikor a vallásról beszélsz...?
- Úgy értem, vallásos gyakorlatok. Minél több időt töltesz a gyülekezetben, minél több bibliaórára jársz el, minél több imaalkalmon vagy jelen, annál jobb keresztény vagy. Ez így badarság! Azért vagyunk itt, hogy átformáljuk a világot, nem pedig azért, hogy kellemes kis hívő klubokat hozzunk létre, ahol állandóan vallásos gyakorlatokkal foglalatoskodunk. Természetesen kell imádkozni - természetesen kell Istent dicsőiteni, ezek életünk központi dolgai, de ezek után olyan teljes életet kellene élnünk önzetlen örömben, másokról gondoskodva és a mindenapi életet átformálva, amilyet csak tudunk. Reméljük, hogy mindent meg tudunk érinteni, és látjuk, miként lobbannak lángra.

Furcsa, de amikor Peter "rólunk" és "magunkról" beszélt, azt egyáltalán nem éreztem kényelmetlennek vagy bűntudatébresztőnek. Nem tudtam volna őszintén azt mondani, hogy az imádság és az istentisztelet életem központi részei, hát még azt, hogy lángra lobbannak azok a dolgok, amikhez én hozzáérek. Örömteli önzetlenség? Hát!
Az egészben az volt a legfurcsább, hogy volt valami olyan erő Peter szavaiban és jelenlétében, ami azt éreztette velem, hogy igenis tudnék olyan lenni, amiről ő az előbb beszélt; valami, amitől én is úgy érezhettem, mégsem vagyok annyira rossz fickó.
Ez teljesen új volt számomra. Legtöbb keresztény élményem Isten tökéletessége, valamint az én bűntől megnyomorított, pondrószerű tapasztalatom közt tátongó hatalmas szakadékra világított rá. Gyakran úgy tűnt, mintha "tilos" lenne Isten tetszését éreznem. Az általános nézőpont szerint Isten mindannak ellenére szeret, amik vagyunk. Peterből azonban olyan elfogadás áradt, ami alapján feloldódhattam és átmelegedhettem valami olyan érzés hatására, amit legtalálóbban gyengédségnek lehetne nevezni. Ezt az élményt azóta már másokkal is átéltem. Minél közelebb vannak Istenhez, annál jobban érzi magát az ember, anélkül, hogy közben úgy gondolná, kicsinyítenie kellene, vagy le kellene tagadnia saját hibáit és gyengeségeit. Feltehetően maga Isten a forrása és a legjobb példája ennek a képességnek. Isten kedves, és szeret engem. Micsoda gondolat!

Amikor megérkeztünk a gillinghami stúdióba, személyesen is láthattuk működni a "szikra" alapelvet, amikor Peter úgy üdvözölte az operatőröket, a sminkeseket és a biztonsági őröket, hogy mindenki úgy érezhette, rendkívül fontos számára. Ahogy körbesétáltunk a hatalmas stúdióban, felvillanyozó légköre nem hagyta el. Később, az Asztaltársaság alatt megkérdeztem erről.
-Peter, szeretsz emberekkel találkozni, bárkivel...?
- Nagyon is, Adrian. Tényleg nagyon örülök az embereknek. Teljesen lenyűgöz, ha valakit megismerhetek. De okozhat problémákat is.
Bridgettel együtt értetlennek tűnhettünk.
-Két dologban vagyok tényleg jó. Az egyik a fallabda, a másik pedig, hogy képes vagyok az emberekkel megéreztetni, hogy fontosak számomra, és habár természetesen tényleg azok, olyan sok embert ismerek, hogy nem tudok mindenkire mindig odafigyelni. Ez nagyon nehéz tud lenni, és azt hiszem, néha veszélyes is, mert egyesek nagyon megharagszanak, ha nem hívom fel őket vagy írok nekik levelet...
A gondolaton elborongva, megrázta fejét.
- Nyilvánvalóan valami különlegeset látnak benned - szólalt meg Bridget -, akárcsak én; de hát neked is csak huszonnégy órából áll a nap, mint bárki másnak. Nem gondolod, hogy amit mások valójában meglátnak benned, az maga Jézus?
Peter arca ismét felragyogott.
- Remélem, ezt én is remélem. Biztos vagyok, hogy ez nem történik így minden egyes alkalommal, de szeretném, ha a nap minden percében így lenne. Mindannyiunknak van személyisége, és hiszem, hogy ez Jézus által átformálódhat. Egész bizonyos, hogy valamennyien apró gyémántok vagyunk a dicsőség kaleidoszkópjában, aki pedig maga Jézus.
Hirtelen úgy éreztem, magam is személyesen érintve vagyok a mondottakban. Még a reflektorokról és a kamerákról is elfelejtkeztem, amikor feltettem egy újabb kérdést.
- Az a helyzet, Peter, hogy a gyémántok értékesek, de sok hívő küszködik azzal, miképpen lehetne értékes, amikor nagyon is tudja, milyen ember valójában. Hogyan tanulhatják felismerni értékességüket Isten szemében?
Megpróbáltam kívülállónak tűnni, akit csak úgy általában érdekel ez a téma. Egyáltalán nem volt könnyű, alig vártam a választ. Péter, szemöldökét összehúzva gondolkodott egy pillanatra, de aztán megint felderült az arca.
- Nézd, az egyház folyton azt mondja, hogy az alázat annyit jelent, hogy magunkat egy rakás szemétnek tartjuk. Böjtben például negyven napig valamennyien szemeteskukának kellene tekintenünk magunkat. Meg kell értenünk, hogy Isten tökéletesen le van nyűgözve tőlünk. Bizonyos értelemben ötmilliárd évébe telt, hogy megalkosson minket Ez még az örökkévalósághoz képest is igen hosszú idő - úgy egy-két másodperc. Márpedig mi tökéletesen lenyűgözzük őt. Ez az, ami nagyon tetszik! Amikor reggelente letérdelek imádkozni, nem úgy kezdem, hogy: "Istenem, te tényleg nagy és csodálatos vagy." Amit abban a pillanatban érzek, az, hogy hazaértem. Tudom, ő valóban hatalmas, de én hazajöttem, ő pedig ezzel fogad: "De csodálatos, hogy itt vagy!" Ezt én nem értem. Nézd, tudom, hogy nagyon, nagyon bűnös vagyok, de ezenkívül tudok valami mást is...

Az érzések eltitkolásának szakembereként visszafojtottam a torkomat szorító sírást, de amint Peter nyugodt hangján, meleg lelkesedéssel folytatta, amit erről az általam nehezen felfogható Istenről mondott, könnyek szöktek a szemembe.
- Tudod, tudom, hogy ha ma fognám magam, és a lehető legocsmányabb bűnt követném el a falunk összes lakójával, aminek következtében börtönbe kerülnék, de aztán megbánnám, és őszintén Isten elé tárnám, hogy: "Istenem, én nagyon, nagyon sajnálom", ő azt mondaná... mit gondolsz, mit mondana?
Olyanok lettünk, akár az esti mesét hallgató kisgyerekek. Tágra nyílt szemmel ráztuk a fejünket.
- Azt mondaná: "Nagyszerű! A börtön tele van olyan emberekkel, akiket velem együtt szerethetsz énáltalam, én pedig szeretlek téged, sokkal jobban, mint korábban!" Úgyhogy elkezdenék szeretni, ott, ahol épp vagyok, és a börtönben valami teljesen megváltozna. Istennek tökéletesen igaza van! Ezt teljes szívemből őszintén hiszem, és nem teljesen értem, miért nincs ezzel mindenki így.
- Isten teljesen valóságos a számodra?
Ez inkább állítás volt, mintsem kérdés. Peter hátradőlt, kezei szokásához híven eltűntek ruhaujjában, amint összefonta karjait.
- Amióta csak az eszemet tudom, Adrian, nem emlékszem olyan időszakra, amikor Isten ne a világ legvalóságosabb személye lett volna a számomra, sokkal valóságosabb, mint az emberek, akiket megérinthetek.

- És amikor... úgy értem...
Bridget szavakat keresve egy pillanatra megállt, kezét kinyújtotta, mintha csak azt akarná ellenőrizni, esik-e az eső.
-Szóval akkor nem volt megtérésélményed, ahogy az evangéliumi körökben mondani szokták? Amikor Jézust behívtad az életedbe, aztán a Szentlélek lakozást vett benned, és elkezdtél keresztény módon élni - meg ehhez hasonlók.
- Nem - felelte óvatosan Peter. - Olyan értelemben semmiképpen sem, ahogy azt az evangéliumiak néha mondják: "Azelőtt nem voltam valódi keresztény, de utána már igen." Ezt az utat kicsit nehéznek találom. Úgy értem, nem kételkedem, hogy ezek valódi, Jézustól jövő élmények, és örülök, mikor ilyenekről hallok. Semmi kifogásom ellene, de azt hiszem, nem annyira én hívom be Jézust az életembe, hanem - nagyon finoman - Jézus hív be engem az ő életébe. Persze vannak különleges időszakok! Emlékszem, amikor először jöttem rá, hogy nem kell semmit "teljesíteni" Istennél. Ő tökéletesen elfogad. Semmit sem tudok tenni az üdvösségemért. Teljes egészében ő biztosít efelől. Nagy megkönnyebbülés volt felismerni, hogy nem kell kivívnom Isten tetszését. Teljesen megnyugodtam. Egy nagy élmény volt.
A műsor után felmentünk az első emeletre meginni egy kávét. Kezdtem érteni, miért akarnak annyian Peterrel Istenről beszélgetni. Mint bűnös, akárcsak ők, folytattam a beszélgetést, ahol pár perce abbahagytuk.
-Peter, mit gondolsz, miért csavarodnak be annyira az emberek abba, hogy vajon Isten szereti-e őket vagy sem? Hol van a hiba?
Egy újabb közbevetett édrdektelen kérdés. Peter kissé szórakozottan kavargatta kávéját, miközben válaszolt.
- Isten nem csupán szeret bennünket! Ő mérhetetlenül szeret bennünket. Igen, a mérhetetlenül szót használom, mert az "Isten szeret bennünket" frázist legtöbbször olyan módon használják, ami engem teljesen elkeserít. Néha úgy hangzik, mintha ránk kényszerítené a szeretetét. Szeret, és úgysem menekülhetsz előle. Vagy, szeret téged, és te valaki más leszel, egyáltalán nem saját magad. Néha ilyen bizonyságtételeket hallhatsz...

Kajánul elmosolyodott.
- Néha azt gondolom, sokan sokkal vonzóbbak voltak régi, megtérés előtti állapotukban. Azért használom a "mérhetetlenül" kifejezést, mert Isten így szeret minket. De hát így szeretnek a szerelmesek is. Ők nem mérsékelten szeretnek, vagy ha igen, akkor nem sok értelme van összeházasodni.
Abbahagyta a kavargatást, lerakta a kávéját a csészealjra, és sugárzó arccal ránkmosolygott.
- Mérhetetlenül, szertelenül, határtalanul- így szeret bennünket ISten.

Rendkívüli ember volt. Első találkozásunkat követve úgy tűnt, Peter Ballt mindenütt ismerik. Sokakról derült ki, hogy találkoztak vele, rajta keresztül kaptak erőt, megváltoztatta őket, amit hallottak, vagy egyszerűen csak lenyűgözte őket. Az egészben az volt a legérdekesebb, hogy nem csak anglikánokról volt szó. Úgy tűnt, a legkülönfélébb emberek vonzódnak hozzá, köztük nem hívők is, akiket elbűvölt nem hivatalos stílusa, és lényének színtiszta ragyogása. Bármilyen osztályba tartozókkal könnyen megtalálta a közös hangot, ideértve a legkülönfélébb hívőket is, köztük azokat az extrém evangéliumiakat, akik Teréz anya "újjászületéséről" sincsenek meggyőződve. Lehetetlen volt benne nem megérezni a nagyon szerető Isten Lelkét. Peter persze néhány alkalmat egyáltalán nem élvezett. Sosem ismertem olyan embert, akiben ilyen erősen volt egyszerre jelen az idegesség és a hatékonyság, mint Peterben, amikor egy vasárnap Eastburne-ben, a Kongresszusi Központban beszélt a havonta megrendezett "Növekedés" konferencián. A dicsőítő éneklés után, melyet elölről vezényeltek, Peter, aki a maga részéről egy kicsit problematikusnak találta ezt a fajta istentiszteletet, szürke arccal, szürke csuhájában előrecammogott a terem hátuljából, hogy belekezdjen jellegzetes humorával, bölcsességgel és alázatossággal előadott mondandójába, jóllehet lerítt róla, hogy alkalmatlannak érzi magát erre az előadói szerepre.

Ahogy ennek a nem mindennapi embernek a hatása alatt voltam, azon gondolkodtam, vajon honnan van neki ennyi ereje és energiája? Hogyan lett ilyen? Vajon valamilyen különleges vallásos fortély van mögötte, vagy Isten valamilyen oknál fogva egyszerűen csak rámosolygott? Egyszer meglátogattam Petert Littlingtonban, a Downs folyó között megbúvó, sussexbéli kis faluban, nem messze a híres Long Man of Wilmingtontól. Ott, a parókia otthonos nappalijában mesélt magáról és a munkájáról.
Peter elmondta, hogy már több mint húsz éve szerzetes, akárcsak ikertestvére, Michael, aki Jarrow püspöke. Nyolc évvel azelőtt, személyes meggyőződése ellenére Petert Lewes segédpüspökévé szentelték, és jelenleg a littlingtoni öreg parókián lakik egy csoport fiatallal, akik most fejezték be az iskolát. Egy általa kidolgozott program alapján élnek, melynek keretében két hónapot munkával és lelki felkészüléssel töltenek el a parókián, majd tíz hónapot kettes-hármas csoportokban dolgoznak, olyan területeken, mint az ifjúsági és az önkéntes munka. Ezalatt magukról részidős munka keretében gondoskodnak.
Egész biztos, hogy Peter szerzetesként szegénységi és szüzességi fogadalomban eltöltött évei nagy hatással voltak akkori életének minőségére és kitartására, én azonban inkább azt akartam megtudni, mi tartja meg őt most, egyszerre püspökként és szerzetesként, szorosan bevonva a világi élet minden aspektusába. Hogyan tud mindent összeegyeztetni? Peter kényelmesen elhelyezkedett a velem szemben lévő kanapén, és mesélni kezdte a napirendjét.
- Az ébresztőóra minden reggel negyed ötkor csörög...
Észrevette megdöbbenésemet.
- A szerzetesi élet során számtalan csörgőórára van szükségünk, mivel erős a késztetés, hogy egyenesen kihajítsuk őket az ablakon. Általában azonban sikerül felkelnem, és ilyenkor először egy ilyesféle rövid imát mondok el: "Uram, ez lesz eddigi életem legszebb napja", és ezt így is gondolom, jóllehet nem mindig mondom ki meggyőződéssel...
Peter elgondolkodva elmosolyodott.
- Szeretném, ha így lenne. Minden nap kérem Istent, hogy hadd dicsőítsem és szeressem őt teljes valómból, és az utóbbi harminc évben ez sikerült is... - hát legalább öt perc erejéig.

Továbbra is küzdöttem belülről a mindennapos negyed ötös kelés gondolatával.
-Úgyhogy ez így eltart... mondjuk fél ötig. De továbbra sem értem, miért kell ilyen korán kelned.
Peter szemöldöke felemelkedett.
- Hát ezután lesietek a földszintre, elvégzek egy vagy két természetes dologt, majd elmegyek a kutyával sétálni. Hidd el, ez a nap legszebb része. Minden nap lesétálni az ösvényeken. A különböző formák télen, a frissesség nyáron. Aztán, általában háromnegyed ötkor lemegyek a pincébe a mi kis kápolnánkba, úgy egy és háromnegyed órás - remélhetőleg zavarmentes - imádságra vagy meditálásra, vagy hívjuk, ahogy akarjuk. Remélem, hogy imádat! Ilyenkor Isten magához ölel. Azt hiszem, mindig örül, ha lát.
Egy pillanatig, csöndben, kapkodó és rendszertelen imaéletemre gondoltam. Fél hétre Peter már legalább két órát töltött Istennel, aki magához öleli őt. És ekkor a nap még el sem kezdődött. Nagyot sóhajtottam.
- Rendben, és mi történik fél hétkor?
- Ekkor jön a szokásos reggeli ima...
Te jó ég! Még több ima!
- ... majd a mindennapi eukharisztia, aztán leülünk reggelizni.
Reggeli - végre valami közös. Én is reggelizem.
- Nagyon egyszerű, csendben lköltött reggelink van, mindig csendben, mert a gonosz általában imádság után csap le az emberekre, különösen a nap elején. A csend annyit jelent, hogy csak gondolhatod, hogy a másik kiállhatatlan, de nem mondhatod ki.
- Helyes ezt gondolni?
- Hát ez csak félig bűn - tört ki Peter nevetésben látva arckifejezésemet. Továbbra is mosolyogva folytatta.
- Reggeli után elmosogatunk, majd a padlástól a pincéig kitakarítjuk az egész házat. Így teszünk minden nap, az abszolút sürgősségnek a tudatában, hogy menny és pokol közti határvonalon állunk, és hisszük, hogy egy hatalmas módon kivitelezett teremtés szócsövei vagyunk. Minden keresztény az, de a szerzetesek talán még inkább. A hívő imádság és istentisztelet alatt az élet sűrűjében vagyunk, és nem a perifériáján, ahogy sokan gondolják.
Azért vagyunk itt, hogy a világ és a gonosz közé álljunk, és harcoljunk vele, mielőtt rombolni és pusztítani kezd, és ezt bizony gyakran az a jó öreg küzdelem az ő pokoli hatalma ellen.
Padlón voltam. Reggeli, takarítás és a gonosz.

Miért olyan fontos a takarítás, Peter?
- Mert mindenhol, Adrian, a tökéletes munkára kell törekednünk. Valamennyiünknek alapos munkát kell végeznünk. Tudod, az Úr itt van. Lelke velünk van , és mi jól tudjuk, hogy olyan tökéletesen akarunk csinálni mindent, amilyen tökéletesen csak tudunk, mert a királyok királya a nap minden percében eljön - benned is, a királyok királya megérkezett.
- Bennem is?
A távolban, a nappali ablakon kinézve, a Downs csúcsát láttam. Valamilyen oknál fogva Peter megjegyzését, ezt a röpke gondolatot, mélyen vigasztalónak éreztem. Bennem is megérkezett a királyok királya...
Meg akartam érteni, mit ért Peter azon, hogy nem a világ perifériáján él.
- Hogy lehet egy szerzetes az élet központjában?
Peter hirtelen nagyon komoly lett.
- Adrian, őszintén meg kell mondanom, a lehető legkomolyabban, hogy nem vagyok szent ember, de aki órákat tölt el Istennel, az sokkal jobban, sokkal tisztábban és valóságosabban látja a dolgokat, mint valaki más, aki - szerintem - a periférián él. Ezért járnak sokan szent emberekhez, még olyanokhoz is, akik már húsz éve egy kolostorban élnek, mert úgy érzik, végre van itt valaki, aki az élet velejében van, és aki teljesen más módon képes különbséget tenni, mondjuk jó és rossz között. Miért? Ismerek embereket, akik azért mentek el egy évekig elzárkózott szerzeteshez, mert meg akarták tudni, milyen benzint használjanak.
- És megmondta nekik?
- Ezt én nem tudom - mosolyodott el Peter -, de semmi kétség, az ember megtud dolgokat.

Ez nagyon izgatott. Megpróbáltam nem túl érdeklődőnek hangozni.
- Mint például?
Nagyon halk hangon felelt.
- Két alkalommal, például, amikor beszéltem valakivel, tudtam, hogy meg fog halni.
- Tényleg? - kérdeztem bután és valószínűleg kicsit idegesen.
- Igen, láttam körülöttük a halált. Emlékszem, amikor egy fickótól, aki nem különösebben volt beteg, hazaérkeztem a testvérekhez, azt mondtam: Hat hónap múlva halott lesz. És úgy is történt.
- És ez része annak, hogy a központból látod a világot?
- Igen. Eszembe jut egy másik eset is.
Peter előreült a székén, amint hirtelen visszaemlékezett.
- Volt egy hölgy. Doreennek hívták, és igen közel volt a szüléshez. Egyik éjjel háromnegyed tizenkettőkor felébredtem, és valami - "ha testben-é, vagy testen kívül, nem tudom", ahogy Pál apostol fogalmazna - azt mondta, nyomban keljek fel és imádkozzak Mrs. Flagért, mert hamarosan életet ad egy csecsemőnek. Úgyhogy felkeltem. Később megtudtam, hogy gyermeke éppen akkor született meg.
Egyes hívők mit tudtak volna kihozni ezekből az élményekből! Peter nem foglalkozott azzal, hogy megmagyarázza vagy osztályozza a történteket...Kíváncsi voltam, hogyan látja Peter azt, ahogy más gyülekezetek kezelik a lelki ajándékokat.
- Manapság sokat hallani olyan dolgokról, mint prófécia és nyelveken szólás. Az ismeret beszéde egy másik "divatosnak" tűnő ajándék. MIt gondolsz róluk, Peter? Arról, hogy Isten odafókuszál egy istentiszteletre, és azt mondja: "Van egy üzenetem Fred számára..."

Most éreztem először, hogy a püspök nem találja egykönnyen a választ. Lassan, alaposan, megfontolt szavakkal válaszolt.
-Igen... rendben van. Pál nagyon világosan mondja, hogy mindent tisztességesen és rendben kell csinálni, és nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt. A katolikus egyház annyira szabályozottan és sztereotipizálva készítette el a liturgiáját, hogy nagyon nehéz spontaneitásokat bevinni. Másrészről pedig néhány protestáns gyülekezet annyira könnyed, hogy nagyon nehéz a hívőknek Istenre figyelni, hogy átadják magkat neki a szentségekben és az igehallgatásban. Nagyon nehéz jól csinálni. Egészében azt gondolom, szükségünk van eucharisztikus istentiszteletre, és szükségünk van informális istentiszteletre, de valószínűleg a kettőt külön kell választanunk.
Nagyon megfontolt válasz volt.

- És ezek az ajándékok önmagukban...
- Biztos, hogy vannak, akiben megvan az ismeret vagy a prófétálás ajándéka. Számtalan gyülekezetben voltam, ahol hallhattam...
Hangja sokkal határozottabb tónust vett.
- Ami aggaszt a prófétálásban, hogy mindig jelentéktelennek tűnik.
Nem tudtam, mit ért ez alatt.
- Hát, egy olyan világban élünk, amelyik az atomháború küszöbén áll, ahol kirívó a Nyugat gazdagsága összehasonlítva az éhező világgal, és sehol sem hallhatunk a valódi kérdésekről, amikről pedig, úgy hiszem, hallanunk kellene a prófétáktól. Ez igen meglepő. A legtöbb általam hallott prófécia arról szól, hogy Isten mennyire szeret téged. Ez természetesen így van, de mi ebben a prófécia?
Ekkor megállt, a távolba nézett, elmosolyodott, majd nagyot huppanva, lábával kicsit kalimpálva, ismét elhelyezkedett a foteljában.
- Szeretem a nyelveken szólást! Szeretek hallgatni másokat nyelveken énekelni. MIndig azt mondom, ha van egy különleges barátod, akkor két dolog van, amit mindenképen meg kell tenned. Meg kell tanulnod csendben lenni vele, és meg kell tanulnod értelmetlenségeket mondani neki...
Elnevettem magam, mert eszembe jutott néhány találkozásom John Hall-lal, akivel órákon át tökéletes, de élvezetes butaságokról beszélgettünk.
- ... a nonszensz pedig nem nonszensz. Ez azért van így, mert a szeretet olyan nagy, hogy túlcsordul, a nyelveken szólás pedig a túlcsordulás szabadsága. Jó, amikor csak beszélsz és beszélsz.
Ezt egy kis szünet követte, mialatt néztem, amint a püspök a lábával kalimpálva kacag. Aki mindennap ötkor kel, annak nincs joga ilyen boldognak lenni.

Kételkedtél már Isten létezésében, Peter?
Ismét csendes és komoly lett.
- Nem, Isten létezésében nem. Voltak idők, amikor nagyon nehéz volt kitartani vagy nagy volt a kísértés az engedetlenségre, vagy látszólagos engedetlenségre. - Peter szinte alig hallhatóan folytatta, úgyhogy előre kellett hajolnom, nehogy valamit félreértsek.
-Egyszer nagyon szerettem volna megházasodni... amikor úgy huszonhárom éves lehettem. És úgy tűnt, Isten azt mondja: "Menj el szerzetesnek!" Emlékszem arra a karácsonyra - nagyon, nagyon sötét napok voltak. Olyannyira pengeélen táncoltak a dolgok, hogy csak fel kellett volna kapnom egy tollat, és fél perc alatt leírnom annak a lánynak: "Rendben, akkor folytassuk. Mikkor találkozzunk?" Csak fél percembe került volna, és két teljesen különböző életet eredményezett volna.
A csodálat kifejezése jelent meg az arcán.
- Amikor arra gondolok, hogy Jézus "elhaladt" Máté mellett. Hát nem csodálatos? Tizenöt másodperc a döntésre. Jézus lenézett rá, és ezt mondta: "Szervusz, Máté! Gyere, kövess engem!" Aztán egyszerűen továbbment. Lehet, hogy hátra sem nézett, vajon követi-e az a férfi... Csodálatos!
- Ki döntött a jövődről, te vagy Isten?
Köztünk született meg a döntés. Azt hiszem, együtt hoztuk meg...
Műharaggal felemelte a hangját.
- Ő ezt javasolta, én egyetértettem, és azt hiszem, van még egy kis elintéznivalónk egymással!
Hirtelen reménytelenül nevetni kezdett.
- Nem vagyok egy haragtartó személy - lohadt le jókedve -, de közel vagyok hozzá.
- Úgyhogy kiegyeztél a cölibátussal, Peter? - tudakozódtam.
Egy pillanatra rám nézett, és kacsintott.
- Adrian, már mondtam, hogy Isten mérhetetlenül és különlegesen szeret engem. Én nem egyszerűen nőtlen vagyok. Én különleges cölibátusi státuszban élek.

Peter gyakran visszatér a különleges nagyvonalúság és az átváltoztatás témájára. Nagyon szereti előadni a történetet, amikor Jézus enni adott az ötezer embernek, és rámutat, hogyaz étkezés után tizenkét teli kosárral szedtek össze. Ahogy mondja, ez Jézus mérhetetlen bőkezűségének jele.
Ahhoz is ragaszkodik, hogy az egyház felelőssége a társadalom átformálása, nem pedig hetente egyszer szent összeröffenések tartása. Például, szerinte egy gyülekezetet ugyanannyira érdekelni kellene, hogyan tud jó focicsapatot alkotni, mint hogy miképpen tud jó bibliatanulmányozó csoportot szervezni. Peter sokakra ösztönzőleg hat, míg néhányakat zavar.
A magam részéről rajta keresztül kezdtem megérteni, hogy a kereszténység nem rendszerekről és Istenről szól, hanem egyes emberekről és arról a kapcsolatról, amelyet viharosan és hosszasan építenek egy olyan teremtővel, aki régtől fogva és őszintén érdeklődik őirántuk. Peter olyan ember, aki valóban fegyelmezett, valóban imádkozik, és valódi öröm van benne. Ő azon kevés ismerősöm közé tartozik, akiknek az istenélménye Istentől származik.
Sajnos Peter csak rövid ideig tudott részt venni az Asztaltársaság műsoraiban, mert elszólították a munkájából adódó kötelességek, bár néha vendégszereplőként eljött közénk. Még három évre rá is találkoztam olyanokkal, akik jól emlékeztek az első előadások során elmondott szavaira. Peter ma ugyanilyen. Bármihez ér, az lángra lobban. Még engem is felpezsdít egy kicsit.